Apabaj

Az apákkal mindig csak a baj van. De az igazi baj nem életükben, hanem haláluk után kezdődik, amikor a fiúk elkezdenek morfondírozni rajta, hogy tulajdonképpen mi is volt a baj velük. Csupa személyes kérdés ötlik fel a fiúkban. Mért voltak megközelíthetetlenek (számunkra), mért nem jutott másnak is rész az életükből? Miért nem szerettek (bennünket), miért nem hagyták magukat szeretni? Mért lettek hűtlenek családjukhoz (hozzánk), feleségükhöz (anyánkhoz), szerelmeikhez, önmagukhoz? Mért váltak árulóvá? Mért öregedtek meg (a szemünk láttára)? Mit vittek magukkal a sírba? Mi mindent hagytak hátra maguk után (és mért olyan keveset)? Mihez lehet kezdeni az elmulasztott lehetőségek kínzó emlékeivel és a napvilágra került titkokkal? Hogyan is tegyük ezt az egész apaproblémát a helyére? Mi lesz anyánkkal, a családdal, a családunkkal, velünk? Egyszóval: magántermészetű válságok korszaka köszönt be a fiúk életében az apák halálával. A baj csak fokozódik, ha a fiúk rászánják magukat, hogy írjanak erről. Irodalmilag. Verejtékes munkával fel kellene dolgozni: meg kellene írni, hogy mi is fáj, minek az üres helye sajog. Meg kellene osztani az érzést másokkal, ha már egyszer rászánta magát az ember az írásra, s persze közben vigyázni rá, hogy a szóról: „apa” ne kopjon le a birtokrag. Mindeközben persze semmi nyafogás, hiszen a gyász procedúráját férfiasan el kell viselni: ragaszkodni az ittlét anyagi valóságához (füzetet és ceruzát elő), s eközben láttatni mindazt, ami túlmutat a földi maradványokon, bennünket is beleértve (a zárójeles megjegyzések az írás folyamatának küzdelmességét mutatják, a múlt toldozását-foldozását, a szövegben a helyük). Metafizikus igazságokat, bölcsességet és az idő sejtelmét kiolvasni az apai könyvekre rakódott porrétegből, s megtalálni őket a lapszélen megjelölt idézetekben, néha a sorok között.

Nagyjából ezt a sémát követte Györe Balázs 2003-ban megjelent Halottak apja című kötete. A hátsó borítón szereplő idézet fájdalmas irodalmi szenzációt ígért: „Vergődtél Isten és a nők, a szellem és a test, a vallás és a nemiség között. Örvényben éltél. Agydaganat és prosztatarák. Bartók és szexualitás. Epilepszia és képzelgés. Misztika és női szentek. Kislányok, kivágások és katéter. Úgy érezted, tekeregsz, mint a kígyó. Csúszómászó vagy, aki nem tud felemelkedni a földről, hogy szárnyaljon. Nyilvánossá tesszük titkaid, te meg én. Én akarlak megírni? Könyvet csinálok belőled? Könyvet, amit elő lehet venni a polcról? Belelapozni, olvasni, vagy a sarokba vágni. Olvass! – életednek ez volt az egyik fő parancsa.” (112) (A borítón nagybetűvel, a szövegben kisbetűvel szerepel isten neve. A nyomda és a szerkesztés ördöge apa és fiú meggyőződésbeli különbségére hívja fel a figyelmet: „Kisbetűvel írtam le az istent. Apám ezt soha nem tette volna. Ki kellene nagybetűre javítanom az i-t, apám iránti tiszteletből, de nem javítom ki. Majd máshogy jelzem megbecsülésemet, ha képes leszek rá, a tiszteletadás más, bonyolultabb formáját kísérlem meg választani.” [17]) Ahogy azonban már lenni szokott, a kiragadott szövegrészletek nem jellemezni, hanem eladni akarják a könyvet, fölhívni rá a figyelmet. Ha valaki a fenti idézet alapján állt neki Györe prózájának, könnyen csalódhatott. Nem egy elbeszélés szinopszisa, hanem az írás mintázata tetszik ki az ajánlóból. A fiú nyomoz apja után: naplóit, feljegyzéseit, megjelent írásait olvassa az apai imperatívusznak megfelelően, az apa történetéből azonban szinte semmit nem köt saját olvasói orrára. Be kell érnünk érzéseinek hevenyészett rögzítésével, funkciótlan, gyakran értelmezhetetlen citátumok halmazával az apai szövegekből. Mintha az apai ridegség és zárkózottság akadályozta volna a fiút abban, hogy valóban „megírja” apját, hogy „könyvet csináljon belőle.”

A személyes témához nem talált személyes hangnemet: saját viszonya olvasójához szinte kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan apját jellemzi: „Apám tudhatta, hogyan kell elrejteni magunkban valamit, jó mélyre, hogy senki se férkőzhessen hozzá. Biztos, hogy voltak érzései, érzelmei, de azokat is sikerült eldugni vagy eltitkolni, annyira ügyesen, nehogy az arcán észre lehessen venni, nehogy rájöjjön valaki, nyakon csípje vagy fülön fogja, falhoz állítsa, megszégyenítse, vallomásra kényszerítse: tessék színt vallani! Óvakodott ettől. Majdhogynem rettegetett az ilyesmitől.” (18) A Halottak apja beszélőjére – és az erős életrajzi vonatkozások miatt azt kell mondanom, Györére – is vonatkozhatnának ezek a sorok. Persze közben ott az igyekezet, hogy amiről a férfias tartózkodás nem enged beszélni, valahogyan mégis jelen legyen a szövegben. Györe prózája ebben az értelemben ottliki, amennyiben vallja, hogy „[a] legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részletjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani.” (Ottlik Géza: Körkérdés Jézusról. In uő: Próza. Budapest, Magvető, 1980, 213.) A Halottak apjából azonban hiányzik a megértést lehetővé tévő közös tapasztalat felmutatása: az apa és a fiú (a szerző és a recenzens) nem ugyanabban a világban él(t), nem ugyanazt látja-látta, tudja-tudta, nem ugyanazt a nyelvet beszélik, és nem osztoznak közös történetekben.

Így nemcsak az apa élete marad a könyv végére is homályban, hanem a róla szóló próza is tükrözi a fiút (és az olvasót) ért igazságtalanságot. Ha Györéhez és apjához hasonlóan fogalmunk sincs „a világ eredeti épségéről és teljességéről”, akkor ezekről a Halottak apjából sem tudunk meg többet. Az írás folyton kérdez, s a kérdések halmazából megfogalmazódik az apa elleni vád: „Élni nem tudott megtanítani, pedig erre lett volna (és lenne most is) nagy szükségem. Ő se tudta, hogy kell élni. Fegyelmezetten sodródott. Hiába volt otthon kétezer könyvünk. Az élethez kevés a világirodalom. Nekem kevés. Apámnak elég volt, mondjuk, a 19. század orosz és amerikai irodalma. Ma már talán nekem is elég, de 16 éves koromban kevés volt. Ma életben tart, de akkor kevésnek bizonyult az életben maradáshoz. Mégis életben maradtam valahogy. Éltem, élek, úgy-ahogy. Éltünk egy helyen, egy időben, de nem együtt, együttesen, hanem külön-külön. Nem egymásért, csak egymás mellett. Ugyanazzal a vezetéknévvel.” (16) A sivár apa–fiú kapcsolatot persze – hűen az ottliki maximához, a próza nyújtotta lehetőségekhez mérten – igyekszik elmélyíteni a Halottak apja. Ennek legszembetűnőbb jele az apai sors felmagasztalása mások élettörténeti párhuzamainak felmutatása révén, illetve a múlt tárgyi relikviáinak kényszeredett metaforizálása.

Karinthy és Bartók emlegetése azonban még inkább eltörpíti az apa alakját. Mintha a könyvek lapjai közé zárt lehetőségek rádöbbentették volna a fiút apjának kisszerűségére: arra, hogy saját léte ennek az „élettelen” életnek köszönhető. Nevezetesen apja családi nyomásra hozott döntésének, hogy ne kövesse a második világháború alatt Varga Edit nevű szerelmét, a 17 éves zsidó lányt külföldre: „Megbicsaklik az írás. Ledőlnek a könyvek a polcokról. Kidőlnek a ruhák és a dokumentumok a szekrényekből és a fiókokból. Rám zúdulnak. Megijedek. Ez a legkimerítőbb könyv, amit most írok. Kíméletlenül bánik velem az apám. Nem a halála ráz meg, hanem az élete. Az élete rettenetesebb, mint a halála.” (66–67) Az apa élettörténetének részletei töredezetten, szórványosan jelennek csak meg a fiú múlt feletti kesergései között. A szöveget a tárgyi emlékek seregszemléje tagolja, mind szó szerinti, mind metaforikus értelemben. A legelső lapokon felbukkanó családi bicska motívuma egy ügyetlen fordulat révén „fölszabdalja” az emlékeket, megakadályozza rendszerezésüket: „Szét kellene vagdosnom a füzetemet. Szétszedni lapokra. Leteríteni őket a földre, hogy egyenként lássam őket. Tudjam, mit írtam rájuk. Vagy föltenni őket a falra. Kiállítást csinálni. Szétvágni a füzetet, aztán újra összeragasztani. Talán így jobban láthatnám apámat. Közelebb juthatnék hozzá. Egy pontos, megbízható térképre lenne szükségem. Név- és utcajegyzékre. Füzetem szétszedése helyett ujjamba vágok bele véletlenül a bicskával. Nem találom ki: valóban belevágok.” (116) A töredékesség, az apához való viszony megértésének, történetbe foglalásának hiánya, illetve egy barát furcsa felbukkanásának ténye indokolja, hogy a Halottak apja befejezetlenségével egy másik kötetbe, a 2006-ban megjelent Apám barátjába torkollik.

A két kötet mind tematikusan, mind stílusában, mind pedig küllemében kapcsolódik egymáshoz. Az Apám barátja ott folytatja a nyomozást, ahol az előző kézirat lezárul: egy barát levele hívja fel a barátra (és irányítja vissza az apára) a figyelmet. A 2006-os kötet is prózai mű: történetek foszlányain merengő, személyes reflexiókat rögzítő, kérdéseket sorjázó, terjengős vallomás. Az igényesen megtervezett első és hátsó borítón itt is az apa (és a barát) egészalakos és részletében kiemelt fényképei szerepelnek, s a cím és a hátlapon szereplő idézet (Apám barátja, illetve „Apámnak senkije sem volt”) ugyanúgy abban a feloldhatatlannak látszó ellentétben feszülnek egymásnak, ahogyan az előző kötet esetében. Ha megint csak nem tudnánk mit kezdeni a szöveggel, a fülszöveg eligazít: „önmagán túlmutató történetet” olvasunk, „amit akár a barátság regényének is nevezhetünk”. A magabiztos ítélet azonban ismét csak félrevezetőnek bizonyul: intuitíve is megítélhető, hogy a szövegnek vajmi kevés köze van a regény műfajához, történetet csak nyomokban fedezhetünk fel benne, és ahelyett, hogy a barátságról szólna, azt az érthetetlennek tűnő tényt igyekszik magyarázni, hogy az apa és a jobb híján barátnak nevezett B. L. „kitartottak egymás mellett 49 éven át”. (33)

Közelebb járunk az igazsághoz akkor, ha a szöveget „az elfelejtett emberek” emlékműveként olvassuk, akik „jogi végzettségű könyvtárigazgatók, bölcsészdoktorátussal rendelkező műszaki könyvtárosok, újságírók, szabadúszók, antikváriusok, fordítók, nyelvtanárok, raktárosok, titkos és titokban írók és gondolkodók voltak. Lecsúsztak. Ki emlékszik rájuk? Legalább a szemüvegükre. Ki tudja, hogy léteztek? Ki tudja, kik voltak valójában? Különcök, beképzeltek? Furcsák, félősek, félreállított férfiak, érzékenyek és szomorúak, akik majdnem mindig betegeskedtek, és állandóan féltek a huzattól meg a megfázástól.” (53) A lista persze – ahogyan a szöveg beszélője meg is jegyzi – „sántít”, ám valamit mégis visszaad abból, hogy értelmiségiek generációi hogyan élték túl, és hogyan sínylették meg, a második világháború utáni időszak történéseit. A személyes érintettség okán Györének különösen nehéz dolga van, nehezen varr gombot a talált kabátra: „Az én alapanyagom a valóság. Ehhez keresem a szavakat, mint anyám gombokat. Nem. Én az érzéseimhez keresem a szavakat. Szavakat, amiket fel tudok varrni, cérnával és tűvel, keservesen, a saját kezemmel, és sohasem géppel. Nehéz befűzni a cérnát. Én nem vagyok szabó. Nem tudok varrni. Mégis varrnom kell. A gomboknak egyformának kell lenni egy kabáton, illeni kell a szövet színéhez, anyagához és a kabát fazonjához is.” (32) Az Apám barátja talán éppen ettől jobban sikerült darab, mint a Halottak apja: bár igazi feladatának továbbra is az apa megértését tekinti, a barát alakja kontúrosabban (és szerethetőbbre) rajzolódik ki belőle, mint az apáé – akár az előbbi, akár az utóbbi kötetről legyen is szó. Mintha az élőkről, akik távolabb állnak tőlünk, könnyebb lenne írni, mint a halottakról, akiknek mellettünk lett volna a helyük. Az Apám barátjában saját testi-lelki szenvedései is inkább szóra bírják Györét, s a próza személyessége nemcsak a személyek közötti kapcsolatok leírásában jelenik meg, hanem a viszony lassan-lassan kiterjed az olvasónak szánt bizalmas közlések egy részére is.

Mint az kiderülhetett, Györe Balázs prózakötetei egyáltalán nem szívderítő olvasmányok. A Halottak apja és az Apám barátja is ugyanazt a komor témát tárgyalja. Mindkét szövegből ugyanaz a rideg magán(ak)valóság mered az olvasóra. A próza nyelve folyamatosan tévelyeg ennek megragadása és a feldolgozás feladata között, ingadozva a szó szerinti és a metaforikus értelmezések között. Nemcsak a gyász lezárásának és a vigasznak a lehetősége hiányzik a kötetekből, hanem a számvetés és az ehhez társuló formaadás aktusa is lezáratlan marad. Györe nagyjából ott tart, ahol a magyar kultúra, közélet és irodalom nagy része: képes emlékezni, de nem képes az emléket saját önazonosságának szerves részeként befogadni. Idegen testként pedig a múlt az általános rossz közérzet állandó biztosítékává válik. „Nem akarok apa lenni: hasonlóvá válni az apámhoz, az apákhoz általában” – figyelmeztet a Halottak apja hátlapján az idézet. Hát legyen. Ám az apával való szembenézés is elmaradt, és nem azért, mert mintha Györe keveset tudna róla, hanem mert a fiú még mindig nem érti a körülményeket, amelyek apját olyanná tették, amilyennek leírja. Más minták hiányában pedig kevés a nemesnek tűnő szándék, hogy a fiú még csak ne is hasonlítson az apára: a szövegből hasonlóan rideg, kétségek és írásmódok között vergődő alak néz vissza ránk, mint akihez a fiú végig ambivalensen viszonyul. Megközelíthetetlen, nem szeret és nem hagyja magát szeretni, idézetekben beszél, öregszik és titkokat őriz. S mindez egy olyan, a felszínről fecsegő, a mélyet sejtető „metafizikus” próza keretei között jelenik meg, melynek hagyománya a generációs törések, az életkörülmények történeti változása miatt valószínűleg folytathatatlan. A két kötetben a próbálkozás gesztusa és Györe hihetetlen erőfeszítése tiszteletreméltó, ám azt senki nem várhatja el, hogy ha nem akar apa lenni, akkor azok, akik potenciálisan fiaivá válhatnának, tőle akarják megtanulni, hogyan is kell élni. Néma apának fia se érti a szavát, mihez kezdjen akkor az egyszerű olvasó?