Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. március–április / OUŘEDNíK / A megfelelő pillanat, 1855

A megfelelő pillanat, 1855

G. Kovács László fordítása

 

IV

A szabad ember veszélyes. Legalábbis ezt tartják róla a rendőrök, a bíróságok és a társadalom lakájai. Megfigyeltek és spicliskedtek utánam. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hova megyek? Miért? Mit írok? Miért? Az első házkutatás nem hozott eredményt: néhány előkészületben lévő cikk kézirata. A kormány megdöntésére buzdítottam talán az írásaimban? Szó sincs róla, Kegyelmes Uram, az erőszak minden formáját ellenzem. A második házkutatás alaposabb volt: állatorvosi táskámban találtak egy szikét. Hogyhogy? Maga az erőszak minden formáját ellenzi, s közben fegyvereket tart a lakásában? Három havi börtön és felmentő ítélet, egy feltétellel: ezentúl köteles vagyok bejelenteni a rendőrségnek az összes olyan utamat, amely a város határán túlra visz. Őrangyalaim körbelátogatják a helybéli földműveseket és állattenyésztőket: ha a maguk helyében lennénk, hivatottabb kezekre bíznánk az állatainkat. Sose tudhatja az ember, mi érheti egy anarchista részéről. Gyakorlatilag munka nélkül vagyok, fogy a pénzem.

Lázítással és államellenes felforgatással vádoltak meg – s ugyanakkor azzal is, hogy reakciós vagyok és konzervatív! Minél többet és többet beszéltek a településről, a Fraternitasról, annál gyakoribbak lettek a sajtó támadásai, a kormánypárti napilapok ironizálásától és kispolgári szarkazmusaitól az önjelölt forradalmárok részéről érkező, gyávaságomat és csüggedtségemet hangoztató vádakig terjedt a sor. „Amikor az éhség fojtogatja a proletárok torkát, amikor a forradalom élet és halál kérdése, akkor a csata előestéjén távozók nem egyebek gyáváknál és dezertőröknél!” Soha nem válaszoltam ezekre a támadásokra: minek magyarázgassam, hogy ha egyetlen hadsereghez sem tartozom, és önmagam parancsnoka vagyok, akkor értelmetlen dezertálásról beszélni. Áldozzák csak fel magukat a kommunisták a proletariátus oltárán, ha úgy gondolják, hogy ily módon felszabadítják az embert; én a proletariátusra való tekintet nélkül próbálom meg felszabadítani. A munkásosztály nem más, mint egy újabb bálvány, a proletariátus pedig torzszülött, melynek a nemzői között ott találjuk a gyűlöletet, a bosszúvágyat és a képzelőerő hiányát; ürüléke csupán annak a kispolgári gondolkodásnak, amelytől állítólag szabadulni szeretne. A program? Egyesek diktatúrája mások rovására. A kommunisták csak folytatják a puritánok művét: Világ proletárjai, egyesüljetek, munkások a burzsoázia ellen, öntudatosak az öntudatlanok ellen, hívők a hitetlenek ellen, egészségesek a göthösök ellen, engedelmesek az engedetlenek ellen. A nacionalistákkal és a puritánokkal együtt a kommunisták az emberi faj legmegátalkodottabb ellenségei, ők hárman jelentik az új évszázad legnagyobb veszedelmét; hálát adok a természetnek, hogy nem sokat fogok benne időzni. Higgyenek szavaimnak: előbb-utóbb hozzálátnak egymás kölcsönös kiirtásához, mert a céljuk ugyanaz, el akarják pusztítani az embert az emberiség megszervezésének nevében, az új elrendezés nevében, a végső rend nevében. Babeuf! Blanqui! Valaha az egyes ember iránti gyűlölet az emberiség iránti gyűlöletet fejezte ki. Ma már előbbre tartunk: újfajta gyűlölet született, az emberiség iránti szeretetből fakadó gyűlölet. A boldogság nem emberi jog, hanem kötelesség – ezt tanítják nekünk a kommunisták. Nem akarsz velünk együtt boldog lenni? Halj meg! Szolgálni az Istent, szolgálni a nemzetet, szolgálni az emberiséget, minden alsóbbrendű arra vágyik, hogy szolgáljon – bármit, csak nem a szabadságot. A szabad ember kiszámíthatatlan: visszautasíthatná a szolgálatainkat. Nem akarod, hogy szolgáljak neked? Halj meg!

Tudom, hogy manapság az anarchisták között is sok olyan akad, aki az elevenebb, igazságosabb és nagyvonalúbb életszeretet kifejeződéseként fogja fel a gyűlöletet, s úgy véli, hogy a szabadság iránti szeretet elképzelhetetlen az azokkal szembeni gyűlölet nélkül, akik megfosztanak bennünket tőle. Sosem osztottam ezt a vélekedést: a társadalom szabadságához az egyén szabadságán át vezet az út; nem hiszem, hogy az ember az öldöklés árán szabaddá válhat, akkor sem, hogyha zsarnokok eltávolításáról lenne szó.

Ha valaki meg akar majd gyilkolni, védekezni fogok. Először megpróbálom őt ártalmatlanná tenni, anélkül, hogy durvább erőszakot alkalmaznék; de ha erősebb lesz nálam, megpróbálom megölni. Békeszerető emberként az életem többet ér, mint egy gyilkos élete. Az egyéni védekezés megengedhető, mert összhangban áll a természet törvényeivel. Ha a védekezés voltaképpen „magasabbrendű érdekek” nevében véghezvitt hódítás, akkor ugyanannak a logikának van alávetve, mint a háború, s abba a civilizációba térít vissza bennünket, amelyen túl akarunk lépni. Ezért mindig is elleneztem az erőszakos anarchizmust, öltsön bármilyen formát: az erőszak és a háború egy és ugyanaz.

Igen, tagadom bármiféle háború szükségességét, mind a hódítóét, mind az úgynevezett önvédelmiét, vagy ahogy ma mondják, a hazafias háborúét. A szabad embernek nincs hazája. A szabad embernek önmaga szabadságán kívül nincs semmi sajátja. Pacifizmusomnak semmi köze Istenhez, s azokhoz sem, akik a Ne ölj! parancsolatára hivatkoznak. Nem hiszek a magasabb rendben, amely megtiltaná, hogy öljek. S ha úgy gondolnám, hogy Isten létezik, arra a következtetésre kellene jutnom, hogy kívánja a háborúkat – mert háborúk vannak. S így megvolna rá az okom, hogy elvessem őt, ahelyett, hogy hajlonganék előtte. S békeszerető voltomnak hála – bocsássák meg nekem ezt az olcsó iróniát – a pokolban végezném. A felebaráti szeretet azonban emberi parancsolat, semmiképp sem isteni. S ha elfeledkezünk a szeretetről, ott van a józan ész. Az „ésszerű okokból” folytatott háborúk vagy a legnagyobb képmutatással, vagy a leghatártalanabb ostobasággal egyenlőek. Ha valamicskével több racionalitás szorult volna az emberekbe, a háború ma már elfelejtett szó volna.

   

V

A sajtóbeli támadások legalább azzal az előnnyel jártak, hogy terjesztették a vállalkozásommal kapcsolatos információkat. Úgy tűnik, az emberek nem nagyon bíznak az újságírókban: a bírálatok és a gúnyolódás dacára sokkal több ember kezdett érdeklődni a terv iránt, mint eredetileg feltételeztem. Rövid időn belül Piemontban, Toscanában, Liguriában, Lombardiában és Savoya franciaországi részén is megjelentek a kis csapatokba tömörült aktivisták, akik előadásokat, jótékony célú vásárokat és tombolákat szerveztek. A szerkesztőségek címére áradni kezdtek a legfurcsább tárgyak: vásári csecsebecsék, könyvek, takarók, órák, vadászfegyverek, karosszékek, képek; volt, aki deszkákkal és fonott holmival megrakott kocsival érkezett, a falusiak tyúkokat, nyulakat, libákat, malacokat, kecskéket küldtek. Néhány kivételtől eltekintve csupa olyan emberről volt szó, akik nem fontolgatták az elutazást, csak ki akarták fejezni rokonszenvüket és segíteni akartak a telepeseknek.

De az igazi érdeklődők száma is nőtt, s nem csupán munkások és iparosok jöttek. A jelöltek között volt egy osztrák katonatiszt, egy mérnök-agronómus, egy sienai patikus, Franciaországban jobb családokból való fiúk jelentkeztek… de stricik is, akik „nagy mennyiségű (!) férfihoz szokott nőt” kínáltak. Az első év folyamán, miközben még mindig azon töprengtem, melyik hely volna a legmegfelelőbb a település megalapítására, több mint négyszáz kérvényt kaptam, beleértve azt a negyedrészt, amely házaspároktól vagy gyerekes családoktól érkezett: összesen csaknem hétszáz telepes! Lyonban létrejött a Fraternitas Szabad Település Megalapítását és Fejlődését Segítő Egyesület, később pedig az Új Élet Egyesülete, amely fokozatosan átvett mindennemű könyvelést; Génuában létrehozták a Szabad Szocializmus Társaságát, Le Havre-ban és Párizsban pedig megalakultak a Távol a Tőkétől nevű társulás fiókszervezetei.

Hol találjak helyet kísérleti településem számára? Európában a hasonló kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve: a környezet nyomása túlságosan erős, túlságosan érezhető, a külvilággal való érintkezés túl könnyű és nagyon is csábító. Kanada a vadászok országa, a földművelésre alkalmas terület drága. Az Egyesült Államokban nincs helye a szabadgondolkodók közösségének: az országon fele-fele arányban a mesterlövészek és a puritánok osztoznak, akik ugyanazt az imát zengik: In God we trust. Egy időben Francia Polinéziát is számításba vettem, ott azonban túlságosan nehezek a feltételek. Aztán Közép- és Dél-Amerikára, Mexikóra, Venezuelára s végül Brazíliára összpontosítottam a figyelmemet. Itt az éghajlati viszonyok és a mezőgazdasági termelés feltételei ha nem is ideálisak, de legalábbis megfelelőek. A brazil kormány jóindulatúan fogadta a bevándorlás gondolatát, és nagyon kedvező feltételeket kínált: három évre szóló adó- és vámmentességet, hat év alatt visszefizetendő kamatmentes kölcsönt, s mindezt annak a kötelezettségnek a fejében, hogy ezen idő alatt a rendelkezésünkre bocsátott területen legalább 5 000 bevándorló telepedik le tartósan.

Még ugyanebben az évben elutaztam Brazíliába. Zuhogott az eső, amikor a jövőbeni település helyére értem, amely a barátságtalan időjárás ellenére is elvarázsolt. Hosszú évek után először történt meg, hogy az Ön képe halványodni kezdett az emlékezetemben. Hosszú évek után először éreztem magam ismét szabadnak. Ebben a pillanatban érni kezdett bennem annak tudata, hogy karnyújtásnyira van a megoldás. Hát volt már valaha is a civilizált világ ennyire közel a pusztuláshoz? Az európai civilizáció! Párizs és tékozló előkelőségei, Bécs és szorgos spiclijei, London és vásári Üdvhadserege, Amszterdam és elhájasodott aranyművesei, Róma és a pápistái! Hát nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy elhagyjuk ezt a bajtól és nyomortól terhelt, nedvedző fekélyekkel borított, halálsápadt és agyonhajszolt világot, s megmutassuk neki, hogy az út, amelyen eddig haladt, csak egyike volt a lehetséges utaknak? Vagy pedig csak egyetlen világ lehetséges, s az emberek, nevezzük őket bárminek, mindenkor csak rabszolgák lesznek? Mit mond erről az Ön Enciklopédiája?

   

VII

Igazolni az életet! Az optimisták – ezek a megfontolt, kedélyes, rózsás arcú, mosolygós emberek – úgy gondolják, minden a legnagyobb rendben van. Számukra a világ összes borzalma, az emberek minden rosszindulata és ostobasága az élet természetes alkotórészét jelenti. Micsoda pesszimizmus! A pesszimisták viszont – azok a komor, dühös, epés, megátalkodott személyek – azt gondolják, hogy az életnek jobbnak kéne lennie, hogy másmilyen is lehetne, mint gonosz és ostoba. Micsoda optimizmus!

Tudatában vagyok ama kötelezettség súlyának, melyet magamra vállaltam: az emberek, akik jóhiszeműen elindultak a tengerentúlra, s akik előtt elzárult a visszaút, joggal tekintenek rám úgy, mint sorsuk egyik alakítójára. Igen, körültekintőbbnek kellett volna lennem, több figyelmet kellett volna szentelnem a toborzásnak és a különféle útmutatásoknak, amelyek az én erkölcsi fedezetemmel láttak napvilágot – egy csomó közülük, miként azt évekkel később keserűen tudatosítottam, ellentétben állt lényemből fakadó, legőszintébb meggyőződésemmel. Mi több, néhány tökfilkó valamiféle Alapszabályt adott ki a nevem alatt – mintha az anarchia bármit is szabályozhatna! Igen, hagytam, hogy elragadjanak a látomásaim, és úrrá legyen rajtam az első felhívásaim után szétáradó felszínes lelkesedés.

Mindazonáltal a tény, hogy a település csak rövid ideig állt fenn, még nem bizonyítja a terv megvalósíthatatlanságát – csak a képzelőerő nélküli emberek gondolkodhatnak így. Hogyha az első kísérlet nem hozza meg a várt eredményt, továbbiakra van szükség. Galilei számos estét töltött a pisai katedrálisban a mécsvilág megfigyelésével: miért lenne más a helyzet az anarchiával? Lehetséges-e az emberek együttélése törvények nélkül? A tapasztalat megmutatta, hogy igen: egy embercsoport, azokat is beleszámítva, akiknek nem volt világos elképzelésük az anarchiáról, csaknem három évig együtt élt – s az említett Alapszabály dacára előre meghatározott rendszabályok nélkül. Amíg mindenki önként végezte a munkát, a településen sem élelmiszerben, sem bizalomban nem volt hiány. S ha az embereket gyötörni kezdte az éhség, annak nem az volt az oka, hogy nem lehetett az élelmiszer-utánpótlást biztosítani, hanem az önjelölt gazdálkodók hibájából történt. Ha az embereknek nem jutott kenyér, annak az volt az oka, hogy senki se javította meg a magtár esőzésektől megrongált tetejét. Ha a lábasjószág letaposta a babot, annak a hanyagul megépített kifutó volt az oka. S ha a telepeseket a közöny kerítette hatalmába, annak a kishitűség volt az oka; néhányan elveszítették a bizalmukat s másokat is megfertőztek: visszautasították a vízhordást, nem akartak dolgozni a földeken. A bárgyú parlamentarizmus kiszorította az anarchista princípiumokat. A telepesek elfogadták a népszavazás abszurd rendszerét és gyűléseken vesztegették az idejüket, amelyek csak képtelen ígéreteket és némelyek ambícióinak szárba szökkenését eredményezték. Utóbbiak pedig megszabták a többiek jogait és kötelességeit… S ezután – de csak ezután! – nagyon jól ismert, pestisként terjedő betegségek ütötték fel fejüket a településen: a szabadság korlátozása, a kémkedés, az irigykedés és a féltékenység, a nőkkel szembeni tiszteletlenség, a lopások s végül a gyilkosságok.

Igen, későn érkeztem. A késedelmeskedés a tengeren – kettő helyett három és fél hónap! – a sors utolsó galádságát jelentette: hogyha a hajó öt vagy hat héttel korábban megérkezik, talán még közbeléphettem volna.

Mit tegyek még hozzá mindehhez? Soha, szétválásunk után sem éreztem nagyobb reménytelenséget. Három napig bolyongtam az elnéptelenedett településen, s igyekeztem megérteni a történteket. A curitibai felügyelőséghez, valamint a Guaragiból és Imbituvából való farmerekhez fordultam felvilágosításért, de senki nem tudott semmit; visszatértem Paranguába, azt remélve, hogy itt rátalálok néhány telepesre; hiába. Utam egyetlen haszonnal járt: a vizsgálattal megbízott felügyelő átadott egy naplót. Az egész ügy már rég nem érdekelte – kérdés, hogy foglalkoztatta-e valaha. Az ő szemében a Brazíliába érkező európaiak nem voltak többek csavargóknál és koldusoknál, a Fraternidade-esetben csak újabb bizonyítékát látta annak, hogy az európaiak jobban tennék, ha odahaza kísérleteznének, s nem szaporítanák a brazil rendőrök munkáját.

Végül hat évig maradtam Brazíliában; nem volt miért visszatérnem, s nem is volt hova – a cuneói praxis lehetőségét elveszítettem. Eleinte São Paulóban tartottam előadásokat a szocializmusról, majd egy bábszínházzal átvágtam Rio Grande do Sulon, hat hónapig a Porto Alegre-i Mezőgazdasági Iskolában adtam elő, s három éven át a bahiai agronómiai központ vezetője voltam. Ott bukkantak a nyomomra régi barátaim, akik meggyőztek arról, hogy térjek vissza Itáliába, s velük együtt irányítsam az Egységes Mezőgazdasági és Iparos Szövetkezetet. A mai napig létezik, talán prosperál is.

Néhány év múltán kísérletet tettem egy újabb anarchista település létrehozására, ezúttal Venezuelában. Gyorsan kiderült azonban, hogy hírem és nevem az effajta terveket a jövőben csak akadályozhatja.

Azóta csak tengődöm. Nincs semmi, ami érdekelhetné Önt.

Ó igen, van egy fiam, Brazíliában él. Ő is olyan világ után vágyódott, amely nem lenne börtön. Ma már neki is van egy felnőtt fia, van tehát kire hagynia a kétségbeesését. Semmi új a nap alatt. Fiatalkorunkat abban a várakozásban éljük le, hogy a holnapok mások lesznek, öregkorunkban pedig ez az idő boldogabbnak tűnik, mint a holnapok, amelyek sose jöttek el. Elfelejtettük, mennyire reménytelen lehet a remény, mennyire elviselhetetlen a várakozás. A csalódottság hétköznapivá vált. Valójában jobb helyzetben vagyunk, mint a fiaink.

Nos, madame, mit akarhatna még tőlem? Megbánást? Vezeklést? Alázatos visszatérést az emberi juhakolba?

A világ tiszta őrület. Az ember bilincsekben születik. A gyűlölködés és a rossz világába. A hidegben – a rothadáshoz vezető utat keresi. Kevesen szeretnének gyilkosokká válni, de kevesen utasítják el a gyilkolást. A rossz vég nélkül húzódik a történelmen át. Kocsik a sáros gyalogutakon. Nem tudom, tisztábban lát-e az ember, ha megérti a rosszat. Nem tudom, hogy az effajta tisztánlátás megerősíti-e őt a halálra való várakozásban. Csak egyvalamit tudok: a sajátomat nyugodtan, megadóan és sajnálkozás nélkül várom.