A ráfogás retorikája

Előadásom egyrészt a legretorikusabb római költőnek tartott Ovidius magyar hatástörténetét érinti, másrészt a Jékely Zoltán által „ráfogások”-nak nevezett költői eljárás retorikai hátterét próbálja meg feltárni.

Az egyik, a Ráfogások Ovidiusra főcímmel közölt három disztichonos elégia (Verruca senilis, Adelphophobia, Resignatio)[1] olvasását érintő alapkérdés, hogy ki beszél ezekből a szövegekből[2]. A prosopopoeia (fictio personae) retorikai alakzatából kiindulva Jékely kölcsönöz-e arcot Ovidiusnak, vagy ő veszi fel annak maszkját (proszopon, persona)? A ráfogás kifejezés azt sugallja, hogy Jékely elégiái ilyen értelemben nem tarthatók szerepversnek vagy maszkos versnek, mint pl. Rákos Sándor catullusi játékai, s a fordításokkal és átköltésekkel sem hozhatók rokonságba, hiszen nincs konkrét ovidiusi pretextusuk[3]. A mottóként szereplő Ovidius-idézet (Ep. ex Ponto I. 4) ugyan azt sugallja, hogy ez az elégia Jékely „ráfogásainak” fő forrása, valójában azonban az egész száműzetési corpusban elszórtan szereplő motívumok átvételéről és főként az ovidiusi retorikai struktúrák követéséről van szó.

A ráfogás (elnevezéséből adódóan) nem jelentheti a másik személyének, a másik maszkjának való behódolást; az ovidiusi beszédmód elfogadása, az ovidiusi maszk (persona) felöltése ugyanis olyan alá- és fölérendeltségi viszonyt feltételezne, amilyen a színész és a maszk által megjelölt szerepe között van. Jékely esetében azonban már a címből érezhető, hogy a szerző nem az ovidiusi maszk mögül óhajt beszélni (ex persona Ovidii loqui) – ám ez nem szükségszerűen indikálja azt, hogy a költő saját maga (ex sua persona) beszél. A prosopopoeia, az arckölcsönzés[4] ez esetben fordított: nem Ovidiustól, hanem Ovidiusnak kölcsönzött proszoponról, arcról van szó, bizonyos értelemben tehát az ő personájával való visszaélésről, katakrézisről, abusióról. „A prosopopoiia az arc katakrézise” – írja Bettine Menke Paul de Manra utalva.[5] A katakrézis Quintilianusnál az abusióval, a rácsavarással egyenlő, amiről akkor beszélhetünk, „mikor a saját elnevezéssel nem biró dolgokra ráadjuk azt a nevet, a mely legközelebb esik hozzájok”[6] (Quint. VIII. 6. 34.). Az eljárásban tehát, ugyanúgy, mint a ráfogásban, van valami önkényesség. A ráfogás alakzatának tisztázásához is támpontokat adhat a hatástörténet, vagyis Jékely verseinek az Ovidius-recepcióba való beágyazása.

Ovidius magyarországi hatástörténetében a száműzetésben írott műveknek kiemelt helyük van, hiszen egy magyarországi Ovidius-legenda megszületéséhez szolgáltak alapul. Az Ovidius-életrajz magyarországi vonatkozásainak ugyan a tudományos szakirodalomban is nyoma van (a humanisták alapozták meg az Ovidius állítólagos sabariai-szombathelyi sírjával és sírfeliratával kapcsolatos legendát[7]), témánk szempontjából azonban az irodalmi fikciók vizsgálata látszik célravezetőbbnek. A Nasonak számkivetése című (1792 körül keletkezett) losonci református iskoladráma akár Jékely ráfogásainak értelmezéséhez is keretül szolgálhat. Az iskoladrámában is érezhető a ráfogás gesztusának lényegi jegye, az önkényesség, mely ezúttal az irodalomtörténeti tényektől való tudatos elszakadásban prezentálódik. A szerzői álláspont erőteljes érvényesítése a kortársi horizont egyértelmű felülkerekedését eredményezi, humorral és iróniával társulva azonban ez a hatalmi pozíció nem tűnik erőszakoltnak: a didaktikus, tanáros fölény mezét öltheti magára. Az önmagát „szomorú játék”-ként meghatározó, tulajdonképpen inkább komédiának tartható iskoladráma Elől járó beszéde leszögezi, mely pontokon fog eltérni a filológiai érvekkel alátámasztható Ovidius-biográfiától: egyrészt a költő számkivetésének helyszínét a Fekete-tenger melléki Tomiból Losoncra helyezi át, másrészt nem hagyja meg a költőt élethossziglani számkivetésben:

Azt is elő adjuk égy kis Jelenésbe,

Hogy Nasó Lossonczon volt számkivetésbe

Végre a Scijthák kőzt Násó nem hagyatik,

Hanem Hazájába viszsza hivattatik. [8]

Indoklásként egyrészt a költői szabadságra hivatkozik („Didó Aeneással nem volt szeretésbe, / Mégis Virgilius tette egyezésbe”), másrészt a mindenkori olvasó jogaira, melyek az olvasott művek saját igényeink szerinti átformálását is magukba foglalják („Talám e szabadság nékűnk meg adatik, / Kik kőzt dicső Nasó kőnyve olvastatik”). Jékely ráfogásai is az olvasói horizontnak az Ovidius-szövegekre való rávetítésén alapulnak: míg azonban az iskoladráma egy fiatalos olvasatot kínál, a Jékely-elégiák egy öregedő narrátor hangján szólalnak meg. Le kell persze szögeznünk, hogy a fiatalság és öregség nem a szerzői életkor, hanem a szerzői alapállás függvénye: Jékelynél ugyan efféle referenciális olvasat is elképzelhető, hiszen a szerző datálása szerint a versek 1973-ban, Jékely hatvanéves korában születtek, az iskoladráma szerzőjét viszont nem ismerjük, de a hangvétel feltehetően inkább az előadók (a diákok) életfelfogását tükrözi, mintsem a szerzőjét (aki egyes feltevések szerint a tanáruk). A Nasónak számkivetése fiatalosságát jelzi, hogy az ovidiusi erotikus corpus olvasókra tett hatását is hosszan és (a moralizáló szándék ellenére) élvezettel ecseteli, Ovidius szerelmi költészetét tartva a száműzetés egyedüli okának, továbbá az egész darabot átjáró humor, mely a didaxissal sajátos módon párosul (pl. a latinul beszélő Ovidius és az őt félreértésből Losoncra küldő geták párbeszédében, Ovidius és a deákok borozgatásában, melynek során a költő a poézis hasznáról próbálja őket meggyőzni[9]). Mindez egybevág Arisztotelész ifjakról írt jellemzésével: az ifjak „szeretnek nevetni, ezért tréfálkozók is. A tréfálkozás ugyanis olyan féktelenség, melyet a műveltség tart kordában.” (II. könyv, 12. fejezet, 1389a).[10]

Hasonlóképpen érvényesülnek a Jékely-versek narrációjában az arisztotelészi öregségdefiníciók, melyeknek a tulajdonképpeni céljuk, hogy átlássuk, „hogyan kell beszélnünk ahhoz, hogy ilyennek tűnjünk magunk is és beszédünk is” (II. könyv, 13. fejezet, 1390a).[11] Az első rész, a Verruca senilis Ovidius feleségéhez írt pontusi levele (Ep. ex Ponto I. 4) nyomán az öregség testi jelei közül emel ki egyet, bár Jékely nem „ruga senilis”-ről, vagyis öregkori ráncról, hanem „verrucá”-ról ír (ami szömörcsöt, bibircsót jelent). Ovidius az öregség több külső jegyét is felsorolja: a haj őszülését, a ráncokat, a testi gyengeséget.

Iam mihi deterior canis aspergitur aetas,

iamque meos vultus ruga senilis arat:

iam vigor et quasso lanquent in corpore vires,

nec iuveni lusus qui placuere, iuvant.[12]

(Ep. ex Ponto I. 4. 1–4)

Már hajlott korom ím ősz színnel festi a főmet,

és öreges ráncok szántanak arcomon át,

megtört testemben hamar ellankadtak erőim,

ifjui játékok gondomat el nem ölik…

(Weöres Sándor fordítása)[13]

A Jékely-vers ironikus pátoszát emelik a „barna ragyá”-k kiütközésének okait fürkésző szónoki kérdések, s a rájuk adott szándékoltan nem ovidiusi válasz. Ovidius öregségét ugyanis (költői fogásként ez is a száműzetés elleni érvek egyike) nemcsak az idő okozta, hanem a lélek nyugtalansága (anxietas animi) és az állandó gyötrődés (continuus labor)[14], ezek következtében látszik idősebbnek koránál. A Jékely-vers narrátora viszont száműzetés és gondok nélkül is: egyszerűen csak megöregedett. Ironikus gesztus ez Ovidius irányába, jelezve, az öregséget nem a száműzetés teszi, meg lehet öregedni anélkül is.[15] A zárlat az ovidiusi elégiák és levelek célzatosságát parodizálja, hiszen még egy isten (esetünkben a gyógyító Apollón, párhuzamba kerülve az Ovidiusnál tömjénáldozattal tisztelt császárral) sem tudja az öregséget lemosni rólunk. A „mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír” sort az isten Muszagétész funkciójából kiindulva a Múzsák Ovidius száműzetési verseiben erősen hangsúlyozott vigasztaló szerepe[16] felől is értelmezhetjük, Jékelynél azonban az ovidiusi toposz visszájára fordul.

Az Adelphophobia (a barátokról, embertársaktól való irtózás, félelem, viszolygás) Arisztotelész szerint az öregek tipikus tulajdonsága: az ifjak ugyanis „a többi életkornál jobban szeretik barátaikat és társaikat, mert örülnek az együttlétnek”[17], az öregek viszont „gyanakvóak, mert bizalmatlanok, bizalmatlanok pedig tapasztalatból”, továbbá „az öregség nyit utat a gyávaság előtt, mert a félelem egyfajta hidegség”[18]. Az Adelphophobia a geták elleni vituperatio: a szidást az undorító külső és a nyüzsgő-zsivajos életmód bemutatása alapozza meg. Ovidius pontusi elégiáiban azonban a vituperatio soha nem a geták ellen irányul: bár mivel a hazaküldött levelek célja a megszabadulás a száműzetésből, önmaga védőügyvédeként természetesen a geták dicséretét sem zengheti. A száműzetési környezet leírását persze Ovidiusnál nem tekinthetjük reálisnak – a hideg, barbár, állandóan háborúval fenyegetett Tomi képe a narrátor kétségbeesését és a teljes izoláció érzését hivatott illusztrálni.[19] A levelekből e költői fikció ellenére is egyértelmű, hogy a geták befogadták és szerették Ovidiust (illetve az ovidiusi versek narrátorát)[20], még a közadó alól is felmentették:

nulla Getis toto gens est truculentior orbe,

sed tamen hi nostris ingemuere malis.

(Ep. ex Pont. II. 7. 31–32)

Nincs a getáknál zordabb nemzet szerte a földön,

és bajomon mégis sóhaja, könnye fakad.

(Kartal Zsuzsa fordítása)[21]

Non sumus hic odio, nec scilicet esse meremur.

(Ep. ex Pont. IV. 9. 89)

Nem gyűlölnek, mert nem szolgáltattam okot rá[22]

hoc facit, ut misero faveant adsintque Tomitae

(Ep. ex Pont. IV. 9. 97)

nem csoda, hogy hozzám, nyomorulthoz jó Tomi népe[23]

extant decreta, quibus nos

laudat et immunes publica cera facit.

(Ep. ex Pont. IV. 9. 101–102)

van róla egy írás,

mely dícsér, s felment, hogy ne legyen közadóm…[24]

A költő a nyelvüket is megtanulta: „nam didici Getice Sarmaticeque loqui” (III. 2. 40) – „mert ismert nékem szarmata és geta nyelv”[25], sőt, könyvet is írt getául: „et Getico scripsi sermone libellum” (IV. 13. 19)[26]. A „durva” (truculens) jelző, mellyel a geták nemzetségét illeti,[27] pusztán retorikai fogás: Tomit és lakóit minél zordabbnak kell láttatni ahhoz, hogy a megszólított barátok szánalmát felkeltse, s ezzel a vágyott hazatérést előkészítse a költő, s még ezért a retorikai fogásért is kénytelen a tomitáktól elnézést kérni: a IV. könyv 14. versének fő témája a költő állandó kesergése miatt megsértődött tomiták kiengesztelése, s a fő érve, hogy ő sosem az itteni embereket, hanem a körülményeket, az állandó ostromállapotot és a hideget szidta.[28] Jékely tehát most is olyasmit „fog rá” Ovidiusra, ami ellen ő hevesen tiltakozik. A száműzetésben elidegenült, a helyiekkel nem is érintkező, s azokat csupán külsőségek alapján megítélő narrátor Mikes Kelement juttatja eszünkbe.[29] Jékelynél a geták és a szarmaták elzárkóznak a száműzöttől, teljesen elszigetelik, lányaikat is elzárják előle („zárva előlem imígy szép, buja lányaitok”). Mikes hasonló hangvételben ír örmény szomszédjairól: „Itt az idegen senki házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomot. Napjában tizsszer is a kapuja előtt kell elmennem, és ha a kapuban talál lenni, ugy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját.”[30] A száműzöttet vizuális és akusztikai képzetek (a geták és szarmaták kinézete, valamint a zenéjük) egyaránt irritálják. Ez utóbbiban nem a helyi kultúra megnyilvánulását látja, hanem az idegen kitaszításának egyik eszközét:

Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők

Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk!

Ugyanez az adelphophobia hatja át Mikesnek az örmény és görög lakodalmi zenével kapcsolatos gúnyolódását: „Örmény, görög lakadalmon / Ne kapj ott a vigaságon. / A hegedüt ott rángatják, / A füledet csigorgatják. / Annak nincs több, csak két hurja, / Melynek izetlen a hangja.”[31]

A Resignatio egy cserealakzatot tartalmazó sententia[32] kifejtése („Aljas számüzetés már egymaga minden öregség”), mely egy metaforaláncolatot indít el: ha az öregség kerül az exilium helyére, akkor a költőt száműzetésbe küldő császár szerepét az Idő, a Mulandóság veszi át. Ovidius minden levelében kínosan ügyel arra, hogy a császárt valamely megjegyzésével meg ne sértse, nehogy eddigi bűneit újabbakkal tetézze. Viszonya a császárhoz tulajdonképpen a servitium amoris toposzrendszerével írható le: a szerelmes (amator) és az őt szerelmi szolgálatba kényszerítő kegyetlen hölgy (puella) viszonya a költő és a költő által istenített császár viszonyával analóg.[33] Jékely most is az ellenkezőjét „fogja rá” Ovidiusra: az őt minden életkedvet adó dologtól messzire űző Időt, a Mulandóságot „hibbant agyú cézár”-nak nevezi, s eszében sincs bűnbánatot mutatni és esdeklő levelet küldeni hozzá. Az ovidiusi állandó reményt váltja fel a resignatio, megint csak az öregség tipikus jellemvonásaként, hiszen az öregek „inkább élnek emlékeikből, mint a reményből; ami hátra van még életükből, kevés, a múlt viszont hosszú; a remény a jövőre irányul, az emlékezés a múltra”.[34] A Mulandóságnak az utolsó négy sorba beépített válasza sem kevésbé hetyke: a nézőpontváltást a (z Ovidius által is előszeretettel használt) parenthesis[35] alakzata jelzi, mely szintaktikailag a mondat folyamát megtöri:

Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg által a távol

Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed?

A Mulandóság mindhárom idősíkot kitölti: befolyásolja a költői dicsőség valamikori meglétét („Volt-e babérkoszorúm?”) azáltal, hogy most ennek a múltbeli dicsőségnek az eltörlésén fáradozik („s most… tépdesi szörnyü kezed?”), a jövőben pedig – ahogy ez a költő-jós víziójában megjelenik – teljesen el fogja tudni tiporni („…hallom előre, / Hogy vihorászik a szél összetiport siromon”).

Mindamellett a száműzetés nemcsak az öregségnek, hanem a költői léthelyzetnek is a tere. A költőt Maurice Blanchot szerint a szabályozott tevékenységekből, a megfogható valóságból száműzték. „E száműzetés miatt, melyet a vers jelent, a költőből vándor lesz, aki szüntelenül tévelyeg, akinek nem adatik meg az egyértelmű jelenlét és az igazi otthon.”[36] A három Jékely-elégia kulcskifejezései tehát, az öregség, az idő, az idegenség a száműzetés fogalmába sűrűsödnek össze. Ez az örökös valamin kívül lét a költői alapállásnak is a meghatározója: így lesz a ráfogás is valaminek a tagadása, kibújás valami alól, anélkül, hogy a költő valami otthonosba visszatalálna.

Melléklet

Jékely Zoltán: Ráfogások Ovidiusra

Jam mihi deterior canis aspergitur aetas:

Jamque meos vultus ruga senilis arat.

A Pontusi Elégiákból

VERRUCA SENILIS

Szeplős tőlük az arc, a homlok, a váll, a halánték,

S ütköznek szaporán mindkét kézfejen is.

Lisztharmat lepi ily szívós-gonoszul a gyümölcsöt!

Honnan e sok csunya folt rajtam, e barna ragya?

S mért ez az irtózás, mely láttukon újra el-elfog,

S borzaszt másokat is, kik rajtam felfedezik?

Jaj, nem légypiszok ez, sem a rámszállt éjjeli lepkék

Nyomjelző ürüléke: a Szárnyas Idő jegye ez.

Megváltódni csupán vedlés árán ha lehetne:

Mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír.

ADELPHOPHOBIA

Torzonborz géták, ebcsimbók hajzatu népek,

Szőrzetetekbe buvó szarmata szörnyetegek!

Mint a bagolyköpet, oly rútak vagytok ti szememben:

Undorkeltés tán legfőbb fegyveretek?

Vígan vagytok, lám, egymás nyüzsgő zsivajában,

Zárva előlem imígy szép, buja lányaitok.

Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők

Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk!

Sátortáborotok jobb bölcsen messzekerülnöm

S küzdeni tar-kopaszon szúnyogok ezreivel:

Ez még istenes így és messze sem oly megalázó,

Mint a kitiltottság törzsetek üdveiből.

RESIGNATIO

Aljas számüzetés már egymaga minden öregség,

Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út

Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt:

Exiliumba sodor már az Idő maga is!

Durva Mulandóság, te, ki mint hibban agyu cézár,

Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz:

Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel

Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat.

Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg által a távol

Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed?

Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre,

Hogy vihorászik a szél összetiport siromon.

(1973)

Jegyzetek

[1] Jékely Zoltán összegyűjtött versei. Bp., Szépirodalmi, 1988, 579–580.

[2] Vö. Bettine Menke: Ki beszél? A beszélő arc alakzata a retorika történetében. Ford. Török Ervin = Figurák. Retorikai füzetek I. Szerk.: Füzi Izabella – Odorics Ferenc, Bp.–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2004, 87–118.

[3] Természetesen más kontextusban vizsgálandó Jékely Ovidius-fordítása (Ep. ex. Ponto III. 7): Jékely Zoltán: Keresztút. Válogatott műfordítások. Bp., Európa, 1959, 209–210.

[4] Menke i. m. 94.

[5] Uo.

[6] M. Fabius Quintilianus Szónoklattana tizenkét könyvben, II. kötet. Ford. Prácser Albert. Bp., Franklin-Társulat, 1921, 145.

[7] Vö. Huszti József: Az Ovidius-legenda magyarországi vonatkozásai. AntTan 4 (1957), 289–300.; Marót Károly: Ovidius, a mindenki költője. MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, XII (1958), 51–64.; B. Révész Mária: Hozzászólás a magyarországi Ovidius-legendához. AntTan 8 (1961), 287–292.; Maria Berényi-Révész, De Ovidio vivo et mortuo in Hungaria = Acta Conventus omnium gentium Ovidianis studiis fovendis. Nicolao Barbu – Eugenio Dobroiu – Michaele Nasta curantibus, Universitas Bucurestiensis, 1976, 185–190.

[8]Protestáns iskoladrámák. RMDE XVIII. sz. 1/1, Bp., Akadémiai, 1989, 505.

[9] Pl. „OVIDIUS (a’ Gétákkal beszélget) State Getae torvi, scitisne Latine? ELSŐ GÉTA A mi Helységűnkben nem lakik Platiné.” (530.) „OVIDIUS O dulcis Patria musarum, o Schola! MÁSODIK GÉTA Lossonczra igyekszik, ott van az Oskola” (531.) „Olvassátok é ti a jó Poétákat? MÁSODIK DEÁK Nem igen szeretik itten a Músákat. OVIDIUS Borban kel bé adni, majd tán meg szeretik. ELSŐ DEÁK Hijjába, a Tóthok a Verset nevetik. OVIDIUS Ugy, de a Magyarok talám tanulgattyák? MÁSODIK DEÁK Bizony őkis ettől magok vonogattyák. OVIDIUS Mert hisz a Pőesis nagy recreatió. ELSŐ DEÁK Ugy, de űres hasnak rosz consolatió. OVIDIUS De én megmutatom, amíg itten lészek, / Hogy még a Tóthbol is jo Poétát tészek.” (533–534.)

[10] Arisztotelész: Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Bp., Gondolat, 1982, 125.

[11] Uo. 127.

[12] A felhasznált latin szövegkiadás: Ovidius: Ex Ponto: libri quattuor, rec. J. A. Richmond, Leipzig, Teubner, 1990.

[13] Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások. Bp., Magvető, 1976, 11.

[14] „Confiteor facere hoc annos, sed et altera causa est, / anxietas animi continuusque labor. / Nam mea per longos si quis mala digerat annos, / crede mihi, Pylio Nestore maior ero.” (Ep. ex Pont. I. 4. 7–10) „Megvallom, hogy az évek tették, de más oka is van: / benső kinlódás, lelki örök nyavalyám. / Mert ha bajom seregét mind esztendőkre tagolnák, / pylosi Nestórnál volna e szív öregebb.” (Weöres i. m. 11.)

[15] Mellesleg Ovidius már nem volt annyira fiatal, mikor száműzték: Kr. e. 43-ban született és Augustus Kr. u. 8-ban száműzte, ötvenegy éves korában. Tomiban kilenc vagy tíz évet töltött, Kr. u. 17 végén vagy 18 elején halt meg, hatvan- vagy hatvanegy éves korában. Vö. Adamik Tamás: Római irodalom az aranykorban. Pécs, Seneca Könyvek, Halász és Fiai, 1994, 251–255. Az iskoladráma a száműzetés kilencedik évében játszódik, Ovidius halálát tehát hazaküldése helyettesíti.

[16] Vö. Wilfried Stroh: Tröstende Musen: Zur literarhistorischen Stellung und Bedeutung von Ovids Exilgedichten = Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II. 31. 4. herausgeg. von. Wolfgang Haase, Berlin – New York, Walter de Gruyter, 1981, 2638–2684.

[17] Arisztotelész i. m. 124. (II. könyv, 12. fejezet, 1389a)

[18] Arisztotelész i. m. 125–126. (II. könyv, 13. fejezet, 1390a)

[19] Vö. Ulrike Auhagen: Der Monolog bei Ovid. ScriptOralia 119., Tübingen, Gunter Narr Verlag, 1999, 177.

[20] A versek narrátora természetesen egy stilizált, költői én, nem azonosítható a szerzővel magával. Egy radikális nézet szerint a száműzetési versek egészében költői játéknak tekinthetők, és Ovidius nem is járt Tomiban. A legtöbb Ovidius-kutató azonban ezt a nézetet elveti, és nem tagadja az autobiográf elemek hangsúlyos jelenlétét a száműzetési corpusban. Vö. Auhagen i. m. 172.

[21] Ovidius: Levelek Pontusból. Ford. Kartal Zsuzsa. Bp., Európa, 1991, 56.

[22] Uo. 116.

[23] Uo. 117.

[24] Uo.

[25] Uo. 75.

[26] „Még geta nyelven is írtam könyvet” = Uo. 125.

[27] „Nulla Getis toto gens est truculentior orbe” (Ep. ex Pont. II. 7. 31). Kartal Zsuzsa magyar fordítása még gyakrabban él ezzel a retorikai fogással, hiszen olyankor is beiktatja a „durva” jelzőt, amikor Ovidius nem él vele, pl. „Szőrös, durva getáktól üdvözöl az, ki leginkább / élőszóval akar, Cottám, s nem teheti.” (Ovidius: Levelek Pontusból. i. m. 86.), „Qui tibi, quam mallet praesens deferre salutem, / Mittit ab hirsutis, Maxime Cotta, Getis.” (Ep. ex Pont. III. 5. 5.).

[28] Frigus, et incursus omni de parte timendos, / et quod pulsetur murus ab hoste, queror. / in loca, non homines, verissima crimina dixi; / culpatis vestrum vos quoque saepe solum.” (Ep. ex Pont. IV. 14. 27–30).

[29] Kartal Zsuzsa is párhuzamba állítja a Levelek Pontusból utószavában Ovidiust és Mikest – Ovidius: Levelek Pontusból. i. m. 147.

[30] Mikes Kelemen Törökországi levelei. Kiadta Dr. Császár Elemér, Bp., Lampel R. Könyvkereskedése, 1905, 52.

[31] Mikes i. m. 64.

[32] Ovidius is előszeretettel használta a szentenciákat, vö. Michael von Albrecht: A római irodalom története I. Ford. Tar Ibolya. Bp., Balassi, 2003, 588.

[33] Vö. Niklas Holzberg: Ovid. Dichter und Werk. München, C. H. Beck, 1998, 181–182.

[34] Arisztotelész i. m. 126. (II. könyv, 13. fejezet, 1390a).

[35] Vö. Albrecht i. m. 602.

[36] Maurice Blanchot: Az irodalmi tér. Bp., Kijárat, 2005, 199.