Illúziótlan univerzalizmus

Elég gyakran olvashatunk vagy hallhatunk arról, hogy Közép-Európa kis országai hátrányban vannak a nagy nyugati nemzetekkel szemben, amelyek, úgymond, nem nagyon vesznek rólunk tudomást, nem ismerik el történelmi érdemeinket, nem értékelik kellőképpen hozzájárulásunkat Európa kultúrájának gazdagításához. Párizsból nézve is ilyen lehangoló a helyzet? Jogosak még az effajta panaszok manapság, a kontinens elmélyülő integrációjának idején?

Mi tesz egy országot kicsivé, s egy másikat naggyá? Azt mondanám, hogy leginkább a „történelemcsinálás” reflexe, avagy ennek hiánya, egy olyan program igénye, amelyet a történeti fejlődés és a civilizációs folyamat fogalmaival élve történelmiként definiálhatunk. Ez a reflex a nagy országokban nem csupán a politikusoknál van jelen, hanem azokban az emberekben is, akik azt állítják magukról, hogy „nem törődnek a politikával”. Ha bokán rúgnak egy franciát, az illető arról kezd beszélni, hogy milyen az emberi jogok helyzete a világban. Ha bokán rúgnak egy csehet, ócsárolni kezdi az ukránokat.

A kis országok gyakran vádolják a nagyokat egoizmussal. Jómagam azt tartom, hogy ez pont fordítva van: ha az összes ország spontán módon egoista, akkor ezt az egoizmust a nagy országokban – legalábbis az európai viszonylatok között – épp annak az igénye korrigálja és gyengíti, hogy „a csúcson legyenek”, „nagyok” legyenek. Ez pedig ahhoz vezet, hogy nagyobb figyelmet fordítanak másokra, mint a kis országok, amelyekben az egoizmus a patriotizmus természetes és vállalt szinonimája.

A kultúra – a szó szélesebb értelmében, tehát a megismerés értelmében, amely lehetővé teszi a kritikus szellem, az ízlés, a gondolkodás pallérozását – az említett reflex nyomán jön létre: vegyük példának a humanizmust, amely elképzelhetetlen lett volna az univerzalizmus princípiuma nélkül.

A nagy országok a történelmet csinálják, a kicsik elviselik. Ez a kétféle tapasztalat összeegyeztethetetlen. A kis országok arra várnak, melyik oldalról repül a pofon; mindez történelmi tapasztalataikból következik, ez gyökerezett meg az emberekben. A nagy országok viszont azt szokták meg, hogy egyaránt kapnak és adnak pofonokat. Még nem vesztették el egészen a történelembe, illetve a kísérletbe, az újszerűségbe, a másságba vetett bizalmukat. Ebben az értelemben a mai Franciaország nyilvánvalóbb módon „nagy ország”, mint Britannia vagy Németország. Nagy-Britannia az elmúlt fél évszázadban – az ötvenhatos szuezi válság óta – a Nagy Testvér privilegizált kistestvérének a szerepét játszotta, Németország pedig még nem gyógyult ki teljesen utolsó kísérlete sebeiből. Nehéz megmondani, meddig tart még ez az állapot, a nemzetközi erőtér változóban van, de európai viszonylatban egyelőre ez a helyzet.

Gondoljunk csak az európai alkotmányról szóló franciaországi népszavazásra és eredményére, a „nem”-re. A referendumot a cseh médiák – s feltételezem, hogy hozzájuk hasonlóan a magyarországiak is – kivétel nélkül a nemzeti egoizmus megnyilvánulásaként, jobb esetben „a nép hangjaként” , tehát az izolacionizmus tendenciájaként értelmezték. A francia társadalomban kétségkívül mindkét tényező jelen van. A szóban forgó médiák azonban teljesen figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényt, mégpedig azt, hogy a negatív végeredményről a választók egy viszonylag nagy, mintegy nyolc százalékot kitevő része döntött; ők voltak azok, akik az alkotmánytervezetet nem találták eléggé európainak, eléggé ambiciózusnak, eléggé „történelminek”. Más lapra tartozik, hogy ez a hozzáállás az adott összefüggésrendszerben naivnak tűnhet. De ha franciaországi barátaim fele a „nem” mellett voksolt, akkor ennek az volt az oka, hogy nagyobb (s következésképp naivabb) európaiak nálam. Jómagam „pragmatikusan”, azaz cseh módjára viselkedtem – jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Pragmatizmusom azonban nem volt más, mint szükségből kovácsolt erény, abszolút értelemben nekik volt igazuk: miért kellene a halastóhoz kirándulnom, amikor a tengerhez akartam utazni?

Ez pedig visszatérít bennünket a történelmi tapasztalat összeegyeztethetetlenségéhez: a föntebb leírt valóság a cseh újságíró (illetve a csehek) számára olvashatatlan, kívül esik intellektuális, avagy kulturális hatósugaruk körén, hiányzik nekik a történelmi (tehát a kulturális, civilizációs) referencia, s ebből fakadóan a szükséges képzelőerő is. Az azonosulás, legyen bármiféle, akárcsak részleges is, de facto lehetetlen. S ezt nem is vehetem rossz néven tőlük, mert ha nincs ez a húsz évet felölelő tapasztalatom Franciaországgal, akkor ugyanebben a cipőben járnék.

Mindenekelőtt tehát azt kellene pontosítanunk, mit értünk a kis országok „hozzájárulása” alatt, mi több, azt a sokkoló kérdést is föltehetnénk, hogy létezik-e valamiféle hozzájárulás. Az én válaszom az igen (ami korántsem jelenti azt, hogy az említett kérdés nem hangozhat el), de azzal a fenntartással élnék, hogy a „hozzájárulást” valamiféle korlátozott, marginális befolyás megnyilvánulásaként kellene felfognunk, leginkább a „Kissé szerényebben, uraim” figyelmeztetésének értelmében. Ez éppúgy vonatkozik a „politikára” – tehát a közösség életére –, mint a kultúrára: a közösségi élet és a kultúra végső soron szinonima. Mindkettő, a közösség és a kultúra is ugyanazt fogja kisugározni: bizonyos (nem kis mértékű) frusztrációt és a „naggyal” szembeni meggyökeresedett bizalmatlanságot.

A cseh tapasztalatból indulok ki, de nem tudom, milyen mértékben alkalmazható Magyarországra. Könnyen lehetséges, hogy a magyar valóság árnyaltabb, netalán perverzebb, a történelmi tapasztalat magától értetődően más. A regionális nagyhatalmi múlt, az arisztokrácia szerepe, a 19. század végének és a 20. század elejének reálisabb kozmopolitizmusa (noha bizonyára csak a budapesti elitekre korlátozódott) mindenképpen magyar specifikumnak tűnik, legalábbis Csehországból szemlélve.

A „Kissé szerényebben, uraim” megfogalmazásában mindenesetre annak veszélye is érezhető, hogy egész életemet a halastónál fogom eltölteni, holott a tengerhez akartam eljutni. S ellenkezőleg: a tengernél számos olyan kellemetlenség érhet, amely a halastónál nem fordulhatott volna elő. Ezeket időről időre minden nagyhatalom megéli, gondoljunk csak a történelemtankönyvek fontos évszámaira.

Milyen hatást gyakorolt az évszázadok folyamán a francia kultúra a cseh, illetve az európai kultúrára, mi az, amiért a többi nép hálával tartozik a franciáknak?

A francia kultúra befolyása általános volt, legalábbis ha a nyugati világot tartjuk szem előtt. Kisebb-nagyobb eltérésekkel háromszáz évig volt jelen. Megjegyzendő azonban, hogy amit francia kultúrának nevezünk, javarészt itáliai, s kisebb mértékben spanyol hatás eredményeként jött létre, inkább hivatkozik tehát Rómára, mint Görögországra.

Úgy gondolom, Franciaország eredetisége abban rejlik, hogy a kultúrát a közösség metanyelvévé változtatta. Ennek persze volt egy előfeltétele: hogy a nemzeti nyelv, esetünkben a francia, képes lesz-e a szóban forgó objektumot – a kultúrát – felölelni. A Nyugat történetében csupán négy nyelv játszott ilyen szerepet. A latin elterjedése előtt a filozófusok és az evangéliumok nyelve, a görög tartott rá igényt. A latin által szabaddá tett teret a 17. és a 20. század között a francia nyelv foglalta el, ami korántsem volt logikátlan: a megismerés univerzalisztikusan felfogott kultúrája a maga módján megfelelt a katolikus egyház princípiumának, az Istenben megnyilvánuló egységesség elvének. A 20. század második fele a gazdaság és a technológia dominanciájához kapcsolódó nyelvnek, az angolnak a jegyében telik el. Összegzésként elmondható, hogy a nyugati civilizáció kötőanyagát a filozófia, a teológia, a kultúra és a technológia jelentette.

Jómagam a kultúra világának a maradványa vagyok. A technologizmus ideológiája nem mond nekem semmit, örömei, élvezetei és reményei idegenek számomra. Az internet kétségkívül hasznos, de nem hiszem, hogy valamiféle új szabadság, új megismerés, új megértés hordozója lenne. Praktikus dolog, hogy az internet révén hozzáférhetünk olyan könyvekhez, amelyek nem találhatók a könyvesboltokban – a szabadság, a megismerés és a megértés azonban mindennek mondható, csak praktikusnak nem. S azon a napon, amikor a társadalom már praktikumként tekint a szabadságra, de facto le is fog mondani róla. Márpedig a technológia éppen arra csábít, hogy a köz- és a magánszféra mozgatóerejeként a praktikum jusson érvényre, s fölébe kerüljön mindannak, ami tétovázással, kételkedéssel, bizonytalansággal, botladozással jár. Figyelje csak meg: minél nagyobb bunkó, annál „praktikusabb” lesz, annál ádázabbul veti el a tétovázást, kételkedést, botladozást.

Ez azonban nem jelenti, hogy a megváltás hordozójaként tekintenék a kultúrára. Csak annyit jelent, hogy a sémái közelebb állnak hozzám, intellektuális szempontból olvashatóbbak, meghittebbek, kényelmesebbek. S mindenki, aki hasonlóan érez, óhatatlanul a „francia” (tehát a francia felfogásmódot tükröző) kultúra örököse, mert az említett érzéseket ez a kultúra kodifikálta, tette meg normává, változtatta kommunikációs térré, társadalmi valósággá, szimbolikus értékké, amely egyaránt érvényes az osztályokon kívül és azok fölött, nemzetközi viszonylatban, a nemzetek fölött – s voltaképpen ez volt a szándék, pont ezt sejtették meg az enciklopédisták, erről tanúskodik a franciák megszállottsággá fokozódó univerzalizmusa. Amit én is magaménak vallok, jóllehet mindenfajta illúzió nélkül. A technológiához a konkurencia, a teológiához a konfliktus, a filozófiához az exkluzivitás társul. Az én szememben a négy kötőanyag közül a kultúra tűnik a legkisebb rossznak.

Hát nem tudom, sikerült-e válaszolnom a kérdésére…

S mit adott Franciaország önnek?

Sokat – többet, mint vártam volna. Elsősorban azt a felfogást, amely a szó legtágabb értelmében beszél a kultúráról – a folyamatos megismerés és a folyamatos megkérdőjelezés értelmében. A franciáknak az a gyengéjük, hogy minden dologhoz formulát, definíciót keresnek. S amint eljutnak egyhez, haladéktalanul megkérdőjelezik a saját korábbi érvelésüket, s más érveket keresnek. Imádják a szótárakat – de csak akkor, ha mindegyik mást állít. Ha megtörténik, hogy két szótárban ugyanaz szerepel, akkor egy francia számára ez azt fogja bizonyítani, hogy mindkettő rossz. Nekem ez a gondolkodásmód megfelel. Tetszik a megtalálhatatlan megoldások effajta keresése. Lumières – itt fontos a többes szám, az egyetlen és kizárólagos igazságot hirdető rendszerek iránti bizalmatlanságot jelzi.

Megfelelőnek mondható-e a kortárs cseh irodalom jelenléte Franciaországban, vagy ellenkezőleg, a franciáknak jobban oda kéne figyelniük a cseh nyelvű tollforgatók munkáira? Kik azok a szerzők, melyek azok a művek, amelyek napjaink cseh irodalmát Franciaországban képviselik?

Hát ezzel nem sokat foglalkozom, de azt hiszem, a helyzet nem mondható rossznak. A fordításban megjelenő művek többsége természetesen egy-egy divathullámhoz kapcsolódik (az elmúlt két-három évben például markánsan jelen vannak a kínai szerzők, főleg az emigránsok), de tény, hogy a divathullámok az irodalomban hasznosak: lehetővé teszik az olvasónak, hogy bepillantson az irodalom egyik-másik övezetébe, s hogy választani tudjon a viszonylag rövid idő alatt tömegével napvilágot látott könyvek tucatjai közül.

A cseh, illetve a közép-európai irodalom elég nagy érdeklődést vált ki ahhoz, hogy minden, mostanában megjelent és jó színvonalú könyv megtalálja a maga kiadóját és recenzensét. Az olvasóhoz vezető út persze bonyolultabb, itt már a kereskedelem, tehát a divathullámok kérdése is szerepet játszik. Az adott könyv azonban a legrosszabb esetben is a világon van, s a Nemzeti Könyvtárból bárki kikölcsönözheti.

Azt hiszem, itt továbbra is Hrabalt tekintik „reprezentatív” cseh írónak (Kundera természetesen összehasonlíthatatlanul ismertebb, ő azonban franciául ír, következésképp cseh származású francia írónak számít). A mostaniak közül Vlasta Třešňák, Jáchym Topol, Miloš Urban, Petra Hůlová munkáit adták ki – s másokéit is, akikről nem tudok –, arra azonban, hogy közülük kit tartanak „reprezentatívnak”, nem mernék válaszolni. Pár évvel ezelőtt például az egyértelműen pozitív recenziók szerint Daniela Hodrová volt az elismert szerző.

Ma pedig ön.

Ma pedig én.

Az Europeana ez ideig huszonegy nyelven látott napvilágot. Számított erre a sikerre?

Közhelynek fog tűnni, de az az igazság, hogy sem a siker, sem a várható visszhang fölött nem szoktam töprengeni. Tíz könyvet adtam ki eddig ezertől huszonötezerig terjedő példányszámban – az otthoni, azaz a cseh kiadásokról beszélek. Állandó olvasóközönségem ma vagy kilenc-tízezer lelket számlál, ami a kiadóknak bőven elegendő – Csehországban egy könyv másfélezer körüli példányszámnál már megtérül.

Szóval nem vártam, hogy az Europeana rendkívüli visszhangot vált majd ki, de amikor ez megtörtént, semmiféle különösebb meglepetést nem éreztem. Egyébként is elsősorban a körülmények összjátékáról van szó.

Ön nem csupán író, de műfordító is, s az utóbbiak táborában a kétnyelvűek irigylésre méltó kisebbségéhez tartozik. Mit jelent önnek a fordítás, mi ösztönzi erre a munkára? Kizárólag szubjektív szempontok alapján dönt egy-egy mű vagy szerző mellett, vagy pedig más aspektusokat is figyelembe vesz – egy kiadó, egy szerkesztőség stb. óhaját, „megrendelését”?

A szerzőket mindig én választottam ki, legalábbis a lefordított könyvek esetében. Soha nem éltem s nem is akartam fordításból élni, pont azért, hogy ezt a luxust megengedhessem magamnak. Ráadásul lassú vagyok, s a vízrevalót se tudnám megkeresni.

Ami a kétnyelvűséget illeti: én nem hiszek benne. Annak ellenére sem, hogy olyan családba születtem, ahol mindkét szülő más nyelven szólt hozzám. A kétnyelvűség egy elméleti elgondolás, a gyakorlatban azonban egyetlen olyan esetről sem tudok, amely azt bizonyítaná, hogy egyforma intenzitással lehet két nyelvet megélni (ergo: élni velük) és uralni – uralkodni fölöttük –, miközben az ember egyforma energiamennyiséget szán rájuk. Egynél több nyelv megélése csak akkor volna feltehető, ha valaki nem csupán nap mint nap használná a két nyelvet, hanem két kulturális közegben is jelen volna, mindenekelőtt pedig két kiadásban kellene átélnie ugyanazt az emocionális helyzetet (tehát azt a szituációt, amelyben az ember nem talál szavakat, előbb-utóbb mégis rákényszerül a verbális formalizációra). De ha ideális esetben meg is történhet, hogy valaki két különböző nyelvi közegben is átéli a Jézuskára váró gyermek lázas izgalmát vagy a tanárral való serdülőkori konfliktust, miként akarhatná kétszer átélni az első szerelmet, az első megaláztatást, az első halálos gyűlöletet?

Aki különböző nyelveken hallja a szüleit beszélni, mégiscsak gazdagabb lesz valamivel: tudomást, illetve bizonyosságot szerez arról, hogy nem csak egyetlen nyelv létezik. S ez fontos felfedezés, noha inkább a gondolkodással, s nem a nyelvnek mint olyannak a praxisával függ össze. Nem tudom, hogy a klasszikus oktatás révén el lehet-e jutni hozzá. Nem vagyok meggyőződve róla – lehet, hogy a lélek mélyén az a bizonyosság hiányozni fog.

S még valamit a fordításról: kétségkívül ez a leggazdaságosabb módja annak, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a világ sokféleségét.        

Tudomásom szerint a francia írók közül senki sem áll oly közel önhöz, mint Francois Rabelais, akinek a jelentőségét aligha próbálná meg bárki is vitatni, mindazonáltal úgy tűnik, hogy mostanában – legalábbis Magyarországon és Szlovákiában – nem tartozik a „divatos” szerzők közé: aki meg szeretne ismerkedni a műveivel, jól teszi, ha elsősorban a könyvtárakat és az antikváriumokat keresi fel. Mivel vált ez az író az ön számára különösen fontossá – milyen az „ön Rabelais-ja”?

Rabelais iránti szeretetem nem kizárólagos, a „legközelebbi“ szerzők többen vannak, bár nincsenek sokan. Voltaire, Flaubert, Queneau és Beckett is ugyanolyan fontos számomra, hogy csak a francia irodalomhoz tartozókat említsem.

Azt hiszem, két dolog köti őket össze: a nyelv megújítása terén végzett munka s általában a kísérletezés igénye – az, hogy megpróbáltak túllépni a létező, adott esetben irodalmi kánonokon.

Az „én Rabelais-m” egyfelől alighanem az irodalomtörténet legnagyobb nyelvteremtője – nyelvi orgiáinak áradatában egyetlen megingás, egyetlen pontatlanság, egyetlen szépséghiba sem található –, másfelől pedig ő írta azt a könyvet, amely szerintem az első valóban kísérleti regény az európai irodalom történetében: a Pantagruelről beszélek.

Az „én Rabelais-m” ezen túl a humanizmus kvintesszenciáját jelenti számomra. De vigyázat: ma a humanizmus szót úgy használjuk, ahogy kedvünk szottyan, s az esetek kilencvenkilenc százalékában teljesen tévesen. Rabelais humanizmusa nem keresztényi – nála nincs semmiféle rokonszenves Megváltó, aki a sebeinket nyalogatná –, ugyanakkor pedig radikálisan antipopulista: szó sincs a „népbe” vetett bizalomról. Ellenkezőleg, a nép éppúgy borzadályt vált ki Rabelais-ból, mint Montaigne-ből vagy Erasmusból. Napjaink „humanizmusának” fogalmából teljesen eltűnt a szellem nemessége, amely a 16. századi humanisták számára még alapvető volt.

A nép persze semmivel sem hisz jobban a szellemben, mint a nemességben.

Ami pedig „az emberbe vetett bizalmat” és azt az „optimizmust” illeti, amely Rabelais részéről állítólag megnyilvánult, s melynek a létezéséről a marxista irodalomtankönyvek igyekeztek bennünket meggyőzni, elég, ha fellapozzuk a Gargantua zárófejezeteit. A thelemai apátság építményének alapzatában Gargantua és cimborái bronztáblákat találnak, amelyekbe egy jóslat van belevésve. S vajon mit ad tudtunkra? Ignoránsok és ostobák gazdag termését hirdeti, akik fáradhatatlanul vetik majd a viszály és a harag magvait, veszekedéseik lármájával töltik be az eget s menetelő lábaik dübörgésével a földet; sötétség borul a világra, amely „egy csapásra elveszíti szabadságát”. Az új próféták ostoba igazságaitól elragadtatott fiú szembeszegül az apjával, a bugrisok fölkelnek a műveltek ellen, a vélemény nélküli emberek lelkesen elindulnak arra, amerre „a tudatlan tömegek tudománya halad”, és „a tisztességtelen embereknek fognak majd hinni”.

Egy humanista, aki előre látja a humanizmus végét. Éleslátóan, tragikum nélkül, józanul. Akarhatna ennél többet az íróktól valaki?

Budapest–Párizs, 2006. január