Sóváros

„Teremtettem egy várost sóból, kérem szépen, a lehető legtisztább sóból”, jelentette ki egy kereskedelmi utazó kinézetű úr, amikor bevezettem őt a szobámba. „Hogyan? Tehát – úgymond – sóból?”, hebegtem, de többre már nem voltam képes, mert a vendégem olyan szóáradattal borított el, hogy le kellett ülnöm, s hirtelenjében még arról is megfeledkeztem, hogy hellyel kínáljam őt. De ez nem zavarta; úgy tört föl belőle a szó, mint a gejzír, közben vadul hadonászott, egyszóval, mint egy őrült, olyan zavarodottan viselkedett. „Ó, tisztelt uram”, járatta a száját, mint egy eszement, „nem kételkedem afelől, hogy teljes mértékben hisz nekem, egyébként önnek is hamarosan lehetősége lesz meggyőződnie arról, hogy igaz, amit mondok. Művemet, a Sóvárost a legpontosabb számítások alapján hoztam létre, világhírű vegyészekkel és építészekkel együttműködve. S csak azért, mélyen tisztelt, kedves uram, mert azt szeretném, ha jövendőbeli lakói olyan kiválasztottak lennének, akik a legokosabb és legrátermettebb emberek közül kerülnek ki, szóval csakis ezért nem hallhatott eddig semmit a huszadik század e csodájáról. Mindent a legnagyobb titokban tartok, és nem ódzkodom attól, amint látja, hogy személyesen keressem fel azokat a személyeket, akik különösen fontosak a számomra a tekintetben, hogy megpróbáljam megnyerni őket az ügynek. A művem, kérem, az embernek a legáttetszőbb tisztaság, a kristálytiszta életkörülmények iránti ősi vágyának a megvalósulása, mi több, s bátorkodom felhívni a figyelmét, a maga nemében egyedülálló elképzelés, nincs konkurenciája, azaz, egyetlen szóval: ez a leglegleg…! Semmit nem akarok rákényszeríteni önre, hiszen maga is meggyőződhet róla, hogy nem túlzok, kérem, tessék” – és egy vaskos bőrkötéses könyvet húzott elő az aktatáskájából, odanyújtotta felém, és leült a sarokban álló fotelbe. „Tessék megtekinteni ezt az összefoglaló művet, amely egyetlen példányban készült. A Sóváros története ez, rengeteg képpel és térképpel. Ebből könnyen meggyőződhet arról, hogy nem túloztam. Lenne szíves tüzet adni?” Meggyújtottam a cigarettáját (beismerem, hogy közben egy kicsit megremegett a kezem, miként a lábam is), és lapozgatni kezdtem a könyvet. „Nem kell sietnie, doktor úr, ráérek”, vetette oda felém a férfi a sarokból. „Nem vagyok doktor”, tiltakoztam bátortalanul. „Az nem számít”, zengte rá a Sóváros létrehozója, és füstfelhőket eregetett. Észrevettem még, hogy cigarettájáról a hamu a szőnyegre pottyant, de volt bátorságom a kisasztalon levő üres hamutartóra figyelmeztetnem őt. Azután belelapoztam a könyvbe. A szövegre nem figyeltem, csupán a képeket nézegettem, amelyeken az építményeket mintha hó fedte volna, csak valamivel fénylőbbek és szemcsésebbek voltak. Mindez rendkívül pazar, meseszerű látványt nyújtott. Embereket ugyan nem láttam a képeken, de nem volt kétségem afelől, hogy beleillenének mindegyikbe. Amikor a tervrajzokhoz és a térképekhez értem, igen tanácstalan voltam, hiszen nem sokat mondtak nekem. Ekkor a látogatóm felállt, és a segítségemre sietett. A magyarázatát, amelyet készséggel tárt elém, nem kívánom megismételni. Elsősorban azért, mivel már nem hallgattam őt olyan figyelmesen, mint az elején, ugyanis a magyarázata tele volt szakkifejezésekkel, melyekre mindig süket voltam, ezért van, hogy a túlságosan technikai beállítottságú emberekkel már régóta nem rokonszenvezem.

Elég az hozzá, hogy a Sóváros mind kiterjedésében, mind kinézetében hasonló volt azokhoz a kisvárosokhoz, amelyek legtávolabbi pontja is mindössze félórányi járásra esik a vasútállomástól, ősszel és tavasszal meg bokáig jár az ember a sárban. Ám a színe más volt, egészen más! Érdeklődésem azonban mégis lanyhulni kezdett, s egyre azt vártam, hogy a vendégem a segítségemet vagy az adományomat kéri terve megvalósításához, mert, bevallom, semmi jobbat nem vártam tőle, és semmi jobbat nem néztem ki belőle. Lélekben már a szavakat kerestem ahhoz, hogy jóindulatúan felvilágosítsam: nem tartozom azok közé, akik bármilyen formában és módon hozzá tudnának járulni az ilyen nagyszabású elképzelések megvalósításához, s hogy – egyszerűen mondva – egyik napról a másikra élek, és valóban nincs fölöslegem semmiből.

Ilyképpen jutottunk el a könyv végére, és a Sóváros létrehozója lassan becsukta azt. Oly méltóságteli, mondhatni kegyeletteljes mozdulat volt ez, hogy rögtön úgy éreztem: a szobám helyett kápolnában vagyok. Komolyan a szemembe nézett, és emelt hangon három olyan mondat hangzott el a szájából, melyeket szó szerint megjegyeztem: „Doktor úr, engedje meg, hogy felkínáljam önnek városunk könyvtárának igazgatói tisztségét. Egyidejűleg az ön feladata lenne felügyelni az iskolákra és a kulturális életre is. Remélem, hogy elfogadja az ajánlatomat.” Újból leültem, kicsit meg is inogott a lábam, s meg kell mondjam, egy pillanatra a tekintetem is elhomályosodott: úgy láttam, hogy a férfi előttem úgy imbolygott ide-oda, mint egy órainga. Még mindig nem válaszoltam neki semmit, s bár köhécseltem néhányat, semmilyen más hangot nem sikerült kipréselnem magamból. A Sóváros létrehozója sárga ujjaival valamelyik gyászinduló taktusait dobolta ki az asztalon. Talán még fütyörészett is hozzá. Amikor már kínos lehetett neki a hallgatásom, belenyúlt az aktatáskájába, egy papírköteget vett elő, és átnyújtotta nekem. Röviden ennyi állott rajta: Szolgálati szabályzat. A szöveg szépen sorra vette a könyvtár igazgatójának elkerülhetetlen kötelességeit, bérezését, szólt a számára kiutalandó lakásról, s egyéb, ezekhez hasonló dolgokat tárgyalt. Csodálatos olvasmány volt! Sajnos, később ez az igen értékes irat elveszett. Mindenekelőtt a következő mondat kötötte le a figyelmemet: „A nyitvatartási idő semmilyen módon nincs pontosan meghatározva.” Néhányszor félhangosan motyogtam valamit, majd felálltam, és igyekeztem a lehető legünnepélyesebb hangot megütni: „Elvállalom, Mester!”

Minden, ami e között a történelmi jelentőségű kijelentés és a Sóvárosba való megérkezésem között történt, úgy tűnik számomra: a pillanat műve volt, vagy legalábbis néhány nap, esetleg néhány hét alatt játszódott le. Csupán arra emlékszem pontosan, amikor bőröndjeimmel felpakolva utoljára csuktam be a lakásom ajtaját, és beszálltam egy autóba, melynek ablakait feketére mázolták. Tekintettel azonban arra, hogy odabent égett a lámpa, és egy kis kézikönyvtárat is találtam, bezártságomat nem éreztem túlságosan fájdalmasnak, és átadtam magam az olvasásnak. A Sóváros létrehozója a mellettem levő ülésen ült, ám nem beszélgettünk, mert gondolatban azt fontolgattam, hogy miután egy kicsit körülnézek új állomáshelyemen, megszabadulok tőle, és magam leszek a Sóváros ura. Eleinte még valamilyen tudományos művet akart rám kényszeríteni a Sóvárosról, melynek visszautasítását illetően oly hajthatatlan voltam, hogy a végén visszavonult és nem szólt többet. Meglehet, bánta már, hogy éppen engem választott ki erre a felelősségteljes, mondhatni miniszteri tisztségre. De már késő volt. Éppen az érdekfeszítő történet közepén jártam, amikor megkocogtatta a vállamat, és így szólt: „Itthon vagyunk!” A sötét ablaküveg lassan leereszkedett, s egy napsütötte, hófehér és vakító táj jelent meg előttem, tele szép rajzolatú kristállyal. Az út fölött egy kifeszített felirat lengett a szélben:

A SÓ ARANYAT ÉR.

A vezetőm egy sötét szemüveget nyomott a kezembe: „Ha süt a nap, ezt mindig tegye fel, különben megvakulhat.” Ugyancsak felhívta a figyelmemet a sófürdőkre, az országút menti sóbányákra, a sókrematóriumokra és más megjegyeznivalókra. Keresztülmentünk egy téren, melyet csinos sóárkádsor szegélyezett, s melynek központi részén állt a hatalmas sóvárosháza. Áradoztam a lelkesedéstől; részben, mert úgy éreztem, így illik, részben mert úgy: a Mester elismerésre vár. És valóban: ragyogott, mint a nap.

Egy gyönyörű villát utaltak ki nekem (amely természetesen sóból volt), de jóformán körül sem nézhettem, a Sóváros létrehozója máris elbúcsúzott tőlem. Kifejezte abbéli reményét, hogy minden a megelégedésemre lesz, majd valami magasabb rendű küldetésről szónokolt egy keveset, azután elköszönt, miközben egyre inkább alázatos szolgának, semmint vezetőnek vagy valami urának éreztem őt. Ettől kezdve nem láttam többet, senki nem beszélt róla, én meg nem akartam kérdezősködni felőle, hogy ne legyek feltűnő, vagy ne tűnjek tudatlannak. Még a megérkezésem napján megismerkedtem az összes helyi nagysággal, akik szép sorban felkerestek, egyik a másik után, beosztásuk szerint. Hirtelen afféle nagykutyának éreztem magamat. Néhány óra leforgása elsajátítottam a legnagyobb diplomaták simulékony és természetesnek színlelt viselkedésmodorát, élvezetes történetekkel bűvöltem el a hölgyeket, csiklandós anekdotákat meséltünk egymásnak az urakkal. Ahogy mondtam: nagykutya lettem.

A következő napon ünnepélyes beiktattak a hivatalomba. Harsonák szóltak, üdvözlő beszédek zengtek, iskolás gyerekek integettek felém aprócska zászlóikkal, és ezt kiáltozták: Dicsőség! Jóindulatúan integettem minden oldalra, szelíd és nyájas mosoly öntötte el az arcomat. Végezetül egy rövid beszéd keretében felsoroltam mindazokat a problémákat, amelyek megoldására kísérletet teszek; úgy néztem ki, mint egy mágnás, talán még egy kicsit kövérebbnek is látszottam így frakkban és cilinderben.

A munkám irigylésre méltó volt. Délelőtt fél tizenegykor jártam be a hivatalosan kijelölt munkahelyemre, elolvastam az újságokat, tréfálkoztam egy keveset a gépírónőkkel, és aláírtam néhány iratot. Ha vendégem volt (a legmagasabb rangúak jártak hozzám), nyájas beszélgetést folytattam velük; nagyon kellemesek voltak ezek a disputák, mert senki nem akart tőlem semmit, miként én sem tőlük. Kezdetben egy kicsit zavart, hogy semmiféle magánlevelet nem kapok, ám néhány hét elteltével, amikor belekeveredtem egy finom kis szerelmi kalandba, ez ügyben is kedvem szerint dőltek el a dolgok. Az irodámat mindig legkésőbb déli tizenkettőkor hagytam el.

A napfény mindig a lehető legferdébb szögben érte a Sóvárost, merőlegesen egyszer sem. Ha nem tévedek túlságosan, azt gondolom, még ha nem is szakszerű a véleményem, e jelenség oka az volt, hogy sófejtés itt csak nagyon jelentéktelen mértékben folyt. Ráadásul a szétoldódott só helyébe minden éjjel újabb mennyiség nőtt, vagyis a házak ezt a legcsekélyebb mértékben sem sínylették meg. Ellenkezőleg: legalább állandóan vakító fehéren fénylettek, mintha vadonatújak lettek volna.

Ha valamiért, azért szemrehányást teszek magamnak, hogy a mi aranyunkkal, azaz a sóval igen keveset törődtem, egyszerűen természetesnek vettem a meglétét, s most csupán a legkevésbé sem tudományosan beszélhetek róla. Ennek az érdektelenségemnek egyszerű oka volt. Megismerkedtem a legfelsőbb bíró feleségével, és ez a bonyolult és igen izgalmas kapcsolat minden idegszálamat lekötötte. Már nem gondoltam sem az újságokra, sem a levelekre, ha csak nem Ő küldte őket. Így azt sem tudnám pontosan megmondani, mennyi idő telt el ideérkezésem és a Sóváros pusztulása között, amiről itt beszélni szeretnék.

A városban sohasem esett az eső. A talaj csupán a harmattól nedvesedett át, amely a hűvös estéken és reggeleken oly sűrűn lepte el a földet, hogy szinte hallani lehetett, ami bár nem hasonlított az esőcseppek kopogásához, azért mégis mindenki hallotta. A séta ebben a harmathullásban rendkívül jótékony hatással volt az emberre, jóllehet elég kellemetlen érzéssel járt. Mintha az ember egész testén, mindegyik erében, mindegyik csontján, mindegyik idegszálán hangyák futkostak volna. A harmathullásban tett séta a három sóorvos által ajánlott egyetlen gyógymód volt. Ilyesmiket írtak például a vényre: fél óra harmatban – és csupán abban különböztek egymástól, hogy mindegyikük más és más szabadgyakorlatot részesített előnyben, melyet a betegének e séta közben megszakítás nélkül végeznie kellett. Mulatságos látvány volt elnézni a betegek tömegeit, ahogy reggelenként ellepték az utcákat, és séta vagy futás közben különböző testgyakorlatokat végeztek! Az utcák csaknem megteltek ilyenkor, mivel a lakosság túlnyomó többsége betegnek számított.

Ami az ivóvízfogyasztást illeti, az egész városban rengeteg kút volt található, de valamennyi a lehető legtávolabb a lakóházaktól.

Tehát semmiben nem szenvedtünk hiányt. Napközben napszemüvegben, este pedig a nélkül el-eljárogattunk egymáshoz, egyszóval, úgy éltünk, mint a mesében. A sóról nem esett szó köztünk, miként a Sóváros létrehozójáról sem. Azt sem tudtuk róla, közöttünk él-e vajon. A legkevésbé sem érdekelt minket, hogy hol lakik, a fő, hogy nem volt a terhünkre. Időről időre felkerestem valamelyik iskolát a sok közül, máskor nagygyűlést hívtam össze a városi könyvtárba, és előadásokat tartottam az egybegyűlteknek mindenféléről, ami csak eszembe jutott. Bár az előadásaimra soha nem készültem föl előre, közkedvelt előadónak számítottam, s hallgatóim olyan tisztelettel fogadták kijelentéseimet és oly fogékonyak voltak irántuk, amiről addig nem is álmodtam. Egy idő után azonban, ahogyan egyre tovább bonyolódott a történetem a bíróné asszonnyal, a beszédeim mind zavarosabbakká, a gondolataim meg kapkodókká váltak; belekezdtem valamibe, aztán egyszeriben meg is feledkeztem róla, új szavakat alkottam, egyszóval: összekevertem mindent. A hallgatóimat azonban mindez nem zavarta. Változatlan lelkesedéssel tekintettek rám, és továbbra is minden szavamat készpénznek vették. Sokan szó szerint lejegyezték a beszédeimet, majd szemrevaló könyvekben adták ki azokat, amelyek csupán egyetlen kellemetlenséget okoztak nekem, azt, hogy dedikálnom kellett őket. De ebbe is beleszoktam. A legtetszetősebb gondolataimat gyakorta kinyomtatták, és tarkabarka röplapokon repülőgépekről szétszórták az egész környéken, vagy kiragasztották az utcasarkokon, a távírópóznákon vagy a házak kapualjaiban, a helyi hangosbeszélő meg azokat harsogta egész nap. Nem tehettem semmit. Mint említettem, összegabalyodhatott a nyelvem, összekeverhettem a mondatokat, de az embereknek ez mit sem számított, és végső soron nekem sem.

Az egyik délelőtt, amikor a bíróné asszonnyal sétálgattam a városfalakon túl, a környező hegyek gerince fölött néhány apró felhőcske jelent meg, ami a városban azonnal nagy felfordulást okozott. Kisvártatva megszólalt a város összes harangja, s mindenfelől jajveszékelés hallatszott. Fehér ruhába öltözött lányok sorakoztak fel – mirtuszágaikkal és liliomaikkal integetve – a városfalakon túl, ahol eddig csak mi ketten sétálgattunk a bíróné asszonnyal, akivel – úgy tűnik – egyedül mi ketten őriztük meg a nyugalmunkat és a józan ítélőképességünket. A lányok beértek bennünket, és szép, kettes sorokban, integetve és fájdalmas-szépen énekelve jöttek utánunk. Odanyújtottam a karomat a társamnak, és így kerültük meg az egész várost, ahonnan harangzúgás és jajveszékelés hallatszott. Lassan lépegettünk; mulatságos látványt nyújthattunk így, úgy nézhettünk ki, mint egy meggárgyult lakodalmi menet. Eközben a városfalakon nyüzsgött az élet, a katonák egymás után töltötték meg az ágyúkat, s csövüket az ég felé irányították. Hamarosan hatalmas sortűz kezdődött. Úgy láttuk, az egyre sűrűsödő és közeledő felhőzet volt a célpont.

Mindez egészen estig tartott. Fáradtak voltunk már; harangszó, ének, sírás és ágyúdörgés – egy kicsit sok volt ez nekünk. Ekkor hullottak le az első esőcseppek. Erre mindegyikünk hazaszaladt, minden zaj elült, mintha valami vesztes csata után lennénk, amikor nem marad más hátra, mint megfelelő rejtekhelyet keresni, és ott kivárni a veszély elmúltát. Az eső szokatlanul meleg volt, ebben különbözött a jól ismert gyógyerejű harmattól. S bár éjszaka volt, láttuk – jobban mondva: éreztük –, hogy a házak mintha jobban feketéllenének, mint máskor. Kedvesemmel a számomra kiutalt villába mentünk, ahol átvirrasztottuk az éjszakát. Az esőkopogástól, amitől egészen elszoktunk, le sem tudtuk hunyni a szemünket.

Reggel felé arra neszeltünk fel, hogy a tető lassan beomlik fölöttünk, ezért a földszinten kerestünk magunknak menedéket. Amikor a ház teljesen összedőlt, mindenütt pusztaságot láttunk magunk körül. A pompás házak lepusztult és egyre fogyó, megbarnult kristályszemekből tákolt kalyibákká váltak; személy szerint nekem nagyon tetszett az egész, ám erről nem szóltam egy szót sem, mert az emberek keservesen sírtak-ríttak, és úgy néztek rám, mintha tőlem várnák a megváltást. Csupán néhány indulatszó hagyta el a számat, aztán visszatértem oda, ami a villámból megmaradt. De csak rövid ideig tartózkodhattunk benne, mert már életveszélyes volt az ottlét.

A főtérre mentünk – itt gyülekezett mindenki. Az emberek egymás kezét fogták, és hosszú dalokat énekeltek. Mindenki azt várta tőlem, hogy mondjak valamit a helyzettel kapcsolatban. E kívánságnak, magam sem tudom, hogy, de eleget tettem. Még két napon át esett, s mi ott álltunk az esőben, amely oly sűrű volt, hogy csupán néhány, hozzánk legközelebb álló szomszédunkat láthattuk tőle.

A harmadik nap újból kisütött a nap. Ott, ahol Sóváros állott, csupán egymásra hányt bútordarabok halmait lehetett látni, melyek közt néhány gyorsan felszikkadó pocsolya csillogott.

Mindenki úgy nézett rám, mintha éppen tőlem várná a döntő szót. Zavarban voltam, tehetetlenül ingattam a fejem, amikor a bíróné asszony rám szólt: „Mondj valamit!”

Ekkor kihúztam magam, és emelt hangon a következőket mondtam: „Polgártársak, lám, ennyit ér a só! Fel hát! Fel! Fel!” A karomat egy véletlenszerű irányba előrelendítettem, majd a bal kezemet leeresztettem. A zajongó tömeg meglódult a megadott irányba, én pedig utána.

De lemaradtam, s csakhamar mindenkit elvesztettem a szemem elől. Magam sem tudom, hogyan jutottam haza. Csupán arra emlékszem, hogy egyszer csak kinyitottam a házam ajtaját. Nem tudom, hogy történt az egész. Viszont újból itt vagyok, és éppen egy új történetbe készülök belefogni.