Saxettus: Álom Theodorus Saxettusról; Caeliához; A beteg Caeliához; Caeliához
részletek a kötetből
Szabó Gyula fordításai
Álom Theodorus Saxettusról
Elhiszem én, hogy nem ragad el mindent a halál, s nem
Mocskol lelket a bús, fellobogó ravatal.
Mert amikor sem a Múzsák, majd sem a dalnok Apolló
Fel nem üdíthették gyászba borult szivemet,
Egykori hangjával Theodorus s hajdani arccal
Álmomban szólott gyenge szivemhez ekképp:
Hadd el kérlek a búsongást és könnyeidet. Nem
haltam meg; lelkem más helyen él ezután.
Bűnösöket ragad el Pluto kettős kapujából
Az, melynek küszöbén Cerberus állva vonít.
Tisiphoné őrjöng bent, s búval telve Megaera,
S Allecto borzas kobra-hajával ijeszt.
Ámde az ártatlan lelket más tárt kapu várja –
Hol bíbor violák nyílnak a tarka mezőn.
Lágy szeretet, s boldog dal közt ide elvezet engem
Jó Mercurius, és féltve mutatja utam.
Boldog háromszor vagyok én ily megbecsülésben
Bús siralommal hát hadd ne gyötörjetek így!
Mert átért szüleim s a te bánatod Elisiumba,
És mert búsultok, lelkem azért szomorú.
Így hát eltemetett szívem baja, hogyha megindít,
Hálátlan gyásszal hadd ne emésszetek el!
Véssétek nevemet majd drága paroszbeli kőbe,
Ott, ahol egybefolyik gyors Rhodanus s az Arar:
„Saxettus Theodorus akart gall földet elérni,
Ám már nem kelt át nagy Rhodanus folyamán.”
Caeliához
Mért gúnyolsz a szerelmemmel folyton, te kegyetlen?
Mért vetsz meg te ezért, mért csalod egyre szivem?
Illik-e tán folyvást kínozni dühös szavaiddal?
Pillantásoddal illik-e bénitanod?
Mondd, nem elég látnod hulló könnycseppjeim árját?
Látnod elégszer amint, lábad elé borulok?
Ennyire mért kínzol te keményszivü Caelia engem
Mint sem barbár föld, sem tarajos Rhodope?
Ó te dacos, túl büszke leány jöjj: már elalélok;
Kíméljed költőd, mert a tiéd a szivem.
Esküdtem hevesen, s most égek a vad szerelemtől,
Gondatlan nyelvem megfelelőn vezekel.
Esküdtél te is. Egy legyen Alpok s zord Kaukázus,
S egy partot mosson Pó vize és a Duna,
Mintsem keljek bús ágyamból elhagyatottan!
Most egyedül fekszem, sírok üres lepedőn.
Most érzem csak mily keserű így nélküled éjjel:
S estémtől keserűbb kínt hoz a hajnali fény.
Ó te fagyos nő, bár haragos szemmel te felismersz
S megvonod éntőlem bárminemű szavadat,
Mégsem hagylak el és mindig majd téged imádlak,
Mérj hátamra ütést, lábra bilincseket adj!
Ám de ha vas szivedet mindegyre alaptalanul félsz
S dölyf üli, és ha tovább szívtelenül kinevetsz,
Kínomat, elszántam, hogy az erdőben fejezem be
Tűz, kard által, vagy vízbe ölöm magamat.
Mert a szerelmes szívét felbuzdítja a vágy, ám
Míg puha hó a halál, jégcsap a dölyf szerelem.
Ámbár téged vad tigris nem szült sem oroszlán,
Mindig nem leszel ily vas szivü – semmi miatt.
Így hát fordítsd rám a szemed, s édes szavakat szólj
És ami még kegyesebb, mint szavad és a szemed
Szívemet ily lassú tűzzel, kérlek, ne emészd fel!
Mondd ki elől menekülsz? Életem, énelölem?
Sorsom mint alakult vagy a véletlen mit adott, mind
Rajtad múlt: egyedül van neked erre jogod.
Meghalnék s élnék a tiédként bárhogy is intesz:
Mert érted mindig mézes a lét s a halál.
A beteg Caeliához
Ó amióta te senyvedsz úgy gyötör a keserűség
Már hogy a gyűlölt fényt látni nem állhatom én.
Képes a láz rózsás arcod sápasztani orvul,
És sorvasztja a kór szép, idomos kebeled.
Ó áldott Anya! Űzd, kérlek, ki a bús nyavalyákat
S kettőt mentesz meg, jóllehet egy a beteg.
Majd oltárod előtt állunk, hát ez fogadalmunk,
Mert a mi két szívünk égeti egy szerelem.
Bólintott. Könyörögjünk Caelia a Szüzanyához,
És a kegyes szent Szűz meghallgatja imánk.
Caeliához
Caelia rájöttem, hogy amíg te vidéken időzöl,
Nélküled itt mindig bús, beteges leszek én.
Ennélfogva tüzes gyötrelmem, hogyha megindít,
Értem tüstént küldj, vagy gyere el te magad!