(vissza)galopp
17.
a szerkesztőség olyan volt mint egy kis sziget a hagyományos szakma még
a csúcson billegett s nem ártott senkinek de már a hajszálrepedések mentén
a kényesebb szellemi ügyekhez is odanyúlt noha mértékletesen teljes hazát
inszisztált egyre karcosabban kérdezve mi a múlt az ablakon kezdtek benyúlni
a posztmodernség bizonytalan csápjai a kisreálban edzett bölények hüledeztek
a fiatalabbja csápolt senki nem kívánt mamutcsontvázzá válni ám óvatosan
hátrálgatott a vattázott világból nagyokat tanácskozva némi tanácstalanság
rezgett át a fontos asztalokon a pöcsösök már az előszobában vigyorogtak
bekiáltozva – a kor az nem hatalom s én a grémiumban egykori géniusz loci
a hangos ízlésvitákban szétszakadva gyakran a bölcsességekre is szavazva
borzongva bár az újabb néptől a kora zöld szenvedélytől jobb híján feléjük
kúsztam nem tagadtam meg soha a múltam de abban azért óvatos avantgárd
pelyhedzett nagy gúnyos elégiákban húztam át a rendet magányosan minden
óradíj nélkül s ha a lumpen hangot nem is vettem el feleségül elszédelegtem
ahová hívtak a lakitelki homokon hiába született monokon nagy kossuth
címereket rajzoltunk az égre ötvenhatos esténken a félelem és a feszültség
szenvedélye szinte apró történelmet írt láttam én ott síró európait megtört
parasztot fényes elméjű izgulókat s mivel nem tudtuk mit hoz az érdes holnap
akár a partizánok másnap idegen ágyakon aludtunk a mai politikai kánonok
messze még alattunk nekem nevezetesebb az a vasárnap mikor átmeneti
dolgozószobámban marci fiam szétmajszolta a relikviákat melyeket mézbe
sütve ott szereztem majd összeroppantva nagy keresztem mohó szemekkel
mondta: kérek még groteszk politikai hangoltságaimból talán ennyi is elég
a közélet langyában még nem engedtem el a szakmát a rogyadozó kritikai
zeniten mind sűrűbben figyelgettem mit mondott kassák s a nyugat elegáns
mesterei építgettem a tegnapi gátat melyeket erről alakulgató fundamentális
zsigerek aláztak másfelől a rikító tudományosság leple alatt fenyegetően
közeledett egy csapat melyet akkor én még egybe láttam hol sionkodtak
hol dekonoztak nagy légvárakat építgettek a hermeneutikának jobban szólva
még csak kezdték ám ettől nem lettek nyugtalanabbak az esték sőt valami
bizonytalanul lebegő életváltással hősünk mintha hazaszorulna a kocsmák
lórugásai már fájnak karikásodó szemekben a terek üresednek egy idő után
már legyintünk a füleseknek – ki merre és miért inkább hanyatt eddig alig
élvezett komolyzene a házban más dimenziókba keveredve újabb értelmet
kap a mindig is pislákoló gyerekimádat az egyik kezd jobban tanulni erről
a kopott utcán még utánam is szólnak a másik nem hiába lány merev fotói
szemérmes jól nevelten dicsőségtablókon lógnak aztán ott a kicsi vörhenyes
fejecskéje mentén lopakodik valami szakadt ritmus a késett utódlásból mégis
kilóg a létezés mámora e különös zsongásban időnként még az asszonnyal
is összenézünk tekintetünkben a valahol kisiklott kapcsolatra érzünk körben
bizonytalan a világ de mi azért talán mi azért talán – ügyes kis presszók
errefelé is vannak s kezdek nem háttal ülni az ablaknak nincsenek takargatni
valóim szemeimből enerváltan lóg a kín lassan visszaköszön a kamaszkori
értelmetlenség egyetemes szinten az utca hullámzása kemény habbá veri
megannyi nincsem rémülten az első csukódó kapuk nyikorgását fülelem
már nem tudom mi a szerelem csak a lassú fájás konzerválja mint sódart
a füst a kedvem s mikor a jeges tavaszi szélben fáradt lábaim hazamennek
a barna ajtóban erőltetett mosollyal vár a negyven minek ragozzam tovább
a lélekben rögtön ráüt a négy bamba x-re hogy lift nélkül kell járnom
a negyedikre sosem lesz kopott kis autóm s előbb-utóbb ezek állva úgyis
megműtenek közönyös idegen kezekben lötyögnek majd az elsorvadt belek
a törlő persze bennem marad gennyesedni fog a varrat és nemigen néz rám
majd senki ha az ágytálat ki kell venni avé közeledő öregkor s mivel a sima
csüggedésnek kórmentesen is veszélyes vidám agysejteket sorvasztó hatása
kezdtem kicsit rászokni a tudálékos politikára ki tudja mért az még mint egy
porhanyósan elkapott sistergő csülök pékné módra a felszínen tartott azóta
hogy megindultak sutyorogva keresztbe-kasul az emberek némelyikük már
a köszönéskor elélvezve mivel a pártosoknak odaszólni vakkangatva is lehet
de még az indulás üde lendületével nézhettél az edzőpályán széjjel a maradék
hatalom ingerében mikor motoszkál a becsület a sunyiság a kiváltságot féltő
arrogancia a kavargásban felmutatott arc mikor szenvedő s mikor mázolja
valaki kupecként szenvedésre kinek fontos a kiserkentett vér s kinek a béke
ki gondol végre úgy egész remegő lelkével a szegényre szóval akkor még
nem pártokba és összetapicskolt szövetségekbe mártva egy-egy rozoga autón
elindultunk hol izgatott katonasátrak alá hol billegő hajókon a dunára magam
csak finom ösztöneimre hagyatkozva éreztem jó partok felé sodor hétköznapi
történelmem gondja s bár többnyire csak szemlélődtem legfeljebb néhány
versemben ha visszalőttem kicsit sajnáltam azt is mi az urambátyámos vörös
posztó alatt porladozni kezd ám bizsergetett ez a vihar előtti csend a család
közben külön életét élte én akár csak egykor a nővérrel és a báttyal nagyokat
kalandoztam a város körül marcikával lerakva kiábrándult lelkem mélyére
az összetartozás utolsó szép befőttjeit előérzeteim hosszú döbbent telet jeleztek
benne a megmaradt arcok bizonytalan sziluettjei a literatura bő kíváncsisága
pedig régen nem érdemi lassan csak a rutin igazgatja különben is kezd túl
hangossá lenni a szakma kezd árfolyamok sorává válni mint a tőzsde szerény
tehetségét mindegyik löködi előre a kor egyre visszább – hol vannak a tiszták