Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / Milyen egy női mell?*

Milyen egy női mell?*

Hazánk szíve

* Kőrösi Zoltán regényének második kiadása 2010-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában

 

6. KAKASTOLLAK, KULCSLYUK ALAKÚ FADOBOZ

(ÁDÁM)

 

Mintha táncolnának, még a zenét is hallották talán.

Valamiért, ki tudja miért, a gőzmozdony kerekei rikítóan pirosra voltak mázolva, persze csak a kerék belső részei és a karcsúnak ható küllők, hiszen a szegély fekete volt és csillogóan fémes, akár a sínek.

Talán egyszerűen csak azért, hogy szép legyen.

Hatalmas, csupa fekete gép, és alatta a piros kerekek.

Sütött a tavaszi nap, a mozdony fehér gőzt fújt a peronra, olyan fehéret, mint odafent a bárányfelhők, a masiniszta derékig kihajolva intett, a forgalmista kesztyűje is fehér, a zászlóját a hóna alá csapva tisztelgett.

Ádám közvetlenül az ablak mellé ült, szemközt a menetiránnyal, hogy mihamarabb lássa a helységneveket az állomási táblákon, s persze a tájat is, a fodrozódó szántókat, a gabonaföldek már bezöldült puhaságát és távolabb a nyárfás, akácos tanyákat. A sapkáját előírásszerűen a feje fölötti csomagtartóra rakta.

Kattogtak a kerekek, akár egy óraszerkezet.

Mint egy vers: Cegléd-Irsa-Alberti-Pilis-Monor-Üllő-Vecsés-Budapest-Nyugati. Az indulás előtti napon annyiszor kellett elismételnie, s még az állomáson is elmondta hangosan, most pedig, ha nem akarja is, folyton ott kattog a fejében: Ceg-léd-Ir-sa-Alberti, Pi-lis-Mo-nor-Üllő, Ve-csés-Budapest-Nyu-ga-ti. Nevettek az őrsön, amikor először így, ritmusban elmondta, olyan volt, mint egy felelet az iskolában, mindjárt érezte ő is és a többiek is, az őrmester megveregette a vállát, csak így tovább, és akkor jelest kapsz, Ádám fiam.

– Aztán majd mutasd meg nekik.

A Böjti tizedes nem nevetett, a pihenőszoba átellenes sarkában ült az asztalnál, maga elé nézett kifejezéstelen arccal, pontosan, mint járőrözésnél szokott.

Ádám egyenruhában utazott, a jelentkezési papírt és az utazási okmányokat zubbonya baloldali mellényzsebébe gombolta.

A tanító úréknál volt egy állóóra, nagy, politúros, barna fadoboz, olyan alakú, mint egy hatalmas kulcslyuk kiemelt belseje. Az ajtóval szemközt, a falnál, az utcai ablakok között állt. Félkörös felső részében csillogott a számlap az aranyszínű mutatókkal, a lábában pedig süllyedtek és emelkedtek a láncok és a fenyőtobozt formázó súlyok, látszott a csiszolt üveglapon át.

Ádám tudta, ha a belépéskor hirtelen néz a számlapra, akkor a mutatók egy rövid pillanatra megindulnak visszafelé.

Nem lehet, de mégis.

Egy pillanatra fennakad az idő.

Mint amikor a vonat kerekei hátrabillennek, és a mozdony hátracsúszik, mielőtt nekilódul.

Az állóóra úgy kattog, mint a vonatkerekek a sínen, a sínek, mint az állomásnevekből összetapadt verssorok.

Negyedik elemiben, egy tavaszi délutánon, az iskola után a tanító úr rászólt, várja meg, aztán vezesse el hozzájuk, beszélni akarna a szüleivel.

– Vagyis inkább gyere be, fiam, várj meg itt, mindjárt jövök.

A falnál két üveges szekrény is fénylett, mind a kettő telis-tele bordás gerincű, arany-és ezüstcsíkos könyvekkel. Ádám soha nem látott még együtt ennyi könyvet, közelebb lépni nem mert, onnan, az ajtótól pedig összeolvadtak a betűk.

Tudta, vagyis inkább csak sejtette, hogy a tanító úr arra akarja rábeszélni a szüleit, engedjék őt továbbtanulni, legalább a polgárit hadd végezze el. Igaz, a városba kellene bejárnia, de hát nem olyan nagy távolság, legfeljebb erősödik a lába a gyaloglástól, s ahogy a tanító úr mondta, kár lenne egy ilyen jófejű gyereket csak a földhöz kötni.

– Milyen földhöz, tanító úr? – kérdezte Ádám apja. – Látja, gyerek az akad bőséggel, éppen heten vannak. De föld?

– Nézze, Kövesdi, azt mondom, a plébános úr segítségével a püspökségen keresztül el lehetne intézni a tandíjmentességet. Még enni is kaphat a gyerek odabent, mindennap meleg ebédet.

A vonatablakból olyanok voltak a távoli tanyák, mint valami pamutgombolyagok, fehér fonal, barna fonal, zöld fonal összegubancolódva. A máskülönben sík föld meg úgy hullámzott, mint a megfolyó vízfesték a papíron.

Már a polgári utolsó évében történt, egy kora nyáron, hogy cirkusz táborozott le a falu szélén, a futballpálya melletti legelőn. Piros-fehér csíkos sátruk volt, szinte pillanatok alatt állították fel, pedig hatalmasnak tűnt. El se igen lehetett hinni, hogy a tartó rudak és ponyvák, padok és paravánok mégoly ügyesen összeszerkesztve is miként fértek el a gumikerekű, kéményes kocsikban. A megérkezésük is látványosság volt, nem akart vége szakadni a sornak, délután pedig egy kikiáltó járta körbe a falut, szócsőbe kiabált, mellette egy egészen alacsony emberke a nyakába akasztott dobot pergette. Mögöttük egy hatalmas, elképzelhetetlen állat lépkedett ráérősen: széles, puffanó patájú, hosszú lábú, kopott, barna szőrű, púpos hátú teremtmény, aminek olyan fülei voltak, mint egy óriási nyúlnak. Hosszúkás, különös pofája a folytonos kérődzés közben megmutatta sárga fogait, és mindehhez a nagy tehénszemekből könnyek csorogtak lefelé.

– Tessék, tessék, most az egyszer közelebb! Nem bánt és nem harap. Ez a teve. Más néven a sivatag hajója, azaz dromedár! – eresztette ki a hangját a kikiáltó. – A hűség és a bátorság és a kitartás eleven csodája! A tehéntől kapta a szemét, a zsiráftól a nyakát, a lótól a sörényét, az elefánttól a lábát és a kígyótól a farkát. Ez a bámulatos állat hónapokig menetelt étlen-szomjan fáradhatatlanul a forró homokon át, hogy megmentse gazdáját a vad berberek támadása elől. És mire keresztülvágott a teljes Szahara sivatagon és elérte Oran városát, a dögkeselyűk már mind lerágták a húst a szerencsétlen angol utazó testéről, csak a bátor teve és a hátán a kísérteties, fehér csontváz léptetett be az ámuló városlakók közé…

Ádám estefelé a tanyáról bement faluba, ott mesélték neki a tevét és a cirkuszosok felvonulását Földes Márton meg a többiek. Kint álltak a kocsma mellett, a kuglipályánál, ahol régebben, amíg az elemibe, a falu iskolájába járt, hétvégeken Ádám is sokszor állítgatta a fabábukat. Odabent, a söntésben a főasztalnál a kastély osztrák vadászmestere meg a főkomornyik kártyáztak, harmadiknak bevették magukhoz a Szelei szabót, negyediknek meg egy Takács nevű, a felső részről való módosabb gazdát, aki felesbe adta ki a földjeit, ő maga pedig disznókat tartott. Erről a vadászmesterről és a főkomornyikról mindenki tudta, folyton csak egymásra tromfolnak, melyikük marad felül. Például amikor a grófi kastélyban az ősz végi nagy hajtáson vendégek jártak, a távozásuk után a vadászmester, aki egyébként a magyart néha, főként, ha úgy tartotta a kedve, annyira törte, hogy érteni is alig lehetett, egy papírzacskót nyújtott át a főkomornyiknak, mondván, hogy az egyenesen a fővárosból, Budapestről való csokoládés cukorka, az úrvendégek hagyták, hogy vigye el a gyerekeinek. Bonbon, így mondták. Ő meg tudja, hogy a főkomornyik milyen édesszájú, elhozta hát neki, rágicsálja kártyázás közben. Finom csokoládés golyócskák, mogyoróval a közepükön. A főkomornyik belesüllyesztette az oldalzsebébe, onnan szemezgette egyenként, lassan leszopogatva a csokimázt, utána roppantotta ketté a benne rejtőző vérmogyorót. Későn vette csak észre, hogy a vadász mindössze a zacskó tetejére szórt néhány szem cukorkát, amúgy keményre száradt őzbogyókat és mezei nyúltól való szargombócokat söpört össze a papírba, azt adta át nagy barátsággal kártyapartnerének, s aztán leste a lapok fölött kíváncsian, az elmélyülten cuppogó főkomornyik mikor jut át a felső rétegen.

Igaz, ez csak azután történt, hogy a főkomornyik szólt a vadásznak, miszerint a kényes grófi ízlés miatt selejtezést kellett végezni az alagsori éléskamrában, s kiszórták a két meg három év előtti, már megbarnult lekvárokat. Hiszen mindenki tudja, nincsen azoknak semmi baja, csak megsötétedtek egy kicsit. Látszik is a tetejénél, ahogy kis levegőt kaphatott. A zsugori vadászmester egy ötliteres üveget el is kunyerált, alig bírta tartani. Csak amikor már a vacsoránál bőséggel rákanalazta a grófi lekvárt a jól lepirított császármorzsájára, és a családi asztal fölött iszonytató bűz kezdett terjengeni, akkor derült ki, hogy a főkomornyik éppenséggel a legutóbbi latrinameréskor töltette tele az üveget, és csupán a legtetejére csurgatott néhány kanál baracklekvárt a nagyobb öröm végett.

Szép is az, ha a barátok megtanulják szeretni egymást.

Egyszer egy hajtásnál, amikor nekik, gyerekeknek a mezővégi akácoshoz kellett állniuk, a kifeszített háló mögé bújva Ádám látta, hogyan pattan fel a legutolsó pillanatban a szántón egy nagy, barna mezei nyúl, hogyan vágtat inaszakadtán az akácos felé, és hogy az utolsó ugrásnál, amikor már csaknem biztonságba kerülhetett volna, hogyan érzi meg maga előtt a kifeszített hálót.

Ádám látta, hogy abban a töredék pillanatban, amikor már a nyúl elrugaszkodott a földről, s visszatarthatatlanul zuhant a háló felé, egyszerre miként őszült meg az egész bundája. Látta, hogy az az állat tudta már, mi vár rá, de úszott a levegőben, egy nálánál sokkal hatalmasabb erő röpítette, nem térhetett ki és nem fordulhatott vissza. Belecsapódott a kötelek csapdájába, s mire ez megtörtént, szürke, reménytelenül szürke lett a szőre.

Mint amikor az óramutatók megállnak egy szempillantásra, visszafelé indulnak el, kizökken az idő.

Hiába kiabáltak rá, ott az akácosnál, szedje ki a hálóba gabalyodott nyulat, nem tudott mozdulni sem. Olyan volt annak a nyúlnak a kimeresztett, egészen fekete szeme, mint egy domború lencse, amiben eltorzulva tükröződtek a fák és az emberek.

Egyébként meg mind a vadász, mind a főkomornyik szenvedélyes játékosok voltak, ha tehették, kártyázással töltötték az időt. Most azonban, a cirkuszi előadás előtt csak mellékesen figyeltek oda, a vadász kedvére sört ittak, s ahogy az egész falu népe, ők is várták, kezdődjék a produkció. A vadász folyton koccintani akart a korsókkal, a főkomornyik viszont megtagadta ezt, a nyolcvan éve elvesztett szabadságot és az osztrákok aljas árulását emlegette.

Alkonyattal a cirkuszosok a csíkos sátor bejáratánál egy hosszúkás asztalt állítottak fel, az volt a pénztár. Mellette délutántól mindkét oldalon frissen vágott, zöld ágakat tűzködtek le a földbe a segédek, az volt a kerítés, amin túlmenni már csak jeggyel lehetett. Nem mintha az ilyen leveles ágakon átlépni gond lett volna bárkinek, viszont a huszárruhás cirkuszi segédek is ott köröztek, és hátulra, a jól-rosszul rögzített ponyva mögé kiállítottak egy őrt, figyelje, a fűhöz lapulva ne surranhassanak be valami potyázók.

Ádámék a felső padsorba vettek jegyet, oda volt a legolcsóbb, s onnan is éppen azt látni, mint a porond széléről. Félhomály és fülledt meleg volt a sátorban, a kiszórt fűrészpor friss, erős szaga összevegyült a kölnivizek illatával.

A bohócok, a zenekar, a kötéltáncos és az idomított lovak után a negyedik vagy ötödik mutatvány lehetett, amikor egy olasz mágust konferált be az előadás tiszteletére csillogó zsakettet öltött kikiáltó. Csendet parancsolt a zenekarnak és a nézőseregnek is, mert, mint elmondta, hiába is büszkélkedünk azzal, hogy a technika és a tudomány öles léptekkel halad előre nap mint nap, és jóllehet századunk az emberi tudás diadalának a korszaka, a világ szerkezetében még számtalan csoda rejtőzik, olyan varázslatok, amiket csakis a mágusok érthetnek, s közülük is íme, a legkiválóbb, aki most bemutatkozik önöknek.

Egy mágus, egyenesen a napfényes Itáliából. A tudás és a szerelem földjéről.

Alacsony, keskeny bajuszú ember volt az olasz, hátrafésült, szorosan a koponyájához tapasztott haja pomádétól csillogott. Mélyen meghajolt, amikor levette a cilinderét, szinte derékba törte magát, onnan mosolygott fel a publikumra, körbefordulva bókolt mindenkinek. Meg se szólalt aztán, hanem bemutatta a tudományát. A színes virágcsokrok kendőkké váltak, a cilinderbe bújtatott nyúlfióka helyett piros szemű, fehér galamb repült fel a keresztrúdra, oda, ahol az imént még a tornadresszes légtornászok parádéztak. Aztán a huszárruhás segédek letekerték a lámpák lángját, s a füstös petróleumszagban a fekete selyemköpenybe burkolódzott varázsló közelebb lépett az első padsoron ülő falusiakhoz. Egy furcsa, varrógépállványhoz hasonlatos szerkezetet lódított a porond széléhez, majd színpadias mozdulattal lerántotta róla a csillagokkal díszített leplet. Megtekert egy kart, megnyomott egy gombot, és a gép életre kelt: valami forgó szerkezet zümmögött a közepén.

Csend volt a sátorban, csak ez a zümmögés hallatszott.

A következő pillanatban pedig azt vették észre az első sorban ülők, hogy mintha kicsi rágcsálók, vagy ki tudja, miféle teremtmények kelnének életre, s mindenáron ki akarnak mászni, bújnának elő még a titkos zsebekből is a kulcsok és az aprópénzek.

Kiabálás, egyre erősödő nevetés támadt, főleg, hogy a távolabbi sorokból meg azt látták, ott előrébb miként kapkod mindenki a zsebéhez.

A csíkos sátorrudakra aggatott lámpákban egyszerre fellobogtak a lángok.

– Nem a pénz, kérem, nem a pénz! – kiáltotta az olasz. Olyan kiejtése volt, mint egy született magyarnak. Intett a zenekarnak, az pedig tust húzott.

– A szív a titka mindennek – suttogta az olasz. – Cuore, amici. A szív és a ritmus. Mert bizonyított tény, hogy legyen pocegér vagy az Indiákon élő hatalmas elefánt, cickány, rigó vagy ember, a szív az mindig ugyanannyit ver, s amennyit ver, az maga az élet. Csak a ritmusa más, ahogy végighalad ezen az úton. A ritmus, amivel ki-ki letölti a maga idejét. Íme!

Sarkon fordulva megint a csillogó, forgó szerkezethez lépett, igazított rajta, és hirtelen vakító fénnyel ragyogtatott fel egy üvegburába zárt fekete szénszálat, majd, láthatta mindenki, ezer és ezer ezüstszínű csillag röpült neki a ponyvának, s nyilván azon is túl, felfelé, meg sem állva a tavaszi égig.

Aztán teljes sötétség zuhant a porondra, és mire újra fellobogtak a lángok, a varázsló már eltűnt a sátorból.

A szünet után az előadás egy erőművész mutatványaival folytatódott. A félmeztelenre vetkőzött, dagadó izmú, kopaszra borotvált fejű férfi, akit a kikiáltó egyébként a félelmetes Orosz Medve néven mutatott be a nézőknek, a láncszakítások és súlyzóemelgetések után előhozatott egy karnyi hosszúságú, kétujjnyi vastag vasrudat.

– Tisztelt publikum! – kiabálta a kikiáltó. – Misa, az Orosz Medve húsz, azaz húsz pengő díjazást kínál fel annak, aki ezt a vasrudat a két végénél fogva, pusztán az izmai nyers erejével meghajlítja! Misa valamikor az orosz cári család személyes testőre volt, míg el nem kellett hagynia a hazáját a bolseviki hordák miatt!

Misa, az Orosz Medve mutatta is, miként kellene a rudat a két végénél megfogni és meghajlítani.

– Lássuk, tisztelt publikum, akad-e bátor vállalkozó?

A padokon nem mozdult senki sem.

– Lássuk csak, ki védi meg a magyarok becsületét?

A zenekar halkan rákezdett a Kossuth-nótára.

– Egyszer már a cár seregei eltiporták a szabadságunkat, és hagyjuk, hogy most is legyőzzenek bennünket? Húsz pengőt kap, aki megmutatja az erejét!

Az Orosz Medve körbesétált a porond szegélyénél, fogta két kézzel a vasat, megfeszítette és elernyesztette a karizmait, olyanok voltak azok a bicepszek, mint valami izgatott életet élő állatok. Tar koponyáján csillogott a lámpák visszfénye. Gúnyosan vigyorgott, megvetően méregette a falubelieket.

A zenekar ehallgatott.

– Itt van! – kiáltotta egy hang a felső sorból.

– Itt van? Hol?

– Majd az Ádi! Majd ő meghajlítja! – kiáltotta újra az Ádám mellett ülő Földes Marci.

– Meg vagy te bolondulva! – suttogta dühösen Ádám. Lehúzta a fejét, mintha ott se lenne, ám Földes most már fel is állt, úgy kiabált vissza a porondra.

– Itt van mellettem, majd ő meghajlítja!

– Ki hajlítaná meg? – kérdezte széles mosollyal a kikiáltó.

– Az Ádi. Ha valaki, hát ő biztosan.

– No hát, hol az a híres Ádi? Vagy már megmutatni se meri magát?

Ádám felállt, lehúzkodta a zakóját. Zavarában levette, majd újra feltette a kalapját.

– Nocsak, milyen szép szál fiatal legényember! Lássuk, mire elég az ereje! Összeverődött néhány tenyér, míg Ádám a padok között kifurakodott a porondig. Misa, az Orosz Medve leereszkedően mosolyogva nyújtotta neki a vasrudat.

– Teljes csöndet kérünk! – kiáltotta a kikiáltó.

Ádám megfogta a vasat, még érezte rajta az Orosz Medve tenyerének a melegét. Mérlegelte néhány pillanatig a vas súlyát és vastagságát, majd az egyik végét a bal kezébe szorította, s a jobbjával, mintha csak egy karperecet tekergetne valami vékony drótszálból, a rudat a csuklója köré tekerte.

Néma csend támadt a sátorban, hallani lehetett, hogy odakint, a vászon túloldalán a gyér fűben valami állat járkál nagy, puffanó léptekkel fel-alá. Aztán, mintha jeladásra tennék, egyazon pillanatban tört ki a taps, és a zenekar tomboló tust húzott.

– Csodálatos! – kiabálta a kikiáltó. – Csodálatos! Az eleven magyar őserő! A magyar puszta Toldi Miklósa! Íme, máris átnyújtom a jutalomösszeget, mind a húsz magyar pengőt!

Misa, az Orosz Medve álmélkodva nézte Ádám csuklóját, majd odahajolt a fiúhoz és határozottan szegedies kiejtéssel a fülébe súgta:

– Ne mönjé’ el! Várjál mög az előadás után, mert beszélnünk köll a dologról!

Az előadás végeztével az egyik huszárruhás segéd hátravezette Ádámot a kéményes lakókocsikhoz. Odabent, mint valami szobában, egy asztalnál egymás mellett ült a kikiáltó, Misa, az Orosz Medve és az olasz mágus, poharak csillogtak előttük.

– Gyere csak be, fiam! – mondta az olasz, amikor Ádám feje megjelent az ajtóban. – Gyere, rád várunk itt.

– Mennyi idős vagy, fiú? – kérdezte a kikiáltó.

– Tizenhat. Leszek.

– És mit csinálsz?

– Jövő hónapban fejezem be a polgárit.

– És nem volna kedvöd e’gyönni cirkuszosnak? Látod, milyön szép élöt ez!

– Elmenni magukkal?

– Miért is ne? Amit ma este csináltál, azt megcsinálhatnád máskor is. És akkor lenne több is, nem csak húsz pengő.

– Engem a pénz nem érdekel.

Nevetni kezdtek. Az olasz az asztal alá nyúlva egy demizsont húzott elő, halvány színű vörösbort töltött mind a hármuknak. Még akkor is csak nevettek, amikor összekoccintották a poharaikat.

– Nem? Hát mi más érdekelne?

Alig akarták hazaengedni, pedig megmondta, neki még majd egy óra kell, hogy a tanyára hazagyalogolhasson.

– Ezt nem akarod te itt hagyni?

– Öcsém, nem arra való az élet, hogy túléljük, hanem arra, hogy átéljük, érted, arra való, hogy éljük egyáltalán!

Ádámnak eszébe jutott, mit mondott az apja, amikor egészen kicsi korában favágásra tanította. Kint voltak a hátsó részen, az akácos mellett. Sütött a nap, a nagyfejsze is csillogott a fényben. Nem attól hasad ketté a tuskó, ha a teljes erőnkkel rácsapjuk a fejszét, hanem attól, ha a lendület végeztével a szerszámot éppen csak ráejtjük a fára. És hogy igen, az okos ember a más kárán tanul, de azt is észreveszi, hogy a sebek ugyan meggyógyulhattak a kezén, ám a hegek mindig emlékeztetni fogják a rossz mozdulatokra.

– Nem megyek – rázta meg a fejét. – Köszönöm, hogy hívnak, de nekem itt a helyem.

– Itt? Hol?

– Én még tanulni akarok.

– Tanulni? Nadrágos ember? Aztán mi érdekel annyira, hogy tanulni akarsz?

– Az elektromosság. Az érdekel.

– Milyen elektromosság?

– Az, ami benne van mindenben. A földben is, a kövekben is, az állatokban, a vízben és az emberben is. Engem az az elektromosság érdekel.

Azon a nyáron, a polgári elvégzése után Ádám a cséplőgép mellett dolgozott. Az volt az első év, hogy a régebbi gőzcséplőgép helyett az uradalomba egy új, hőmotoros gépet hozattak, s a gróf tábláinak kicséplése után körbejártak vele bércséplésre. Ádámot a mázsáláshoz fogadták fel, igaz, már a második naptól nem csak mérlegelni, hanem zsákolni is kellett. Itt javasolta neki az uradalmi intéző, egy egri ember, hogy ha már megvan a polgárija, és jobbat nem tud, miért nem jelentkezik csendőrnek. Ahhoz is tanulni kell még, az igaz, utána viszont biztos a megélhetés, ruhát kap, még telket és házat is, nem beszélve a nyugdíjról.

– Csendőrség? – nézett Ádámra a tanító úr. – Csendőrség. Értem én. Persze erős fiú vagy, azt is tudom.

A január végén kezdődő csendőriskolához a városi gyülekező után vonattal, különvagonnal le délre, a szomszéd megyébe vitték őket. Szögesdróttal körbefogott barakkokban kaptak szállást, olyan volt, mint egy hevenyészett kaszárnya. Délelőttönként elméletet tanultak, mit írnak a törvények a büntetésekkel és a nyomozásokkal kapcsolatban, s mit mond a jog a kötelességekről. Úgy ültek a nagy fekete tábla előtt, mintha megint az elemi iskolában volnának. Ádám bámult ki az égre és földre osztott ablakokon, s egyszeriben már jól is érezte magát. Délutánonként viszont járőrözni tanultak, gyakorolták az emberekkel való bánást, egészen odáig, hogy miként kell belépnie egy csendőrnek a kocsmába, vagy miként kell rendet teremteni egy felbolydult tömegben. Hogyan végez el egy jó csendőr egy hatásos és szabályszerű igazoltatást.

Hogyan?

Miért fontos a csendőr a falu életében.

Miért?

Miként tesz jelentést, miként viszonyul a feljebbvalóihoz.

Viszonyul?

Becsukott szemmel is tudja szétszedni és összerakni a felszerelését, tartsa tisztán a puskáját, és a szuronya úgy csillogjon, mint a legfrissebb acél.

Jártunk lent a kéklő Duna-parton,

hóvirágot szedtünk ketten ott.

Ezüstfelhők mögé bújt a vén hold,

százezernyi csillag ragyogott.

A félév végén, párba osztva a már tényleges csendőrök mellé, kimentek járőrözni is.

Ádámot az egyik kiképző, egy nagydarab, erős csontú, békési ember, Szabó Gergely tizedes mellé osztották be, figyelnie kellett még a járását is.

Meleg volt, a júliusi nap merőlegesen zuhant a földre.

Ezüstös holdas éj, leszek-e még boldog én?

Lesz-e még, lesz-e még, az a kislány az enyém?

Reggel esett az eső, igazi nyári zivatar, utána kibújt a nap, fémes, kékeszöld, vad színekben csillogtak az ázott lombok. Visszatelepedett a kánikula mélységes nyugalma, ami most még áthatolhatatlanabbnak és súlyosabbnak tűnt, mint az eső előtt. Fényesen feszült a nagy nyári égbolt, érezni lehetett a mozdulatlan levegőt.

A tábortól egy gyalogúton kanyarogva keresztülvágtak a mezőn, majd az országútra térve fordultak a falu felé. A határnál egy roskatag putrikból álló cigánytelep állt, vályogos cigányok összevissza színű házai, kukoricaszárral letakart háztetők. A jórészt meztelen, barna bőrű purdék, akik addig a kócos, apró termetű kutyákkal együtt az út menti tócsáknál ugráltak, amikor meglátták a kakastollas csendőrsisakokat, kiáltozva szaladtak be a házba, odabent viszont egy csapásra elcsendesedtek. Akkor is halotti csend volt csupán, amikor Ádámék elhaladtak a putrik előtt, mintha hetek óta nem járt volna arrafelé senki.

A falu főutcáján már fel is száradt az eső nyoma.

Lesz-e még, lesz-e még, az a kislány az enyém?

Kihalt volt az utca, ám amikor a templom elé értek, nagy csörömpöléssel kivágódott a szemközti szatócsbolt ajtaja, és két sötét fejkendős, sokszoknyás asszony lépett ki rajta.

– Ej, a büdös zsugori pajeszosa, hogy száradna le a keze, akkor megtanulná, hol lakik a magyarok istene! – kiabálta az egyik.

– Mit beszélsz, te, csöndesebben azért!

– Dögöljön meg, aki csöndes!

– Majd pont ez!

– Ez és a többi is! Akinek az istene más, annak más a szíve is!

– Törted volna be az ajtaját, abból tanul!

– Most kiabálsz, de a jövő héten, amikor vásárolni kell, akkor mi lesz?

Amikor meglátták a két csendőrt, elhallgattak, közelebb húzódtak egymáshoz, s iparkodva indultak el.

– Na, figyelj! – bökte oda halkan Szabó Gergely Ádámnak. Előrelépett, úgy, hogy ezzel rögtön el is állta az asszonyok útját.

– Valami baj van, asszonyok? – kérdezte. Megrántotta a szuronyos puska szíját a vállán, mintha csak megigazítaná a súlyt.

– Semmi – válaszolta csöndesen az, amelyik az imént a magyarok istenét emlegette.

– Biztos? Nem úgy hallottuk.

– Nem ad hitelt a Müncz. Kiforgat mindenünkből, aztán meg nem ad hitelre.

– És mi van az ablaktöréssel?

– Nem tudjuk, hogy a tizedes úr miről beszél.

A kendők szegélye alól szinte alattomosan, alulról felfelé néztek a nagydarab csendőrre, úgy, hogy a fejüket nem emelték fel, a szemüket fordították csak Szabó Gergely arca felé. Nem lehetett eldönteni, ijedtek voltak-e, vagy inkább cinkosan, szinte már kacéran várták, mit mond a szálas, jó kiállású tizedes.

– Ej, asszonyok, asszonyok! Nagyon forró a vérük? Azért még ajtót csapkodni és ablakot törni nem kell, ugye? Mit szólna a férjük, ha magukat én most itt megfenyíteném?

– Eszünkbe nem jutna ilyen, tizedes úr. Csöndes falu a miénk. Úgy vagyunk mi itt, mint bárki más, se jobb, se rosszabb.

Egy magas, sátortetős, nagy ablakos ház előtt álltak, sárga téglák burkolták, egészen a tetőgerendákig. Ádám, ahogy körbenézett, meglepődve látta, hogy mellette, mintha csak a tükörképe volna, egy szakasztott ugyanolyan ház áll, szembefordulva vele, hogy a kerítésük és az udvaruk közös volt, a tornácuk egymásra nézett. Igazán nem is falusi házak voltak, Ádám sokkal inkább el tudta volna képzelni őket egy nagyobbacska belváros csöndes mellékutcájában, vagy akár kivilágítva, fényesen, kertvendéglővel a közös udvaron. Egy kertvendéglő a városban, az állomás közelében, esténként szól a zene, harmonika és hegedű, lampionok a fák ágain. A legkülönösebb azonban az volt, hogy míg az egyik ház sárga téglái szinte frissen, makulátlanul csillogtak, addig a másik épület egészen a fejmagasságig sötétebb volt, akárha sár fröcskölte volna be. Ádám önkéntelenül is közelebb lépett: innen már látta, hogy a téglákat nem holmi kosz szürkítette, nem is sár pöttyözte össze, hanem majd mindegyiken ceruzával írt jelek, feliratok sötétlettek. Némelyiket nem is írták, hanem szöggel vagy bicskaheggyel kaparták a zománcos felületbe. Cirkalmasan megrajzolt nagy kezdőbetűk, szívek és keresztek, sok-sok név, női nevek és férfinevek, mindig párosan, a legtöbb mellett évszámok is, olykor hónapok és napok.

V. J., L. B. 1897., K. F., Sz. K. 1912. aug. 15., Sz. M. és T. I. 1924.

– Mi ez? – fordult az asszonyokhoz.

– Semmi, biztos úr. Mi vagyunk. A falubeliek. Tudja, akik itt laktak meg most is itt laknak a falunkban. Emléket hagyunk. Magunknak is, meg a szerelemnek is. Ez egy régi ház.

– Emléket?

– Aki szerelmespár itt van a faluban, előbb-utóbb eljön ide és felírja a nevét. De inkább előbb, mint utóbb. Van, aki azt mondja, igazán ezzel kezdődik a szerelem. Aki meg nagyon úgy gondolja, az bicskával is karcolhat.

– De miért vannak a kettő ház közül csak ezen feliratok?

– Így szoktuk.

– Szokták?

– Tetszik tudni, ezek még valamikor kilencven előtt épültek. Amikor a falu főleg csak a templom túloldalán volt, itt meg a szántók széle. Azt mondják, két testvér költözött ide, két, szinte szakasztott egyforma férfi, csak az egyik barna hajú, a másik fekete. Megvették az uradalomtól az erdőszélt is, meg odébb az emelkedőt. És a barna hajú báty tanító volt, a fiatalabbik meg pap. Az idősebbik testvér asszonyt is hozott az új házhoz, valami zöld szemű horvát lányt, aki a közös kerítés mögé vörös és fehér kardvirágokat ültetett. Öt évbe telt, mire gyerek született a házba, sűrű, csillogóan fekete hajú kisfiú. De a faluban addigra már sokat beszéltek a két testvér házáról, meg az asszonyról is, aki a közös udvarban élt. Talán az a barna tanító volt a legutolsó, aki gyanút fogott. És hogy akkor is július volt, egy meleg júliusi hajnal, amikor arra riadtak fel az emberek, hogy a sárga házak udvarán hatalmas fáklya ég. A tanító gyújtott tüzet a bútoraikból, kihordott a szomszéd házból is mindent, míg nem maradt odabent más, csak egy kitárt karral hanyatt fekvő, szétroncsolt arcú halott. A tanítót, így mondják, a csendőrök vitték el, nem is akart elmenekülni, ölbe tett kézzel várta őket, a tüzet bámulta. De csakhamar valami bolondokházába zárták, túl a Dunán, mert ugyan mindent bevallott, akármit kérdeztek tőle, viszont látni lehetett rajta a gyógyíthatatlan elmebetegség jeleit, nem is lehetett vele mit csinálni. A magára maradt asszony meg eladta mind a két házat egy sváb embernek, és nem is tudja senki, hogy a gyerekkel együtt hová költözött. Igaz, később aztán itt, a faluban rebesgettek néhány furcsaságot. Hogy annak a meggyilkolt papnak az arcát nem ismerhette fel senki, de a haja mintha barna lett volna, nem pedig fekete. S hogy a hírek szerint az a tanító a börtönben és aztán a bolondokházában is órák hosszat latinul imádkozott, mint egy pap. S azt is mondták, hogy olykor, némely hétvégeken egy zöld szemű asszony ment meglátogatni őt, mellette egy fekete hajú gyerek. Aztán valami történt, még jóval a háború előtt, abban a déli kisvárosban, ahol a bolondokháza volt, mert egyszer csak megszűnt az egész intézmény, ledőlt vagy felrobbant, vagy mi volt, mindenesetre kiszabadultak az ápoltak, vagy szélnek eresztették őket. Valami baleset, vagy micsoda, a lényeg, hogy a bolondok nem kerültek elő többé sohasem. Mert miután elkeveredtek a nem bolondokkal, nem volt, aki megkülönböztesse őket, melyik volna a háborodott, és melyik volna az egészséges. Mintha nem lehetne azt látni az emberen.

S akkor itt, a mi falunkban már azt is tudni vélték sokan, hogy évekkel előtte talán nem is a pap szétroncsolt arcú holtteste feküdt azon az éjszakán a házban, s nem a tanítót zárták a bolondok közé, hanem éppen fordítva. Mert az is lehet, hogy egy merész terv után a pap öltözött a megölt tanító ruháiba, ő adta ki magát bolondnak, hogy az asszonnyal összejátszva megmeneküljön a büntetés elől. Mindenesetre a falu temetőjében máig a pap megszentelt sírja van, s az ő neve áll a fejfán. Viszont azt is mesélik, évekkel később a kereszt tövébe valaki kardvirágokat hozott, mikor jött és hogyan távozott, senki nem vette észre, nagy szirmú, dús, fehér és vörös csokrokat hagyott, és aztán eltűnt nyomtalanul.

– Az volt a pap?

– Minden meglehet.

– Mondják, de hogy valóban mi történt, azt már senki nem tudja.

– És az asszony?

– Nem látta többé errefelé senki. Csak ez a két ház maradt itt, ahogy körbenőtte a falu.

– Na, menjenek csak Isten hírével.

– Csendesen, akkor tovább érnek.

Az egyik ház téglái szinte frissek voltak, makulátlanok, nem volt rajtuk egyetlen felirat. A másik ház tégláin egymást érték a karcolások és a feketével odarajzolt szívek és kezdőbetűk. Cirkalmasan megrajzolt nagy kezdőbetűk, szívek és keresztek.

Mint egy vers: Cegléd-Irsa-Alberti-Pilis-Monor-Üllő-Vecsés-Budapest-Nyugati.

Egy pillanatra fennakadt az idő.

Mint amikor a vonat kerekei is hátrabillennek, és a mozdony hátracsúszik, mielőtt nekilódul.

Az állóóra úgy kattog, mint a vonatkerekek a sínen, a sínek, mint az állomásnevekből összetapadt verssorok.

 

7. EZÜSTÖS, HOLDAS ÉJ

(ÁDÁM ÉS GIZELLA)

 

Egy vers, amiben egy pillanatra fennakadt az idő.

Böjti tizedes konok, egyenletes biztonsággal haladt, mint egy bivaly a szekér előtt, tudomást sem véve a rárakott teherről. Ha megállt, akkor a két lábfejét mindig az előírásszerű szögben tartotta, bokáit összezárta, a térdek feszesek, pontosan úgy, ahogy az oktatórajzok mutatták. Ráadásul ez láthatóan semmiféle erőfeszítést nem okozott neki, ahogy egy fejszének, egy kapának vagy egy kalapácsnak sem okozhat fáradságot, hogy mozdulatlan maradjon, amíg nem kezdődik a munka.

Igen, Böjti tizedes teste tulajdonképpen egy embernyi méretű szerszám volt, amit már tökéletesíteni se lehetett, hiszen valahol valakik éppen erre a munkára alkották meg.

Egyik keze a puska vállszíját fogta, a kar a könyéktől előírásosan derékszöget zárt be a testtel, a másik keze lazán ökölbe szorítva, a középső ujj a nadrág varrásához illeszkedett.

Nem fázott, nem izzadt, nem éhezett és nem mosolygott. Nem volt szomjas, nem gyötörte álmosság.

Amilyen nyugalommal lépkedett a poros mezőszélen vagy a tavaszi sártól cuppogó út mentén, ugyanolyan kíméletlen közönnyel teremtett rendet a kocsmában vagy a napszámra gyülekező zsellérek között. Még csak fel sem hevült attól, hogy a szétválasztott verekedőknek, mielőtt bármit kérdezett volna, jobbra is, balra is kiosztott egy-egy irdatlan erejű pofont. A szemén, akár egy piszkosfehér halhólyag, valami átlátszó, vékony hártya feszült, valami áthatolhatatlan pára, mint hajnalonként az őrs ablakán a testek gőzölgéséből és a lélegzetekből összetapadt cseppek. Alig-alig fordította el a fejét, az egész törzse nézett előre, akár egy fegyver, ami célra tart, széles, rövid bikanyaka eltűnt a zubbony gallérja mögött. Nem volt nagydarab ember, Ádám például több mint egy fejjel föléje magasodott, mégis, ha mögötte gyalogolt, sokszor volt az az érzése, hogy Böjti elébe tornyosul. Némi idejébe került, mire megértette, hogy Böjti tizedes megingathatatlan biztonságát éppen a tompasága adja: soha nem jutott el még csak a kételkedésig sem.

Hogy a pihenőszobában a kályha, az ágyak, a puskatartó állvány, ez a csendőrőrs, a falu, körben a nyárfák tűhegyei és az elvadult akácosok, a síkságra torlódó felhők s a közöttük bujkáló nap nem a lehetőség szerint a legtökéletesebben vannak elrendezve?

S hogy talán van olyan élet is, ahol mindezek a legkevésbé sem számítanak?

Böjti tizedes számára csakis a jelen pillanat létezett: nem gyötörte a múlt és nem ébresztett benne kételyeket a jövő. Mérhetetlen közönye révén maga volt a megtestesült önbizalom: tudta, hogy mi a feladata, tudta, hogy mi végre létezik, mármint hogy maga az, hogy létezik, létezésének elégséges indoka, s tudta, hogy a rárótt munkát mindig a legjobban látja el.

Mi tagadás, Ádám eleinte bámulattal vegyes irigységet érzett Böjti tizedes iránt, s ebben az se befolyásolta, hogy hamar megértette, bámulata és irigysége egyaránt leperegnek Böjtiről.

A csodálat, ami Ádámban annak szólt, hogy valaki ennyire pontosan és visszavonhatatlanul megtalálta a maga helyét, Böjti számára mind az okát, mind a célját illetően teljességgel értelmetlen volt. Ahogy az ember nem veszteget szót arra, hogy eső szemetel, aztán mégiscsak kisüt a nap, és hogy ennek a változásnak a menetébe emberi erővel érdemes volna próbát tenni a beavatkozásra, úgy közönyösen vette tudomásul, hogy az újoncot őmellé osztották. Észre se vette Ádám igyekezetét, egyszerűen csak egy új és még nem tökéletesen működő tárgynak tekintette, olyan szerszámnak, amit talán majd a hosszú és monoton használat megfelelőre csiszol.

Használhatóra, mint egy fejszét, kapát vagy kalapácsot.

Ádám viszont olyan szívós türelemmel próbálta megfejteni Böjti tizedes titkát, hogy eleinte még észre sem vette, ám a napok, hetek, hónapok múlásával egyre növekedő gyűlölet ébredt fel benne.

Arra gondolt, hogy Böjti tizedes olyan maradéktalanul boldog, amilyen ő soha nem lehet.

Arra gondolt, ez a boldogság olyan teljes, hogy még azt se tudja, hogy létezik. Betölti a létezése, olyannyira, hogy se kérdésnek, se kételynek nem marad helye.

Fényes és érinthetetlen, mint azok az üveggömbök, amiket a tanító úrék kertjében látott a rózsák között a virágtartó karók tetejére tűzve.

A szenvedés és a szenvedély hiánya, mint egy fényesre csiszolódott puskatus.

És ha nem akarta is, állandóan az orrában érezte az izzadság és a faggyúval kenegetett bőrszíjak összevegyülő páráját, Böjti szúrós, átható szagát. Ezer közül is megismerte volna a tizedes csizmáit, holott egy felületes szemlélő talán semmi különbséget nem fedezhetett volna fel a pihenőben egymás mellé állított lábbeliken.

Látta Böjti csutak formájú, rövidre vágott bajuszát, tömpe, a cimpáknál fekete pontokkal pettyezett orrát. Tudta, ha tehetné, ugyanolyan kíméletlenül ütné meg a tizedest, mint ahogyan az osztotta ki a söntéspult előtt vasárnap esténként a pofonokat.

Látta azt is, hogy a környékbeli parasztok, a zsellérek és a telkesek is, ha összetalálkoznak velük, mindig Böjti tizedest figyelik. A templom előtt összeverődött vagy a kocsmaudvaron lebzselő emberek az ő szándékát próbálják megérteni, akárha Ádám ott se lenne. Az őrmester is, aki máskülönben határozott barátsággal viseltetett Ádám iránt, kétséget nem hagyott afelől, hogy az utasítások végrehajtását Böjtitől teszi függővé.

A szerszám, ami tökéletesen simul a kézhez.

Csakis a pillanat: nincsen múlt és nem lesz jövő.

Abban az évben a tél végén az uradalmi majorságba egy új, Hofherr-Schrantz gyártmányú traktort hoztak, pirosra festett, bordás kerekű gépet, ami kora tavasszal már négy ekevassal szántotta fel a határban a földet. Március volt még, amikor a traktoros, talán hogy megigazítson egy kilazult csapszeget, hátramászhatott menet közben. Nyilván megbotlott és leesett a nagy, bordás kerekek mögé, leesett az ekevasak közé és beszántotta magát, kifordította a gyomrát a felhasogatott, homokos földbe.

Sárga és vörös, a traktor meg csak ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Ádámnak azon a héten nyomta a kezébe az őrmester a felhívást: a csendőrség körében országos toborzást indítottak, válogatott őröket keresnek az ország házába, parlamentereket. Ott voltak a jelentkezés feltételei, életkor, iskolázottság és a testmagasság is.

– Látod, Ádám, ezt neked találták ki. Ezt találták ki neked.

Miért van úgy, hogy a gyűlölet nagyobb elhatározásra sarkall, mint a szeretet.

Ceg-léd-Ir-sa-Alberti, Pi-lis-Mo-nor-Üllő, Ve-csés-Budapest-Nyu-ga-ti.

Mindenki nevetett a pihenőben, csak Böjti tizedes nem, ő el se mosolyodott.

Valamikor régen, a kéményes lakókocsiban, mint valami szobában, egy asztalnál ült a kikiáltó, Misa, az Orosz Medve és az olasz mágus, poharak csillogtak előttük, a demizson meg ott pihent a földön a lábuknál, az asztal alatt.

Az elektromosság érdekel, ami mindenben benne van.

A gőzmozdony kerekei rikítóan pirosra voltak mázolva, pirosra, mint egy vadonatúj traktor, persze csak a kerék belső részei és a karcsúnak ható küllők, hiszen a szegély fekete volt és csillogóan fémes, akár a sínek.

Hatalmas, csupa fekete gép, és alatta a piros kerekek.

Sütött a tavaszi nap, a mozdony fehér gőzt fújt a peronra, olyan fehéret, mint odafent a bárányfelhők, a masiniszta derékig kihajolva intett, a forgalmista kesztyűje is fehér volt, a zászlóját a hóna alá csapva tisztelgett.

A Nyugati pályaudvar érkezési csarnokában a napsugarak áthatoltak az üveghomlokzaton, piros sapkás, jelvényes hordárok szaladtak a vagonajtókhoz, felszegett fejjel várták, kinek vihetik a csomagjait. A masiniszta hatalmasat fújtatva engedte ki a vágányok fölé a túlnyomásos gőzt. A sípolások és kiabálások, nevetések felverték a csarnok párkányára, a stukkók közé húzódott galambokat.

Villogó galambcsapat a város fölött.

Nem volt még dél, a zsúfolt Nagykörút forgalma egyetlen kábító, nyüzsgő forgataggá olvadt össze. Kolompolt a villamos, a nyitott hátsó peronon egy könnyű, világosbarna tavaszi kabátos fiatalember integet lelkesen visszafelé, a haját az arcába fújta a szél. A pincérek már rég felsöpörték a kávéházi portálok előtt a járdát és kirakták az asztalokat, székeket, a hosszú szárú redőnyvasakkal leengedték a napernyőket, vizet loccsantottak az asztalok mellé állított cserepes zöldekre; az ingük friss és ropogós fehér volt még, nem ütött át rajta az izzadság. A pályaudvar előtt, a kijárati lépcsősornál egy rekedt hangon kiabáló rikkancs a reggeli újság utolsó példányait próbálta eladni, s miközben a lap nevét skandálta, meg-megcsörgette a hasa elé kötött kis kötényzsebben felgyűlt aprópénzt. A túloldali dohánytőzsde felcsapott ablaktáblái mögött látszottak a gondosan sorba rakott díszes dobozok és csomagolások, akár az antikváriumi díszes könyvecskék, a dúsmellű trafikosnő kihajolt a pultra, úgy rendezgette a járda felé mutatóba kitett áruját. Egy hegyes orrú, kékre festett busz tülkölve próbált befordulni a külső Váci út felé, de nem tudott haladni, mert előtte egy ócska katonasapkás, bakancsos emberke szaladt, kétkerekű targoncáján nagy zsák krumplit egyensúlyozott. Az Oktogon felől dübörögve, szinte egymást üldözve ömlöttek az autók, siettek át Budára, s Buda felől rohantak át Pestre, csillogott rajtuk a sok krómozott alkatrész. A fehér csíkos aszfalt fölött kékes kipufogógáz lebegett, akár a könnyű cigarettafüst. Távol, ahol a Margit híd enyhe emelkedőjén remegni látszottak a sínek, a Duna fölött apró felhőket szívott fel a vízből a délelőtti nap melege, mögöttük a dombok úgy sötétlettek, mint valami vadregényes, igazi hegyek.

Ádám az utasítások szerint az Országházig gyalogolt.

Zubbonyzsebéből előgombolta a behívópapírt, s azt maga előtt tartva közelebb lépett az oroszlánok előtt feszes vigyázzban álló őrhöz.

Mint egy szobor. Díszegyenruhás szobor.

Emberből van ez egyáltalán?

Aranyzsinór és prémszegély.

Hosszas bolyongás után találta meg az oldalsó kaput, ahol beengedték, majd a felvételiztető helyet is, ahol az egyenruhás orvosok és országházi őrtisztek vizsgálóbizottsága előtt kellett elmondania, ki ő, milyen iskolát végzett, miért akarna parlamenter lenni. Megmérték a súlyát és a magasságát is, gyors orvosi vizsgálattal ellenőrizték az egészségi állapotát.

– Ne szorongassa a ruháit, tegye le oda, a paraván mögé!

Alkonyatra megszületett az eredmény, Ádám is a kiválasztottak közé került.

A pasaréti akadémiai kaszárnyában szállásolták el őket, naphosszat ott, a falak mögött, az alakuló téren, a tantermekben s néha a Parlamentben időztek. Az alakuló tér szélén, a kerítés mentén nyárfák álltak sorban, vattás, fehér termésüket csomókba fújta össze a budai hegyekből leereszkedő hajnali szél. Amikor a reggeli csuklógyakorlatokat csinálták, odakintről behallatszott a villamos csörgése.

A tisztesek és a kiképzőtisztek nem is titkolták előttük, hogy az avatásra kevesebben maradnak, mint ahányan a kiképzésre bekerültek, majd az alaki gyakorlatok és persze az elméleti képzés, a vizsgák során úgyis kihullanak az alkalmatlanok. Házirendet és jogot tanultak, házszabályzatból feleltek és a ház minden szegletére kiterjedő ismereteket bifláztak, a gőzfúvásos fűtési rendszer működésétől a tér túloldalán magasodó ház udvarán elrejtett kazánházon át a termek nevéig, a lépcsőfokoktól a mesterségeket megtestesítő szobrokig és a festett gipszfaragásokig. Valósággal pihenést jelentett, amikor a díszlépéseket gyakorolták a kaszárnya betonkockás udvarán. Nem volt olyan hét, hogy valaki ne pakolta volna össze a holmiját; leadta a kincstári felszerelést, lehúzta a lepedőket és a párnahuzatot, aztán már csak az ágya állt üresen a sorban, ő maga eltűnt, mintha soha nem is lett volna.

Csak az van, ami látható, tapintható és szagolható.

A harmadik hónap végén próbálhatták fel először a parlamenterek épületen belüli egyenruháját: csúcsos tetejű, csillogó ezüst Árpád-sisak, bokáig érő fehér selyemköpeny, csizma, hosszú szárú fehér kesztyű, kard és alabárd. Onnan, a földszinti parlamenti ablakon át nézték a meggypiros mentébe, aranyzsinórba és prémszegélybe bújt díszszázadot; egy lovas hadnagy vezette fel az őrségváltást, pattogtak a vezényszavak, kürtszó jelezte az indulást.

A kiképzés végeztével megkapták az új kimenő egyenruhájukat. Kék dolmány, piros nadrág, meggyszínű csizma, hófehér kesztyű, bojtos kard és merev, magas állógallér.

Amikor eltávozást kaptak és kisétáltak a Korzóra, a Duna vizét nézegető szombat délutáni lányok közé, olyan zsibongás támadt, mintha a szél tornyozta volna fel a hullámokat.

– Te, Ádám, olyan vagy ebben az öltözékben, a vágott fekete szemeddel, mint valami perzsa vagy török herceg.

– Török?

– Mint valami Kemál Juszuf!

– Mi a fene az a Kemál Juszuf?

– Nem mi, hanem ki, te bolond!

– Hű, de egy marha vagy.

Elmúlt már a nyár, amikor az egyik parlamentertársa, akivel a elmúlt évben egymás mellett csinálták végig a kiképzést, Ács István, egy Rakamazból való fiú, rábeszélte Ádámot, kísérje el szombat délutáni kimenőre. Kell a segítség, mert egy ápolónővel fog találkozni.

– Ápolónő? És minek kellenék én oda?

Nem is igazán találkozás, valamennyire már ismerik egymást, legalábbis a múlt szombaton a rokonai révén be lettek mutatva, gyönyörű lány, nem budapesti, valahonnan délvidékről származik, csakhogy van ott egy barátnő is, az se csúnya, Ádámnak abban kellene segítenie, néha a három tudvalevőleg kevesebb, mint az édeskettes.

Földalattival mentek a Gizella térről ki, a Városligetbe, sétálni, kacsákat etetni, talán még vurstliba is.

A lányok a Hősök terén, a földalatti kijáratánál várták őket, csillogott mögöttük az új, márványlapos díszburkolat, amit néhány hónapja az Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére köveztetett fel a Közmunkatanács, fent, az oszlop tetején a keresztet tartó Gábriel arkangyal kitárt szárnyai arany fénnyel ragyogtak.

A fehér kalapos, babos kendős, fehér blúzos lányok olyanok voltak, mintha édestestvérek lennének.

– Te, melyikük miatt jöttünk ide?

– Te énmiattam jöttél, nem?

– Nagyokos, te melyikért jöttél?

– Hát a Gizella.

– Gizella? Mint a tér?

– A szebbik. Az a fekete hajú, alacsonyabb, amelyiknek olyan kedves, gödröcskés arca van. Közelebb az oszlophoz.

– A fekete hajú?

– Az. Miért nézel így?

– Az tetszik neked?

– Ádám, ne bomolj!

– Nem tehetek róla.

Este volt már, mire Ádám egészen a ferencvárosi Angyal utcáig hazakísérte a lányt.

Flaschner Gizellát, a szebbiket.

A fekete hajú, gödröcskés arcú alacsonyabbikat.

Nem érdekelte Ács István sértődöttsége, nem érdekelte semmi más, csakis az a lány, aki könyökét néha-néha könnyedén a könyökéhez érintve a jobbján lépkedett.

Flaschner Gizella, képesített ápolónő.

A Corvin mozi előtt ragyogtak a lámpák, a bejárat fölötti kézzel festett hatalmas plakáton Kabos Gyula és Ráday Imre mosolygott.

– Ó, mi nem ide járunk, illetve én nem járok ide, a Bodográf ugyan kicsivel messzebb van, amott, a József körúton, de az sokkal olcsóbb. Meg a Világ, itt kint, a Mester utcán.

Szeptember volt, mint a szétfröcskölt tej, ragyogtak odafönt a csillagok.

– Mint egy játékbaba.

– Mit mondott?

– Maga olyan, mint egy gyönyörű játékbaba.

A Ferenc körúton a lány megállt a Tűzoltó utca sarkán, és rámutatott egy nagy sárga házra.

– Ebben a házban lakott a Csortos Gyula és a Krúdy Gyula is. És abban a házban meg az én barátnőmék laknak.

A félhomályos Angyal utcában lassabban lépkedtek. A túlvégen világosság ömlött ki az Arany Angyal kerthelyiségéből, zeneszó is hallatszott, egy tangóharmonika játszott.

– Ez a gyerekkórház, tudja? A Fehér Kereszt. Itt gyógyítják a beteg kicsiket. Azért van itt ilyen csend.

– Hiszen maga is ápolónő, maga is gyógyít.

– Ó, az más. Én a gyerekekhez nem is mernék hozzányúlni, főleg nem az ilyen picikhez. És az igaz, hogy maga csendőr volt?

– Én arra már nem is emlékszem. Illetve az attól függ, hogy maga mit gondol róla.

– Nem gondolok én semmit, csak csodálkozom. Járőrözött meg rablókat fogott, nem könnyű ezt elképzelni. Hanem hallja, maga borzasztóan sokat cigarettázik, tudja?

– Nem olyan sok az, csak annak látszik. És aztán kell valami öröm is az élethez, nekem meg csak ez van. Fekszik az ember a kaszárnyában, nézi a plafont, a meszelés csíkjait, folyton gondolkodik, kell ahhoz a cigaretta.

A kapu előtt Gizella szembefordult Ádámmal. Fel kellett szegnie a fejét, hogy alaposan megnézhesse ennek a díszegyenruhás fiúnak az arcát, a különös, keleties vágású szemeit.

– Mondták már magának, hogy olyan, mint egy tatár? Még félni fogok magától. Vagy micsoda maga, egy török katona?

– Azt mondják, inkább perzsa volnék.

– Perzsa? Felőlem az is lehet. Ugyanis nekem most már mennem kell. Még a végén kikapok.

Ádám lehajolt, hogy megcsókolja a lány előrenyújtott kezét. Érezte a bőréből áradó illatot, valami édeskés, mégis kesernyés utóízű párát, ami egy növény bódító szagára emlékeztette.

Melyik növény?

Valami szürke gyom.

Egy szürke gyom a kopár domboldalon, szinte a földhöz lapulva, olyan szürke, mintha maga is kőből volna, alig venni észre, csak ha már odahasalt mellé az ember, egészen a földhöz, a kőhöz hajtotta a fejét, akkor csapja meg a párája.

Lehunyt szemmel szívta be az illatot, az orrcimpái megremegtek. Amikor felemelte a fejét, hirtelen egészen közel maga előtt látta a lány csillogó, fekete szemét, gödröcskés, kerek arcát. Sűrű, vastag fonatú fekete haja a babos szalaggal együtt a mellére bukott a fehér kalapka alól. Ösztönösen és meggondolatlan gyorsasággal, nem is töprengve azon, hogy mit tesz, átölelte a lányt, ráhajolt és ugyanazzal a mozdulattal fel is emelte, valóban, akár egy játék babának, szinte nem is volt súlya, átkarolta szorosan, a lánynak se tiltakozni, se védekezni nem volt ideje, csak mintha a meglepetéstől a lélegzete szorult volna vissza, nem is sikkantás volt az, inkább valami bentrekedt sóhaj, aztán már Ádám ráhajolt és megcsókolta a száját is.

Kesernyés és mégis édes.

A kardja megcsörrent a kapukőnek ütődve.

Amikor óvatosan visszaengedte a földre, a lány haragosan lépett hátra, egészen a kapuhoz szorult. Arcon akarta ütni Ádámot, fel is emelte a kezét a pofonhoz, lábujjhegyre pipiskedve, hogy elérje, csakhogy a mozdulata megszelídült útközben, s az ütés, mire a fiú arcához ért, már inkább simogatássá sikeredett.

– Mit képzel maga?

– Azt képzelem, hogy boldog vagyok.

– Ezt tanulták ott a Parlamentben?

– Azt nem lehet megtanulni, hogy nekem senki más nem lehet a feleségem, csakis te.

Hosszú és napfényes volt az ősz, mintha soha nem akarna véget érni a nyár.

Ádám mindennap kimenőt kért, s ha tehette, a szolgálat letelte után nem is a kaszárnyába ment, hanem végigsétált vagy végigvillamosozott a Körúton, egészen Ferencvárosig. Még akkor is, ha tudta, hogy Gizella éppen a kórházban dolgozik.

Hiszen ezeken a köveken lépked ő is.

Liliom, Bokréta, Páva.

Mintha egy kertben járna.

Ez is illik Gizellához, ezek az utcanevek.

Erre megy el reggelente, itt jön haza a munka végeztével délután.

Ő is látja, ahogyan a Páva utca és a Tompa utca sarkán lévő nagy fészerből zörögve, csattogva indulnak a szekerek a Duna-parti malmokba lisztet szállítani, már a csukott fakapun át kihallatszik a sapkás kocsisok krákogó, meggyőződés nélküli káromkodása, délután a fáradt lovakkal úgy jönnek vissza, mintha valahol egy hatalmas havazáson vágtak volna át.

A garázzsal szemben egész nap nyitva állt az enyv- és szurokszagú cipészműhely ajtaja, a lenti félhomályból néha halkabban, néha hangosabban bukott fel a szorgalmas kopácsolás, s erre a ritmusra szólt a fütty a legújabb slágerekkel: kis csolnakom a Dunán lengedez, benne a szerelmünk ébredez. A szomszédos házban egy vízvezeték-szerelő dolgozott, mellette meg egy kis gépgyártóműhely, naphosszat csattogtak a gépek, a belső teremben egy hidraulikus prést is működtettek, ami súlyos sziszegéssel nyomta formára még az embernél nagyobb acéltömböket is.

Mikor a csónakhoz simul egy habfodor, érzem, hogy drágám, te énhozzám tartozol.

A másik sarkon, a Liliom és a Tompa utca találkozásánál a fehér sipkás inasok már éjféltől felfűtötték a Bárány pékség kemencéit, a résnyire nyitott ablakokból hajnalonta friss kenyér illata szitált az utcára, betekergőzött az udvarokba, föl a keskeny udvarok kürtőin át a város fölé. Az alacsony, egyemeletes házak házmesterei kora reggel kitárták a kaput, s aztán, mint akinek jobb dolga sincs, naphosszat széles mozdulatokkal söpörték a járdát, megállították a postást, a hegedűsöket és a kintornásokat, beszélgettek egymással és a járókelőkkel is, messziről köszöntötték a díszes egyenruhás fiatalurat.

Ceg-léd-Ir-sa-Alberti, Pi-lis-Mo-nor-Üllő, Ve-csés-Budapest-Nyu-ga-ti.

Gizella egy gangra nyíló ablakú kis szobát bérelt a padlásfeljáró mellett a hordár Weiszéknél, ahol az asszony egész nap otthon volt.

Egy este belekarolt Ádámba, s kisétáltak az egy éve megnyílt Horthy Miklós hídra.

Szép őszi este volt: odasimultak a korláthoz, nézték a ringatózó sirályokat, a csöndesen várakozó hajókat a rakpart mentén, a lábuk alatt meg-megcsillant a folyó, mintha az alkonyattal eltűnt volna a máskor oly riasztó mélység is, az Elevátorház, a Vámház és a Ferenc József híd fényei megannyi apró ezüsthidat szórtak a lassú hullámokra, csillogott a híd közepén a tengerészeti emlékmű, a fiumei világítótorony kicsinyített másolata, a Műegyetem főbejáratánál felkapcsolt lámpás autók álltak sorban, talán valami bál vagy egyetemi rendezvény okán, s a Gellért-hegy nagy, bolyhos monolitja előtt márványosan ragyogott a szálló, ami fölött a folyton ott lengedező gőzpamacs, akár egy zászló, visszaverte az uszodai fényeket, mint ahogyan a Citadella díszvilágításos kőkoszorúja is megkoronázta a hegyet, s a nagyterasz cigányzenekarának zenéje úgy szivárgott csak, mintha el-elhallgató cirpelés volna, a hídon a Nagyvásárcsarnok felől éppen egy kivilágított villamos kapaszkodott hangtalan fölfelé, s mögötte, mint valami mesekönyvből odaaggatott kép, valósággal lebegni látszott a Királyi Vár fényben fürdő kupolája és a Sikló felfüggesztett lámpasora, s a Várhegy oldalára toldva ott ragyogott a kivilágított Halászbástya, a habos bástyák és a cukorsüveges tornyok sokasága, beleértve a Mátyás-templomot is, ami alatt a fák sűrűjéből előcsillantak a hegyre vezető lépcsősoros sétautak lámpái, a Várbazár fényei, nem is lehet, hogy ősz volna már, hiszen olyanok ezek, akár a szentjánosbogarak.

– Tudod te, hány és hány lámpa kell ahhoz, hogy ezt a díszkivilágítást láthasd?

– Ádám, én ápolónő vagyok.

– Csak a Lánchidat több mint négyezer izzólámpa világítja meg, az Országházat hatvan, a Halászbástyát pedig hetvennégy! Az alagútban háromszázötven! És én még azt is meg tudom mondani neked, hogy ez óránként hány kilowatt terhelést jelent!

– Ádám, nekem inkább azt mondjad meg, mikor kapsz a legközelebb hosszú eltávozást. Olyat, hogy elmehessünk Budapestről. Azon gondolkodom, hogy talán szeretnélek bemutatni anyámnak. Tudod, nem láttam őt évek óta már.

Ádám három fényképet adott Gizellának, nem emlék, csak emlékeztető.

Az elsőn ő áll kimenő egyenruhában, sapka nélkül, a kaszárnyában, a körletbejárat előtt, valahová a messzeségbe néz, magas állógallérján csillog a nemrég megkapott csillag, két keze a mellén összefonva, s balján ott nyugszik a kard, az arany kardbojt szépen átvetve a csuklóján, fénylik a szíj csatja is.

A második kép műteremben készült, Hajdu-fotó, Berlini-tér 4., Ádám hajában borotvaéles a választék, kicsit kancsalít, ahogy a gép lencséjébe néz.

A harmadik képet engedély nélkül készítették, odabent, a körletben, a hálóteremben. A fotográfián Ádám állt egy kórházi teremhez hasonlatos szobában, előtte és mögötte is ágyak sora, körülötte pedig a társai, férfiak, egyenruhában vagy hosszú, fehér ingekben, mintha alváshoz készülődnének, kettőjükön még sapka is volt, az Ádám mellett álló altiszt mellén két kitüntetés csillogott. Ádám hátratett kézzel, kigombolt ingben nézett a fényképezőgép lencséjébe, rövidre nyírt, sűrű haja alatt szinte fehérlett a homloka, a szeme szinte áttetszően világított, körben a meszelt kaszárnyai falak.

Egy novemberi vasárnap, amikor Ádám hosszú kimenőt kapott, elvitte Gizellát Budaőrs határába, a Kőérberki útra, megnézni az előtte való nyáron megnyitott repülőteret. A füves térség oldala mentén és a nagyobbik hangárban a személyszállító gépek sorakoztak, a kisebbikben a sportrepülők. A repülőtéri őrök nem szóltak a fényes egyenruhás fiatalemberre, aki lelkesen magyarázva mutogatta a gépeket a menyasszonyának, még a forgalmi épület bejáratánál is előre tisztelegtek nekik.

– Milyen lehet odafönt, a felhők között?

– Pszt! Mint egy párnás-dunyhás ágyban. Éppen olyan.

– Szégyelld magad, nem is hallgatom, amit beszélsz!

Gizella és Tolnay Veronika barátsága ugyan megmaradt, ám már egészen mást jelentett, mint egykor, a tanítási órákat követő hosszú-hosszú délutánokon. Sok minden történt azóta, hogy a törvényszéki elnök és neje meglepetéssel és nem is igen titkolt ellenérzéssel fogadták a budapesti lakásukba toppanó Flaschner Gizellát. Eleinte csupán lányuk szeszélyének gondolták a váratlan vendéget, s ezért hajlandóak voltak ideiglenes szállást is adni neki a cselédszoba melletti üres szobácskában. Később azonban feltámadt bennük a gyanú, hogy Gizella sokkal elevenebb kapocs lehet az odahagyott városhoz, semmint azt ők szeretnék. Mindez felgyorsította Gizella átköltözését Weiszékhez, az Angyal utcába, fel a harmadik emeletre. Tolnayék nem tudták, hogy amitől félnek, az egészen máshonnan fenyeget. A két lány ugyan ritkábban találkozhatott, viszont arra mindig találtak módot, hogy a Gizella nevére érkező, szülővárosukban felbélyegzett, a búvárhalásztól származó leveleket Veronika bontatlanul megkaphassa. A törvényszéki elnök, aki odahaza még egy ártalmatlan, csupán a szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán elébe került szerelmi versnek köszönhetően ébredt rá, hogy kislánya a mások szemében már nemhogy nem gyermek, de maga a végzet asszonya, nem sejtette, hogy a távolság révén olyan eszközt adott a búvárhalász kezébe, ami megsokszorozta a fiatalember szerelmének a hatóerejét.

Hetente, olykor hetente kétszer is rendszeresen érkeztek a levelek, s Veronika ugyanilyen rendszeresen válaszolt is rájuk.

Arra ugyan már csak haloványan emlékezett, milyen volt a búvárhalász széles, erős mellkasa, hogyan pirosodott a máskülönben világos bőre a törölköző dörzsölésére ott a folyóparton, és behunyt szemmel akkor is sokáig kellett visszagondolnia, ha fel akarta idézni a búvárhalász göndör, barna haját, elmosódó arcvonásait. Maga a szerelem viszont hétről hétre újra és újra feléledt benne. Mindegy volt már, hogy azt a különös, hajnali látomást idézi maga elé vagy éppen önmagát, ahogy papírra veti az érzéseit, s ezen nem változtathatott semmiféle zord apai akarat.

A törvényszéki elnök nem tudhatta, hogy a szaporodó levelezéssel Veronika magát a szerelmet, s önmagát, mint szerelmest szerette meg, s nem tudhatta, hogy lánya, akivel az odahagyott házból egy fővárosi lakásba költözött, immár olyan távol jár tőle, hogy nem is térhet vissza onnan sohasem. Olykor, nem gyakrabban, mint havonta egyszer, Veronika Mészölytől is kapott levelet. Nem figyelt rá, s ezért nem is vette észre, hogy minden hónap első hétfőjén kapja meg ezeket a borítékokat, s nem is sejtette, hogy Mészöly milyen izgatottan számolja már a napokat, hogy elküldhesse az újabb híradást. Az egykori törvényszéki alkalmazott okosabb volt annál, semhogy magáról írt volna: a városi eseményeket sorolta el, mindazokat az apró történéseket, amelyek egyáltalán említhetők voltak.

Közben, mindent legyőző szívóssággal, hogy könnyednek és felületesnek tűnjön, minden egyes levelébe belecsempészett egy-egy utalást arra, milyen lassú és változatlan az élet azóta, hogy Veronika elhagyta a várost.

Mint a jégcsapok, úgy sorjáznak a napok, írta az egykori törvényszéki segéd.

Lám, múlik csak az idő, s még gondolkodni sincsen időnk, vagyunk, mert ez a legegyszerűbb, a teremtés bármilyen széles is, szűkös, mint egy ól.