Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / HORATIUS / Az irodalom nem kukkolda

Az irodalom nem kukkolda

Déri Balázzsal Csehy Zoltán beszélget

           

– Nemrég jelent meg Kavafisz-fordításköteted számos még lefordítatlan költeménnyel. Miért nem a teljes életművet közlöd? Mik voltak a válogatás szempontjai?

Először is nem volt kérdés, hogy a Kavafisz életében publikált és később meg nem tagadott, vagyis a költő hagyatékának gondozói és az irodalmi közvélekedés által „kanonikusnak” tekintett verseket mind le kell fordítani. Tizenkilenc ilyen vers hiányzott Vas és Somlyó hajdani szép kötetéből…

– Mit lehet tudni, miért maradtak eddig lefordítatlanok?

Ez engem is érdekelt, de sajnos, nem sikerült pontosan kiderítenem. A tanúk már nem emlékeztek, nem akartak emlékezni, vagy ellentmondásos a véleményük. Van, aki nyelvi, megértési problémákat mondott, van, aki több vers tematikájára gondol (hogy túl sok „fiús” vers lett volna ezek miatt a kötetben). Nem hiszem, hogy esztétikai szempontú lett volna a kihagyásuk – ha nem is a legkiemelkedőbbek közé tartoznak, de a jó átlag körül vannak. Vagyis nagyon jó versek.

– Térjünk vissza a mostani válogatáshoz!

Ami a nem kanonikus verseket illeti, tisztán irodalmi-esztétikai szempontú volt a válogatásom. Eleinte engem is vonzott volna egy teljes Kavafisz, errefelé ösztönzött volna a kiadó igazgatója is, de végül egy bő válogatás mellett döntöttem. Az irodalomtörténészen kívül ugyanis senkit nem érdekelnek az „összes művek”. S Kavafisz korai, nyelv- és hangpróbálgató versei érdekesek lehetnek az irodalomtörténésznek, de egyébként érdektelenek. Utánérzések, gyönge próbálkozások. Csak ártanának egy lehetséges, remélt Kavafisz-kultusznak. Több vers meg fordítás, angolból, franciából. Ezek nekünk fölöslegesek. Korban előrehaladva viszont egyre többet, néhány kései alkotói évből szinte az összes verset lefordítottam. Néhányat még a befejezetlenek közül is, a fölkínált szövegváltozatokból válogatva…

– A kötetben külön ciklusba rendeződtek a nem kanonikus versek. Szinte kötetet alkotnak a kötetben. Milyen szerkesztői elvet érvényesítettél e versek sorrendjét illetően?

Na, ebben az lehetett az illúzióm, hogy társszerző vagyok. Bár állítólag a kiadói szerkesztők is szoktak javaslatokat tenni az elrendezésre, sőt, maguk állítanak össze köteteket a „nyersanyagból” – ezt én el sem tudom képzelni. Most mégis ezt kellett tennem. A kötetbeli kötet, ahogy mondtad, teljesen önkényesen állt össze, semmiféle támpont nem volt hozzá, természetesen. Ömlesztve nem lehetett volna adni a verseket, valamiféle filológiai-kronologikus sorrendtől finoman szólva irtóztam volna, akkor maradt az, hogy olyasféle terjedelmű kötetkét rendezzek össze, mint a Kavafisz kiadta füzetek voltak. Talán erőteljesebben érvényesítettem a magam szigorú kötetszerkesztői hajlamát, vagyis általában 3-4 rokon témájú vers egymás mellé került.

Igazából a kiindulópont és a végpont volt világos. A sok igen jó vers közt a két – nekem – legjellemzőbb közül a híres Ithakát folytató Második Odüsszeia került a kötet élére, és a címadó mondattal induló Menekültek a végére. Egy ideig próbáltam fordítva is elindulni, de azt hiszem, helyesen döntöttem. Utána már eléggé egyértelmű volt az elrendezés, egyben, ezt csak most vettem észre, értelmező is. Az első Odüsszeia hazafelé, az otthon melegébe vezetett, a második és utolsó Odüsszeia az elsőnél szorongatóbb, ismeretlen cél felé; Odüsszeusz társai innen már az ismeretlen tájék hajósai, férfiak. Nem tudni, meddig jutottak. Nem tudni, mit láttak, még Dante se árulja el, ha ugyan megmondta neki a görög hajós. (Remélem, senkinek nem jut eszébe kitalálni a kolónia történetét egy titokzatos buja szigeten…) A kötet első, szerelmes felében mindenesetre az út egy részének dokumentumait sejthetjük, ahogy Kavafisz ismerte őket. A kötet második fele a történeten filozofáló Kavafisz verseit adja, azt hiszem, elég természetesen futnak ki a mondott záró versre.

– A könyv címe: Alexandria örök. Alexandriát azonban szinte már-már (talán kissé bizarr módon) az utószóban költészetesztétikai terminusként is használod, minden olyan megnyilvánulásra, mely a közöttiség jegyeit mutatja. Hogyan válhat egy város ennyire elvont fogalommá?

Bizarr vagy sem, nagyon komolyan gondolom az „alexandriaiság” mint kultúrák-közöttiség fogalmát. A hellénizmus és Alexandria világtörténelmi jelentősége még az ókorral foglalkozó tudósoknak sem mindig egyértelmű. A kezdetén álló csodálatos embert még csak-csak ismerik, de amúgy (a görög aranykorhoz viszonyítva) másodlagosnak, dekadensnek ítélik. Persze, most nem is jelentőségről van szó, hanem arról, hogy igazam van-e, amikor a „közöttiség” jelképévé teszem. Nem én teszem: az! Nem akarom ismételni kötetzáró esszém (itt-ott, meglehet, szokatlanul túlpoetizált) bevezetését. Van-e igazán jelentős város, amely ennyire be lenne szorítva a meddő homok és a lakhatatlan víz közé? (Még ma is irracionális az Alexandria helyén élő Alexandria [Al-Iszkandaríja] földrajzi léte.) És amely ennyire be lenne szorítva görögség és nem görögség közé. (A szavak legkülönbözőbb értelmében.)

Nekem hármat adott Alexandria: a Könyvtárat (nem agorai alkat vagyok: könyvek között érzem jól magam), a Septuagintát (e nélkül, a zsidó és a görög gondolkodás szimbiotikus egymáshoz kényszerítése, e rendkívül termékeny, de alig néha megélhető aktus nélkül kulturális értelemben nem lenne Európa, vagyis nem lenne Európa), és a dekadencia fölmutatását (mennyivel életerősebb a dekadencia, mint az aranykor, amelynek emlékét amaz tartotta fönn, újabb, pusztító aranykorok közé szorulva). És a negyediket, Kavafiszt, egy kortárs ógörögöt. Nem elég ennyi „között”?

– A fordítás módszereire szeretnék rákérdezni. Világosan leszögezted, hogy szakítasz a magyar fordítói hagyománnyal és a posztnyugatos beszédmóddal. Nem szorulna rá mégis Kavafisz némi patinára?

Akartad vagy sem, ráhibáztál. Épp ez a probléma: az a – persze csodálatos, de hadd fogalmazzak most sarkosan – dogmatikussá fajult fordítói hagyomány eleve ráteszi a patinát a művére. Nem várja meg, amíg magától rákerül az idők nyoma. Hamisít. És ha van egyáltalán mai magyar műfordítás – korlátozott értelemben persze van –, az egyszerűen nem vesz tudomást a versnyelv több nemzedéknyi változásáról. Nem a kortárs irodalom fordítására gondolok, ez általában szabadabb a nyugatos vagy rosszabb esetben: műfordítós maníroktól. Hanem arra, hogy tökéletesek vagy sem a görög, olasz, német vagy kínai irodalom klasszikus fordításai, mégis minden vagy legalábbis minden második nemzedéknek magáévá kellene tennie (értsd úgy a kifejezést, ahogy akarod) az Odüsszeiát, Dantét, a klasszikus német vagy a kínai költőket. Szórványos próbálkozások vannak, van sikeres is, de még a legszerencsésebb író, Shakespeare is csak egy tucat drámájával büszkélkedhet; hol az irdatlan sok többi? Persze, hol vannak azok a kiadók, és hol az az állami támogatás, amelyből villavásárlásra alkalmas honoráriumokat kaptak műfordítók! Én most tettem egy kísérletet arra, hogy a magam versnyelvéhez közel állóan fordítsak egy klasszikust, ami meg a forma be nem tartását illeti, tisztelettel kérem a fanyalgókat, hogy forduljanak bizalommal az angol, a francia, a német vagy a svéd, a spanyol, és szinte bármelyik modern irodalomhoz. Aki meg szabadvers helyett prózaversnek tartja fordításaimat, vagy nem ismeri az irodalomelméleti terminológiát, vagy… de erre gondolni sem akarok.

– A rímeket, a belső összecsengéseket elhagyod és a retorikai struktúrák szinte mértanilag pontos leképezését részesíted előnyben. Nem félsz, hogy ez részint megütközést kelthet a míves magyar versnyelvhez (például Vas vagy Somlyó nyelvéhez) szokott olvasóban, részint pedig (most egészen durván fogalmazok) nyersfordítássá degradálja a verset?

Aki így gondolja, titokban – ilyent persze csak az ún. műveletlen gondolhat – a rímmel és tátititá meg titátitá és hasonló ritmusokkal azonosítja a verset. Remélem, tudom is, hogy csak provokálsz. Távol áll tőlem a megütközéskeltés, de aki megütközik, ám tegye. Nem gondolom, hogy egy purista versnyelv – ilyen Kavafiszé is – ne lenne míves. Csak kevesebb fajta, de talán még jobb anyagból dolgozik. És az biztos, hogy nagyobb műgonddal. Attól sem félek, hogy most aztán elindul a „nyersfordítások” áradata. (Bárcsak egyáltalán észrevennék a kötetet! Bárcsak támadnák!) Homérosz hexameter nélkül, Dante terzina nélkül. (Bárcsak meglennének már! Húsz-harminc éve kellenének.) A szótagszámlálás, a rímelgetés meg a sehol máshol, csak a műfordításokban létező fordulatok használata legalább úgy elfedi a tehetségtelenséget, mint ahogy egy pillanat alatt elválik egymástól a nyersfordítás és a szabad vers (vagy akár a prózavers). Persze, ehhez érzékeny és bátor szerkesztő kell.

Egy percig sem állítom, hogy rím s ritmus nem a vers integráns része. Ha ilyen a vers. És azt sem mondom, hogy nem kell megpróbálni úgy lefordítani egy idegen verset. Csak se a verstani kötöttségeket megtartó, se a szabad vers fordítója ne gondolja, hogy mindent átmentett. Csak keveset, nagyon keveset! És jobb, ha következetes. Olyan ez, mint a relativitás a fizikában. Vagy az idejét, vagy a helyét állapítom meg a dolognak. A kettő együtt nem megy.

Azt gondoltam – persze, komoly nagy irodalmak példája is lebegett a szemem előtt –, hogy következetes leszek abban, ami nagyon sajátja Kavafisznak és nagyon jól átmenthető belőle. Ez az, amit mondasz: a retorikai szervezettség, ami nehezen leírható, meg az alakzatok, amelyeket már évezredek óta szépen osztályoztak és megneveztek. Nézd meg például a Második Odüsszeia eredetijét: hemzsegnek benne az inverziók. És Kavafisznál igen fontos, hogy hova helyezi el a nyomatékos szavakat: sorkezdetre és sorvégre. Lehet balettozni filigrán rímek között, de Kavafisz arisztokrata, férfias lépéseit visszaadni nem.

– Vannak olyan Kavafisz-versek, melyekben a körmönfont, artisztikus rímelés megőrzése talán indokoltabb lenne: ilyen pl. a Nem eladó címen megjelent, melyben a költemény keletkezése analóg a versben szereplő ékszer keletkezésével. Érdekes, hogy a verset átköltő Kovács András Ferenc sem így értelmezte a költeményt és prózaversben gondolkodott. Te, aki közismerten végtelenül muzikális ember vagy, miért éppen a rím zenéjéről mondtál le?

A kedves jelzőt megköszönöm, maradjunk abban, hogy zeneszerető és valamelyest zeneértő vagyok (nem álszerénység: szakmám szerint sokkal jobban illenék ismernem). Nem tartom nagy lemondásnak, s ha igen, akkor talán ellenhatásként is. Egy marcona férfi megengedheti magának, hogy lágyan muzsikáljon. Túl érzelmes, túl lágy ember vagyok, legalább kívülről keménységet mutatok. Komolyra fordítva: egyrészt itt összefüggés látszik a szép telt rímek és a téma között, de versek tucatjaiban semmiféle hasonló viszonyt nem tudnánk kiokoskodni. És nekem sokkal fontosabb volt, hogy az olvasó a fontosra figyeljen (ha nem figyelt volna eléggé, a jegyzetben erre buzdítom), vagyis a Művirágok című, kilenc évvel korábban írt és kiadatlanul maradt, de Kavafisz költészetének öndefiníciója miatt igen-igen fontos verssel való összefüggésre. A kettő egymást erősítve (persze, a Nem eladó sokkal érettebb, letisztultabb, rejtettebb vers) a dekadencia esztétikájának egy fontos vonását írja le. S az már majdnem véletlen, hogy a művirág (és a virág üvegablakon, lámpaburán) a Kavafisz-kortárs európai díszítőművészetben milyen jelentős elem. Szeretem ezt a kort.

– Dekadens-e Kavafisz?

Dekadens, persze, abban, ahogy saját korát a robusztus, energikus, teremtő-romboló aranykorokhoz képest reflektálónak, feldolgozónak, megőrzőnek tartja. Talán másodlagosnak is, de mindenesetre visszavonulónak. És még jól is érzi magát benne! A dekadensben mindig van jó adag önsajnálat, s persze, sokáig él. Ágyban, párnák közt hal meg, lassan és hosszú kínnal, mint Kavafisz. Nem úgy, mint az aranykorok fiatalon elhulló-elbukó (latinul: decadens) hősei.

– Milyen költői beszédmódhoz áll a legközelebb a hangja a magyar költészet viszonylatában, ha nem a nyugatosokéhoz?

Kavafisz úgy halhatott meg, hogy fogalma sem volt világirodalmi nagyságáról, arról, hogy a modernség versnyelvének ő az egyik legnagyobb megújítója. A nyugatosoknak csak kronológiailag kortársa. A metaforikáról való lemondás vagy az abban való önkorlátozás, a jelentéktelen szituációk, lélekrezdülések egyetlen vonással, cicomázás nélkül való megörökítése, s mégsem miniatűrökben, regénnyi cselekvények néhány sorba vázolása, a robbanásközeli sűrítés nélkül, ráadásul egy olyan nyelven (kavafiszgörögül), amelynek színkeverékeit ő válogatta össze, és folytathatatlanul egyedivé tette – tessék ehhez párhuzamot keresni a magyar irodalomban! A Kavafisznak megfelelő versnyelvet, beszédmódot, a kecses purizmust meg kell teremteni. Nem csak magyarul, máshol is meg kellett teremteni. (Nem tudok annyira egy nyelven sem, hogy meg tudnám ítélni: biztosan sikerült-e…) Más szempontból azért ez nem olyan nehéz, ha nem félünk a műfordításban érvényre juttatni, ami azért a mai magyar költői nyelvben így-úgy jelen van.

– Milyen fordítói nehézségeket támaszt Kavafisz költészetének tolmácsolása, illetve milyen fordítói lehetőségeket rejt magába?

Az előbbiekkel gyakorlatilag mindkettőre válaszoltam is. Könnyebb lenne ez, ha lett volna kiterjedt Kavafisz-recepció a versnyelv tekintetében (nem szituációs rokonságokra gondolok, talán leginkább Petrinél beszélhetünk hasonlóról). Másrészt egy újabb, a hatvanas-hetvenes évekéhez hasonló Kavafisz-befogadás előkészítése vonzó feladat.

– Ha összevetjük például a katalán fordításaid (Raó i Follia – Ész és mámor. Íbisz, Bp., 1997) tapasztalataival ezt a vállalkozást, milyen lényeges különbségek vannak?

Első módszeres, kiterjedt versfordításaim voltak azok, a középkori ind irodalom mellett. Hittem a „hűtlen hűségben”, meg amit szoktak mondani, egy egész antológiát fordítottam végig, formahűen, s persze, valamelyest igyekeztem az egyes költőkhöz más-más hangot is társítani. Aztán élveztem, amikor Indiában pusztán a metrikus szavalásból fölismerték vájt fülű hallgatóim az eredetit.

És megbotránkoztam, amikor katalán költő-műfordító barátaim megkérdőjelezték a formatartó (rím–ritmus–cezúra, meg amit akartok) fordítás lehetőségét és értelmét, amire annyira büszke voltam. Néhány évvel ezelőtt a Pireneusok nyúlványainak számító Pallars vidékén, egy szinte kihalt kis hegyi faluban, Farrerában egy katalán–magyar fordítószemináriumon vettem részt. Egy hétig voltunk összezárva, délelőtt és este komoly munka, közben meg elképzelhetetlen vendéglátás, kevés alvás. Az egyik csoportban az én verseimet fordították katalánra. Nagyrészt szabad verseket, néhány kötött formájút is. Eleinte kétségbeesett igyekezettel próbáltam megőrizni kedves rímeimet meg a szótagszámot. Aztán az eredményt látva (hallva!) meggyőztek a katalán költők. (Köztük olyanok is, akik amúgy rímes-metrikus verseket is írnak, ott sem számít ez korszerűtlennek. A katalán, nyelvi okokból, kiváló lehetőséget ad erre.)

– Ismered-e, és mi a véleményed Kovács András Ferenc átköltéseiről? Mennyiben hasonlítanak ezek a szövegek például Faludy György Kavafiszaihoz?

Egyik kérdésre sem akarok válaszolni. Elkeseredés, düh, irigység és tisztelet okán.

– Kavafisz homoerotikus verseinek értelmezését igen visszafogottan kezeled az utószóban: nem lehet, hogy mégis explicitebb a szexualitás jelenléte e versekben, mint ahogy azt állítod?

Nem tudom, mi az, hogy homoerotikus vers. Vers van, vagy nem-vers van. Képzeld el, ha így kezdenél egy mondatot: „József Attila nagy heteroszexuális verse, az Óda...” Hátborzongató még leírni is. Ha arra gondolsz, hogy az a vers, amelyikben egy érzékelhető vonzalommal leírt, általában fiatal (22 és 29 közötti) férfi szereplő van, vagy ilyenek (köztük esetleg a költői én) valamilyen erotikus jellegű cselekvényét írja le, akkor azt mondhatom, hogy semmit sem tompítottam és semmit nem hallgattam el. Amúgy pedig az irodalom nem kukkolda. Vagy ha az, Kavafisz nem vetkőzik benne. Akik azt hitték, hogy most valamilyen zaftos szókimondó (mit nem mondtak már ki!) versek lesznek, csalódtak. Egyetlen – úgymond – homoerotikus tematikájú verset sem hagytam ki, vagy ha igen, nem azért. Hogy ezeket és az ún. erotikus szituációkat hogyan kell érteni, maga a költő mondja meg. Olvasd csak, hiszen olvastad is, a hátsó borítón az Alkohol lehetett címűt. Nincs több. Nincs előjövés (vulgo: coming out). Rejtés van, ezt akarta a költő. Talán rejtőzés is, de ezt nem a költői énről tudjuk, hanem – és nem a versekből, hanem pletykából – egy Konsztandinosz Kavafisz nevű alexandriai illetőségű személyről, aki történetesen e versek szerzője, de a kettőnek egymáshoz semmi köze nincs, mint ezt az esztétika elég régóta próbálja megértetni velünk; csak sajnos nemcsak a középiskolai magyartanárok egyetlen biztos terepe az életrajz, hanem néha még a hivatásos irodalomértőké is.

– Két verskötet (Az utolsó sziget. Versek 2000-ből. Argumentum, 2001 és Kézírás. Argumentum, 2004) szerzőjeként elismert költő is vagy. Tudod-e hasznosítani műfordítói tapasztalataidat? Vagyis: milyen költői lehetőségeket rejt Kavafisz a jelen poétája számára?

Ha nem szakmányban, nem megélhetésből fordít az ember, akkor leginkább az innen-onnan ismert vagy ismerni vélt kedvenceit fordítja. Azért merészkedik belevágni, mert azt gondolja, a saját hangja rokon vele. S ezért képes lesz a feladat elvégzésére. Aztán kiderül, hogy csak az affinitása volt meg, de semmi közük egymáshoz. Ez persze túlzás, de mégis, a saját torkán más hangjával kell énekelnie. És ezt keservesen lehet megtanulni. Ha pedig megtanulta, az néha bosszantja is. Még a végén utánzó leszek!

Az az igazság, hogy amióta Kavafiszt fordítottam, alig mertem élni azzal a „módszerrel”, amit valószínűleg tőle tanultam – öntudatlanul, hiszen bár fiatal koromban igen sokat forgattam a Vas–Somlyó-fordítás verseit, hosszú időre valahogy kiestek, vagy leszivárogtak a mélyebb rétegekbe –, hogy antik szövegekből egy-egy rövid részletet kivéve, más foglalatba rakva mutassam föl őket. Vagy saját reflexiókkal újrameséljek antik történeteket. (Ilyen, amit most közölsz, a Hagia Szophia kapujában.) Csak ilyen körülményesen tudom most megmondani, hogy milyen lehetőséget rejt, mit lehet tőle tanulni. Majd évek múlva megtudom, hogy mit tanultam még tőle, most majdnem hogy kínosan vigyázok arra, nehogy imitátor legyek. Ha megerősített valamiben, az a szavakkal való pontos elszámolás, a patikamérleg használata, az irtózás a túl szép szavaktól, egy bizonyos nyelvi purizmus. De ezt nem Kavafisztól tanultam – ha egyáltalán.

Amúgy meg a befejezetlen versek kéziratainak tanulmányozása (szerencsére, a nekem olvashatatlan kézírást kiadásban hozzáférhetővé tették már) világosan megmutatta Kavafisz munkamódszerét: jegyzetek, firkák, kidolgozások egész sorozata, akár éveken át újraírás, és vagy elért a vers a véglegesítéshez, vagy nem. Na, ennél semmi nem áll távolabb tőlem. Ritkán, de azt hiszem, gyorsan írok. Alig hezitálok, s még legföljebb egy-két napig tudok csiszolni ezt-azt az elkészült versen. Utána csak (ami persze legalább ilyen fontos) a normatív felolvasást célzó központozást.

– Mi a véleményed a mai magyar műfordítói gyakorlatról és tendenciákról, illetve azok intézményesüléséről? Elképzelhető pluralizmus a fordításban, vagy kötöttebb szabályai vannak?

Jó lenne, ha lenne pluralizmus, lehetőleg intézményesülés nélkül. Rebesgetnek valamiféle paradigmaváltást, csak nemigen látom, hol van az. Persze, a kortárs irodalom fordításában önmagától adódik. Ha itt baj van, az az, hogy a műfordításra való reflexió a lehető legritkább a kritikai irodalomban. Figyeld csak meg, hogy egy fordított mű bemutatásakor hány sort vesztegetnek a fordító, a fordítás értékelésre! Egy mondatot. Konkrétumok nélkül. Még örülhetsz, hogy néhányan neked mentek a fordításaid kapcsán, legalább vették a fáradságot, legalább valamelyes részletességgel írtak róla. (Ígértem, én sem írtam meg.) A műfordításról szóló diskurzus akadémiaivá vált, igen komoly és igen tudós dolog (nem baj, hogy ez is van), de ez nem megy át a kritikai gyakorlatba.

A baj, amit már pedzegettem, hogy a paradigmaváltás, ha van, nemigen tekinti terepének a kanonizált fordításokkal való megmérkőzést. Csak a saját egyetemi szakterületemet, a klasszikus antik irodalmat említem. A hetvenes évekre létrejöttek a klasszikus irodalom legfontosabb alkotóinak teljes fönnmaradt életművét magyarul visszaadó fordítások. Devecseri, Borzsák, Jánosy, Kerényi Grácia, és elég hosszú sorral folytathatnám. Azóta a kimaradtak, sokszor a jelentéktelenek pótlása folyik. Nem az a fontos, legalábbis a paradigmaváltás szempontjából, hogy még a nagy fordítóknak sem minden műve sikerült (sose értem meg, mitől akkora a különbség Devecseri Homérosza és Ovidiusa között), és hogy a nagy klasszikusok némelyikének akkori norma szerint sincs igazán jó fordítása (ilyen méltatlanul járt a csodálatos Aeneis vagy Livius). Az igazi kérdés: hol a Devecseri – a csodálatos, kanonikus homéroszieposz-fordítások – utáni új Homérosz? A kanonikusság nem jelenti a kizárólagosságot. Még evangéliumból is négy kanonikus van. Akkor beszélhetnénk paradigmaváltásról, ha új (milyen?) fordítástudományi szempontok szerint, vagy mentsisten, hogy azok szerint, hanem: új költői-műfordítói ízléssel kész lenne vagy legalább készülne a teljes Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Catullus, az Aeneis, Ovidius. Legalább. De se nyelvtudás, se szorgalom, se kitartás, se megbecsültség, se kiadói koncepció (talán Seneca életműve kivétel), se gondos szerkesztő. Azok is, akik régebben bőséggel fordítottak, most az anyagiak szükségletével vagy ifjúkori bohóságukkal mentegetik hajdani – jó – fordításaikat. A kiadók meg, ami épp eszükbe jut… Lektor nélkül. Még jó, hogy éledezik az éles nyelvű szakmai kritika. Büszke vagyok, hogy a szakmám fiataljai ebben élen járnak.

– Mekkora a műfordító erkölcsi felelőssége, vagy ez a kategória eleve lehetetlen és szerencsétlen?

Nyilván van, aki magát a kérdést is hisztérikusan visszautasítaná. Én nem. Nem elsősorban arra gondolok, hogy tisztes nyelvtudás, beleértve a magyart is, és megfelelő időráfordítás nélkül eleve tisztességtelen nekiállni.

Amit nem bírok elviselni, az az átírás, ha fordításnak adják el. Vagy a saját vers, ha fordításnak vagy átírásnak adják el. A parafrazeálás, ha ezt a szerző ismertsége nem „rakja helyre”, vagyis ha az intertextualitáshoz hiányzik az eredeti textus. Hogy erkölcsös-e a más álarca mögé bújás vagy sem, az a szerző és műve irodalomtörténeti helyzetétől függ. Olyat mondok, amiért kettéharapod a torkomat. Az, hogy az igazi Villont sokan nem ismerték meg, Faludynak köszönhető. Épp azért, mert annyira jók azok a versek. Az ínyenc mellérakja Illyést, Kálnokyt, Mészölyt. De a balladák csak faludyul szólnak neki. Előbb az eredetit! Nyugodtan tessék Shakespeare vagy Goethe álorcájában költeni. Mind tudjuk, hogyan szól a szerző. De egy olyan szerzőt, aki még nem vált mindenestül a kánon részévé (sokszorosan lefordítva is), legalábbis nem korrekt kihasználni. Mármost, legalább egy nemzedék semmit nem tudott Kavafiszról, az Ithakán kívül… (Még jó, hogy legalább az tananyag.) Nem folytatom. A szabályok elleshetők (ezt öntudatlanul is tesszük), megtanulhatók (szerencsés esetben; ebben én Szepessy Tibornak és Tarnai Andornak leszek örökké hálás), megváltoztathatók (egyfolytában ezt csinálom).

– Konkrétabban jellemeznéd Szepessy és Tarnai műfordítás-felfogását?

Szepessy Tiborhoz műfordítási szemináriumra jártam. A „Görög antológia” egy-egy epigrammájával talán hetekig is elbíbelődtünk. Egy-egy ilyen óra persze nemcsak megtanítja a szakmai fortélyokat, hanem azt is megmutatja, hogy ilyen műgonddal sohase készülne el egy kötet. Akkor jöhet az a lényeglátás és elegancia, amely Szepessy prózafordításait jellemzi. A hajlam erre vagy megvan, vagy nincs. S úgy kell ismerni a világirodalmat (meg a fordítandó mű nyelvét), ahogy ő ismeri. Igen hálás vagyok neki, ha egy-két dologban ma ellenkezően gondolkodom is. Annak is igaza van, aki – így Szepessy – azt gondolja, hogy – mondjuk – Caesar történeti művei unalmas szóismétléseit gazdag szinonimikával kell föloldani, és annak is, aki épp azok purizmusában látja Caesar stílusának lényegét. Lényegében a csodálatos Tarnaitól is hasonlót tanultam, prózafordításokon, de kis hangsúlyeltéréssel: hogy a szöveg magyarul szóljon, de át kell tűnjék az eredeti is. Együtt alakítottuk ki azt a nyelvezetet, amely Bél Mátyás kutyanehéz latinját is sejttette a jól érthető, gördülékeny magyar szöveg mögött.

– Kik voltak azok a műfordítók, akiket példaként állítanál az új nemzedék elé?

Nagyszerű, hogy másfél-két tucatot legalább föl kellene sorolni. A kortársakra nincs rálátásunk. A prózafordítókal kétszeresére nőne a lista. Akkor csak a költészet: Arany, Babits, Devecseri – miért szakadnék el a kánontól? S mert még Kavafiszban vagyok benne, hát Vas István. Ha ez lett volna az utam, azt mondhatnám, őt követtem. Ez nem így van, legalábbis nem teljesen, de mégis örömmel vettem, amikor összehasonlítottam a fordításait az eredetiekkel, hogy egy-egy igaz vers kedvéért úgy hagyta ott a kötött forma gúzsát, ahogy én. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Persze, nem csak ezek a fordításai megindítóan szépek és pontosak.