Szónoklattan

NYOLCADIK KÖNYV (A. T. fordítása)

Bevezetés

A stílus kiválósága

13. Több munkát és gondosságot igényel az, ami most következik. Mostantól fogva ugyanis a stíluselméletet tárgyaljuk, amely minden szónok véleménye szerint a retorika legnehezebb része. Mert M. Antonius, akit fentebb említettünk, amikor kijelenti, hogy „jó szónokot sokat látott, de egyetlen ékesszólót sem”, arra gondol: a jó szónoknak elég, ha azt mondja, amit kell, az ékesszólás azonban az ékesszóló sajátja. 14. Ha pedig e kiválóság az ő koráig senkiben sem volt meg, még ő magában vagy Lucius Crassusban sem, akkor biztosra vehető, hogy azért hiányzott belőlük és a korábbiakból, mert a legnehezebb. Marcus Tullius is a bölcs ember sajátosságának tekinti ugyan a feltárást és az elrendezést, ám szónokénak az ékesszólást, éppen emiatt főleg e rész kidolgozásán fáradozott. 15. Hogy méltán tette ezt, az magának a szóban forgó tárgynak az elnevezéséből is nyilvánvaló. Kimondani ugyanis annyit tesz, mint mindazt, amit elmédben elgondoltál, előhozni és a hallgatókkal közölni. E nélkül ugyanis fölösleges minden korábbi, mert hasonlatos a félretett, hüvelyében nyugvó kardhoz. 16. Ez az, amit leginkább tanítanak, ez az, ami csak mesterségbeli tudással érhető el, erre kell fordítani a legtöbb energiát a tanuláskor, erre törekszik a gyakorlás, erre az utánzás. Ez tesz próbára minden életkort, főleg e téren kiválóbb az egyik szónok a másiknál, maguk a stílusnemek is e téren hatékonyabbak egymásnál. 17. Az aszianisták és más egyéb hibában szenvedők ugyanis nem abban vétettek, hogy nem tárták fel a gondolatokat, és nem rendezték el azokat; az úgynevezett szárazak sem az ügyvitelben voltak ostobák vagy vakok, hanem az előbbiek stílusából a józanság és mérték hiányzott, az utóbbiakéból az erő. Ebből is kitetszik: a stíluson áll vagy bukik a beszéd kiválósága.

18. De azért nem szabad ám egyedül csak a szavakkal törődnünk. Feltétlenül elébe kell vágnom azoknak, akik már most, mintegy az előcsarnokban bele akarnak kapaszkodni iménti vallomásomba. Szembeszállok velük, mert elhanyagolják a gondolatokat, melyek a peres ügyek gerincét képezik, és teljes odaadással, mondhatnám, valamiféle üres buzgalommal a szavakon csüngve öregszenek meg. S teszik mindezt az ékesség kedvéért, ami ugyan az én véleményem szerint is igen kívánatos a beszédben, de csak akkor, ha magától jön, és nem erőltetik. 19. Az egészséges, jó vérű és gyakorlással edzett test ugyanis ugyanabból meríti szépségét, amiből erejét: jó színű, feszes és izmos. Ám ugyanez szőrtelenítve és nőiesen fölcicomázva nagyon is visszataszító, s éppen a szépségre való túlzott törekvése miatt. 20. Ahogyan egy görög verssor is tanúsítja, a megengedett és nagyvonalú ápoltság tekintélyt kölcsönöz az embernek. Ám ha nőies és fényűző, nem ékesíti a testet, hanem felfedi a lelket. Mert egyeseknek színpompásan tarka stílusa nőiessé teszi gondolataikat is, amelyek a szavak eme köntösét magukra öltik. Én azt szeretném, ha a szavakkal való törődés a gondolatok iránti igényességből fakadna. 21. A legjobb szavak ugyanis többnyire a gondolatokhoz tapadnak és saját fényükkel világítanak. Mi azonban úgy vadászunk rájuk, mintha rejtőzködnének és mindig menekülnének előlünk. Következésképpen nem is jut eszünkbe, hogy ott vannak azon gondolat közelében, amelyről beszélnünk kell, ezért máshol keressük őket, s miután rájuk leltünk, erőszakot teszünk rajtuk. 22. Közeledjünk hát emelkedettebb lélekkel az ékesszóláshoz, amely ha egész testében erőtől duzzad, nem igényli a körömlakkot és a hajbodorítást.

Gyakorta megesik az is, hogy e nagy igyekezetben még rosszabbá válik beszédünk. 23. Először azért, mert a legjobb mindig a legkevésbé keresett, azaz ami az egyszerűhöz és az igazságtól származóhoz leginkább hasonlít. Az ugyanis, amin érződik a törődés, csináltnak és bonyolultnak is akar látszani, elveszíti varázsát és hitelességét, mert homályba borítja az értelmet, s mint a buja gaz, elfojtja a vetést. 24. Mert amit egyenesen meg lehetne mondani, a szavak iránti szeretetből körülírjuk, és amit eléggé megmondtunk, megismételjük, és ami egy szóból világos, többel tesszük terhessé, és jobbnak gondoljuk a legtöbb dolgot jelezni, mint kimondani. 25. A legrosszabb költőktől kölcsönzünk alakzatokat és szóképeket, és csak akkor tartjuk zseninek magunkat, ha zseni kell ahhoz, hogy megértsen bennünket. Márpedig Cicero elég világosan leszögezte: „A lehető legnagyobb hiba a beszédben, ha a beszélt nyelvtől és a közhasználatú nyelvszokástól eltérünk.” 26. Ő azonban nyers és műveletlen, bezzeg mi jobbak vagyunk, mert minden szennyes számunkra, amit a természet diktál, mert nem az ékességre törekszünk, hanem a tetszelgésre, mintha nem is az lenne a szavak kiválósága, hogy a dolgokhoz tapadnak. Ha egész életünkben azon kell fáradoznunk, hogy helyesek, világosak, ékesek és illően elrendezve legyenek, tanulmányaink minden gyümölcse kárba vész. 27. Pedig hát azt látod, hogy a legtöbben megakadnak az egyes szavaknál, megtalálják ugyan őket, de méregetik és méricskélik. Ha mindez azért is történne, hogy mindig a legjobbakat használják, mégis riasztó lenne ez a terméketlenség, mert lefékezi a beszéd folyamát, és lehűti gondolkodásunk hőfokát késlekedésével és bizonytalankodásával. 28. Mert bizony szerencsétlen, mondhatnám, szegény az a szónok, aki egyetlen szóról sem merészel lemondni. De nem is kell lemondania, ha először megismeri a szónoklattant, majd sok és megfelelő olvasással bőséges szókészletet gyűjt össze, s erre alkalmazza az elrendezés művészetét, majd mindezt sok-sok gyakorlással megerősíti, hogy mindig kéznél és szeme előtt legyenek. 29. Annak ugyanis, aki így jár el, a gondolatok szavaikkal együtt jutnak az eszébe. Ehhez azonban előzetes tanulmányokra van szükség, továbbá megszerzett és mintegy készenlétbe helyezett képességre. A keresés, a megítélés és a mérlegelés aggodalmaskodását éljük át akkor, amikor tanulunk, ne pedig akkor, amikor már szónokolunk. Aki nem tanult korábban eleget, az úgy fog kínlódni szónokláskor, mint az, aki atyai örökség nélkül napról napra él. 30. Ha viszont szóképességünk előkészítjük, akkor a szavak el fogják látni feladatukat, de nem kínos kötelességből, hanem a gondolatokhoz tapadva, úgy követve őket, mint árnyék a testet. 31. De eme gondosságunkban is legyen valamiféle határ, mert hát ha latinosak, világosak, ékesek és illendően vannak elhelyezve, minek gyötrődjünk tovább? Egyesek azonban folytonosan elégedetlenkednek, és szinte minden egyes szótaggal meghalnak, ők még ha megtalálták is a legjobb szót, kutatnak egy másik után, hogy régiesebb, keresettebb, váratlanabb legyen. Nem látják be, hogy rossz az a beszéd, amelynek szavait dicsérik. 32. Fordítsuk tehát a legnagyobb gondot a stílusra, de legyünk tudatában annak, hogy nem a szavak kedvéért kell fáradoznunk, hiszen a szavakat is a gondolatok végett találták ki. S közülük is azok helyeselhetők a leginkább, amelyek lelkünk gondolatait a legjobban közvetítik, és azt a véleményt ébresztik a hallgatóságban, amely szándékunk szerint való. 33. Az ilyen szavak kétségkívül csodálatos és kellemes beszéddé állnak össze, amely azonban nem oly módon lesz csodálatos, mint a csodás jelenségek, és nem oly módon lesz kellemes, mint az ártó gyönyörök, hanem dicsérettel és méltósággal.

Első fejezet

A kifejezésmód, a stílus

1. Nos, amit a görögök phraszisznak, azt latinul elocutiónak mondjuk. Ezt egyes szavakban vagy szókapcsolatokban vizsgáljuk. Az egyes szavakban arra kell ügyelni, hogy latinosak, világosak, ékesek legyenek, illőek ahhoz, amit ki akarunk fejezni. A szókapcsolatokban pedig arra, hogy helyesek, illően elrendezettek és alakzatosak legyenek. 2. Amit azonban a latinosságról és a nyelvhelyességről kívántunk elmondani, azt már előadtuk az első könyvben, amikor a nyelvtanról beszéltünk. Ott azonban csak arra figyelmeztettünk, hogy hibátlan legyen. Itt helyénvaló arra inteni, hogy a legkevésbé se legyen vidékies vagy idegen. Sok olyannal találkozhatsz, akinek van beszédkészsége, mégis inkább különlegesen beszél, mint latinul. Ilyen alapon nevezte egy attikai öregasszony Theophrasztoszt egyetlen szó keresett kiejtése miatt idegennek, pedig hát igencsak ékesszóló volt. Amikor pedig az megkérdezte, honnan gondolja ezt, az öreg hölgy azt válaszolta, hogy abból az egyetlen jelből, hogy túlzottan attikai stílusban beszél. De Titus Liviusban is, a csodálatosan ékesen szóló férfiban is észrevett Asinius Pollio valamiféle pataviumi vonást. Ezért, ha lehetséges, minden szavunk, hangunk Róma városának illatát árassza, hogy beszédünk teljesen rómainak tűnjék, ne pedig polgárjoggal szerzettnek.

Második fejezet

A világosságról

1. A világosságot [perspicuitas] a szavakban főleg a tulajdonképpeni jelentés biztosítja. De magát a tulajdonképpeni jelentést sem egyszerű értelmezni. Az első értelmezése ugyanis a szóban forgó dolog elnevezése, ám ezt sem használhatjuk mindig, 2. mert kerülnünk kell az obszcén, a csúnya és a közönséges szavakat. Ezek ugyanis sértik a szóban forgó dolgok és személyek méltóságát. Ám e hibák kerülése közben nem kis tévedésbe esnek azok, akik visszariadnak mindattól, ami közhasználatú, még akkor is, ha a tárgy ezt szükségessé tenné. Így járt el az, aki perbeszédében ’hispániai növényekről’ beszélt, s ezt csak ő maga értette volna, ha Cassius Severus gúnyolódva ezen a hiábavalóságon meg nem jegyezte volna, hogy rekettyét akart mondani. 3. Nem látom be, hogy egy neves szónok, miért tartja elegánsabbnak ’a sós lében tartósított halak’ körülírást az egyszerű megnevezésnél. A tulajdonképpeni e fajtájában, amely a szóban forgó dolog nevét használja, nincs semmi kiválóság; az ellentéte viszont hiba. Ezt mi nem sajátos jelentésnek, a görögök pedig aküronnak hívják, például „ekkora fájdalmat remélni”; 4. vagy amit Dolabella beszédében Cicero javított: „halált hozni”, vagy amit manapság egyesek dicsérnek ’a keresztről estek le a szavak’. De ha valamely szó nem tulajdonképpeni, attól még nem feltétlenül hibás, mert sok olyan dolog van a latinban is és a görögben is, aminek nincs elnevezése. 5. Mert arról, aki dárdát vet, mondható az, hogy dárdázik, de aki labdát vagy karót vet, arról nem mondható egy szóval, hogy mit csinál. Az is nyilvánvaló, mit jelent a ’kövezni’, de a göröngy- és cserépdobálásnak nincs igéje. Ezért nélkülözhetetlen az abusio szókép, amelyet a görögök katakhrészisznek neveznek. 6. A metafora sem a saját dolgaira alkalmazza a szavakat, mégis a legjobban ékesíti a beszédet. Ezért a tulajdonképpeni nem az elnevezésre, hanem a jelentés hatékonyságára vonatkozik, és nem is füllel, hanem az értelemmel kell mérlegelni.

7. Második értelemben mondjuk tulajdonképpeninek egy és ugyanazon szó több jelentése közül azt, amelyből a többi levezetődött, például a vertex (örvény) szó az önmagába visszacsavarodó vizet vagy más olyasmit jelent, ami hasonlóképpen visszacsavarodik; így a hajszálak visszacsavarodása miatt a fejtetőt, ebből, ami a hegységekben legjobban kiemelkedik (a hegycsúcsot). Mindezeket helyesen nevezheted vertexnek, tulajdonképpeninek azonban csak a kiinduló jelentést. 8. Ugyanilyen a solea [talp, saru – félszegúszó halfajta] és a turdus [rigó – tengeri halfajta], ha halak elnevezéseként alkalmazzuk őket stb.

A harmadik értelemben a tulajdonképpeni ettől eltérő: amikor egy fogalom több elnevezése közül az egyik sajátos értelműre gondolunk, azaz a nyelvszokás alapján a szó hallatára az emberek sajátosan erre a dologra gondolnak, például a nenia [dal, varázsige – gyászdal] szó gyászéneket, az augurale [jóshely, jóspálca – fővezéri sátor] szó a hadvezér sátrát juttatja eszünkbe. Hasonlóképpen, ha egy köznévnek több jelentése van, de az értelmezés különösképpen egy dologra vonatkoztatja, például az urbs szó Rómát, a venales eladó fiatal rabszolgákat, a Corinthia bronzedényeket jelent, jóllehet vannak más városok is, és sok más eladó dolog is, és ugyanúgy van konrinthoszi arany és ezüst, mint bronz. De még ezekben sem mutatkozik meg igazán a szónok kiválósága. 9. Ezzel szemben igencsak dicsérendő az, amit találó kifejezésnek szoktak nevezni, amikor valaki úgy mond valamit, hogy annál kifejezőbben nem lehet mondani, például amikor Cato ezt mondta: „C. Caesar józanul fogott hozzá a köztársaság fölforgatásához”, Vergilius: „finoman szőtt vers”, Horatius pedig: „éles fuvola”, „vad Hannibál”. 10. Egyesek hasonló módon a jelzős szerkezeteket is a tulajdonképpeni használathoz sorolják, például „édes mustból”, és „fehér fogakkal”. 11. Az effélékről azonban máshol kell beszélnem. Még a jó metaforákat is olykor tulajdonképpeninek szokták tartani. De bizonyos esetekben a különleges elnevezéseket is a tulajdonképpenihez sorolják, például Fabius a sok hadvezéri erény közül a Késlekedő nevet kapta meg. Úgy tűnhet, hogy azokat a szavakat is a világosság körébe sorolhatjuk, amelyek többet jelentenek annál, mint amit kimondanak, tudniillik a megértést segítik. Én azonban a nyomatékot inkább a beszéd ékességéhez sorolnám, mivel nem arra szolgál, hogy megértsük, hanem arra, hogy jobban megértsük az általa kifejezett dolgot.

12. A homályosságot pedig a használatból kiment szavak okozzák, például ha valaki a főpapok kommentárjait, a legrégibb szerződéseket és a divatjamúlt szerzőket kutatná, csak azt érné el azzal, amit azokból összehordott, hogy nem értenék. Egyesek éppen azzal kívánnak műveltnek látszani, hogy bizonyos dolgokat csak ők tudnak. 13. Gyakran megtévesztenek az olyan szavak, amelyek csak bizonyos vidékeken vagy szakmákban használatosak, például ’atabulus szél’, ’zsákos hajó’, ’cosai alma’. Az efféle kifejezéseket kerülni kell a műveletlen bíró előtt, vagy értelmezni kell őket, ha a szövegösszefüggésből nem derül ki világosan jelentésük, ahogyan a homonimák esetében, például hogy a bika szó állatot, csillagképet, személynevet vagy fagyökeret jelent-e. 14. Még ennél is nagyobb homályt okozhat a szövegösszefüggés és a folyamatos szöveg, mégpedig többféleképpen. Ezért ne legyen a mondat olyan hosszú, hogy ne lehessen követni a gondolatmenetét, és a hüperbaton által történő elválasztás ne legyen olyan mértéktelen, hogy a vége kitolódjék. Ezeknél még rosszabb az a szóvegyítés, amely ebben a verssorban található:

saxa vocant Itali, mediis quae in fluctibus, aras.

[Verg. Aen. 1, 109; „Rettenetes szirt-hátak a vízben ezek, nevük ’oltár’” – Lakatos István fordítása]

15. A közbevetés is nehezíti a megértést, amikor a mondat közepébe beszúrnak egy másikat, kivéve, ha ez röviden történik. A szónokok és történetírók gyakran élnek vele. Például amikor Vergilius leír egy csikót, ezt mondja:

és nem ijeszti, amint üresen dübörög,

[Verg. Georg. 3, 79–83; Lakatos István fordítása]

ezután több mindent közbeszúr, és csak öt sorral később tér vissza egy sajátos fordulattal a témához:

Hogyha pedig valahol messzebb fegyver zaja zörren,

nincs maradása.

16. Különösen kerülni kell a kétértelműséget, nemcsak azt, amelyről fentebb szóltam, amely bizonytalanná teszi a megértést, például: Chrementem audivi percussisse Demean,[1] de még azt is, amely ugyan nem zavarja a megértést, de ugyanolyan szófűzési hibát ejt, például ha valaki ezt mondaná: visum a se hominem librum scribentem [látott egy embert, aki éppen könyvet írt]. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az ember írja a könyvet, rosszul fűzte össze a szavakat, azaz rajta múlott, hogy kétértelműen fogalmazott. 17. Vannak olyanok is, akik fölösleges szavak tömegét hajhásszák, mivel irtóznak a hétköznapi beszédmódtól, és a csillogás látszatától vezérelve bőbeszédűen körülírják mindazt, amit nem akarnak egyenesen kimondani. Majd ugyanezt egy hasonló szóáradattal kapcsolják össze, s ezzel úgy megnyújtják a mondatott, hogy a lélegzetük elakad. 18. Erre a hibára egyesek még törekszenek is: pedig hát nem is új keletű ez a baj, hiszen már Titus Livius említi, hogy volt olyan tanító, aki arra késztette a tanulóit, tegyék homályossá - görög szóval élve szkotionná – mondanivalójukat. Erre utal ez a páratlan dicséret: „Annál jobb, hiszen én sem értem.” 19. Mások viszont a rövidségért versengve még a szükséges szavaktól is megfosztják a beszédet, és mintha elegendő lenne, hogy ők maguk tudják, mit akarnak mondani, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy az másokra is tartozik. Én bizony romlottnak mondanám azt a beszédet, amit a hallgató csak sajátos zsenialitással tud megérteni. Mások pedig az alakzatok örökös váltogatásával esnek ugyanebbe a hibába. 20. Legrosszabbak viszont azok az adianoéta (érthetetlen) kifejezések, amelyek érthető szavakkal homályos értelmet fejeznek ki, például amikor a vakot ’út szélén állónak’ nevezik, vagy amikor az iskolai gyakorlatokon az önmagát marcangolóról effélét eszelnek ki: ’önmagára feküdt’. 21. Az ilyen kifejezéseket hiszik zseniálisnak, hatékonynak és kétértelműségük miatt ékesnek, és ez a felfogás már sokakat meggyőzött arról, hogy csak az tartható választékosnak és keresettnek, ami értelmezésre szorul. De a hallgatóság egy részének is tetszenek az ilyen kifejezések, mert amikor megértik őket, az éleselméjűség örömet okoz nekik, és úgy gyönyörködnek benne, mintha nem hallották volna, hanem ők találták volna ki azokat.

22. Számunkra a világosság legyen az első stíluserény, tulajdonképpeni szavak, helyes szórend, nem túlságosan elnyújtott körmondat, semmi se hiányozzék, de ne is legyen fölösleges. Így beszédünk a tanultaknak is elfogadható és a tanulatlanoknak is világos lesz. Ez a megjegyzés a kifejezésmódra vonatkozik, mert hogy a dolgokat hogyan kell világosan tálalni, azt az elbeszéléssel kapcsolatban fejtjük ki. Egyébként azonban ugyanezt a módszert alkalmazzuk a többi részben is. 23. Mert ha sem kevesebbet nem mondunk, sem többet a szükségesnél, és nem rendezetlenül és szétfolyóan beszélünk, akkor világos lesz és érthető még a hanyagabbul figyelők számára is. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a bíró nem mindig figyel olyan feszülten, hogy a homályt ő maga eloszlassa, és értelmének fénye a beszéd sötétségén áthatoljon, hanem gyakran sok egyéb gond eltereli a figyelmét. Ezért olyan világosnak kell lennie beszédünknek, hogy észrevétlenül jusson el a tudatáig, mint ahogyan a népfény eljut a szembe. 24. Ezért nem arra kell törekednünk, hogy megértse, hanem hogy ne tudja meg nem érteni. Emiatt többször ismételjük meg azt, amiről úgy véljük, hogy még nem egészen értik azok, akiknek azt érteni kell, ilyenféleképpen: „Az én hibám, hogy ezt a dolgot homályosabban adtam elő, ezért most világosabban és egyszerűbben fejtem ki”, minthogy igen jó benyomást keltünk azzal, ha azt színleljük, hogy valamit nem a legjobban tettünk.

Harmadik fejezet

Az ékességről

1. Rátérek most az ékességre [ornatus], amelyben kétség kívül többet megenged magának a szónok, mint a szónoklattan bármely más részében. A helyesen és a világosan beszélőnek ugyanis csekély a jutalma, inkább az, hogy elkerülted a hibát, nem pedig az, hogy valamely nagy kiválóságot vittél véghez. 2. Az anyaggyűjtés gyakran ugyanolyan a műveletleneknél is, az elrendezés kevés tudomány esetében is lehet hiteles, s mindaz, ami magasabb művészetet igényel, többnyire rejtve marad, mert csak így lesz művészet; végül is mindezt az ügy hasznosságára kell vonatkoztatni. A mívességgel és az ékességgel ezzel szemben önmagát ajánlja a szónok, s míg a többi dologban a tanultak ítéletét igényli, ez utóbbiban a nagyközönség dicséretét is óhajtja; nemcsak hatékony, hanem csillogó fegyverekkel is küzd. 3. Vajon Cicero elérte volna C. Cornelius ügyében, hogy a római nép csodálatát nemcsak kiabálással, hanem tapssal is kifejezésre juttassa, ha csak a bírót akarta volna tájékoztatni, egyszóval hasznosan, azaz latinosan és világosan szólt volna? Inkább fennköltsége, nagyszerűsége, fénye és ereje váltotta ki ezt a tombolást. 4. Nem ez a rendkívüli hatás követte volna beszédét, ha szokásos módon, a többiekhez hasonlóan szólt volna. Szerintem, akik ott voltak, nem tudták, hogy mit csinálnak, nem szántszándékkal tapsoltak, hanem önfeledten: úgy juttatták kifejezésre elragadtatásukat, hogy szinte azt sem tudták, hol vannak.

5. De az ügynek sincs ám kárára az ilyen beszédbeli ékesség! Mert akik szívesen hallgatnak, jobban is figyelnek, könnyebben is hisznek, hiszen hatalmába keríti őket a gyönyörűség, sőt olykor még a csodálat is elragadja őket. Mert a fegyvernek már a látványa is félelmet kelt bennünk, és másképpen hat ránk a menydörgés, ha nemcsak hangjától, hanem fényétől is rémüldözünk. 6. Helyesen írja Cicero Brutusnak valamelyik levelében éppen ezekkel a szavakkal: „Nem ékesszólás az, amely nem kelt csodálatot.” Arisztotelész szerint is leginkább erre kell törekednünk.

Ám az ékesség (ismét csak ezt mondom) férfias, erős és szent legyen, s ne kedvelje a nőies simaságot és az arcfesték hamis színeit. Fényét vértől és erőtől kapja meg! 7. Olyannyira igaz ez, hogy e téren a hibák közel esnek az erényekhez, vagyis még az is, aki eltűr bizonyos hibákat, e hibákra az erény címkéit ragasztja. Ezért nem mondhatja senki a romlottan beszélők közül, hogy ellensége vagyok a választékos szónokoknak. Nem tagadom, hogy ez erény, de tőlük elvitatom. 8. Vajon azt a birtokot tekintsem gondozottabbnak, amelyen liliomot, violát, rózsát, csobogó forrásokat mutogatnak, vagy azt, amelyen tömött búzatáblák vagy súlyos fürtöktől görnyedező szőlőskertek vannak? Mit kívánjak inkább: terméketlen platánt, nyírott mirtuszt vagy szőlővel házasított szilfát és gazdag olajfaligetet? Az előbbiek legyenek csak a gazdagokéi: mi lenne velük, ha másuk nem volna? 9. Különben is! A gyümölcsöskerteknek is megvan a maguk szépsége. Ki tagadhatná? Én bizony megfelelő rendben, megfelelő távolságra ültetem gyümölcsfáimat. Van-e szebb látvány az ötös módszerrel ültetett gyümölcsösnél? Akárhonnan nézed, sorai egyenesek! De ezzel azt is eléred, hogy a talajból egyformán táplálkozzanak. 10. Az olajfa magasba törő ágait visszametszem, ezáltal koronája kecses gömbbé formálódik, de a termése is nagyobb lesz. Szebb az a ló, amelynek karcsúbb a vékonya, de ugyanő gyorsabb is. Csinosabb az az atléta, akit az edzés kiművelt, de a küzdelemre is alkalmasabb. 11. Az igazi szépség soha nem választható el a hasznosságtól. De ennek megállapításához nincs szükség nagy éleselméjűségre. Az viszont már megjegyzésre méltóbb, hogy ezt a tisztes ékességet témától függően változatossá kell tenni. Hogy az első felosztással kezdjem, nem ugyanaz illik a bemutató, a tanácsadó és a törvényszéki beszédekhez. A bemutató ugyanis magamutogatásra készül, egyedüli célja a hallgatóság gyönyörködtetése, ezért az ékesszólás minden fortélyát fölsorakoztatja, minden ékességét fölvonultatja. Nem alakoskodik, mert nem a győzelemre, hanem egyetlen végcélként a dicséretre és a dicsőségre törekszik. 12. Ezért mindazt, ami a gondolatokban népszerű, szavakban csillogó, alakzatokban kellemes, metaforákban nagyszerű, szófűzésben míves, az ékesszólás mestere megmutatja és érvényesülni engedi. Mert az eredmény egyedül őt érinti és nem az ügyet. 13. Ott viszont, ahol a valóságról van szó, és igazi csatározás folyik, a dicséret az utolsó helyre kerüljön. Azonkívül bizony nem is illik, hogy ahol igen jelentős dolgokról folyik a vita, szavakkal bíbelődjünk. Nem arról van szó, hogy itt semmi helye az ékességnek, hanem hogy visszafogottabb, szigorúbb, rejtettebb, de legfőképpen tárgyszerűbb. 14. Mert tanácsadás esetén olykor a szenátus valami fennköltebbet, a nép pedig hevesebbet, a törvényszéki beszédekben pedig a főben járó ügyek pontosabb stílust igényelnek. De a magánjellegű tanácsadás, a keveseket érintő ügyek, ami gyakorta megesik, tiszta nyelvet igényelnek, s nem illik hozzájuk a keresettség. Hát nem lenne nevetséges egy meghatározott összegű kölcsönt körmondatokban követelni vissza, és vért izzadni beázás miatt vagy egy rabszolga visszavételénél? De térjünk vissza témánkhoz!

15. És mivel a beszédnek mind az ékessége, mind a világossága vagy az egyes szavakban mutatkozik meg, vagy szókapcsolatokban, vegyük fontolóra, hogy mit igényelnek a szavak önmagukban és mit összekapcsolva. Mert bár helyesen tanítják, hogy a világosság alapjelentésű, az ékesség pedig inkább átvitt jelentésű szavakat igényel, mégis vegyük tudomásul, hogy nem ékesség az, ami nem megfelelő. 16. De mivel gyakran több szó ugyanazt jelenti – ezeket szinonimának hívjuk –, egyes szavak másoknál tisztességesebbek, fennköltebbek, fényesebbek és hangzósabbak. Mert ahogyan a jobban hangzó hangokból létrejött szótagok hangzóbbak, úgy az ilyen szótagokból létrejött szavak is zengőbbek, és hallásra nézve annál szebbek, minél több levegővel ejtjük ki. És amilyen hatást keltenek a szótagkapcsolatok, ugyanolyan hatást keltenek a szókapcsolatok, azaz más szóhoz kapcsolva jobb hatást kelt. 17. Használatuk mégis eltérő. Mert a kegyetlenebb dolgokhoz hangzásra nézve érdesebb szavak illenek. Általában az egyszerű szavak közül azok a legjobbak, amelyek a dolgot legjobban megvilágítják vagy a legkellemesebben hangzanak. A tisztességes szavak mindig hatékonyabbak a csúnyáknál, s a szennyes szavaknak művelt beszédben nincs helyük. 18. A fényes és fennkölt szavak esetében mindig a tárgy dönti el a választást. Ami az egyik helyen fennkölt, az dagályos a másikon, és ami nem illik nagy dolgokhoz, megfelelő lesz kis dolgok esetében. És ahogyan a míves beszédben feltűnő a közönséges szó, és mintegy foltot ejt, ugyanúgy az egyszerű beszédben a fennkölt és a fényes visszatetsző és hibás, mert dagályossá válik. 19. Bizonyos dolgokat nem annyira ésszel, mint érzékkel döntünk el, mint ebben a verssorban:

caesa iungebant foedera porca.

[Verg. Aen. 8, 641; „s emsét vágván, hogy esett az egyezség” – Lakatos István fordítása]

Az új szóalkotás teszi elegánssá a hangzást. A porco közönséges lett volna. Bizonyos esetekben nyilvánvaló az ok. Méltán nevettünk nemrég a költőn, aki ezt mondta:

praetextam in cista mures rosere camilli.

[Ismeretlen töredék: „Szétrágták a Camillus tógáját egerek már”]

20. És megcsodáltuk Vergilius eme sorát:

Saepe exiguus mus.

[Verg. Georg. 1, 181; „gyakran pirinyó kisegér váj” – Lakatos István fordítása]

Mert a jelző kifejező, azt jelenti, amit várunk, és az egyes szám igen helyénvaló, a nem szokásos egy szótagú szó pedig kellemesen zárja a mondatot. Ezért utánozta mindkettőt Horatius:

nascetur ridiculus mus.

[Hor. Ars. 139; „nevetést keltő egeret szül” – Muraközy Gyula fordítása]

21. Nem kell mindig nagyítani a beszédet, sőt olykor földön járóvá kell tenni. Néha ugyanis éppen az alacsonyrendűség kölcsönöz erőt a dolgoknak. Hát nem tépázta meg Cicero ellenfele tekintélyét, amikor véletlenül ezt a közönséges szót használta vele kapcsolatban, hogy lejárassa Piso ellen mondott beszédében: „amikor egész rokonságod parasztszekéren érkezett”. 22. Máshol pedig: „Tusakodva fejjel rohansz neki.” Ezért kedves néha a vicces kifejezés, amilyet Cicero alkalmazott: „a kölyök, aki a nővérével hált”, „Flavius, aki a szemes varjút is rászedte”, Milo érdekében mondott beszédében: „hé, te Rufio”, és „Erucius Antoniaster [Antonius-utánzó]”. A próbabeszédekben volt ez divatos, például gyerekkoromban dicsérték az efféléket: „Adj kenyeret apádnak!”, „Hiszen még a kutyádat is eteted”. 23. Az efféle kétélű kifejezéseket főleg a rétoriskolákban kedvelik, s gyakran keltenek velük nevetést, különösen napjainkban, amikor az iskolai gyakorlatok igencsak elszakadtak a való élettől, s hihetetlen szavak majmolása dívik, s messze kerülnek a mindennapi nyelvszokástól.

24. Mivel pedig a szavak alapjelentésűek, képzettek vagy átvitt jelentésűek, az alapjelentsűeknek méltóságot kölcsönöz a régiség. Mert szentebbé, csodálatosabbá teszik a beszédet, és nem akárki alkalmazhatja őket. P. Vergilius, ez a finom ízlésű költő, egyedülálló módon élt velük. 25. Az ilyen szavak, mint olli [illi], quianam [cur], moerus [murus], pone [post], porricerent [proicere] a régiség ama utánozhatatlan varázsával hintik be a beszédet, amelyeket a festményeken is megcsodálunk. De mértékkel használjuk és ne a világ végéről ráncigáljuk elő őket. Eléggé régies a quaeso, miért kellene quaisót mondanunk? Az oppido [igen, nagyon] szót nem sokkal a mi korunk előtt még használták, de ma már megrónának érte. Az antegerio [igen, nagyon] szót, amely ugyanazt jelenti, ma már csak feltűnési viszketegségből használják. 26. Mi szükség van arra, hogy aerumnast mondjunk, amikor a horridum is megteszi. A reor még elviselhető, az autumo már tragikus, a prolem versben használható, de a prosapia már elviselhetetlen. Minek szaporítsam a szót? A beszélt nyelv szinte teljesen megváltozott. 27. Ennek ellenére néhány régiesség éppen régies színezete miatt nem veszített fényéből, néhányat pedig olykor szükségből használunk, mint: nuncupare, fari. Merészebben több más szót is közbeszúrhatunk, de csak abban az esetben, ha a keresettség észrevétlen marad, amely ellen Vergilius e bámulatos sorokat írta:

28.Korinthoszi szavak roppant imádója,

Brittek Thuküdidésze, Attikánk réme,

Galloknak tauja, min meg szfin beléd essen!

E szókat mind beadtad jó fivérednek.

[Verg. Cat. 2; Adamik Tamás fordítása]

29. Cimberről van szó, aki megölte testvérét. Cicero így utal rá: Germanum Cimber occidit.[2] Sallustiust pedig ebben a híres epigrammában csepülik:

Tolvaja vén Cato sok fonnyad, régi szavának,

Crispus, történész, műve Iugurtha király.

[Ismeretlen szerző; Adamik Tamás fordítása]

30. Gyűlöletes ez a keresettség! Mert bárki könnyen élhet vele, s azért különösen elítélendő, hogy a kedvelője nem a szavakat alkalmazza a dolgokra, hanem messziről vadássza a dolgokat, hogy valamiképpen megfeleljenek szavainak.

Ahogyan az első könyvben mondtam, a görögöknek jobban megengedett az új szavak alkotása, mert ők nem restellnek a hangzáshoz és bizonyos érzésekhez szabni a szavakat, ugyanolyan szabadon, ahogyan az első emberek elnevezték a dolgokat. 31. A mieink a szóösszetételben és a szóképzésben merészeltek ugyan egy keveset, de nem nagy sikerrel. Emlékszem, hogy zsenge fiatalságom idején Pomponius és Seneca előszóikban taglalták azt a kérdést, hogy a gradus eliminat [eltávozik] kifejezést lehet-e tragédiában használni. A régiek viszont még az expectorat [kebléből kiűz] szó használatától sem riadtak vissza, de ugyanolyan minősítésű az exanimat [megöl, halálra rémiszt] is. 32. A szóalkotás és szóképzés eredménye Cicerónál a beatitas és a beatitudo; ezeket ő is darabosnak érezte, de úgy vélte, hogy a használat majd megszokottá teszi őket. De nemcsak köznevekből képztek új szavakat, hanem tulajdonnevekből is, például Cicero a sullaturit [„sullaskodik”], Asinius a fimbriatum [„úgy viselkedik, mint C. Flavius Fimbria”] és a figulatum [„úgy viselkedik, mint Clusinius Figulus”] szavakat képezte. 33. Sok új szót alkottak görög mintára, a legtöbbet Verginius Flavus, például ens és essentia. Nem látom be, hogy miért kellene olyannyira megvetnünk ezeket, hacsak nem azért, mert túlságosan kegyetlen bírái vagyunk önmagunknak ezért vagyunk szűkében a szavaknak. 34. Néhány azonban használatban marad. Ami ugyanis most régi, egykor új volt, és egészen újak is használatban vannak, például Messala használta először a reatum [vádlott], Augustus pedig a munerari [játékrendező] szót. Az én tanáraim még fontolgatták, hogy szabad-e úgy alkalmazni a piratica [kalózkodás] szót, mint a musica [zene] és a fabrica [műhely, kézművesség; kidolgozás, műfogás] szavakat. Cicero még újnak tartotta a favor [jóindulat, kedvezés; tetszésnyilvánítás] és az urbanus [városi, Róma-városi; finom, művelt, illedelmes, szellemes] szót. Brutushoz írt levelében ugyanis ezt találjuk: „Ettől a szeretettől, vagy hogy ezt a szót alkalmazzam, ettől a kedvezéstől kérek tanácsot.” 35. Appius Pulcherhez pedig ezt írta: „Téged nemcsak bölcsnek, hanem ahogyan mostanság mondják, urbánusnak is tartalak.” Ugyanő úgy tartja, hogy Terentius használta először az obsequium szót, Caecilius szerint pedig Sisenna alkalmazta először az albenti caelo [pitymallatkor] szókapcsolatot. Úgy tűnik, Hortensius használta először a cervix [nyak(szirt)] szót egyes számban, mert a régiek csak többes számban használták. Merni kell hát, mert nem értek egyet Celsusszal, aki tiltja, hogy a szónok új szavakat alkosson. 36. Ahogyan ugyanis Cicero mondja, vannak olyan „alapszavaink, amelyek alapjelentésűek, és vannak olyan szavaink, amelyeket ezekből képeztek”, és ha nekünk nem szabad használnunk más szavakat, csak olyanokat, amelyeket a műveletlen emberek elsőként alkottak, akkor mikor szűnt meg az a szabadság, amely lehetővé tette ezek utódainak, hogy módosítsák az alapszavakat, azaz képzéssel és összetétellel új szavakat alkossanak belőlük? És ha nekünk magunknak is úgy tűnik, hogy a kelleténél merészebben alkottunk egy szót, ezt ellensúlyozhatjuk efféle kijelentésekkel: ’hogy úgy mondjam’, ’ha szabad ilyet mondani’, ’valahogy így’, ’engedjétek meg, hogy’. Ugyanígy járhatunk el a túlságosan merész szóképek esetében, és bármit bátran mondhatunk, ha kifejezésre juttatjuk aggodalmunkat, hogy a mi ízlésünk is ágaskodik. A görögök ilyen esetben választékosan ezt mondták: „a szónoknak előre mentegetőznie kell a túlzásért.”

38. Az átvitt értelmű szavak használatának helyességét csak a szövegösszefüggés dönti el. Így hát eleget szóltam az egyes szavakról, amelyek, ahogyan erre már máshol utaltam, önmagukban semmi kiválósággal nem rendelkeznek. De nem is nélkülözik az ékességet, ha nem alacsonyabb rendűek annak a tárgynak méltóságánál, amelyről beszélünk, és ha nem jelentenek obszcén dolgokat leplezetlenül. 39. Vélekedjenek erről másként azok, akik szerint nem kell kerülni őket, mert természettől egyetlen szó sem csúnya, ha pedig maga a dolog rút, bármely elnevezésével illetjük is, ugyanarra a dologra utalunk vele. A magam részéről megmaradok a szokásos római szemérmesség mellett, ahogyan más esetekben is már nyilatkoztam erről, és az illendőséget hallgatásommal védelmezem.

40. Mostantól fogva pedig térjünk át az összekapcsolt szavak tárgyalására. Az ékesség először két részre oszlik: milyen stílust kövessünk, és hogyan valósítsuk meg. Mert az első az, hogy világos legyen előttünk, mit nagyítsunk vagy kicsinyítsünk, zaklatottan beszéljünk vagy visszafogottan, vidáman vagy komolyan, bőbeszédűen vagy tömören, nyersen vagy szelíden, fennkölten vagy egyszerűen, szigorúan vagy szellemesen; 41. majd hogy milyen szóképeket, milyen alakzatokat és mondásokat hogyan alkalmazunk, és milyen elrendezéssel valósítsuk meg szándékunkat.

Egyébként mielőtt arról szólnék, hogy mi ékesíti a beszédet, előbb azt érintem, ami ennek az erénynek az ellenkezője, mert az első erény a hibától való mentesség. Hát mindenekelőtt ne ringassuk magunkat abban a reményben, hogy ékes lesz beszédünk, ha nem lesz elfogadható. Cicero ugyanis azt a stílusnemet tekintette elfogadhatónak, amely nem túlságosan jól fésült. Nem mintha nem kellene átfésülni és kicsiszolni (mert ezek is az ékesség részei), hanem mert minden téren hiba a túlzás. 43. Továbbá azt kívánja, hogy hitelesek legyenek szavaink, gondolataink pedig legyenek súlyosak, s legyenek összhangban az emberek véleményével és erkölcseivel. Csak ezek megvalósítása után lehet alkalmazni azt, ami kiválóvá teszi beszédünket: válogatott szavakat, metaforákat, hiperbolákat, jelzőket, szópárokat és szinonimákat, a tárgyalás folyamatát és a valóságot jól festő kifejezéseket.

44. De mivel az imént azt mondtuk, hogy előbb a hibákat mutatjuk be, kezdjük azzal, amit kakemphatonnak [rosszhangzású; rosszhangzás] neveznek. A kifejezést obszcén jelentésben értelmezzük akár rossz megszokásból, például Sallustius a ductare exercitum és a patrare exercitum kifejezést archaikusan és szentül használta[3], de ma már, be kell vallanom, hogy nevetnek rajtuk; 45. (ez azonban nem a szerző, hanem az olvasók hibája, de mégis kerülnünk kell, mert tisztes szavainkat erkölcseinkkel együtt elveszítettük, és a győztes hibáink előtt meg kell hátrálnunk), akár mert a szókapcsolat hangzása obszcén szót juttat az eszünkbe, például ha a cum hominibus notis loqui kifejezés esetében a hominibus szóval nem választanánk el a cum és a notis szavakat, akkor az imént említett hibát követnénk el, mert a cum a notis első szótagjával hasonulva obszcén szóként hangzana[4], ha pedig a cum után megállnánk, helytelenül tagolnánk. 46. Más szókapcsolatok is kelthetnek hasonló hatást, s ha ezeket felsorolnánk ugyanabba a hibába esnénk, amelynek kerülését ajánljuk. De a tagolással is sérthetjük szeméremérzékünket, például ha az intercapedinis szót egyes szám alanyesetben használjuk[5]. 47. De ez nemcsak írásban fordulhat elő, mert igen sokan, ha nem vigyázol, obszcén értelemben fogják fel szavaidat (például Ovidius következő sorát: quaeque latent meliora putant [Met. 1, 502; „S szebbnek képzeli azt, ami még letakart” – Devecseri Gábor fordítása]); még az olyan szavakból is pajzánságot olvasnak ki, amelyekben nyoma sincs a malacságnak. Celsus bizony kakenphatonnak értelmezi Vergilius ezen sorát is:

Incipiunt agitata tumescere.

[Georg. 1, 357; „a kavargó / tengeri hab fodorulni” – Lakatos István fordítása]

Ha ezt elfogadjuk, akkor egyetlen szavunk sem lehet már biztonságban.

48. Az illetlenséghez legközelebb áll a laposság hibája (tapeinósisnak hívják), amellyel a dolog nagyságát vagy méltóságát kicsinyítik, például:

sziklaszemölcs van a hegy tetejének a csúcsán.

Ennek természettől ellentéte, de ugyanúgy hiba, amikor kis dolgoknak szerfelett nagy nevet adunk, hacsak nem akarunk szándékosan nevetést kelteni. Így nem nevezheted az apagyilkost haszontalannak, vagy az utcalány szeretőjét bűnözőnek, mert az előbbi túlságosan szelíd, az utóbbi túlságosan szigorú. 49. Ez az oka annak, hogy olykor a beszéd nehézkes, hétköznapi, száraz, rideg, kellemetlen és pongyola. A hibák szembeszökővé válnak, ha szembeállítjuk velük ellentéteiket. Mert az első a könnyednek, a második a választékosnak, a harmadik az áradónak, a továbbiak a hangulatosnak, a kellemesnek és a gondosnak az ellentétei.

50. Kerülni kell az elleipsziszt is, amikor valami hiányzik ahhoz, hogy a beszéd teljes legyen, jóllehet ez inkább a világosságot, mint az ékességet sérti. Ám ha tudatosan történik, alakzatnak mondják, Ilyen a tautologia is, vagyis ugyanannak a szónak vagy kifejezésnek a megismétlése. 51. Olykor ugyanis ez is hiba lehet, bár a legnagyobb szerzők sem kerülték mindig. Gyakran esik ebbe a hibába még Cicero is, nem törődve efféle aprósággal, például ezen a helyen: „Ez az ítélet, bírák, nemcsak hogy nem hasonlított ítéletre.” Olykor megváltoztatva a nevét epanalépszisznek [újrafelvétel, ismétlés] mondják, és az alakzatok közé sorolják. Példát majd ott hozok rá, ahol a stíluserényeket tárgyalom. 52. Ennél is rosszabb a homoeideia [tökéletes hasonlóság], az egyhangúság, amely egyáltalán nem próbálja a változatosság kellemével elűzni az unalmat, és mindvégig azonos színezetű; a szónok műveletlenségének legfőbb mutatója. A mondatokban és az alakzatokban ugyanúgy megmutatkozik, mint az elrendezésben, és nemcsak a lelkünket sérti, hanem a fülünket is. 53. Kerülni kell a makrologiát [bőbeszédűség] is, amikor a kelleténél hosszabban mondunk valamit, ahogyan Livius is: „a követek, miután nem tudták elérni a békét, visszatértek otthonukba, ahonnan jöttek”. De az ehhez közel eső periphrasziszt [körülírás, perifrázis] már erénynek tartjuk. A pleonaszmosz [bőség, fölösleg; szószaporítás] is hiba, amikor fölösleges szavakkal terheljük a beszédet: „én a szemeimmel láttam”, mert a „láttam” is elég lett volna. 54. Szellemesen javította ezt Cicero Hirtiusnál, amikor ez Asinius előtt tartott próbabeszédében ezt mondta: „Az anyja tíz hónapon keresztül hordozta fiát a méhében”, Cicero így szólt: „Más anyák talán zsákban szokták hordozni?” Néha azonban azt, amire fentebb hoztam példát, a nyomaték kedvéért szokták alkalmazni, például:

hangját habzsoltam füleimmel.

[Aen. 4, 359; Adamik Tamás fordítása]

Hibának számít azonban, ha indokolatlan és fölösleges, és nem ad hozzá semmit. De az is fölösleges ám, amit periergiának [fontoskodás] neveznek, de nevezhetném erőlködésnek is. Oly távol áll az ékességtől, mint gondos embertől a kíváncsiskodó, s a vallásosságtól a babona. És hogy kimondjam a lényeget, minden olyan szó, amely nem segíti az értelmet és az ékességet, hibásnak mondható. 56. A kakozélon [rossz buzgalom], az eredetieskedés minden stílusnemben hiba, mert a dagályos és a lapos, az édeskés és a locsogó, a mesterkélt és a csapongó ugyanide sorolható. Egyszóval, eredetieskedésnek tartjuk mindazt, ami túllépi az erényt, amikor a tehetség nélkülözi a kritikát, és a jó látszata becsapja; ez valamennyi stílushiba között a legrosszabb. Mert a többit rosszul kerülik, ezt keresik. Ezért teljes egészében a stílussal kapcsolatos. 57. Mert ha valami ostoba, közönséges, ellentmondó és fölösleges, az tartalmi hiba. Ha viszont oda nem illő és fölösleges szavakat használunk, vagy tömörségünk miatt homályosak vagyunk, zavarosan szerkesztünk, gyermekes lelkesedéssel hajhásszuk az összecsengő és kétértelmű kifejezéseket, stílusunkat tesszük tönkre. 58. Minden eredetieskedés egyben hamis is, még akkor is, ha nem minden hamisság származik eredetieskedésből, mert e hiba lényege az, hogy nem úgy mondjuk, ahogyan természetes, ahogyan kell és amennyi elég. Mert annyiféleképpen ronthatjuk el stílusunkat, ahányféleképpen felékesíthetjük. De ezt a kérdést egy másik munkában már részletesen tárgyaltam, s ebben is gyakran érintem, s még érinteni is fogom minden témával kapcsolatban. Az ékességről szólva ugyanis rögtön szót kell ejteni azokról a hibákról, amelyekbe könnyen beleeshetünk, mert hasonlók az erényekhez.

59. Az ékességet sértik a következők is: a rossz elrendezés, az anoikonométon [rosszul gazdálkodó], a rossz alakzat, az aszkhématiszton [alaktalan, stilisztikai alakzatokat nem használó] és a rossz szófűzés, a kakoszüntheton [rosszul összetett, rosszul rendezett]. Az elrendezésről már beszéltünk, az alakzatokról és a szófűzésről pedig beszélni fogunk. Szardiszmosznak nevezzük a különböző nyelvek keverésével létrejött beszédet, 60. például ha az attikaiba dór, jón és ajól elemeket keversz. Ehhez hasonló hibát követünk el a latinban, ha fennköltet keverünk az egyszerűbe, régit az újba, költőit a népibe, így ugyanis olyan szörnyszülött keletkezik, amelyet Horatius fest le az Ars poetica elején:

Ábrázolni ha lónyakkal kívánna a festő

Emberi főt

[Muraközy Gyula fordítása]

És a többi tagot is különböző lényekből venné hozzá.

61. Ékes az, ami több a világosnál és az elfogadhatónál. Első két fokozata a mondanivaló érthetősége és szabatossága, a harmadik pedig az, ami ezeket csillogóbbá teszi, amit megfelelően mívességnek nevezhetünk. Ez az oka annak, hogy az enargeiát [nyilvánvalóság], amelyről az elbeszélés szabályainál tettem említést, az ékesség körébe sorolom, mivel több a nyilvánvalónál, vagy ahogyan mások mondják, inkább megjelenít, mint megvilágosít, mert ez feltárul, az meg valamiképpen megmutatja magát. 62. Nagy erény ugyanis világosan és láttatva előadni azokat a dolgokat, amelyekről beszélnünk kell. Nem eléggé hatékony és nem kerít teljesen hatalmába, pedig ez a feladata, az a beszéd, amely csak a fülekig jut el, s a bíró szerint csak arról szól, amit neki meg kell ismernie, de nem fejezi ki és nem láttatja a dolgokat. 63. De mivel többféleképpen szokták felfogni, én nem fogom feldarabolni alfajaira, amelyeknek számát egyesek nagy igyekezettel még tovább növelik, csak a legszükségesebbeket érintem. Ennek van egy olyan fajtája, amely szavakkal valamiképpen az egész dolog képét lefesti:

Mindegyik ugrik azonnal s áll lábujja hegyére

[Verg. Aen. 5, 426; Lakatos István fordítása]

És a többi sor is, amelyek az összecsapó ökölvívók jelenetét úgy mutatják be, hogy a nézők sem látnák világosabban. 64. E tekintetben, ahogyan más dolgokban is, messze kimagaslik Cicero. Lehet-e bárki is annyira érzéketlen a képi kifejezésmód iránt, hogy amikor ezt olvassa Verres ellen mondott beszédében: „Ott állt a parton a római nép prétora szandálban, bíborpalástban és bokáig érő tunikában egy asszonykára támaszkodva”, nem véli látni őket, testtartásukkal és a helyszínnel együtt, sőt még azt is elképzeli róluk, amiről a szónok nem beszélt? 65. Nekem bizony úgy tűnik, hogy látom arcukat és szemüket, illetlen enyelgésüket, a jelenlevők csendes megvetését és félénk restelkedését. 66. Olykor több vonásból áll össze az a kép, amit ki akarunk fejezni, ahogyan ezt ugyancsak nála találjuk egy fényűző lakoma leírásában (mert ő egyedül elegendő valamennyi stíluserény szemléltetéséhez): „Láttam, hogy egyesek érkeznek, mások pedig távoznak, voltak, akik bortól elázva tántorogtak, mások pedig még a tegnapi ivászattól ásítoztak. A padló szennyes és lucskos volt a kilocsolt bortól, mindent hervadt koszorúk és halszálkák borítottak.” 67. Láthatott-e ennél többet a belépő? Így lehet felkelteni az elfoglalt városok iránt a szánalmat. Mert kétségkívül, ha valaki azt mondja, hogy bevették a várost, ebben mindaz a szörnyűség bennfoglaltatik, amellyel az ilyen esemény jár, de mégis az ilyen rövid tudósítás nem ébreszt érzelmeket. 68. De ha kifejezésre is juttatod mindazt, amit ez a szó magában foglal, azaz a házakban és a templomokban fölcsapó lángokat, a leomló tetők robaját, a jajkiáltások sajátos lármáját, a menekülők fejvesztett rohanását, a gyermekeiket ölelő szülőket, csecsemők és nők zokogását és a szerencsétlen öregeket, akikre a sors azt szabta, hogy ezt a napot megéljék. 69. Majd következik a szent és profán épületek kirablása, a zsákmánycipelők és keresők rohanása, megkötözött foglyok terelése, a csecsemőjéért küszködő anya, a nagyobb zsákmányért civakodó győztesek csoportosulása. Jóllehet mindezt felöleli, ahogyan már mondtam, a ’feldúlás’ szó, mégis ha általában említem, kevesebbet mondok, mintha részletezem. 70. E kézzelfoghatóságot úgy fogjuk elérni, ha valószínűek maradunk, még akkor is, ha – ahogyan ez történni szokott – hozzá költünk valamit. Ugyanezt a világosságot érjük el a körülmények festésével is:

Borzad azonnal

minden részem, a rémületet vacogó szivem érzi.

[Verg. Aen. 3, 29; Lakatos István fordítása]

És

És az anyák fiaik rettegve szivükre szorítják.

[Verg. Aen. 7, 518; Lakatos István fordítása]

71. E rendkívüli kiválósághoz – véleményem szerint – igen könnyű út vezet: utánozzuk csak a természetet, és el fogjuk érni. Minden ékesszólás az élet körül forog, ki-ki önmagára vonatkoztatja azt, amit hall, és igen könnyen elfogadja a lélek azt, amit ismer.

TIZEDIK KÖNYV  (S. Z. fordítása)                                              

Első fejezet

Milyen szerzőket olvassunk?          

37. Mivel az olvasmányoknak ekkora jelentőséget tulajdonítok, azt hiszem, sokan elvárják majd, hogy művemben azt is tárgyaljam, mely szerzőket érdemes olvasni, s melyik miben különösen kiváló. Ámde kilátástalan munka volna az összes szerzőt egyesével sorra venni. 38. Hiszen M. Tullius a Brutusban csak a római szónokokat sok ezer sorban tárgyalta, pedig a kortársakat, akik akkor még éltek, Caesar és Marcellus kivételével nem említette: mi hogyan tarthatnánk mértéket, ha mind föl akarnánk sorolni őket, meg azokat is, akik utánuk éltek, ráadásul az összes görögöt és a bölcselőket is? 39. Még az a tömör elv volna a legmegbízhatóbb, melyet Livius ajánlott a fiának egyik levelében: Démoszthenészt és Cicerót kell olvasni, majd azokat és olyan sorrendben, akik és amennyire Démoszthenészt és Cicerót megközelítették. 40. Azonban nincs okom elhallgatni saját ítéletem rövid összefoglalását sem. Úgy gondolom tehát, hogy azon írók között, akik az idők próbáját már kiállták, kevés, talán egy sincs, akit némi kritikával ne lehetne haszonnal forgatni, hiszen maga Cicero mondja, hogy igen sokat tanult a legrégebbi, rendkívül tehetséges, de a műgondra keveset adó szerzőktől is. 41. Én nem nagyon gondolok mást az újakról sem: ugyan hány olyan önbizalomhiányban szenvedő féleszűt találnánk közöttük, aki egyáltalán ne remélné, hogy legalább egyben-másban érdemessé váljék az utókor emlékezetére? Ha pedig mégis akadna ilyen, rögtön az első sorokban leleplezné magát, s hamarabb megszabadulnánk tőle, mintsem a vele való ismerkedés túl sok időnket elrabolná. 42. De a műveltségnek nem minden területe alkalmas egyben a kifejezőkészség általunk tárgyalt fejlesztésére is. Mielőtt azonban az egyes írókat sorra vennénk, ejtsünk néhány szót a velük kapcsolatos sokféle vélekedésről.

43. Némelyek úgy gondolják, csak a régieket érdemes olvasni: meggyőződésük, hogy csakis bennük találjuk meg az ékesszólás romlatlan természetességét és férfihoz méltó erejét. Mások a manapság divatos, gátlástalan és élveteg stílusban lelik örömüket, s minden tetszik nekik, amit a hozzá nem értő tömeg kábítására összeírnak. 44. De még azok között is, akik az ékesszólás helyes útjáról nem akarnak letérni, némelyek a tömör, egyszerű, a köznapi nyelvhasználattól a legkevésbé eltérő kifejezésmódot tartják egészséges és hamisítatlan attikai stílusnak, másokat a szellem magasztosabb, tüzesebb és átlelkesültebb csapongása nyűgöz le, nem kevesen pedig a csiszolt, csillogó, szépen elrendezett stílusra esküsznek. Ezeket a különbségeket részletesen megtárgyaljuk majd az egyes stílusnemek vizsgálatánál, egyelőre csak vázlatosan térek ki arra, hogy mit milyen olvasmányban találnak meg azok, akik a beszédkészségüket szeretnék megszilárdítani: 45. szándékom szerint csak kevés írót emelek ki, de a legkiválóbbakat. Az érdeklődők azután könnyen eldönthetik, kik azok, akik az általam kiválasztottakat a leginkább megközelítik, de ne is panaszkodjon nekem senki, ha éppen a kedvenc íróit hiába keresi, mert magam is elismerem, több olvasásra érdemes szerző van, mint amennyit név szerint megemlítek. Csakhogy én most az olvasmányok azon fajtáit veszem sorra, melyeket különösen alkalmasnak tartok a szónoki pályára készülők számára.

46. Nos hát, miként Aratosz Iuppiterrel látja jónak kezdeni, nekünk is helyesnek tűnik Homérosztól elindulni. Mert ahogyan ő maga mondja az Oceanusról, hogy belőle ered minden forrás és folyam, hasonlóképpen ő is az ékesszólás minden válfajának kútforrása és mintaképe. Őt még senki sem múlta fölül sem a nagyszabású események ábrázolásának fenségében, sem az élet apró-cseprő dolgainak találóan pontos jellemzésében. Ha kell, áradó, ha kell, visszafogott, hol derűs, hol komor, egyszer szavainak gazdagsága, máskor meg a szűkszavúsága késztet csodálatra, s nemcsak költőnek, hanem szónoknak is ő a legkiválóbb. 47. Ne is említsük most magasztaló, buzdító, vigasztaló beszédeit; vajon az Achilleshez küldött követség története a kilencedik énekben vagy a vezérek viszálykodásának leírása az első énekben vagy a második énekben elhangzó szentenciák nem szemléltetik-e a törvényszéki és a tanácsadó beszéd összes mesterfogását? 48. Vegyük akár a csöndesebb, akár a háborgó érzelmek megjelenítését: bajosan találnánk annyira tanulatlan embert, aki el ne ismerné, hogy ennek a költőnek mindez a hatalmában volt. Vagy lássuk csak: két művének kezdősoraiban nemhogy betartotta, de nem szabta-e meg egyszer és mindenkorra a prooemium szabályait? Hiszen az énekmondók oltalmazóinak tartott Múzsák segítségül hívásával fölkelti olvasója jóindulatát, grandiózus tárgyának kijelölésével fölébreszti figyelmét, a tartalom gyors összefoglalásával pedig fölcsigázza érdeklődését. 49. Ugyan kicsoda volna képes velősebben szólni annál, aki Patroklosz halálát bejelenti, vagy szemléletesebben annál, aki a kurészek és az aitólok csatáját szemünk elé tárja? Máskülönben meg a hasonlatok, fokozások, példák, kitérők, külső és következtetésen alapuló bizonyítékok, azután a bizonyítás és a cáfolat egyéb eszközeinek olyan roppant tárházát nyújtja, hogy még a szónoklattani tankönyvek szerzői is legtöbbször belőle merítik példáikat. 50. Miféle szónoki epilógus volna mérhető az Akhilleuszt kérlelő Priamosz esengő szavaihoz? Azután vegyük szókincsét, mondatait, alakzatait, művének egész elrendezését: nem lép-e túl az emberi alkotóerő határain olyan magasságokig, hogy komoly teljesítménynek számít művészetének nagyszerűségét – nem mondom, hogy versenyre kelni vele, mert az lehetetlen – egyáltalán ésszel fölérni. 51. Nem kétséges tehát, mindenkit messze maga mögött hagyott, mégpedig az ékesszólás minden válfajában, ám az anyag hasonlósága miatt az összehasonlítás különösen kedvezőtlen a többi epikus költőre nézve. 52. Hésziodosz ritkán szárnyal magasba, s javarészt nevekkel foglalkozik, a bölcs mondások viszont, melyekbe tanításait foglalta, hasznosak, könnyed kifejezőkészsége és szerkesztésmódja pedig elismerést érdemel, úgyhogy a közepes stílusban övé a pálma. 53. Ezzel szemben Antimakhoszt erőteljes, súlyos és a legkevésbé sem hétköznapi stílusáért dicsérik. Bár a grammatikusok szinte egyhangúan őt szokták a második helyre sorolni, ami az érzelemkeltést, a kellemességet, a művészi szerkesztést s egyáltalán a művészi előadásmódot illeti, olyan fogyatkozásai vannak, hogy teljesen nyilvánvaló: más dolog megközelíteni az elsőt, és megint más utána következni a sorban. 54. Panüasziszról, aki e két utóbbi költő stílusát vegyíti, azt szokták mondani, hogy ékesszólásban egyikkel sem lehet összemérni, viszont az egyiket fölmúlja a szerencsés témaválasztásban, a másikat pedig a művészi szerkesztésben. Apollóniosz nem került be a grammatikusok megállapította kánonba, mert Arisztarkhosz és Arisztophanész ebbe a névsorba senkit sem vett föl a kortársak közül, de attól még egyenletes, közepes stílusban írott műve korántsem megvetendő. 55. Aratosz témáiból az életszerűség hiányzik: nincs benne semmi változatosság, sem szereplők, sem beszédek, azt a munkát azonban, melyhez rátermettséget érzett magában, becsülettel elvégezte. Lenyűgöző a maga műfajában Theokritosz, de az ő falusias, pásztori múzsája nemhogy a fórumtól, de a várostól is irtózik. 56. Már szinte hallom is, ahogy mindenfelől költőnevek tömkelegét vagdossák a fejemhez: „Micsoda?! No és Peiszandrosz Héraklésze szerinted vacak? Hogyan?! Macer meg Vergilius talán merő véletlenből lett Nikandrosz követője? Ejha! Euphoriónt csak úgy átugorjuk? Nem emlegetné a khalkiszi mértékben írott verseket Vergilius a Bucolicában, ha nem lett volna maga is rajongója! No tessék! Biztos Horatius tévedett, mikor Türtaioszt és Homéroszt együtt emlegette!” 57. Csakhogy nehéz volna elképzelni olyan, az irodalomtól mégoly távol álló embert, aki ne volna képes az íróknak legalább a névsorát a könyvtárban előkeresni, s azt a saját könyvébe átmásolni. Nos, én azokat a szerzőket is jól ismerem, akiket nem említek, s nem is becsülöm le őket, hiszen már mondtam, hogy valamit mindegyiktől tanulhatunk. 58. De hozzájuk majd megerősödve, szilárd ízléssel térünk vissza, ahogy a pazar lakomákon teszünk: ha a legfinomabb étkekkel már beteltünk, a változatosság kedvéért az olcsóbb fogásokból is szívesen csipegetünk. Akkor majd lesz időnk elővenni az elégiaköltőket is, akik fejedelmének Kallimakhoszt tartják, a második helyet pedig az általános vélekedés szerint Philétasz foglalja el. 59. De amíg azt a szilárd készséget törekszünk megszerezni, melyről szóltam, a legkitűnőbb írók stílusához kell szoktatnunk magunkat, s inkább sokat, mintsem sokfélét olvasva kell szellemünket képezni, egyéni hangunkat megtalálni. Mármost a három iamboszköltő közül, akiket Arisztarkhosz a kánonba fölvett, egyedül Arkhilokhosz alkalmas teljes mértékben a hexis fejlesztésére. 60. Stílusa rendkívül energikus, gondolatait erőteljesen, egyszersmind velősen és sziporkázó elevenséggel fejezi ki, vére pezseg, izmai feszülnek, s némelyek szerint csak tárgyválasztásának, nem pedig tehetségének a hibája, ha bármely költővel szemben alulmarad. 61. A kilenc lírikus közül messze kimagaslik Pindarosz: költészetének káprázatos ihletettsége, gondolatai, beszédalakzatai, eszméinek és kifejezőeszközeinek áldott gazdagsága s egyáltalán egész művészete sodró folyamként ragad magával: igaza volt Horatiusnak, aki szerint őt még csak utánozni sem képes senki. 62. Sztészikhorosz robusztus tehetségét megmutatja már tárgyválasztása is: rettentő háborúkat és híres-nevezetes hadvezéreket énekelt meg, s lírikus létére az epikus költészet súlyával is megbirkózott. Hőseit mind tetteikben, mind szavaikban a hozzájuk illő fenséggel ábrázolja, s úgy tűnik, még Homérosszal is kiállta volna a versenyt, ha tudott volna mértéket tartani; ő azonban tobzódik, erejét szertelenül elpazarolja, amit lehet kifogásolni, csakhogy ez a gazdagság féktelensége. 63. Alkaiosz is megérdemli a „színarany lantot”, már ha verseinek azon részét tekintjük, ahol a zsarnokságot ostorozva sok erkölcsi tanulsággal is szolgál; stílusa tömör, emelkedett és választékos, többnyire hasonlít a szónokéhoz, máshol viszont játszadozik és szerelmi témákhoz alacsonyodik le, pedig az emelkedett hangütéshez jóval több érzéke van. 64. A rendszerint egyszerű stílusban megszólaló Szimónidészt természetes és tetszetős előadásmódjáért lehet ajánlani, mindemellett legfőbb erénye a szánalomkeltés: e tekintetben némelyek nagyobbra tartják mindenki másnál, aki ebben a műfajban alkotott. 65. Az ókomédia amellett, hogy az attikai nyelvjárás báját szinte egyedül őrizte meg, szókimondásában is páratlanul ékesszóló, s ha fölülmúlhatatlan a visszásságok kipellengérezésében, bővelkedik erényekben más szempontból is. Hiszen nagyszabású, választékos és elbűvölő, s kötve hiszem, hogy akadna műfaj – leszámítva Homéroszt, akivel, mint Achillesszel, mindig illik kivételt tenni –, mely a szónokláshoz közelebb állna, vagy a szónoki képzésben hasznavehetőbb volna. 66. Számtalan művelője volt, de a legjobb Arisztophanész, azután Eupolisz és Kratinosz. A tragédiának elsőként Aiszkhülosz szerzett megbecsülést: fenséges, súlyos és ünnepélyes, gyakran túlzottan is, sok helyen viszont darabos és zavaros: ezért engedték meg az athéniak a későbbi költőknek, hogy darabjainak átdolgozásával induljanak a drámai versenyeken. Sokan nyerték el ily módon a koszorút. 67. Hanem sokkal tündöklőbb fényt adott ennek a műfajnak Szophoklész és Euripidész: hogy aztán e két, külön utakon járó költő közül melyik a nagyobb, sokan vitatják. Én ezt a kérdést, mivel jelenlegi tárgyunk szempontjából semmi jelentősége, nem akarom eldönteni. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a szónoki pályára készülőknek föltétlenül Euripidész a hasznosabb. 68. Hiszen már a nyelvezete is közelebb áll a szónoki beszédéhez – pontosan emiatt gáncsolják azok, akik Szophoklész komolyságát, tragikus ünnepélyességét és zengzetességét fönségesebbnek tartják –, aztán sűrűn fordulnak elő nála magvas mondások, gondolatai vetekednek a bölcselők tanításaival, beszédei és a rájuk adott feleletek fölveszik a versenyt azokéval, akik a fórumon szereztek hírnevet, s ha az érzelmek fölszításában bámulatos, a szánalomkeltéshez való érzéke egyenesen páratlan. 69. Az ő legnagyobb csodálója és – bár más műfajban – követője volt Menandrosz, mint azt maga is gyakorta tanúsítja; ez a szerző az én véleményem szerint, ha elég elmélyülten olvassuk, akár önmagában is elegendő mindannak elsajátításához, amit mi tanítunk: kimerítően ábrázolja az emberi élet teljességét, írói leleménye kifogyhatatlan, kifejezőkészsége pazar, s tökéletesen bele tudja magát élni a legkülönfélébb helyzetekbe, jellemekbe és lelkiállapotokba. 70. Meglehet, nem alaptalan azok véleménye, akik a Kharisziosz neve alatt fönnmaradt beszédeket is Menandrosz műveinek tartják. De én úgy látom, jóval nagyobb szónok ő a saját műfajában: nem lehet vita tárgya, hogy az Epitrepontesz, az Epiklérosz, a Lokroi törvényszéki beszédei vagy a Pszophodeészben, a Nomothetészben, a Hüpobolimaioszban elhangzó beszédek minden ízükben az ékesszólás tökéletes remekei. 71. Mindemellett úgy vélem, Menandrosz darabjait a szónoki mintabeszédek szerzői (declamatores) forgathatják a legnagyobb haszonnal, hiszen nekik az elképzelt peres ügyeknek megfelelően sokféle szerepet kell alakítaniuk: apát és fiút, legényembert és férjet, katonát és parasztot, gazdagot és szegényt, haragost és rimánkodót, szelídet és gorombát, ez a költő pedig minden efféle jellemet döbbenetes életszerűséggel jelenít meg. 72. Meg is fosztott a dicsőségtől mindenkit, aki ebben a műfajban alkotott, árnyékba borítva őket hírnevének vakító fényével. Azért más komédiaszerzőknél is találunk egyet-mást, ami hasznunkra lehet, ha szerényebb elvárásokkal olvassuk őket, mindenekelőtt Philémónnál, akit saját kora tévesen tartott gyakran Menandrosznál is nagyobbnak, de abban mindenki egyetért, hogy a második hely őt illeti meg. 73. A történetírásnak számos nagyszerű művelője volt, azt viszont nem vitatja senki, hogy messze kiemelkedik közülük két szerző, akiket gyökeresen eltérő írói erények tettek mondhatni egyformán híressé. Thuküdidész zsúfolt, tömör, mindig lényegre törő, Hérodotosz szeretetreméltó, világos, áradó, egyik a heves indulatok, másik a szelíd érzelmek ábrázolásához ért jobban, az előbbi a népgyűlési szónoklatok, az utóbbi a csevegés mestere, az egyik lenyűgöz erejével, a másik gyönyörködtet élvezetes előadásmódjával. 74. Őket leginkább Theopomposz közelítette meg, s bár történetírónak náluk jelentéktelenebb, művészete közelebb áll a szónokéhoz, ami nem is csoda, hiszen mielőtt a történelemnek szentelte magát, szónokként működött. Philisztosz is megérdemli, hogy az utánuk következő – egyébként kitűnő – írók sokaságából kiemeljük: Thuküdidész követője volt, s jóllehet erőtlenebb, de éppen ezért némileg világosabb is. Ephorosznak Iszókratész szerint némi nógatásra van szüksége. Kleitarkhosz tehetségét elismerik, szavahihetőségét ócsárolják. 75. Timagenész, aki jóval később élt, már csak azért is figyelemre méltó, mert hosszú pangás után állította helyre a történetírói munka becsületét. Nem feledkeztem meg Xenophónról sem, de az ő helye inkább a filozófusok között van. 76. Most következik a szónokok roppant serege: csak Athénban tízen léptek föl egyetlen nemzedék alatt. Közöttük is vetélytárs nélküli fejedelem s úgyszólván az ékesszólás megtestesült törvénye volt Démoszthenész. Olyan kifejezőerő van benne, oly velős minden mondata, beszédei oly feszesek, olyannyira kerül mindent, ami fölösleges, oly pontosan eltalálja a helyes mértéket, hogy egyetlen szót sem lehetne hozzátenni vagy elvenni belőle. 77. Aiszkhinész stílusa dúsabb, s minél terjengősebb, annál fönségesebbnek tűnik, mégis több hús van rajta, mint feszülő izom. Hüpereidész mindenekelőtt megnyerő és éles elméjű, de inkább a kisebb, hogy ne mondjam, jelentéktelenebb ügyekre termett. 78. Lüsziasz, aki egy nemzedékkel korábban élt, kifinomult és jó ízlésű, s ha a szónoki mesterség csak tanításból állna, nála megfelelőbbet nem is kívánhatnánk: semmi üres szólam, semmi erőltetettség, azonban inkább hasonlítható tiszta forráshoz, mint bővizű folyamhoz. 79. Iszókratész a maga másféle stílusnemében csillogó és jólfésült, s inkább a gyakorlótér, semmint a valódi küzdelem követelményeihez idomulva szinte hajhássza az elbűvölő fordulatokat, egyébként teljes joggal, hiszen beszédeit nem a törvényszéknek, hanem tanítványainak írta: fortélyos a kigondolásban, tántoríthatatlan a tisztességben, mondatai megszerkesztésében pedig annyira aggályos, hogy túlzott műgondja már szinte szemet szúr. 80. Tudom, hogy az említett szónokok nemcsak azon erényekben bővelkednek, melyekről beszéltem, de ezeket tartom a legfontosabbaknak, s nem gondolom azt sem, hogy a többi jelentéktelen lett volna. Sőt, azt is elismerem, hogy a phaléroni Démétriosz is nagy tehetségű, kitűnő szónok volt, bár azt mondják róla, ő indította el a lejtőn az ékesszólást; a megemlékezésre már csak azért is méltó, mert szinte az utolsó attikai volt, akit még szónoknak lehet nevezni, Cicero pedig a közepes stílusban mindenki másnál többre tartotta. 81. Ki vitatná, hogy a filozófusok közül, akiktől M. Tullius saját állítása szerint szónoki tudásának javát merítette, Platón a legkiválóbb, akár éles elméjű okfejtéseit nézzük, akár szinte isteni s csak Homéroszhoz fogható tehetségét az ékesszólásban. A próza nyelvén, melyet a görögök gyalogos stílusnak mondanak, olyannyira fölülemelkedik, hogy számomra úgy tetszik, nem is emberi szellem, hanem maga a delphoi jóshely istene ihlette. 82. Említsem-e Xenophón mesterkéletlen báját, melyet a legkörmönfontabb mesterkéltséggel sem lehet utolérni? Szavait mintha maguk a Gráciák formálták volna, méltán mondhatjuk rá, amit az ókomédia Periklészről tanúsít: ajkai között a meggyőzés istennője tartja lakását. 83. Kell-e szólnom Szókratész többi követőjének elegáns stílusáról? Vagy Arisztotelészről, akinél zavarba jövök, mert nem tudom eldönteni, vajon roppant tárgyi tudása, műveinek tartalmi gazdagsága, erőteljes és élvezetes stílusa, éleslátó fölismerései vagy témáinak sokfélesége szerzett-e neki nagyobb dicsőséget. 84. Theophrasztosz szavainak isteni ragyogása van, állítólag a nevét is innen kapta. A régi sztoikusok a szép stílusra nem sokat adtak, viszont az erkölcsi jót hirdették, másfelől pedig tanaik levezetésében és bizonyításában fölülmúlhatatlanok voltak; de mégis inkább mély gondolkodók, mintsem nagyszerű szónokok, amire egyáltalán nem is törekedtek.

85. Ugyanezt a sorrendet kell követnünk a római íróknál is. Vagyis miként a görögöknél Homérosztól, nálunk Vergiliustól a legszerencsésebb elindulni, aki az epikus műfajban Homéroszt minden görög és hazai költőnél jobban megközelítette. 86. Hadd idézzem itt Domitius Afer szavait: mikor fiatal koromban megkérdeztem tőle, szerinte ki érte el leginkább Homérosz színvonalát, azt felelte, hogy Vergilius a második, de közelebb áll az elsőhöz, mint a harmadikhoz. És Herculesre, ha meg is kell hátrálnunk Homérosz emberfölötti és halhatatlan lángelméje előtt, Vergilius mégiscsak nagyobb műgonddal dolgozik, annál inkább, mert neki nehezebb feladattal kellett megbirkóznia, s ha a homéroszi mű némely magaslatát nem is érjük el, az egyenletes művészi színvonallal talán törleszthetünk valamit. A többiek messze lemaradva következnek. 87. Mert Macert és Lucretiust érdemes ugyan elolvasni, de nem mintha a kifejezőkészség fejlesztésében, mely az ékesszólás lényege, sokat segítenének; a maga tárgyában mindkettő jó ízléssel ír, de az előbbi hétköznapias, a másik nehéz. Atacinus Varro idegen mű fordításával tette magát nevezetessé: műve korántsem lebecsülendő, a beszédkészség gyarapításához viszont szókincse túlontúl szegényes. 88. Enniushoz olyan áhítattal közelítsünk, mint ősrégi, szent ligetekhez, ahol a százados, rengeteg tölgyek már nem annyira szépségükkel nyűgöznek le, inkább vallásos érzéseket ébresztenek bennünk. Más költők közelebb állnak hozzánk és a mi célunknak is jobban megfelelnek. Ovidius még heroikus tárgyú műveiben is pajzán, s túlságosan is szerelmes saját tehetségébe, egyes részletei azonban elismerésre méltók. 89. Cornelius Severus jobban ért a versfaragáshoz, mint a költészethez, mégis, mint mondták róla, ha a szicíliai háborúról szóló eposzát végig az első ének színvonalán írta volna meg, joggal követelhetné magának a második helyet. Serranus kiteljesedését korai halála derékba törte, pedig serdülőkori művei kivételes tehetséget ígértek, s korához képest bámulatos, mennyire törekszik eltalálni a megfelelő hangnemet. 90. Sokat veszítettünk a minap Valerius Flaccus halálával. Saleius Bassus szenvedélyes erejű költői tehetség volt, de az érett kor kiforrottságát ő sem érhette meg. Rabirius és Pedo műveit is megéri elolvasni, ha éppen nincs más dolgunk. Lucanust tüzes indulatok fűtik, szentenciái ragyogóak, s hogy a véleményem ne rejtsem véka alá: inkább a szónok, mintsem a költő számára követendő példa. 91. Csak őket említem név szerint, mert Germanicus Augustust megkezdett irodalmi munkásságától elvonta a tartományok gondja, s az istenek is nagyobb dolgokra szánták annál, hogy a költők fejedelme legyen. Pedig van-e az ő műveinél, melyeket ifjúkorában, a hatalomról lemondva, visszavonultan írt, fenségesebb, tudósabb vagy akármely tekintetben tökéletesebb? Ki tudná jobban megénekelni a háborúkat nála, aki oly nagyon ért a hadviseléshez? Ki az, akit az irodalom oltalmazó istennői szívesebben hallgatnának? Meghitt istennője, Minerva kit avatna be mélyebben a művészet titkaiba? 92. Az eljövendő századok minderről hitelesebben fognak szólni; költői nagyságát most még elhomályosítja egyéb erényeinek ragyogása. Nekünk azonban, akik az irodalom szentélyében szolgálunk, talán megbocsátod, Caesar, ha nem hallgatjuk el ezt sem, s Vergiliust idézve mondjuk: „a szerény repkényt engedd odakúszni / homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.” [Ecl. 8. 13; Lakatos István fordítása] 93. Az elégiaköltészetben is álljuk a sarat a görögökkel: ebben a műfajban én Tibullust tartom a legcsiszoltabb és legjobb ízlésű költőnek. Vannak aztán, akiknek Propertius jobban tetszik. Ovidius mindkettőnél pajzánabb, miként Gallus nyersebb. A szatíra viszont teljes egészében a mi alkotásunk: ebben a műfajban Lucilius szerzett elsőként nem mindennapi hírnevet, s még ma is vannak lelkes rajongói, akik habozás nélkül helyezik őt nemhogy minden szatíraíró, hanem egyenesen minden más költő fölé. 94. Én magam nem értek egyet sem velük, sem Horatiusszal, aki szerint Lucilius „sodra… iszapos”, és akad nála „egynéhány sor, amit kitörölnél”. Hiszen bámulatosan művelt és elfogulatlan költő, ezért olyan harapós, s ezért nem fogy ki soha az élcelődésből. Horatius viszont sokkal csiszoltabb és letisztultabb, s talán nem a részrehajlás mondatja velem, hogy ő a legkiválóbb. Persius egyetlen könyvet írt, de azzal nagy és maradandó hírnevet szerzett magának. Ma is vannak a műfajnak híres művelői, nevüket emlegetni fogja az utókor. 95. A szatíra másik, régebbi válfaját, mely nem pusztán különféle versmértékek vegyítésén alapul, a legtanultabb római férfi, Terentius Varro művelte. Számtalan tudományos könyvet írt, nagy szakértője volt a latin nyelvnek, egyformán jártas a görög és római régiségekben, mindemellett nagyobb szolgálatot tett a tudománynak, mint az ékesszólásnak. 96. A iambosz önálló versformaként nem lett népszerű a rómaiak körében, inkább csak más versmértékekkel együtt használták: a vele járó maró gúny megvan Catullusnál, Bibaculusnál és Horatiusnál, ez utóbbinál a iambosz egy rövidebb sorral váltakozik. Hanem lírikusaink közül szinte csak Horatiust érdemes olvasni: őt az ihlet egyre-másra magasba ragadja, derűs kedélyű és elbűvölő, versformái változatosak, szerencsésen merész a szóválasztásban. Ha valakit még mellé akarunk venni, az a nemrég elhunyt Caesius Bassus lehet, de a ma élő költők nála sokkal tehetségesebbek. 97. A régi tragédiaírók közül komoly gondolataik, súlyos szavaik, méltóságteljes jellemeik révén Accius és Pacuvius a leghíresebbek. Egyébként a csillogó stílus és az utolsó simítások hiánya nem annyira rájuk, inkább korukra jellemző fogyatékosság volt; mindenesetre Acciust erőteljesebbnek szokták tartani, míg Pacuviust műveltebbnek vélik azok, akik maguk is műveltek szeretnének lenni. 98. Varius Thyestese viszont fölveszi a versenyt bármelyik görög tragédiával. Ovidius Medeája szerintem jól mutatja, mire lett volna képes ez az ember, ha tehetségének nem behódolni, hanem parancsolni akart volna. Azok közül, akiket személyesen ismertem, vitán fölül Pomponius Secundus a legjobb: az öregek nem tartották ugyan eléggé tragikusnak, de azt elismerték, hogy műveltsége és csiszoltsága elsőrangú. 99. A komédia terén csak sántikálunk a görögök után. Mondhatja Varro, Aelius Stilo nyomán, hogy a Múzsák Plautus nyelvén szólalnának meg, ha latinul akarnának beszélni, egekig dicsérhetik Caeciliust a régiek, föltételezhetik Terentius műveiről, hogy valójában Scipio Africanus írta őket (melyek ebben a műfajban mégiscsak a legcsinosabbak, s még bájosabbak volnának, ha végig megtartanák a iambikus trimetert), 100. halovány árnyékai ezek a görög komédiának, s úgy látom, maga a latin nyelv alkalmatlan azon bűbáj visszaadására, mely egyedül az attikaiak sajátja, hiszen maguk a görögök sem tudták ezt utolérni egyetlen más nyelvjárásban sem. A római tárgyú vígjátékban kiemelkedő Afranius: csak ne csúfította volna el darabjait az ocsmány fiúszerelemmel, saját ferde hajlamait is elárulva. 101. A történetírásban viszont nem maradunk le a görögök mögött. Sallustiust bátran Thuküdidész mellé merném állítani, s Hérodotosz sem vehetné zokon, hogy vele egyenrangúnak tartjuk azt a Titus Liviust, aki lebilincselő mesélő, áttetszően világos, a beszédek megformálásában alig jellemezhetően ékesszóló, hiszen ami elhangzik, az tökéletesen a helyzethez és a személyhez van szabva; az érzelmeket pedig, kivált a gyöngédebbeket egyetlen történetíró sem ábrázolta pontosabban, s ezzel még nem is mondtam sokat. 102. Így hát a Sallustiust halhatatlanná tevő sietős tömörséggel másféle írói erények birtokában vette föl a versenyt. Szerintem Servilius Nonianus fején találta a szöget, mikor úgy fogalmazott, hogy ők inkább egyenlők, mintsem hasonlók. Serviliust még én is hallgattam, ragyogó szellemű férfiú volt, gondolatokban gazdag, de a történetírás komolyságához illő, lényegre törő visszafogottság nem volt erős oldala. 103. A történetírók között is párját ritkító mestere volt viszont e méltóságteljes hangütésnek a nála nem sokkal idősebb Bassus Aufidius, kivált a germán háborúról szóló művében: minden tekintetben kiváló, azonban egynémely dologban alatta marad saját tehetségének. 104. Még él, s korunk dicsőségét gyarapítja az a férfi, aki méltó az eljövendő századok emlékezetére, akinek híre-neve fönn is marad – manapság közismert. Méltán rajonganak sokan Cremutius zabolátlan szókimondásáért, még azután is, hogy megcsonkították művének azon részeit, melyek vesztét okozták: magasztos szellemét és merész gondolatait az is megőrizte, ami fönnmaradt. Vannak még más kitűnő írók is, de mi az egyes műfajokat csak végigkóstoljuk, nem a könyvtárakat forgatjuk föl. 105. Mármost leginkább szónokainkban van meg a képesség, hogy a latin nyelvű ékesszólást a göröggel egy színvonalon műveljék: én Cicerót habozás nélkül szembe merném állítani bármely göröggel. Tisztában vagyok vele, mekkora vihart idézek ezzel a fejemre, habár eszem ágában sincs, hogy őt e helyütt Démoszthenésszel összehasonlítsam, másrészt nem is volna sok értelme, mert úgy gondolom, mindenekelőtt Démoszthenészt kell olvasni vagy még inkább kívülről megtanulni. 106. Véleményem szerint legtöbb erényük hasonló: a megtervezés, az elrendezés, a fölosztás, az előkészítés, a bizonyítás, egyszóval minden, ami a kigondoláshoz (inventio) tartozik. Némi különbség a kifejezésmódban mutatkozik: Démoszthenész tömörebb, Cicero gazdagabb, amaz rövidebbre fogja, ez hosszabbra nyújtja a mondatokat, az mindig pengeéles elméjével száll harcba, ez gyakran szavainak súlyával is, abból semmit sem lehet elvenni, ehhez semmit sem lehet hozzátenni, abban több a műgond, ebben több a természetesség. 107. Szellemesség és szánalomkeltés dolgában – az érzelmi hatás eléréséhez ez a kettő a legfontosabb – biztosan miénk a győzelem. Démoszthenészt talán megfosztották a hatásos zárszó fegyverétől hazájának törvényei, viszont más, az atticisták által csodált stíluseszközöktől bennünket foszt meg a latin nyelv másféle természete. Leveleik esetében, bár mindkettőtől maradtak fönn, szó sem lehet versenyről, dialógusokat pedig Démoszthenész nem is írt. 108. Annyiban mégis övé az elsőbbség, hogy egyrészt ő élt korábban, másrészt meg nem kicsiny mértékben ő tette Cicerót azzá, ami lett. Mert nekem úgy tűnik, hogy M. Tullius, miután szívvel-lélekkel a görögök utánzásának szentelte magát, tökéletesen megvalósította Démoszthenész nyelvi erejét, Platón gondolatgazdagságát, Iszókratész varázsát. 109. Sőt, nem pusztán arról van szó, hogy odaadó fáradozással mindenkit utolért abban, amiben az a legkiválóbb volt, hanem a legtöbb, ha nem minden erényét saját halhatatlan lángeszének áldott gazdagságából merítette. Hiszen Pindarosszal szólva „nem esővizet gyűjt”, hanem „tiszta kútforrásként zubog”: a gondviselés ajándékaként született ő erre a világra, hogy benne az ékesszólás minden hatalma megnyilvánulhasson. 110. Kicsoda volna képes nála alaposabban előadni, mélyebben megindítani? Beszélt-e valaha szónok nála lebilincselőbben? Olyan hatást tud kelteni, mintha azt is játszva érné el, amit úgy kell kicsikarnia. S mikor a bíró álláspontját elemi erejével megfordítja, az a benyomásunk, hogy nem ő sodorta magával, hanem az követte magától. 111. Minden egyes szava akkora tekintélyt kelt, hogy az ember röstell egyet nem érteni, s nem az ügyvéd buzgósága, hanem a tanú vagy a bíró szavahihetősége iránt ébreszt bizalmat, miközben mesterkéletlen természetességgel áradnak mindazon szónoki mesterfogások, melyeket megfeszített gyakorlással, egyenként is bajosan tudnánk utána csinálni, s a soha nem hallott szépségű beszéd mégis csodálatosan könnyednek tűnik. 112. Joggal mondták róla kortársai, hogy a törvényszék királya volt, az utókor pedig olyan tisztelettel adózott neki, hogy a Cicero név ma már nem egy embert, hanem magát az ékesszólást jelenti. Rá vessük hát szemünket, ő legyen a példaképünk, s az tudja magáról, hogy haladó szintre lépett, akinek Cicero nagyon tetszik. 113. Asinius Pollio roppant leleményes szónok, nagy, némelyek szerint túlságosan nagy műgonddal dolgozik, eléggé megfontolt és szellemes, de Cicero tündöklő és elbűvölő stílusától olyan távol esik, mintha száz évvel korábban élt volna. Messala viszont választékos és világos, beszédeiből is kitűnik előkelő származása, kifejezésbeli ereje azonban meglehetősen halovány. 114. Ha ellenben C. Caesar csak a fórumnak szentelte volna magát, a mieink közül senki mást sem lehetne Ciceróval egy napon említeni. Olyan átütő erő, olyan éles elme, olyan heves szenvedély jellemzi, hogy nyilvánvaló: egyazon lelkülettel mondta beszédeit s vívta háborúit, mindez mégis a stílus lefegyverző eleganciájával párosul, melyre különösen nagy gondja volt. 115. Caelius nagy tehetségű szónok s kivált a vádbeszédei vallanak kifinomult ízlésre, megérdemelte volna, hogy józanabb belátása és hosszabb élete legyen. Tudok olyanokról, akik Calvust mindenkinél többre tartják, s olyanokról is, akik Ciceróval értenek egyet: túl szigorú volt önmagához, s ezzel stílusának friss erejét apasztotta, mégis ünnepélyes, súlyos, pallérozott, nem ritkán szenvedélyes is. Egyébként az atticisták követője volt, igazságtalanul korán érte a halál, főként ha föltesszük, hogy később eszköztárát gyarapítani, nem pedig szűkíteni kívánta volna. 116. Servius Sulpicius is méltán szerzett fényes hírnevet három beszédével. Cassius Severusnál, ha kellő kritikával olvassuk, sok utánzásra érdemes dolgot találunk, s ha egyéb erényei mellett a megfelelő hangütésre és a komolyságra is ügyelt volna, a legjobbak közé kellene sorolnunk. 117. Hiszen kivételes tehetség, csípőssége és finom szellemessége bámulatos, csakhogy többször hagyatkozik az érzelmeire, mint a belátására. Másrészt bármilyen keserű is a humora, gyakran éppen ez a keserűség válik nála humorossá. 118. Sok kiváló szónok van még, hosszú volna mindet fölsorolni. Azok közül, akiket személyesen is ismertem, Domitius Afer és Iulius Africanus messze a legkitűnőbbek. Ha művészi szóválasztását és egyáltalán stílusát tekintjük, az előbbi a kiválóbb, nyugodt szívvel a régi nagyok mellé lehet állítani; az utóbbi szenvedélyesebb, de a szóválasztásban túlságosan aggályos, körmondatai gyakran terjengősek, s a metaforák halmozásában sem tud mértéket tartani. 119. A legújabb időkben is voltak nagyszerű tehetségek. Mert ott volt Trachalus, többnyire emelkedett és eléggé világos, olyan szónok, akinek elhiszik, hogy a legjobbat akarja, mindazonáltal élőszóban volt igazán hatásos: senkit sem ismertem, akinek olyan szép hangja lett volna, kiejtésével a színpadon sem vallott volna szégyent, igen jó föllépésű férfi volt, szóval bőséggel megadatott neki minden külső adottság; aztán Vibius Crispus is szabatos és tetszetős, született szórakoztató, mindenestre jobban ért a polgári perekhez, mint a törvényszéki beszédhez. 120. Iulius Secundust kétségtelenül a leghíresebb szónokok között tartaná számon az utókor, ha élete hosszabbra lett volna szabva: meglévő erényei mellé kifejlesztette volna azokat is – hiszen már próbálgatta –, melyek hiányoztak belőle, hogy tudniillik sokkal harciasabb legyen, s a szép megformálás mellett a tartalomra is több gondot fordítson. 121. Hiszen még így is, hogy pályája félbeszakadt, helyet követel magának a jelentős szónokok között: olyan ékesen szól, olyan lefegyverző könnyedséggel fejti ki tárgyát, stílusa oly áttetsző, gördülékeny és tetszetős, oly találóak átvitt értelemben használt szavai is, s még vakmerően merész fordulatai is oly kifejezőek. 122. Akik majd utánunk írnak a szónokokról, bőséges tárgyat találnak a jogos dicsérethez azok személyében, akik manapság vannak erejük teljében, hiszen napjainkban a fórumot fényes tehetségek ékesítik. Nagyszerűen képzett ügyvédek veszik föl a versenyt a régiekkel, őket pedig tökéletességre törekvő, szorgalmas fiatalok követik és utánozzák. 123. Hátravannak még azok, akik filozófiai tárgyú műveket írtak: ennek a műfajnak vajmi kevés jó tollú írót adott a római irodalom. Tehát ismét M. Tulliust kell megemlítenünk, aki itt is, mint mindenütt, Platón versenytársának mutatkozik. Egészen kitűnő Brutus, sokkal jobban birkózik meg ezzel a föladattal, mint a szónoki beszédekkel: érezni lehet, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. 124. Cornelius Celsus szép számú művet írt a Sextiusok nyomdokain haladva, nem minden ízlésesség és pallérozottság nélkül. A sztoikus tanokkal való ismerkedéshez jól használható Plautus, az epikureusok közül fölületes, de élvezhető szerző Catius. 125. Szándékosan nem szóltam eddig egyetlen irodalmi műfaj kapcsán sem Senecáról, mégpedig azon, rólam általánosan elterjedt hamis vélekedés miatt, mely szerint én őt elítélem, sőt egyenesen gyűlölöm. Ezt a vádat azért olvasták a fejemre, mert arra törekedtem, hogy az elkorcsosult és százféle fogyatkozástól sorvadozó ékesszólást visszaszoktassam a szigorúbb mércéhez. Akkoriban pedig a fiatalok szinte kizárólag Senecát forgatták. 126. Nekem azonban eszem ágában sem volt teljesen háttérbe szorítani, azt viszont nem tűrhettem, hogy többre értékeljék a nála nagyobbaknál, akiket ő szakadatlan becsmérelt, mert szokatlan stílusának tudatában nem remélhette, hogy az ő eszközeikkel arasson tetszést. Meg aztán a hívei jobban lelkesedtek érte, mint amennyire utánozni tudták, s éppúgy nem érték el az ő színvonalát, ahogy ő maga is elmaradt a régiek mögött. 127. Mert az kívánatos lett volna, hogy utolérjék, vagy legalább megközelítsék ezt a férfit. De csakis a hibáiért rajongtak, mindenki ezeket igyekezett majmolni, már amennyire tehetségéből tellett: mikor aztán az ilyenek azzal hencegtek, hogy teljesen az ő stílusában szólnak, őt magát keverték rossz hírbe. 128. Pedig volt számos nagyszerű erénye is: élénk és sokoldalúan termékeny szellem, kivételes szorgalom, széleskörű műveltség, habár segítői, akiket egyes dolgok fölkutatásával megbízott, olykor-olykor tévútra vezették. Hiszen a tudományoknak szinte minden területével foglalkozott: 129. beszédei, költeményei, levelei, dialógusai közismertek. Bölcselőnek kissé fölületes, de az erkölcsi gyarlóságot rendületlenül üldözte. Művei tele vannak ragyogó gondolatokkal, sok mindent már csak erkölcsi mondanivalójáért is érdemes elolvasni tőle, stílusa viszont szinte velejéig romlott, s még ártalmasabbá teszi, hogy a benne hemzsegő hibák csábítóak. 130. Az ember azt szeretné, bárcsak a saját tehetségével, de valaki más ízlésével alkotott volna: mert ha egynémely dolgot elvetett volna, ha a kificamodott stílusért nem bolondult volna annyira, ha nem imádott volna mindent, ami egyénieskedő, ha széttördelt mondataival nem aprózta volna el mondanivalója súlyát, akkor a művelt emberek egybehangzó dicsérete, nem pedig az iskolásfiúk lelkendezése minősítené. 131. Azonban még így is ajánlatos olvasmány azoknak, akik a szigorúbb stílus tanulmányozásával ízlésüket eléggé megszilárdították, már csak azért is, hogy fejlesszék ítélőképességüket. Mert mint mondtam, sok minden elismerésre méltó benne, sok minden egyenesen csodálni való, csak ne feledjük elválasztani a búzát az ocsútól. Bár ő maga megtette volna: egy ekkora tehetség érdemes lett volna arra, hogy magasabbra törjön; amit maga elé kitűzött, azt maradéktalanul megvalósította.

Jegyzetek

[1] Mivel két accusativus van a mondatban, nem lehet eldönteni, melyik az acc. c inf. accusativusa, ezért a mondat teljesen kétértelmű: „Chremes megütötte Demeát” vagy „Demea megütötte Chremeszt”.

[2] A Germanus tulajdonnév kétértelmű, mert jelenthet vér szerinti testvért és germánt.

[3] A ductare obszcén értelemben ’felvinni a nőt’, a  patrare pedig ’együtthálni’.

[4] A cum a notisszal egybeolvasva cunnonak hangzanék, a cunnus jelentése pedig ’női szeméremtest’.

[5] Az intercapedo (félbeszakítás) utolsó két szótagja obszcén, mert a pedo jelentése ’szellent’.