Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. november–december / Kiáltvány egy makrancos szűzről

Kiáltvány egy makrancos szűzről

Joseph Delteil Jeanne d’Arc-regénye elé[1]

       

Korkülönbség

Tudjuk, hogy a korkülönbség nem lehet gátja a szerelemnek. No de ha ekkora? A nő ugyanis Jeanne d’Arc, Franciaország nemzeti hőse, kanonizált szent, a középkor szülötte, a férfi pedig Joseph Delteil, huszadik századi francia író. Utóbbi fülig szerelmes regénye hősnőjébe, annak testébe és lelkébe, kicsattanó erejébe, szikrázó hitébe. Csoda-e, ha ekkora szerelem lángra lobbantja, a jelenbe transzponálja az orléans-i szűz hús-vér lényét? Igen, csoda, a vérbeli irodalom csodája: élő és halott titokzatos módon, a szemünk láttára egyesülnek, Delteil a legmaibb mába rántja hősnőjét hirtelen mozdulattal. Kis híja, tán annyi sem, hogy a Szent Johannát körbeölelő íz-, szag- és színvilágban lubickolva az olvasó maga is bele nem szeret a legendás nőalakba.

Delteil (1894–1978) a szürrealista mozgalom nagyjaival evez be az irodalomba, Chagall, Desnos, Soupault, Breton és Aragon barátja. Szertelen fantáziája és délies stílusának kirobbanó életessége teljes pompájában megmutatkozik ebben az 1925-ös regényében, mely rögtön a figyelem középpontjába kerül, és elképesztő eladási mutatókat produkál. Hajszál híján marad le a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt szavazásán, elnyeri viszont a legfontosabbak közül való Féminát. A regény a radikális szürrealistáknak nem eléggé hittagadó, a sarkosan konzervatív sajtó számára skandalum, ám a kétfelőli támadás ellenére (s tán éppen ezért is) olyan védelmezők szólalnak fel mellette, mint Jacques Maritain, a modern tomista teológia egyik atyja, Paul Claudel, a világrangú költő vagy éppen Hirohito császár, minden japánok uralkodója.

A Jeanne d’Arc nem átlagos történelmi regény. Sehol az unásig ismert, méltóságteljes hömpölygés, a tudálékos adathalmazok, a ravaszul sodorintott intrikaszövevény, az úgynevezett „korhűséget” festő, aprólékos leírások. Delteil regénye egyetlen érzéki zuhatag, örök jelen, vibráló jelenlét, jóllehet a szerző Jeanne d’Arc életének egyetlen mozzanatát sem ugorja át, hagyja ki, mismásolja el. Dühkitörések és féktelen áhítatrohamok, látomások és a világ szépségeiben való szinte fájó, állandó gyönyörködés, kifinomult nagyhatalmi játékok és a csatában kiontott vér fűszeres, nehéz szaga: efféle kettősségek vonzása-taszítása kíséri a hősnőt pályáján. Delteil orléans-i szüze szerelmi viszonyban áll a Mindenséggel, nem azért szűz, mert a hús kísértései elkerülik, hanem mert mind az öt érzékén keresztül viharos szenvedéllyel egyesül Istennel és a világgal, így a közönséges szexualitás sokadlagos, elhanyagolható szempont a számára. Hatalmas tempóban, óriási életvággyal, ugyanakkor szilaj kételyektől is szaggatva vágtat végig a neki kijelölt pályán, mégsem mulaszt el egyetlen, zsigeri mélységben megélni és átélni való pillanatot sem.

 

Öltések a szöveten

Delteil szövege a narrátor és hőse kedélyhullámzását követi, hol barokkos, hol modernül puritán, hol filozofikus, hol misztikus. Szabályozatlan folyam, mint a történetben gyakorta felbukkanó Loire. A szerző hol a „rendes” történelmi regények regiszteréhez folyamodik, hogy kissé „meghajtsa” a cselekményt, hol terjengve egész fejezetet szentel Jeanne jelleme kibontásának. Hasonlatai, képei, fordulatai hol a legszabványosabbak, hol szürrealistán meghökkentőek, de szívesen parafrazeál, használ fel, alakít át vélt vagy valós történeti forrásokat is. Olykor az orvosi műnyelvhez közelít: „Egész alkata, szervei, idegei mind súlyosan károsulnak.” Máskor poétikus-misztikus himnuszt intéz az Igéhez, tele János apostol vagy az egyházatyák kedvelt retorikai fogásait idéző fordulatokkal: „Az Ige benned lakozik, az Ige testté lőn, s tested lőn az Ige!”

Másutt mintha Dalí festette volna meg a Jelenések Könyvének egy apokrif jelenetét: „Hatalmas Szörny falja fel a napot. Póklábaival egyik felhőről a másikra evickél az égbolt kocsonyájában. Az ég magasából a Szörny egyenest Jeanne-ra veti magát, véreres szemében egerek zsibongnak. Jeanne egy hófehér tehén hátán ül, tejjel folyó csatamező közepén. A Szörny tocsog a tejben, körötte mindenfelé fröcsköl a rét. Jeanne tűzzel-vassal csépeli, két szeme egy-egy pisztoly. A Szörny lassan meghátrál, belehanyatlik a csupa-fehérbe, elnyeli a tej… Jeanne pedig diadalmasan ébred bölcsőjében…” Delteil azonban, még ha önfeledten komédiázik is, ezzel a szabad versnek is beillő kis stílusparódiával sem öncélúskodik: melyikünk ne próbálta volna már elképzelni, mi zajlik egy csecsemő, e félig még égi, érzékeléseit tekintve viszont már nagyon is földi dolgokkal elárasztott kis teremtmény agyában?

Az író gyakorta folyamodik az aforizma műfajához, általában fonák, paradox, az általa kigúnyolt, nyárspolgári „józan ésszel” ellentétes logika szerint felfűzve gondolatait. „A gyerek legveszélyesebb ellensége ugyanis az ember.” „Csak a fiatalság mentheti meg a világot. Az aggkor tapasztalásai az emberiség legkártékonyabb mikrobái.” „Mindig is a szív marad a föld legmagasabb kilátópontja.” „Az értelem a szellem alapköve, a világ alapköve.” Kész kis gyűjteményt lehetne összeállítani ezekből a kemény ércgolyóbissá gömbölygetett tanulságokból: a szerző avas megszokásainkat kívánja szétbombázni velük.

A középkori hagiográfiák egyik legnagyszerűbb eszköze az ábrázolt szentek különböző életszakaszainak párhuzamba állítása. A gyerekkor és ifjúkor eseményei ilyenformán megelőlegzik a későbbieket, mintegy előremutatva idézik a későbbi lelki nagyság gesztusait. Így például Szent Miklós már születése után felállt a fürdőteknőben, hogy aztán püspökként is embertársai fölébe magasodjék. Szent Bernát, a ciszterciek alapítója, aki a hit tiszta forrásaihoz tért vissza s térített vissza egy egész szerzetesrendet, már gyerekkorában elkergeti a kuruzslót, aki ráolvasással gyógyítaná, és az akció után csodamódon meg is gyógyul. Delteil hittel, játékossággal szegődik a Legenda Aurea és más krónikák scriptorainak nyomába. Se szeri, se száma az efféle motívumoknak, melyek keresztbe-kasul átszövik a regény textúráját. Az éhes patkányok a cellában ugyanúgy fogják körbe Jeanne-t, mint foglyul ejtésekor a cselvető angolok. Kislányként, a szomszéd falubeli kölykökkel folytatott csatában éppúgy kibuggyan melle szétfoszlott pendelyéből, mint Orléans alatt, hol vértje hasad fel egy kardcsapástól, és keblével megbabonázza a vár védőit – a máglyán állva pedig a tűz szaggatja le a ruhát meztelenségéről. Valahányszor eszébe jut gyerekkorában Károly király, a gyermek Szűznek „megesik rajta a szíve”. Alakoskodó vádlója a nyilvános vádemelésnél később ugyanezekkel a szavakkal fordul hozzá: „Jeanne, Jeanne, megesik a szívem rajtad!” Ez a párhuzam is hármas, bekeretezi mintegy a Szűz egész életét: a máglyán állva a lány észrevette a fahasábok közé véletlen odakeveredett virágot, s „megesett a szíve” rajta.

 

Jeanne, a szürrealista

Delteil a szürrealisták harcostársa, nem csoda hát, hogy a csapongó, asszociatív kép- és gondolatfűzés egyik legfőbb írói fegyvere. Meghökkentő képek sorjáznak a legnagyobb természetességgel, teljesen „autentikus” elemekből, Jeanne életmozzanataiból, az általa is látott valóságrészletekből „kikombinálva”. Már az újszülött kapcsán ezt az eszmefuttatást olvashatjuk: „Ugyan mi vagy te, Jeanne, romantikus vagy klasszikus? Netán kubista, dadaista, szürrealista? Hiszen épp a kosár fölébed magasodó füleinek különös ellipszisét szemléled, bolygók pályáival, szívek háborgásával veted össze fejben. Elfogulatlan, perzselő tekintettel nézed a világot, kis janzenista, cseppet sem lepne meg, ha a szellem legfennköltebb régióiba röppenne elmélkedésed.” Vagyis Jeanne már szürrealista volt, sőt, talán ő volt Delteil, nem csoda hát, ha útitársaival az égbolt terítője alatt esznek, ha az égen felette „hideg szél koslat, mintha pásztorkutya-módra a csillagnyájat kerülné”, vagy hogy „A falakon égett bárányfaggyú és avas szalonna szaga virágzott. A zsíros levegőt nagy falatokban kellett nyelni, mintha csak étel lett volna.”. Másutt: „a tömegre rohamokban tört rá a zokogás, a csönd pillanataiban pedig hallani lehetett a patakok könnyének csobogását, s a csillagok csobogását az égen.” Ha az érzékek összezavarodását, a lázálomban vergődő, bebörtönzött Szűz tudatának kavargását és vallásos, illetve szabadság utáni sóvárgását kívánja szemléltetni, szándékos képtorlasztástól, képzavartól sem riad vissza: „A Húsvét kisbárány módjára szökdécselve, érett gyümölcsként illatozva szagok és szárnyak áradatát szórta szét a levegőben.” Íme egy állat, mely egyben gyümölcs is, és áradó szárnyakkal dobálózik! Delteil mestere annak is, hogy a regény konvencionálisabb részeit hogyan tegye lebegővé, fordítsa át irreálisba egy-egy váratlan fordulattal. A börtöne felé utazó Jeanne varázslatos, már-már közhelyesen mesebeli téli tájon vonul, ám ekkor a lecsupaszodott fák úgy tűnnek elénk, mintha lombjukat a földbe rejtették volna, s most gyökereiket meresztenék az égre. Rögtön látjuk a folyóvízben tükröződő Jeanne kétfejű alakját is, az író felkészített a kenyér megtörésének, a halak etetésének kettősen jézusi parabolájára: a látvány látomássá változik.

 

Egy font az hány kiló?

A kosztümös regények komoly próbája a „történelmi hűség” kérdése. Delteil nyilvánvalóan csúfot űz ebből a kritériumból, teletűzdeli szövegét kedélyes anakronizmusokkal, cinkosan kacsintva ki az olvasóra, a népdal szavával szólva: „te is tudod, tudom én is.” Egyik legszembeszökőbb eszköze, hogy míg a rutinos történelmiregény-írók csak úgy dobálóznak csomókkal, inchekkel, lábakkal, mérföldekkel, unciákkal, fontokkal és könyökökkel, Jeanne egy kilométertáblát pillant meg az út mentén, lefogy 7 kilót, mi több, mélyhűtött tájról és a Szűz testének lóerőiről egyaránt olvashatunk itt. „Ugye tudod, kedves olvasó, hogy csalok, hogy mi, írók, mind csalunk?” – közli hamiskásan Delteil. De reméli, azt is tudjuk, hogy a mi kedvünkért teszi. Hogy valóban elénk állíthassa ezt a leányzót, akit már annyi sémába fagyasztottak szakállas tudósok! És vajon mi az, hogy történeti hűség? Netán ne lett volna kiló és kilométer, mielőtt a mértékegység el nem terjedt? Nem létezett tonna? Nem lehetett volna a világot még fel nem talált mértékekkel is lemérni?

Ebben a regényben krumplit eszik a szegény nép, holott akkoriban még fel sem fedezték Amerikát… A burgonya századokkal később is csak ritka úri ínyencségként tűnik fel a szalonok asztalán. De mikor a krumpli viaszkos, derengő húsa annyi mindent elmond a földről, annak erejéről, ízességéről… De mikor a krumpli (pomme de terre) és az alma (pomme) neve közötti, magyarul kényszeresség nélkül sajnos visszaadhatatlan szójáték olyan jól szemlélteti a föld sós és az ég édes gyümölcse közti egybeesést és különbséget…

Figyeljük csak meg az anakronizmus áttételeit: a regény tájain ott futkorász az 1800-as évek hadvezére, Napóleon, akiről a 300-as években élt sienai Szent Katalin mesél az 1400-as évek szentjének, Johannának. A Loire földjéről pedig így beszél a narrátor: „Rabelais vidéke, no (meg persze Descartes-é), La Vallière kisasszonyé (meg ugye Balzacé), és mindezt egy hatalmas, közömbös, szeszélyes, fenséges és rettenetes folyam, egy homokot és vizeket görgető folyam szeli át, még szép, hogy a Loire az!” Mi másért látogatnánk várakat, palotákat, templomokat, de akár őstörténeti múzeumokat is, mint hogy ott felleljük múltunk térbeli lenyomatát ? S ha a gondolatot meghosszabbítjuk, vajon nem lenne tán ugyanígy belekódolva egy régióba a jövő szellemi térképe is? Misztikus értelmezésnek tűnik, kétségtelen, de nem csak az. Génjeinkben, a körülmények játékában, legalábbis potencialitásként, bizony benne rejlik minden, ami eljövendő. Hogy is van az ismert vicc? Hazamegy a szülészorvos, mondja a feleségének: huh, drágám, rettenetesen feszült napom volt, három szülést kellett levezetnem egyszerre. De szerencsére megérte, mert az egyik Victor Hugo lett…

A képzelet fiatalít, vallja Delteil, és elénk állítja a 18-19 éves Jeanne d’Arcot, csinoska bolti eladóként, mai lányként, ám közben valójában arról beszél, hogy belénk van írva, bőrünkre van tetoválva a jövő (ehhez nem kell tenyérjósnak lenni), s nem szabadulhatunk tőle, nem hátrálhatunk meg előle, aminthogy a múltból, a körénk rögzült hagyományból sem lehet csak úgy, egyszeriben kilépni.

Egy tinta, egy test

A regény nem titkolt célja Jeanne feltámasztása, megelevenítése, mégpedig a franciául fortélyosan kétértelmű „amour”: a szeretet avagy a szerelem ereje által. Delteil szándékoltan „belemászik” a regény cselekményébe, már szereplője csecsemőkorában komoly íróhoz nem méltó módon „merít” ihletet magának: „Ohó! Azt hiszem, most pisil! Forró aranylikőrbe mártom a tollam!” Vagyis átnyúl a történelem szövetén, évszázadok időintervallumán, csak hogy az „autentikus” testnedvet keverhesse palettájára, akár a képhamisítók, akik korabeli összetevőket kutatnak fel a festmény hitelessége látszatának fenntartása érdekében. Igen ám, csakhogy a szerző itt, ezen akció közben csúfondárosan le is leplezi magát: nem a hamisítványt akarja eladni nekünk, hanem a hamisítás folyamatát tárja fel – így lesz aztán hamisítatlanul eredeti. Oda nem illő, illetve nagyon is odapasszoló arcmását máskor is megpillanthatjuk a történelmi tablón: „Meztelen lábfejed, illatos, szűzi lábfejed tollam alatt rózsás napkelteként bomlik ki a láthatáron” – szólítja meg hősét. Az eggyé-lényegülés írói folyamatáról szinte szemérmetlen nyíltsággal beszél: „Mit számítanak a lángok, az a fekete püspök (e kettőt egymásnak teremtette az ég), mit számít ez a répaszínű katonanépség, ezek az ördögi lovak és ez a rosszul nyírt, mocskos hóhér, ó, mit számít halálod, kislány, hiszen bennem élsz, én meg benned élek, minthogy e könyv lapjain már mindörökre egy tintává és egyetlen testté olvadunk majd össze!” Sőt, ennél is továbbmegy. Nemcsak azt állítja, hogy a hitelesítetlen mértékkel mérő, font helyett kilót használó író egy elegáns mozdulattal igenis átugorhat a história felett, nemcsak azt, hogy visszamenőleg belepiszkálhat annak eseményeibe, nemcsak azt, hogy szinte belebújhat egy valahai hős, egy szent bőrébe, testi-lelki feleségül veheti őt, hanem… Nézzük csak: „Ó, Jeanne, Jeanne, egészen az enyém vagy! Álmaim megtestesülése, drámám legeslegelső hőse, s ha holmi véletlen folytán nem léteztél volna, bizisten ellopnám az érdemet, hogy legapróbb darabjaidból összerakhassalak!” Bizony, Delteil azt állítja, fikciójának igazságereje akkora, hogy még ha a valóság rácáfolna is, állításai valóbbak maradnak a valónál!

 

Lélek és bélműködés

A regény tele van olykor már-már a gusztustalanságig naturális fizikai érzékelésekkel: húgy, vér, köpések, madárürülék, turha bőségben csordogáló nedvei patakzanak. Delteil érezhető élvezettel írja le a dekadens francia királyi sereg züllött látványát, bár legalább ennyire kedvét leli Jeanne szent haragjában is, mellyel a díszes kompániát széjjelveri. A cél itt persze sosem az olcsó megbotránkoztatás, hanem az érzékítés provokációja.

Ki állíthatja, hogy a szentek nem jártak vécére? Mert némely éteri ábrázolás alapján azt hihetnénk. Ettől persze még nem az volt létük lényegi eleme, kár lenne profánkodva túlhangsúlyozni, ám Delteil éppen a „földből vétetettség” emberi, anyagi mozzanataiba kapaszkodva képes érvényes akrobatamutatvánnyal az égbe lendíteni a főhőst. „Fülünkkel hallani, szemünkkel látni bármely korban kimondottan eredeti dolognak számít” – vonja le a konzekvenciát. Ez a hang persze a modernistákéval cseng egybe. Rilke szerint az új kor új költőjének olyan elfogulatlan szemmel kell nézni a világra, mint azt Ádám tette a teremtés kezdetén. Apollinaire pedig esküszik, hogy a kerék feltalálása szürrealista tett volt, hiszen a kerék alakjában távolról sem, funkcióját tekintve viszont eredendően hasonlít a „kiváltani” szándékozott lábhoz. Vagyis: formai egyszerűség és lényegi egyezés éppúgy hozzátartozik az új művészethez, mint a bonyolult, csillogó, meghökkentő felszín, a képek mozgalmassága. Man Ray fantasztikus csíramennyiségtől ágas-bogas krumpligumókat fényképezett például. De hallgassuk csak Delteilt! „Milyen szánalmas látni a sok Poétát, amint ékesszólását ki-ki holmi Halotti Siránkozásra fecsérli, ahelyett, hogy az eleven húst dicsőítenék, vagy példának okáért az Almához vagy a Krumplihoz zengenének Ódát! A Krumpli az észbeli képességeknek kiváltképp kedvező zöldség, mozgékonnyá teszi a szellemet, átmossa a reszketeg bendőt, az egyént hajlamossá teszi a párbeszédre. A fán függő Alma pedig az emésztéshez nélkülözhetetlen savas elemeket rejti magában, felfrissít és megifjít.”

A szürrealisták transzcendencia nélküli misztikumról beszéltek, Breton többek között ezért is szakított Delteillel, aki az ő szemében túlságosan is belegabalyodott Isten dolgaiba. Szerzőnk nem győzi hangsúlyozni, hogy fantasztikum, misztikum és realitás elkülönböztetése számára nem létezik, neki a kettő egy és ugyanaz. „A káposztaleves úgy gőzölög, mint a legszebb imádság.” Ugyanakkor korántsem hitbuzgalmi művet szándékszik asztalunkra tenni: nyitott könyv ez, belépés hittel és hit nélkül, turistáknak, műkedvelőknek és beavatottaknak egyaránt! Egy ízben felettébb előzékenyen megjegyzi: „mikor Istent említek, kérem, hogy a nem hívők kedvük szerint helyettesítsék e szót valamely másik kínálkozóval: Pán, Legfőbb Lény, Mindenség stb., stb…”

 

Elmetsz és összeölt

S hogy mi a könyv végkicsengése? Sorolhatnánk a kereknél kerekebb megfogalmazásokat. Delteil leckéket vesz Jeanne-tól és leckéket ad kortársainak, köztük az örök, mindenkori kortársaknak, nekünk is. Kifejti egy helyütt: „Úgy vélem, a modern világnak égető szüksége van Jeanne egyszerű leckéire. Életed minden vonatkozásában, légyen bár szó művészetről vagy életről, a metafizika alapjairól vagy köznapi, háztáji kellemetlenségekről, ember, légy víg és merész! A gyűlölet rossz, az erőszak rossz, a halál rossz, az élvezet kerülő utai szomorúak, a civilizáció mámora elbutít. Légy egyszerű, légy víg és merész, ebben lakozik a valódi öröm, szellem és érzékek bőséges öröme!”

Hát íme a taktika és a stratégia, melyet többször is elismétel, mind Jeanne miniportréjában, mind Szent Katalinnak a lányhoz intézett intelmeiben. Delteil feloldja hagyományos dilemmánkat, miszerint választanunk kell: vagy haladók, vagy konzervatívak lehetünk csak. Véleménye szerint „Isten egy merész pillanatában alkotta a világot”, s ez minket is kötelez. Ha azt akarjuk, hogy igazi életünk legyen, kötelességünk „a játékszabályok semmibe vétele”. De vajon mi végre törjük át a megkövült rutint? Minek a robbantgatás? Romhalmazt hozni létre? Nézzük Jeanne példáját, akit emberi, történelmi, művészi mintának állít elénk a szerző! Elszakított valamit, hogy összekössön valami rég elé szakadtat. Megújította a francia királyi ház folytonosságát, visszahelyezte a trónra az arra nem feltétlen alkalmas, ám hiányzó láncszemet, a folytonossági hiányt jelentő Károlyt. Hála járt érte? Nem. Rang? Az sem. Ám akkor miért munkálkodik, munkálkodunk? Talán csak az elmetszésért és összekötésért magáért. Ahogy a fát ojtják be metszve, sebet ejtve, de toldva, forrasztva is, úgy működik ez a fajta „re-ligio” (a vallást jelölő latin szó eredendően összekötést, vagyis szövetséget jelentett), az „összekötők” szerepe világunkban. Határozott, kemény „béketeremtésről” van itt szó, bármennyire mást fed is ma már ez a kifejezés, bármekkora csatazajtól visszhangzik is a világ körülöttünk.

Delteil Jeanne d’Arcjában, a reims-i katedrálisban, királykoronázáskor a Marseillaise-t játsszák, Jeanne ítélete után pedig a Carmagnole-t, a forradalom másik nevezetes dalát. Van-e kiáltóbb módja, hogy a szerző rámutasson: nincs két Franciaország, egy forradalmi és egy monarchikus, mint ahogy Jeanne személye is mindenekelőtt az ég és föld, sereg és király, vidék és udvar, múlt és jövő, ország és ország, férfi és nő, ember és ember közötti összhang és egység megteremtésének zseniális kísérletét mutatja fel nekünk.

[1] A könyv egészét a Scolar kiadó jelenteti meg 2006 őszén.