Švejk, a veszélyes katona

Švejk, a derék katona, aki egyesek szemében talpraesett és megnyerő figura, másokéban jellemtelen alak, az első világháború másnapján[1] tűnt fel a cseh irodalomban, majd lassanként a „passzív ellenállás” jelképévé vált, a polgári cinizmust mégis az „elnyomottak” egyetlen járható útjává tette.

A cseh kollektív képzelet főként két forrásból táplálkozik: Kafka A per és Jaroslav Hašek Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban című regényeiből. Könnyedén elképzelhetünk, Angelo Ripellino nyomán[2], egy találkozást a hivatalnok Josef K. és a kutyakereskedő Josef Švejk között. A két szereplő egy időben született, születési helyük mellett további közös tulajdonságuk, hogy mindketten a huszadik század eleji hanyatló Monarchia megszületett sajátos abszurditás képviselői. Ripellinónál a Károly hídon találkoznak, az egyiket két kényeskedő, cilinderes, szalonkabátos árny, a másikat két sánta, bajonettel felfegyverzett őr kíséri; találkoznak, összenéznek, nem szólnak egymáshoz. Ez a csendes találkozás egy csapásra a „csehség” nemzeti víziójának kettős jelképeként tűnik fel az olvasó előtt: vezeklésként és gúnyolódásként. A csehek előszeretettel tekintik magukat a Történelem áldozatainak, és szívesen gúnyolódnak is rajta.

A két regényt egy másik közös vonás is összeköti: a feszélyező, zavarba ejtő, kínos többértelműség, a számos értelmezési lehetőség, amelyet egyik is, másik is felkínál.

A Švejk teljesen egyenes vonalú cselekménye a népszerű folytatásos regények mintájára Josef Švejk közlegény visszatérő vagy többé-kevésbé kiszámítható kalandjaiból és anekdotáiból épül fel. Švejket, noha első sorozásakor „notórius hülyeség” miatt alkalmatlannak nyilvánították, az első világháború kitörésekor ismét mozgósítják az osztrák-magyar császári hadsereg zászlója alatt. Az első fejezet meghatározza a regény hangnemét: itt a reumától szenvedő Švejk tolókocsiban bár, de harci kedvét és háborús buzgalmát hangoztatva jelentkezik önkéntesnek a kaszárnyában: furfangos jelentkezése ellenére – már ha egyátalán furfangról van szó – elviszik katonának. Itt lép működésbe az egyszerű és fájdalmasan hatásos elbeszélői mechanizmus: Švejk azáltal, hogy felettesei minden parancsát módszeresen szó szerint veszi és zavarba ejtő buzgalommal végrehajtja, valamint hogy a hivatali apparátus legnagyobb képtelenségeit is minden alkalommal támogatja, saját fegyverével szereli le a tébolyult hatalmat. Alázatossága és engedelmessége biztosítja számára, hogy némileg megkerülje végzetét. Ebben a Švejk összes értelmezője egyetért.

Amiben azonban távolról sem egyezik az olvasók és az irodalmárok véleménye, az a főhős morális értelemben vett „jelleme”, illetve ebből adódóan a mű tanulsága. Egy idiótával, egy talpraesett fickóval, egy furfangos alakkal, egy bohóccal vagy egy bölccsel van dolgunk? A szerző sem ad támpontot ehhez, vélhetően nem számított arra, hogy főhőse ilyen fontos helyet foglal majd el a kollektív képzeletben. Mindazonáltal ez némi segítséget nyújtana a főhős megfejtéséhez – viszont ugyanolyan kétértelmű lenne, mint maga a főhős.

Josef Švejk ugyanakkor nem az első világháborúban született meg: először 1911-ben tűnt fel, ekkor még csupán a „zászlóalj idiótájaként”, aki hűségesen és buzgón szolgálja az osztrák-magyar hadsereget. Hašek csak a háború után elevenítette fel ismét Švejk alakját, és egyesek számára a katonaság szörnyetegével szembeszálló józan paraszti ész jelképévé, míg mások számára a furfangosság és a cinizmus megtestesülésévé tette hősét. A Švejknek ugyanis láthatóan két, egymással homlokegyenest ellenkező értelmezési hagyománya létezik: a „nemes” olvasat a főhősben Eulenspiegel és Sancho Panza keverékét látja, aki nyilvánvalóan modern és félelmetes fegyverével – az abszurditással – képes kibújni a minden egyént a maga uralma alá hajtó hatalom alól. A másik értelmezés szerint Švejk a természettől adott nihilizmus, a mindenekfelett való cinizmus megtestesülése. Ez az interpretáció ugyanakkor további találgatásokhoz vezet: vajon ez egy komplett idióta természetes attitűdje, egy vegetáló, a valódi emberi létet nélkülöző lény hozzállása (ami azt sejteti, hogy a szerző az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben tanúsított cseh magatartás kegyetlen szatíráját adja művében, és közvetve a cseh „nemzeti jelleget” ábrázolja, a Homo Bohemicus keserű képét festi meg, alávaló apátiáját, semmirekellő pragamatizmusát) vagy ügyes fortélyról van szó (ily módon Švejk az ősöktől eredő, a több százados szolgaságban megerősödött irónia képviselőjévé válik, összeségében tehát pozitív szereplő, annak a gondolatnak a kifejezője, hogy a hatalommal szemben bármi megengedhető, hogy a cél szentesíti az eszközt)? Švejk ugyanis nem szűkölködik eszközökben, ha saját jólétéről van szó, és minden alkalmat megragad, hogy a lehető legnagyobb kényelmet – azaz nyugalmat, alvást, evést – biztosítsa magának, és attól sem riad vissza, hogy mindezt bajtársai kárára érje el. Švejk, akárcsak Übü király, természetesen mindig éleslátónak mutatkozik mások ostobaságának megítélésében. Mindazonáltal, még mindig Übühöz mérve, kisebb mértékben ugyan, de ő is rendkívül alantas személy. Übü király és Švejk abban különböznek egymástól, hogy ez utóbbi szereti, ha parancsokat osztanak neki, még ha ezeket rendre nevetségessé is teszi. Közös pontjukra Jarry mondata mutat rá, mely szerint – pontatlanul idézem – „Übünek nincs humorérzéke, ostobaságait az ostobák szilárd meggyőződésével mondja”. További hasonlóság a két figura közt emberinek kétségkívül nemigen nevezhető külsejük, ebből pedig magától értetődően adódik, hogy Švejkre tárgyként tekintsünk, egyszerű katalizátorként, amely csupán felfedi a világ abszurditását.[3] Megnyilvánulásai alapján azonban Švejk olyan figura, aki túlságosan is benne áll kora történeti, társadalmi valóságában, túlságosan is törekszik a véleménynyilvánításra, túlságosan is élő ahhoz, hogy ne legyen igaz.[4]

A „nemes” és a „nihilista” értelmezés ellentéte mindenesetre hetven év után is fennáll, és megjelenik a francia kézikönyvekben is: az Hachette gondozásában kiadott Histoire de la littérature européenne[5] a derék katonát a pikareszk hősök leszármazottaként mutatja be, akiktől „Švejk múlhatatlan ártatlanságát örökölte”, míg a Grand Larousse universel[6] „cinikus és örökké elégedett pojácaként” írja le.

Érdekes, hogy a Švejk „valódi természetéről” kialakult vitában sokáig csupán a csehek vettek részt, és ez csak meglehetősen későn jutott el Nyugat-Európába. A második világháború előtt a cseheken kívül, úgy tűnik, senkinek sem jutott volna eszébe másként értelmezni a Švejket mint a háború abszurditásának brilliáns leleplezéseként. Egyébiránt a „nemes” értelmezés cseh hívei részben a mű külföldi fogadtatásából merítették érveiket, különösképpen, mivel Prága és Párizs ekkoriban igen élénk kulturális kapcsolatban álltak egymással. Ennek köszönhetően három évvel a regény francia változatának megjelenése után, 1935-ben Hanus Jelinek a francia nyelven írt Histoire de la littérature tchèque[7] szerzője hazafias hevülettel írta saját korában egyedülállónak számító véleményét: „A Švejk hírnevének köszönhetően ugyanis a külföld könnyen hamis képet alakíthat ki magának a cseh nemzeti jellegről, melynek hiteles kifejeződéseként tekinthetik a regényt. […] Szerencsére nem mindenütt értelmezik így a művet. Franciaországban például nem a nemzeti jelleg tükröződéseként tekintenek […] a regényre, hanem az elkötelezett pacifizmus megnyilvánulásaként. És ez így van rendjén...”

Nyilvánvalóan megvan az oka annak is, hogy a francia olvasók miért tartották és tartják ma is mindenekelőtt az antimilitarizmus regényének a Švejket. Elsőként az említhető meg, hogy a franciában az eredeti mű hősének hangsúlyos nyelvi jellegzetességei[8] – a köznyelv magabiztos használta, a csattanós anekdoták, a felszínes „népi böcsességek”, a végeláthatatlan kocsmai beszédek sora – (mondhatni óhatalanul is) eltompulnak a mű „üzenete” mellett, amely bizonyára sokszor csupán a francia olvasó képzeletében létezik, aki számára a nyelvi humor a mítosz szférájába tartozik. Ennél is fontosabb ok azonban az az alapvető különbség, ahogyan a francia és a cseh olvasó az irodalmi alkotásokhoz közelít. Amint azt Martin Hybler Kundera regényeinek homlokegyenest ellentétes francia és cseh fogadtatása kapcsán megjegyzi, a francia olvasó számára egy mű igazsága éppen annak elvontságában áll. Ezzel szemben a cseh olvasó a nemzeti romantika bűvöletében él, a nyelv igazságában gyökerező nemzeti identitás örököse. Számára „az irodalmi elemzés […] szükségszerűen felveti az igazság, a mű igazságának, illetve a szerző igazságának kérdését”.[9]

Ebben a tekintetben ami igaz Kunderára, kétszeresen is igaz Hašekra: ez az oka annak a zavarnak, amelyet a Švejk folyamatosan kelt hazájában – múltnélküli ember, aki egyszerre származik mindenhonnan és sehonnan sem, és akinek mérhetetlenül önző megnyilatkozásai következetlenek és kétértelműek. Amit Franciaországban „cseh gúnynak” nevezünk, nem más tehát, mint annak a Pavel Švanda által „népi illuziónak”[10] nevezett gyanakvásnak és közönynek a kiáradása, ami minden, a puszta vitális megnyilatkozáson túlmutató jelenséggel szemben megmutatkozik. Švanda cikkében Hašek hősét a „cseh egyszerűsítés” jelképévé teszi, és párhuzamot von Švejk és Edvard Beneš közt, aki 1938-ban a köztársaság elnöke volt, és aki megakadályozta, hogy a kitűnően felszerelt csehszlovák hadsereg megvédje saját területét. Švejk számára minden cselekedet, amely veszélyezteti a biológiai funkciók sértetlenségét és működését, abszurd; Beneš számára az emberi életek feláldozása, amely megingatta volna a nemzet testének biológiai alapját, ugyanilyen elképzelhetetlennek tűnt.

A csehek a Švejket nem tartják irodalmi műnek. Inkább afféle családi albumként kezelik, amit gondosan elrakva őrzünk a fiók mélyén, de amit nem szívesen mutogatunk idegeneknek, vagy csak miután előzetesen kiválogattuk a képeket. A lélektani ábrázolás és a hiteles élményanyag hiánya ellenére Švejket meglepő módon inkább történeti személynek, mintsem irodalmi alaknak tartják, távoli rokonnak, aki mély nyomott hagyott a családban, mégis a família szégyene, vagy fordítva: megtagadják, mégis büszkék rá. Csodálják, de nem szeretik. Mégis önkínzó lelkesedéssel ismételgetik a derék Švejk egyik elhíresült bölcsességét: „Mind csehek vagyunk, de jobb, ha ez a mi titkunk marad.”

Feltehetően ez a vitatható kétértelműség – akár pragmatikus érvelés gyümölcse, akár egy egyszerű lélek megnyilvánulása! – indította arra 1943-ban a New York-i számkivetettségben élő Bertold Brechtet, hogy megírja a Švejk folytatását.[11] Švejk itt Sztálingrádnál kóborol, elővigyázatosságból német katonának öltözve, és eltéved a hórengetegben. Brechtnél azonban Švejk saját módszerének, a mimikri kétes játékának foglyává válik: önazonosságát csak úgy tudja megőrizni, ha önmaga ellentétévé válik; miközben a túlélésért küzd, fennáll a veszélye annak, hogy a náci rendszerrel egyidőben pusztul el, amelynek pedig túl akart járni az eszén.

A cseh irodalomkritika, néhány kivételtől eltekintve, soha nem jutott el eddig az okfejtésig.

Švejknek a katonai hatalommal szembeni ellenállása elsőként saját közegében, a hadseregben szerzett rajongókat. A behívott fiatalok a húszas évek végétől kezdve élvezettel olvasták a Švejket, és boldogan ismételgették Švejk számos mondását. A legnagyobb népszerűségnek Švejk „Alázatosan jelentem…” mondása örvendett, melyet minden alkalommal használt, mikor feletteseihez fordult. A hadsereg bomlasztónak ítélte a könyvet, és egész egyszerűen betiltotta olvasását „a katonai szolgálat ideje alatt”. Ennek ellenére maguk a tisztek alkottak meg egy, a cseh nyelvben máig is élő kifejezést, a „svejkeskedik” szót, amit a behívottak vád alá helyezésekor használtak (minden erőfeszítés ellenére, a švejki rendszer katonailag elpusztíthatatlannak bizonyult). A szófordulatot, másokkal együtt, a harmincas években a diákok használták, később pedig az egész társadalomban elterjedt.

Švejk megidézése magától értetődő volt a náci megszállás alatt: hiszen ekkor is egy elnyomó rendszer túléléséről volt szó, lehetőleg sérülés nélkül. Kézről-kézre adták 1944 és 1945 közt a Švejk folytatását (Josef Švejk, a Cseh- és Morva Protektorátus hű állampolgára), melynek szerzője – vagy szerzői – ismeretlenek.[12]

Švejk diadalmas abszurditása azonban kétségtelenül a kommunizmus hatalomrajutásával lépett fénykorába. A mű az új hatalom számára igencsak nyugtalanító volt. A regény éveken át nem volt megtalálható a könyvesboltokban és a könyvtárakban. Az első „kommunista” kiadás 1955-ben jelent meg, ezt követően adták ki a Szovejtúnióban, ahol Hašek hősnek számított, mert a megfelelő időben kilépett a csehszlovák seregből és átállt a Vörös Hadseregbe. Ettől kezdve a cseh irodalomkritikának számolnia kellett a veszélyes hőssel, és ezt a lehető legegyszerűbben tette meg: bevette a szerzőt az iskolai tananyagba mint a „szocialista realizmus” klasszikusát, és gondosan elhallgatott néhány szatirikus novellát, melyeket Hašeknak a Vörös Hadseregben szerzett tapasztalatai ihlettek.

Švejk alakja eleinte meglehetősen jól bírta az újrahasznosítási kísérletet: új kifejezések születtek a köznyelvben, megjelentek a „svejkizmus”, illetve „svejkeskedés” szavak az intézményekkel szemben kialakított tudatos hozzáállás megnevezésére, és mindez hozzájárult ahhoz, hogy az illúzió, a hazugság és a képmutatás lelepleződjenek. Ám a „svejkeskedésnek” mint a kommunista önkényuralommal szembeni egyetlen lehetséges magatartásnak mind gyakoribb előfordulása végül lassan felmorzsolta a rendszert. Az ilyenfajta ellenállás azonban hatástalanná válik, amint közösségi méreteket ölt (hosszú távon pedig egyenesen támogatja azt a hatalmat, mely ellen küzdeni kívánt), ahogy az Vladimir Vokolek Ímigyen szóla Švejk című 1960-as könyvében megjelenik, melyet a szerző a nyolcvanas években átírt, és újabb tizenöt év elteltével adott ki.[13]

Švejk utolsó megidézésében a derék katona a Sztálin dicsőségére emelt emlékmű őre, és az új kor eszméinek híveként (amivel némiképp kapcsolódik az első világháború előtti feltűnéséhez) többé nem szándékozik távol tartani magát a Történelem menetétől. Ez a kései lázadás önmaga és a nemzeti identitás sémájában róla kialakított kép ellen visszavonhatalanul önmegsemmisítéshez vezet: mindazon értékek tagadása, melyeknek eddig megtestesülése volt, és egy olyan rendszerhez való csatlakozás, mely maga is a tagadásra épül, aminek Švejk tanújelét adja új életében, egyaránt terméketlennek bizonyulnak. Ezért adhatja az elbeszélő a „Mi marad ott, ahol semmi sincs már?” kérdésre a kiábrándult választ: „Ejnye, hát Švejk!”

Jegyzetek

[1] Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban. Prága 1921–1923. A befejezetlen regényt Karel Vanek folytatta 1924-ben. Magyarul: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban. Fordította Réz Ádám. Illusztrálta Josef Lada. Bratislava: Madách – Budapest: Európa, 1978.

[2]Praga magica, Giulio Einandi, 1973; francia kiadása Plon, 1993.

[3] Petr Kral értelmezése, lásd Chvéïk, l’ange de l’absurde, Critique n° 483–484, 1988. Daniela Hodrová filológusnál, aki számos filológiai és irodalmi tanulmány szerzője, Švejk  mint „a naiv Švejk ” (1982), „Švejk , a gépember” (1988), illetve „Švejk , a szörnyszülött” (1994) szerepel.

[4] Ezekkl az értelmezésekkel szemben Karel Kosik Švejk et éppenséggel az utolsó ember megtestesülésének tekinti az elembertelenedett világban; a fekete humor és a provokáció szerinte az ember tárgyiasítását akadályozza meg.

[5]Lettres européennes. Histoire de la littérature européenne. Hachette, 1992.

[6] Az 1994-es kiadás.

[7] Hanus Jelinek: Histoire de la littérature tchèque de 1890 à nos jours, Éditions du Sagittaire, Paris, 1935.

[8] Lásd Josef Jedlička De Chvéïk et du chvéïkisme (Liber, az Actes de la Recherche en Sciences sociales melléklete, n° 108, 1995) című írását.

[9] Martin Hybler: Milan Kundera ou les grandes trahisons. Liber, az Actes de la Recherches en Sciences sociales melléklete, n° 100, 1993.

[10]La réduction tchèque, Prítomnosť, n° 5, 1995.

[11]Švejk a második világháborúban. Francia változata: Schweyk dans la deuxième guerre mondiale. Théâtre complet, tome IX, L’Arche Éditeur, 1966.

[12] 1948-ban jelent meg Karel Synek kiadásában Prágában.

[13] Mlada fronta, Prága, 1995.