Létezni annyi, mint múltat gyártani magunknak

Némely szerzőnek a szöveg írása közben nem fontos az első mondat. Csak úgy, feltűnés nélkül, Foucault-val szólva, belemerülnek az írásba. Vannak aztán olyan szerzők, akik számára rendkívül fontos az első mondat. Mintha az a kezdet lenne, amelyben már az összes többi mondat elrejtve jelen van. Mintha bele lenne göngyölve a szöveg értelme, hogy lépésről lépésre tekeredjen szét az egyes szavak jelentésével. Röviden, mintha az első mondat lenne az a titokzatos arché, ami magában foglalja a télost.

Úgy tűnik, Esterházy Péter számára rendkívül fontos az első mondat. Legalábbis a Harmonia caelestis (alcíme: Számozott mondatok az Esterházy család életéből) esetében. Mivel kiváltságos pozíciót tulajdonítok neki, helyénvaló lesz, ha idézem: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (9. o.) Az igazság túlságosan kényes dolog, főleg ha a történelemről van szó. És teljesen mindegy, hogy egy országéról vagy egy családéról. A történelem ugyanis azzal foglalkozik, ami már nincs, történésekkel, melyek már régen befejeződtek, azonban több-kevesebb nyomot hagytak maguk után. A történész így aztán egy kissé nyomozó is, akinek egy olyan történetet kell megalkotnia a rendelkezésére álló nyomok alapján, mely meggyőzően világítja meg, hogy mi idézte elő az adott nyomokat. Csakhogy a nyomok egyazon együttese alapján többféle történet is elmesélhető, s ezek a történetek kiegészíthetik, keresztezhetik egymást, ellent is mondhatnak, sőt tagadhatják is egymást. Ezt a kockázatot kétféleképpen lehet megszüntetni.

Az első módszer nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon veszélyes. Lényege abban rejlik, hogy csak néhány nyomot vesz figyelembe, és azok alapján mesél el egy történetet arról, mi előzte meg jelenünket. Emellett a kortárs történéseket az ily módon sematikusan interpretált múlt törvényszerű következményeiként mutatja be. Ennek a történetnek kiváltképp egyszerűnek kell lennie, fel kell számolnia mindenféle kételyt, és főleg világosan azonosítania kell a jó és a rossz erőit, fel kell ismernie a jó erők fejlődésének kontinuitását és a rossz erők fejlődésének diszkontinuitását. Így, játszva tud megbirkózni a történelemmel az ideológia, mely alapjában véve csak egyszerűsített feleleteket ad, és már keletkezésének pillanatában felszámol mindenféle kérdést.

A másik mód sokkal összetettebb, ugyanakkor nem jelent a társadalom számára semmilyen veszélyt. Lényege, hogy a meglévő nyomokból szélesen szerteágazó történetek születnek, melyek, ha szükséges, probléma nélkül kapcsolhatók össze különféle fikciókkal. Így dolgozik a történelemmel a művészet, jelen esetben a regény művészete. A regényíró tudja jól, hogy az ember sohasem juthat el a Történelem Abszolút Igazságához. A regényíró azt is tudja, hogy ha az ember valamilyen csoda folytán mégis eljutna az Abszolút Igazsághoz, akkor ezzel a felfedezéssel az emberiség történelmében ugyan kezdetét vehetné a boldogság korszaka, de az írók és egyáltalán a művészek számára a végtelen unalom ideje jönne el, hiszen mivel tudnák meglepni a mindentudó befogadót.

Esterházy Péter mindent megtesz azért, hogy elodázza az Abszolút Igazság, vagyis a végtelen unalom uralkodásának eljövetelét. Valószínűleg a sors rendelte őt erre a tevékenységre. A sors, melynek konkrét neve van: Esterházy. Ez a név hosszú évszázadokig szerepelt különféle alapítóleveleken, békeszerződéseken, de más dokumentumokon is, például megbízóleveleken, elmarasztaló ítéleteken. Ez a név a hatalmas vagyon szinonimájaként szolgált, a gazdasági fellendülés védjegyeként, ugyanakkor a história, az ideológia, a nemesség vagy a köznép által mesélt történetek különféle szereplőinek a neveként is. Némelyek számára az Esterházyak kurucok voltak, míg másoknak labancok, némelyek számára becsületes és következetes emberek, másoknak hírhedt szoknyavadászok, némelyeknek félistenek, megint másoknak a kizsákmányoló osztály megszemélyesítői. Paradox módon az Esterházy névhez a magyar kommunista államvédelmi szerveknek is érdeke fűződött. Röviden: az Esterházy név annyira sebhelyes a történelemtől, hogy már ennek a ténynek a felemlítése is banalitás. Úgy is lehetne mondani, hogy az Esterházyak történelme, illetve Ausztria, Ausztria-Magyarország, később Magyarország történelme oly módon hatottak egymásra, mint ahogy a makrokozmosz hat a mikrokozmoszra. Az Esterházyak aktívan és tudatosan működtek közre a történelem alakításában, a történelem pedig mindig megtalálta az Esterházyakat, még akkor is, amikor el akartak bújni előle.

De haladjunk sorjában! A Harmonia caelestisben Esterházy Péter az apával vet számot. Azonban nem csupán a biológiai apával, nem is a freudi értelemben vett szimbolikus nagy Apával, hanem az édesapával, aki évszázadok óta él. („A szakirodalom huszonkét féle édesapámat ösmer, ebből tizenkilenc mondható fontosnak.” [131. o.]) Ez az édesapa ugyanis valójában csak egy jel a többi között. Jel, mely évszázadok óta bolyong történetről történetre, miközben rengeteg sok történet van: olyanok, melyek tulajdonképpen legendák vagy szóbeszédek, olyanok, melyek a nemesség körében forogtak, és olyanok is, melyeket a köznép és a hivatalos kommunista ideológia mesélt. Ezeket aztán olyan történetek egészítik ki, melyeknek az előzőektől eltérően van konkrét szerzője: Esterházy Péter. Az ő történetei keverednek a történelem, az ideológia, a szájhagyomány, a nemesasszonyok pletykás szája és a monarchia magas rangú tisztviselőinek emelkedett szóhasználata által ránk hagyott történetekkel. Így született ez a különböző szálakból összeszőtt szöveg, melynek heterogenitása elértékteleníti a tényszerűt és felértékeli a fiktívet. A történetek hatalmas, óriási lavinaként rázúduló áramával szembesülő olvasó pedig végül nem tudja eldönteni, hogy mi az igazság, és mi a hazugság. És ekkor tudatosítja, hogy az igazság és a hazugság ellentéte itt egyszerűen nem működik, és ha meg akarja érteni, miről is van szó valójában, hinnie kell a regény említett első mondatának. Ugyanis nem lehet hazudni, ha nem tudjuk, hol van az igazság. Nem mondhatjuk, hogy ez a történet igaz vagy hamis, merthogy az általa elbeszélt esemény már rég a múlthoz tartozik, ami nincs és már nem is jön vissza. Így aztán, akár tetszik, akár nem, csak a féligazság marad nekünk, vagy, ha úgy tetszik, a félhazugság, csak a regény szövege létrehozta világ – és azt csupán az alapján ítélhetjük meg, hogy mekkora esztétikai élvezetet nyújt számunkra.

Írni egy regényt, mely úgy tesz, mintha egy régi és fenséges család történelmét a maguk összetettségében alkotó történeteket mesélne, az egyetlen módja annak, hogy számot vessünk az életet akarva-akaratlan átjáró hagyománnyal. A regényíró számára nincs értelme türelmesen, szinte sziszüphoszi módon elválasztani egymástól a tényeket és a fikciót, nincs értelme azt bizonygatni, hogy ezek helyes történelmi magyarázatok, ezek pedig istentelen ideológiai félremagyarázások. Éppen ellenkezőleg, az egyetlen mód – a regényíró és egyben ennek a masszív családi történetnek az örököse számára –, hogy a létező történeteket újakkal sokszorozza meg. Csak így lehetséges az igazságkeresés szolgálatában álló történelmi kódot, a hatalom szolgálatában álló ideológiai kódot, és a népköltés kódját alárendelni az esztétikai kódnak, mely kibékíthetetlen ellentétüket annyira lecsiszolja, hogy nemcsak nem zárják majd ki, hanem még feltételezni is fogják egymást. Az esztétikai kód olyan, mint a mítosz: addig alakítja az éles ellentéteket, míg meg nem találja együttes létezésük elfogadható módját.

Ennek a koegzisztenciának a megtalálása Esterházy Péter számára egyszerűen elkerülhetetlen volt. Nem azért, mert a szüleitől, dédszüleitől és ismerőseitől sok történetet hallott a családjáról, nem azért, mert sok olyan történetet ismert, melyet a történelem, az ideológia, az irodalom és a népköltészet „mesélt”, hanem mindenekelőtt azért, mert saját tapasztalataiból tudta, hogy az általa élt élet a dolgok egyik oldala, és egy másik az élet interpretációja, amit csaknem vele párhuzamosan a kommunista ideológia végzett. Ez folyamatosan osztályellenséget faragott belőle, a reakciós erők támogatóját, ellenforradalmárt, az egykori kizsákmányoló osztály képviselőjét stb. Fájt az élet a két világban, rendkívül igényes volt az erőbeosztás szempontjából, tiszteletben kellett tartania, azonban ha – népiesen szólva – ép eszénél akart maradni, muszáj volt menekülési útvonalat találnia. Egyszerűen meg kellett találnia annak módját, hogy deterritorializálni tudja a kommunista territorializációt, amely helyenként magasabb formákba nőtt, vagyis a társadalom nyilvánvaló terrorizálásába. És a szövege alapján nem volt egyedül, aki menekülési útvonalat keresett. Mondhatjuk, hogy ezt kereste a nemzet túlnyomó többsége. Így például a földművesek, akiket arra kényszerítettek, hogy Esterházy gróf államosított földjein gazdálkodjanak, meg voltak győződve arról, hogy becsapják a kommunista hatalmat azzal, ha Esterházy apja urával való találkozásukkor mindig doktor úrnak szólítják őt, a valóságban azonban kegyelmes urat gondolnak. Csalás volt ez, de olyan csalás, melyet képtelenség volt leleplezni, és éppen ez növelte értékét a földművesek szemében. A kommunista hatalom és ideológiájának védelmezői szempontjából azonban ez még csak csalásnak sem minősülhetett, hiszen láthatatlanul, csupán a csaló elméjében történt meg. Viszont már annak pszeudotudata is, hogy a kibírhatatlan hatalmat sikerült megajándékozni egy kis seggbe rúgással, a földműveseket megörvendeztette, és egyben felélesztette az emlékeiket a régi, ha nem is jó, de legalább az éppen éltnél jobb időkről.

Annak ellenére, hogy ennek a regénynek – ahogy egy igazi regényhez illik – következetes polifonikus szerkezete van, hogy a szöveg intertextuálisan kinyílik más szövegek felé, hogy elnyeli más szövegek töredékeit, hogy a Monarchia nagy történelme összekeveredik benne az édesapa családjának kis történelmével, mégis érezhető, hogy a regény két, viszonylag önálló részből áll. Az elsőt az édesapa családjának története alkotja, a második pedig – minden elképzelhető fenntartás mellett – kétségkívül az autobiografikus írás árnyalataival rendelkezik.

Amikor az államférfiúi tevékenységről, a magas egyházi funkciók betöltéséről, Haydnról, vagy amikor egynémely ős, pontosabban az édesapa szerelmi kalandjairól, hűtlenségeiről és buja lakmározásairól van szó, akkor az írás a paródiát, a persziflázst, a hiperbolát, a travesztiát használja – szinte az összes szóból érezni lehet a fokozott ironikus hangot. A szöveg annál merészebb, annál nagyobb teret kap benne a csapongó képzelet, minél jobban eltávolodik a jelentől. Nagy számban találhatunk benne alternatív történeteket, melyek ironikusan kétségbe vonják az áthagyományozott igazságot, merthogy a regényszöveg e részének egyetlen ura az esztétikai funkció, mely különös irodalmi királyvízként tökéletesen feloldja a történelmi igazságok és az ideológiai tévedések vagy tudatos hazugságok, legendák, szóbeszédek, pletykák komolyságát, mégpedig finom, irodalmilag gazdagon színezett képpé, mely a festő palettájának minden árnyalatát magában foglalja.

Az írás formális fordulata a második rész, melyet a következő mottó vezet be: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” (345. o.) Azonban a fordulat szimbolikus pontja ismét a szövegrész első mondata lehetne, melyet az Esterházy-udvar egyik szolgája adott elő. A szolga neve most nem érdekes, hiszen az Esterházyaknál mindegyiket ugyanúgy hívták, hogy az uraságnak ne kelljen megtanulnia az újak neveit. Ez a szolga állítólag azt mondta: „Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták.” (347. o.) A mondat első része még az édesapa családjának történetéhez tartozik. Az első hat szó a régi világnak és minden ahhoz tartozónak a csalhatatlan indexe. A mondat másik része azonban már a történelem katasztrófájára mutat. Először is azt jelenti be, hogy a kommunisták átvették a hatalmat. Másodszor hatalomhoz jutásuk abszurditását fejezi ki, mivel a kommunistákkal nem egyeztethető össze az a szókapcsolat, hogy „itt tetszenének lenni”^*. Hatalomátvételüket körülbelül annyira várták, mint a pestis vagy a madárinfluenza megérkezését. De nem lehetett mit tenni, a kommunisták itt voltak, és jelenlétük lényegbevágóan avatkozott be az Esterházy-család életébe. A szövegbeli Péter gyermekkorától kezdve két világgal állt szemben. Az egyik oldalon volt a valóságos szocializmus és kommunista ideológiájának világa. A másik oldalon pedig például a tálalás, az idegen nyelvekkel való otthoni foglalkozás, a klasszikus irodalom olvasása, a külföldön élő közeli vagy távoli családok alkalmi látogatásai, az időnként a külföldiek számára fenntartott éttermekben elköltött ebédek – ahol csak azoknak a jegyeknek köszönhetően ebédelhettek, melyeket az említett alkalmi látogatók hagytak a számukra, valamint annak köszönhetően, hogy németül társalogtak, s ezért a felszolgáló személyzet külföldieknek tartotta őket – egy másik világba helyezték őt, mely vagy a múlthoz, vagy pedig egy távolabbi földrajzi helyhez volt kapcsolható. Míg ez utóbbi világ történelméről elbeszélésekből vagy az irodalom révén tudott, addig az első világ történelme egyenesen a bőrére íródott. Még ha a kommunista rezsim sok dolgot meg is tagadott tőle, identitását sohasem vitatta el. Éppen ellenkezőleg, minden lépésénél eszébe juttatta, hogy ő egy Esterházy, hogy az ezt a nevet viselő család örököse, tehát mindig más volt, most is más és az is marad. Csinálhat, amit akar, mássága mindig is akadály lesz, ami meggátolja, hogy összeolvadjon a többségi „mi”-vel. Bár ez a megkülönböztető módon kikényszerített és állandóan hangsúlyozott identitás fájt, végső soron mégiscsak hozzájárult ahhoz, hogy tudatosítsa, ki ő, és hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy az maradhasson, aki volt. Vagy hogy irodalmi identitást hozzon létre, amely lehetővé teszi számára, hogy azzá váljon, ami szeretne, tekintet nélkül a kommunista restrikciókra. Esterházy Péter nagyon erős irodalmi identitást hozott létre, amely az édesapa régi nevét egy új, eddig ismeretlen dimenzióval értékelte fel. A két világban való élet, a világ kommunista fekete-fehér látásmódja rajtahagyta nyomát az íráson. De nem, ez nem az az elsődlegesen elvárt, visszájára fordított fekete-fehérség, hanem annak finom irodalmi transzformációja. Az írás tökéletesen keveri a feketét a fehérrel, méghozzá oly módon, hogy az elegyítéssel eléri: a regény első részével ellentétben a másodikat – metaforikusan mondva – a szürke minden lehetséges árnyalata „színezi”, mely árnyalatok kétségkívül a legjobban fejezik ki azt a bizonyos hülye élethangulatot. Mellesleg, a színes harmóniák alkotása, melynek értelme a szöveg affektív színezése, Esterházy stilisztikájának nagyon erős oldala.

Nem szabad elfeledkeznünk a szöveg ritmusáról sem. Egyszer a tüzes csárdás, másszor pedig az emelkedett bécsi keringő ritmusa érezhető a szövegből, sőt az is olvasható, hogy az édesapa élete a musical dramaturgiájának rendelődött alá. Lehetséges, hogy mindez nem szándékosan történt így, de ha figyelembe vesszük, hogy a nagy Haydn az Esterházyak kismartoni (eisenstadti) udvarán tevékenykedett, akkor a ritmussal szembeni szemiotikai érzékenység nem tűnik olyan nagy véletlennek. Ezt a premisszát a regény címe is alátámaszthatja. A Harmonia caelestis ugyanis eredetileg egy, állítólag az egyik édesapa által komponált vallási énekeket tartalmazó gyűjtemény címe.

Esterházy Péter a Harmonia caelestisszel azt igazolta, ami már réges-rég nagyon jól ismert. Mégpedig hogy nemcsak magyar, hanem európai írónak is kitűnő. Erről irodalmi díjak egész sora tanúskodik, ezt a regényt például 2004-ben a Frankfurti Könyvvásáron a német könyvkereskedők a tekintélyes Béke Díjjal jutalmazták. A szlovák olvasó tehát joggal kérdezheti, hogy miért ez a regény az első Esterházy-fordítás. Nem a kulturális megkülönböztetés miatt van így, sokkal inkább Esterházy kéziratának jellege miatt. Könyvei könnyen olvashatók, de nehezen fordíthatók. Erre a bonyolultságra való tekintettel nagyra kell értékelni a fordító, Deák Renáta teljesítményét, aki minőségi munkát végzett. Nemegyszer analógiákkal kellett magán segítenie, nemegyszer olyan dolgokra kellett felhívnia a szlovák olvasó figyelmét, amely a magyar olvasó számára általánosan ismert (volt). Kitűnő munkát végzett, és értékelésemhez az nyújt alapot, hogy mindkét nyelvet bírom. Talán mondhatom, hogy mindhármat, mivel az irodalmi nyelvet soha nem lehet a mi mindennapi, természetesnek gondolt nyelvünkre redukálni. Most már reménykedhetünk abban, hogy ha Deák Renáta megtalálta a saját Ariadné-fonalát, amely lehetővé tette számára, hogy Esterházy szöveglabirintusának minden zugát bejárja, akkor ezt a fonalat még több Esterházy-féle labirintusban tett sétára használja fel, és rövid időn belül újabb „útirajzokkal” lep meg minket. Már most nagyon örülök neki!

^* Ha visszafordítjuk a szlovák megfelelőt, a szóban forgó félmondat így hangzik: „itt tetszenének lenni a kommunisták”.