Saxettus
Egy Corvin Jánosnak ajánlott „ismeretlen” kötet: Bartholomaeus Fontius Saxettus című versgyűjteménye
Magyarországi kapcsolatai miatt megkülönböztetett figyelem illeti meg Bartholomaeus Fontius (Bartolomeo Fonzio, Bartolomeo della Fonte) személyét, ám költői érdemei ellenére mind a magyar, mind pedig a nemzetközi szakirodalom ez idáig meglehetősen kevés figyelmet szentelt költészetének, holott Saxettus című kötetét Corvin Jánosnak dedikálta. Írásomban latin nyelvű költői tevékenységét feltáró munkám legfontosabb eredményeit kívánom bemutatni.
Bartholomaeus Fontius Saxettus című kötete szerkezeti megformáltságát tekintve több szervezőelven is alapulhat. Egyrészt fellelhető benne a kronologikus elrendezés, a második verstől a tizennyolcadikig, ámbár a versek tematikai sokszínűsége felvillantja a varietas elvének érvényesülését is. Az időbeli egymásutániságra maguk a versek engednek következtetni, ugyanis pár költemény kivételével szinte mindegyik visszautal az előtte álló vers témájára, vagy valamilyen kis részletére, mozzanatára. Ahol pedig ilyen közvetlen visszautalás nincs, ott az önéletrajzi utalásokból következtethetünk a versek időbeli keletkezésére.
A kötetben az időrendi elrendezésen kívül működik egy másfajta kötetszerkesztési elv is. Jobban mondva, a kronologikus elrendezéssel a versgyűjtemény feltehetőleg a tizenkilencedik elégiával hagy fel, ugyanis ez a vers vezeti be az olvasót a költő fiktív szerelmi önéletrajzába. Ez a rész a 19–28. verseket öleli fel. Bár a ciklus monotematikusnak tűnik – szinte kivétel nélkül a szerelmi vágyról, valamint a beteljesületlen szerelemről szól –, a változatosságot a metrumok, illetve az eddigi elégiákat felváltó epigramma műfaja teremti meg. A metrumok tekintetében el kell mondani, hogy a kötet messze leggyakoribb versformája az elégikus disztichon. Ez alól összesen csak három vers képez kivételt: a szapphói strófában íródott huszadik: In Christi natali (Krisztus születésnapjára), az aszklépiadészi verselésű huszonegyedik: Ad Franciscum Gaddium (Franciscus Gaddiushoz), valamint a kötet zárverseként szereplő, hexameterekben íródott, Gallus című ekloga. Érdekes, hogy mindhárom költemény a kötet azonos szakaszában található, tehát úgy tűnik, hogy a változatosságot itt nem az eltérő témák szolgáltatják, hanem a különböző metrikai szerkezetek.
Kötetszerkezeti szempontból a versgyűjtemény talán legproblematikusabb darabja a záró versként szereplő Gallus című ekloga. Felmerül azonban a kérdés, hogy e műfaj – csupán ezzel az egy verssel képviseltetve – egyáltalán miért jelenik meg, illetve miért a kötet lezárásaként? A választ talán az adhatja, hogy a humanisták nagy részénél a költői életmű egy bizonyos minta szerint bontakozott ki. A példa pedig Vergilius volt, kinek költői pályája (a könnyed versektől a magába zárkózásig) a humanisták előtt követendő életútként lebegett. Ennek fényében elképzelhető, hogy Bartholomaeus Fontius épp eme séma követésével illesztette kötetébe a záró versként megjelenő Gallust, mintegy átmenetet képezve az ifjúkori zsengék és a komolyabb témát feldolgozó (elsősorban a Bucolica mintája szerint írt) művek között. Szó szerinti értelemben a vers a fiúszerelemről szól, azonban ha az ekloga Vergilius ihletéséből keletkezett, feltehető, hogy a költemény allegorikus jellegű. W Leonard Grant szerint az ekloga allegorikus költemény, ugyanis a versben megjelenő absentia („távollét, hiány”) – ebben az esetben – eufemizmus, mivel szerinte a költeményben megjelenő Gallus Fontius volt barátjával, Donato Acciaioli személyével azonosítható, ugyanis Fontius Saxettus című kötetében egy hozzá intézett fájdalmas gyászelégia is helyet kapott. Grant azonban elképzelhetőnek tartja, hogy az ekloga Theodoro Sassetto vagy – számára sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy – Pietro Cennini halálára íródott. Véleményem szerint Grant elképzelése, miszerint Gallus elsősorban Donato Acciaioli, illetve Pietro Cennini személyével azonosítható, a kötetbe foglalt (történetesen e két személyhez intézett) gyászelégiák megjelenésének hatása alatt keletkezett. Mégis a tizedik, illetve a tizenhetedik elégia tükrében, valamint hogy e három vers ugyanazon kötetben szerepel, Gallus személyének a fentebb említett két jeles férfiúval történő párhuzamba állítása, illetve azonosítása indokoltnak tűnik.
A Saxettus című kötet a benne megjelenő versek műfaját, tematikáját, vagy metrikai megformáltságát tekintve roppant változatos. A költemények kronologikus elrendezésének látszólagos egyhangúságát a versek – elsősorban – tematikai változatossága oldja fel.
Mint minden művelt XV. századi humanista, Bartholomaeus Fontius is előszeretettel írt dicsőítő költeményeket, azonban elmondhatjuk, hogy ezekben a versekben a költő egyéni hangja is gyakran kibontakozik, ugyanis Fontius többnyire a hozzá közel álló személyekhez intézi ünneplő költeményeit. Verseinek tükrében továbbá megállapíthatjuk, hogy a Saxettus szinte mindegyik versében (kivételt talán csak a későbbiekben tárgyalt Caelia-ciklust alkotó versek képeznek) megjelenik a dicsőítés motívuma, sőt nagyon gyakran éppen az egyes személyek vagy egy egész nemzetség magasztalása kínál apropót egy-egy vers megírására. Ebből is kiviláglik, hogy dicsőítő költeményeit elsősorban megörökítő célzattal írja.
Az ünneplő versek sorát a kötet ajánló verse Ad Ioannem Corvinum, Mathiae regis filium (Corvin Jánoshoz, Mátyás király fiához) nyitja, és elmondhatjuk, hogy a kötetben megjelenő dicsőítő költemények közül épp ez az ajánló vers a leginkább figyelemreméltó, ugyanis míg a többi vers direkt módon méltatja címzettjét, addig az ajánló versben Fontius Corvin Jánost nem direkt módon dicsőíti, hanem apjának, Mátyás király személyiségének tükrében. A költemény Hegedüs István fordításában:
Corvin Jánoshoz, Mátyás király fiához.
Oh Corvinus, a hős, a dicső Mátyásnak a sarja,
Kit nagynak látunk mint a minő az atyád.
Ép úgy véded a hont s díszéül ugy adsz neki törvényt,
Csillagod úgy ragyog ép Pannoniának egén.
Hogy kimutassam irántad az én láng lelkesedésem, 5
Adni óhajtnék szép drága ajándokot is:
Ámde se Pyrgoteles metszését és se Apelles
Festvényét s a Lysipp szép remekét sem adom,
És neked én nem adok Mentor-müvü billikomot sem:
Sokkal szebb, becsesebb az, a mit küldhetek én. 10
Mert ha te ifju szivedbe fogadtad a verset, a költők
Lantján akkor is élsz, hogy ha elért a halál.
Mert egyebet megemészt az idő, földúl a tüz és vas.
Verset idő, tűz, vas meg nem emészt soha sem.[1]
A vers bevezetőjében Fontius bár Corvin Jánoshoz szól, de mivel őt Mátyáshoz hasonlítja, a fiú ugyanolyan erényekkel büszkélkedhetik, így a költő mintegy egyidejűleg ünnepli a két Corvinust. Az ajánló költemény felveti annak lehetőségét, hogy e versben Fontius a költészetet a képzőművészettel állítja párhuzamba. Erre utalhat a költeményben felbukkanó ókori képzőművészek (Pyrgoteles, Apelles, Lysippus) megjelenése is. Továbbá feltehetjük annak lehetőségét, hogy mivel mindhárom jeles művész Nagy Sándor szolgálatában állt – bár többszörösen áttételesen –, a költő Corvin Jánost, és egyben Mátyást is az ókori hadvezérhez hasonlítja, vele állítja párhuzamba.
A három ókori képzőművész megjelenítése miatt felvethető egy olyan metaforarendszer jelenléte is, miszerint a Fontius kötetének címét alkotó Saxettus megnevezés a szó köznapi jelentésére (saxum; saxetus – kő, szikla; sziklás hely) is utal. Ezen feltevés szerint a kötetet mintegy szobornak tekinthetjük. Mindenesetre Fontius remek szójátékot alkot a firenzei bankár nevéből és annak köznapi jelentéséből.
A címzett direkt dicsőítése a kötet számos versében fellelhető, de Fontius versei több esetben a régi erkölcsöket is ünneplik. Elmondhatjuk azonban, hogy a kötetben található dicsőítő jellegű versek közül a tizedik, az In obitu Donati Acciaioli (Donatus Acciaiolus halálára), valamint a tizenhetedik, az In Petri Cennini funere (Petrus Cenninus temetésére) című gyászelégia a gyűjtemény legsikerültebb, leginkább kifejező darabja, mivel az egyes személyiségek dicsőítése a legteljesebben itt ölti magára Fontius egyéni hangját, ugyanis a költőt szoros kapcsolat fűzte mind Donato Acciaiolihoz, mind Pietro Cenninihez. A két költeményről megállapítható, hogy mivel a nagy személyiség tisztelete, illetve az elhunyt egyéniség erényeinek dicsőítése már a kezdetektől tárgya az irodalomnak, így Fontius fentebb említett két gyászelégiája az elhunyt barátok emlékezetének méltó költői formája.
Összességében elmondhatjuk, hogy Fontiusnak a kiváló egyéniségeket dicsérő költeményei a XV. századi dicsőítő költészet jegyében születtek, és annak remek példái. Fontius verseiben elsősorban a személyes indíttatás figyelhető meg, ugyanis dicsőítő költeményei mindenekelőtt a hozzá közel állókhoz, barátaihoz szólnak, így a versek mellőzik a politikai célkitűzések vállalását. Fontius költeményeinek személyes hangvételét jelzi az a tény is, hogy a XV. századi humanisták bevált szokásával ellentétben Fontius verseiben tartózkodik a szuperlatívuszok használatától, így elégiái nem keltik a terjengősség, a dagályosság érzetét, s alapvető dicsőítő jellegük ellenére a mai kor olvasói számára is élvezhető költeményeknek bizonyulnak.
A versgyűjtemény legérdekesebb részét azonban a költő szerelmi verseit tartalmazó Caelia-ciklus képezi. Azon kívül, hogy ebben a különálló ciklusban tárul elénk legteljesebben a szövegben megképződő költői én, az imitáció és intertextualitás nyújtotta lehetőségeket Fontius a kötet ezen részében használja ki legjobban. Hogy bátran nyúl az antik elégiaköltők tradíciójához, már az is bizonyítja, hogy a versek címzettjét ő is álnéven szólítja, így a reális nőalakból egy eszményített nőt alkot. Az ideál pedig tökéletes, kegyetlen és elérhetetlen. A humanista szerelmi költészet szokásának megfelelően Fontius verseivel hódítani kíván, s költeményeiben az udvarlás mindhárom eszközét felhasználja: a bókot, a szánalomkeltést, valamint a szemrehányást. Továbbá elmondhatjuk, hogy a versekből nem bontakozik ki egy világos narratív szerelmi szál. Ebben a tekintetben Catullushoz áll legközelebb. Azonban ha fölvetjük annak a lehetőségét, hogy a huszonnegyedik, Fanniushoz szóló epigramma utolsó két sorában:
Copia perdebat nuper, penuria nunc me
Perdit. Quid faciam, consule, ne peream.
Fontius a copia szót nem elsődleges („gazdagság, vagyon”) jelentésben használja, hanem szerelmi bőség, jólét értelemben, akkor elképzelhető egy kronologikus szerelmi életrajz megjelenése a kötetben.
Fontius – mint korának elégiaköltői általában – a „triumviri amoris” teremtette tradíciót követi. Az antik elégiák toposzai – a servitium amoris, tehát a szeretett nőnek való teljes kiszolgáltatottság, az obsequium (a szerelmes férfi teljes önmegadása), a domina elérhetetlensége, szeszélyessége, a költő szenvedésének, lelki gyötrelmeinek részletes ábrázolása – mind-mind megjelennek szerelmi költeményeiben. Sőt a ciklust alkotó kilenc vers közül szinte mindegyik Caelia elérhetetlenségéről szól, azonban a varietas kötetszerkesztési elve itt is megfigyelhető, igaz, többnyire csak a metrumok és a strófaszerkezetek szintjén.
Elmondhatjuk, hogy Fontius előszeretettel dolgoz át, imitál egy gondolatot, verssort vagy akár egy egész vers témáját. Erre nagyszerű példával szolgál a kötet huszonkettedik elégiája:
A beteg Caeliához
Ó amióta te senyvedsz, úgy gyötör a keserűség
Már hogy a gyűlölt fényt látni nem állhatom én.
Képes a láz rózsás arcod sápasztani orvul,
És sorvasztja a kór szép, idomos kebeled.
Ó áldott Anya! Űzd, kérlek, ki a bús nyavalyákat 5
S kettőt mentesz meg, jóllehet egy a beteg.
Majd oltárod előtt állunk, hát ez fogadalmunk,
Mert a mi két szívünk égeti egy szerelem.
Bólintott. Könyörögjünk Caelia a Szüzanyához,
És a kegyes szent Szűz meghallgatja imánk.
Megfigyelhetjük, hogy Fontius fenti elégiája lényegileg csupán a témának a keresztény kultúrkörbe való átültetésével különbözik Tibullus egyik költeményétől, de épp ezáltal teszi aktuálissá – a kor szellemének megfelelővé – a verset. Továbbá az is figyelemre méltó, hogy az összes szerelmes vers közül csak itt jelenik meg, hogy Caelia is szerelemmel viseltet a költő iránt: „Mert a mi két szívünk égeti egy szerelem.” Éppen e verssor miatt elképzelhető, hogy egy rejtett „szerelmi regény” bontakozik ki a Caelia-ciklusból, hiszen ahogy már fentebb utaltam rá, ha a huszonnegyedik epigramma utolsó előtti verssorában megjelenő copia – szerelmi jólét, szerelmi bőség értelemben – az idézett verssorra utal, akkor a ciklust képező kilenc versben egy valódi vagy esetleg fiktív szerelmi önéletrajz tárul elénk. Ha ennek lehetőségét elfogadjuk, akkor elmondhatjuk, hogy a huszonkettedik, A beteg Caeliához című vers a Caelia és Fontius közti szerelmi kapcsolat tetőpontját jelenti. Míg az ezt megelőző versek még a meg nem tapasztalt, a még „be nem tört” Caelia iránti epekedést tárja elénk, addig az ezt követő versek az elvesztett kedves utáni szerelmi nosztalgiát, vágyakozást ábrázolják.
A Caelia-ciklus versei között három költői levelet is találunk. Az első az aszklépiadészi strófában íródott huszonegyedik, az Ad Franciscum Gaddium (Franciscus Gaddiushoz), melyben klasszikus toposzokkal tárja barátja elé szerelmi gyötrődését, majd két vers után Fanniushoz fordul, mintegy Fannius segítségét kérve, mit tegyen, hogy a lángoló szerelembe bele ne haljon – ez a már említett huszonnegyedik Ad Fannium (Fanniushoz). Ehhez költői játékként választ is írt, melyben Danaét említve röviden kifejti, hogy ajándékokkal bármilyen nő megszerezhető. Ezután pedig magához Caeliához ír egy epigrammaszerű levelet, melyben Sulpicia egyik versének alapmotívumára építve állítja szembe a vidéket a várossal, festi meg a két szerelmes egymástól való távollétének gyötrelmét.
A Caelia-ciklus végül egy kétsoros epigrammával zárul, melyben Fontius megfogadja, hogy ezentúl hallgat, és ily hallgatás kíséri majd egészen a sírba, csakhogy Caelia ellenszenvét ki ne hívja, s egyben arra kéri az imádott kedvest, ha már megsebezte, hát ő maga hozzon számára gyógyírt. Hogy ez a gyógyír vajon a szerelem újjáélesztése vagy a kölcsönös feledés, a versből nem derül ki. S mivel Fontius a sírig tartó hallgatást választja, nyitott marad a „szerelmi regény”, s így az olvasó fantáziájára bízza, hogyan is végződik a Caeliához fűződő, mindent elsöprő szerelem.
A Caelia-ciklust alkotó költemények kapcsán elmondhatjuk, hogy a kilenc vers közül szinte mindegyik integrálható lenne az antik irodalomba, ugyanis a költemények hűen követik az antik szerelmi költészet teremtette tradíciót, továbbá felhasználják annak eszköztárát, toposzait… S bár Fontius szerelmes versei látszólag monotematikusak, intertextuális viszonyaikat figyelembe véve a mai kor olvasója számára mégis élvezetes költeményekként hatnak.
A gyűjteményben megtalálhatók mind a – korra oly jellemző konvencionális elemekkel dolgozó – dicsőítő költemények, mind pedig az antik szerelmi költészet imitációjára épülő motívumrendszer, mégis megállapíthatjuk, hogy Bartholomaeus Fontius Saxettus című kötete a quattrocento költészetének poétikai-költészetesztétikai szempontból ugyan tipikus, befogadói és irodalomtörténeti szempontból nézve viszont kifejezetten egyedi példája.
[1] Hegedüs István: Bartolomeo della Fonte (Bartholomaeus Fontius). ItK, 12 (1902), 15.