Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. szeptember–október / Kúčanský-Smith kék korszaka

Kúčanský-Smith kék korszaka

Tóth Annamária fordítása

   

Collins főfelügyelő híres vízhatlan köpönyegében állt az ablaknál, és a sűrű londoni ködbe bámult, amikor a háta mögött az asztalon hirtelen megcsörrent a telefon. Egy pillanatig hallgatta a sürgető csengetést, majd megfordult, rossz előérzettel felemelte a kagylót, és érdes, rekedt hangon beleszólt: – Szarok a telefonjaira.

Kúčanský-Smith felrezzent gondolataiból. – Hogyan, mit mond? – habogott, de tüstént észbe kapott: – Így talán mégse! Teljesen mást kellene mondania, például, hogy: „A telefonnál…”, na? „A telefonnál Collins főfelügyelő. Jelenteni akarja a holttest felkutatását?”

– Tudom, mit kell mondanom. – A főfelügyelő bíráló tekintettel végigmérte a dolgozószoba sarkában álló kopott, elnyűtt plüssfotelt, és óvatosan beleereszkedett. – Járt már életében rendőrőrsön? A telefonokat nálunk igencsak más beosztásban lévők kapkodják. Tisztában van vele, mit jelent a főfelügyelő?

– Természetesen – mondta Kúčanský-Smith. – Angolul intendáns. Világos.

– Intendáns a színházban van. Én főfelügyelő vagyok, aki nem rohangál holmi vízhatlan köpönyegekben, mint afféle utcai zöldséges. Méghogy híres köpönyeg! Mit akar ezzel mondani? Én elvből raglánfelöltőt hordok. És ha már itt tartunk, legyen olyan kedves, ne feledkezzen meg a kalapról.

Sherlock Holmes kockás svájcisapkát viselt, az volt aztán a detektív! – Nézze – Kúčanský-Smith végül sajnálkozva nézett a monitorra, és a vendéghez fordult – csak hogy értsük egymást: maga az én hősöm, és azt teszi, amit én elképzelek. Ha úgy álmodtam meg, hogy vízhatlan köpönyegben van…

– Egy szart – vágott közbe udvariatlanul Collins főfelügyelő. – Először is, Sherlock Holmes amatőr volt, azonfelül ütődött. Az ilyen, ha olyanja van, akár török fezben is járkálhat. Másodszor, addig vagyok a maga regényalakja, amíg a fejében vagyok. Ehhez a stádiumhoz semmi közöm sincs. Bocsásson meg az őszinteségemért, de akár el is lophatják a maga fejét. Na de ahogy papírra vagy monitorra vet engem, már a nyilvánosság elé lépek, ahol be kell tartanom bizonyos szabályokat. A szolgálati szabályokat is. Ha azt tenném, amit kigondol, egyszer-egyszer át kéne lépnem a tekintélyen, sőt talán még a hatóságokkal is összeakasztanám a bajszomat. És ami az öltözködést illeti, tiszteletben kell tartania a pozíciómat, az ízlésemről már nem is beszélve. Magyarán szólva, olyannak kell elfogadnia engem, amilyen vagyok, szőröstül-bőröstül.

– Na de miféle szőrökről beszél – mondta most már kissé ingerülten Kúčanský-Smith. – Ez idáig semmiféle szőrszála sincs, és amíg nem tartom helyesnek, addig nem is lesz. Tartok tőle, hogy nem érjük egymást. Úgy vélem, maga ezt az egészet valami magánszámnak fogja föl, mint egy lehetőséget a saját… imidzsének a bemutatására…

– Sűrű londoni köd! – hangzott a karosszékből. – Ekkora közhelyet! Mikor volt utoljára Londonban? És egyáltalán, miért bámulnék az ablak mögül a sűrű ködbe, amikor semmit se lehet látni? Hát hülye vagyok én?

Az igazat megvallva, Kúčanský-Smith nem számolt efféle bonyodalmakkal. Amíg csak Kúčanský volt, és Smithről még csak nem is álmodott, semmi gondja nem volt a hőseivel, ugyanakkor nemegyszer nehéz feladatokat bízott rájuk. Például a rendszerváltás előtti utolsó rádiójátékában, a Blaškovičová anyó begóniáiban a természettudományi kör tagjainak a minden ifjúság és újdonság, főleg az új rendek esküdt ellenségét a városi növényzet és a derűs jövendő optimista követőjévé kellett átformálniuk. Első ránézésre fusimeló, de szó nélkül nekifogtak, és csodálatosképpen a mérges boszorka sem szegült ellen. Már rég, évekkel ezelőtt megkeseredett, mikor a szocialista rezsim kisajátította hatalmas földjét, és kísérleti telepet létesített a természet ifjú szerelmeseinek. Blaškovičová az éj leple alatt ide járt ki kihúzgálni a palántákat. (Nyolcvanéves vénasszony létére átmászik a kerítésen, szerencsére a rádióban ez nem látszik – nemhiába büszkélkedett Kúčanský a rádiójáték iránti érzékével.) Elég volt néhány kedves szó, egy munkacsapat az elhanyagolt hajlék felvirágoztatására, és amikor még egy nótával is felköszöntötték a születésnapján az „Ünnepelteknek szóljon a nóta” című adásban (a rádiósok is emberek, igazán hálásabbak lehetnénk nekik), a vén Blaškovičová megtört, és a legközelebbi holdtalan éjszakán titokban egy egész virágágyást ültetett el a telkén. Kúčanský semmi esetre sem pironkodott amiatt, hogy nem csupán ebben a jól sikerült művében, hanem egész ifjúsági irodalmi munkásságában, szabadon ugyan, de gazdagon merített a szovjet Valentina Osejevová Vaška Trubačov és barátai című regényéből.

– Figyeljen, maga… – gyötörte tovább Collins főfelügyelő –, hogy is hívják magát?

– Smith – válaszolt Kúčanský, és pillanatnyi habozás után hozzátette: – James Smith.

– Ilyen nevű íróról soha életemben nem hallottam – csóválta fejét a főfelügyelő. – Hogy mindig megjárom valami senkiházival. No de semmi baj, Smith, úgy vélem, jó lesz, ha előre figyelmeztetem néhány dologra. Így például határozottan visszautasítom, hogy szabadidőmben hegedüljek, és ugyanez áll a vadászkürtre és a balalajkára is. Egyszerűen nem játszom, és kész. Legfeljebb ha senki nem lesz a közelben, részleteket dúdolok a Carmenből. Hős Tor-re-á-dor… ismeri? Remek. Nem kívánom továbbá megvitatni a gondjaimat olyan nővel, akinek nem tetszik, hogy a munka miatt nincs rá időm. Úgy szervezem a programjaimat, hogy mindenre maradjon időm. Ez persze nem jelenti azt, hogy sörözni járok majd a beosztottaimmal, efféle barátságokat nem ápolok. Valamint, és ezzel valószínűleg elszomorítom, nem dohányzom. Semmi cigi, semmi pipa, sőt még meggyújtatlan szivarral sem vagyok hajlandó idegesen gesztikulálni. No és holtbiztos, hogy nem fogok felindultságomban úgy szitkozódni, hogy „Damned”, ez még csak eszébe se jusson. Engem ugyanis csak úgy akármi nem izgat fel… a kollégáim csak úgy emlegetnek: Fapofa Collins”.

– Befejezte? Akkor a változatosság kedvéért most én figyelmeztetem, hogy egyáltalán nem érdekelnek a komplexusai, azokat máshol kezeltesse. Mellesleg, ahogy így elhallgatom magát, kicsit se csodálkozom azon, hogy a felesége válni akar. De én csak azt az egyet kérem magától, hogy találja meg a gyilkost. Higgye el, ez alaposan lefoglalja magát, hiszen nem véletlenül lett a regény címe: Collins főfelügyelő legnehezebb esete. Csak jelzésképp mondom, hogy a Temzéből egyre másra bukkannak fel a prostituáltak meztelen holttestei, s a végén kiderül, hogy egy őrült lelkén szárad a haláluk, aki az egyiktől AIDS-et kapott, és ezért bosszút áll. A maga feladata lesz megállapítani, hogy név szerint kiről van szó, én inkább a mű nevelő-felvilágosító aspektusára koncentrálok. Előzetes ígéretem van ugyanis arra, hogy a könyvet egy fogamzásgátlókat gyártó cég szponzorálja.

– Te jó ég! – nyögött fel Collins. Akkor megint a sötétben kell tapogatóznom. Csak remélni tudom, hogy a nyomozás ideje alatt nem akad az utamba a legszebb nő, akit valaha láttam, ezeket a cicababákat nem bírom. Ugyanakkor prostikkal piszmogni… valami jobbat nem tudna kitalálni? Egy tisztességes, régimódi gyilkosság egy rendes családban, ahol ezüst evőeszközök vannak és…

– Tudom már! – kiáltott Kúčanský. – Rájöttem, hol a hiba. Maga a művészetek terén működne szívesen. Igazam van? Világos: a köd magának klisé, a vízhatlan köpönyeg közönséges, a hegedűjáték banalitás, maga inkább olyan pszichológiai izé, bolondság, az emberi lélek búvára, a társadalmi erkölcsök képe, és tudom is én, hogy mi még. Aztán a második vagy a harmadik fejezetben, míg én a Hyde Park mögött lebukó napfénnyel küzdök, maga hirtelen kisiklik a kezeim közül, és önálló életre kel, mi? De ebben nagyon téved, kedves főfelügyelő úr! A művészettől egyenesen elbúcsúzhat, itt tisztességes foglalkozást űz, így ennek vége. Művészet! Most beletrafált! – Kúčanský-Smith ingerülten felugrott a székről, és járkálni kezdett a helyiségben. – Ne gondolja – mondta szemrehányóan, megkerülve a karosszéket –, fiatalkoromban nekem is voltak mindenféle művészeti izé… ambícióim, amíg főiskolás voltam a filmművészetin, és évfolyamfilmet kellett forgatnom… Szomorú, komor idők voltak, talán tényleg életem legnehezebb időszaka. Mesélek róla magának, akarja? Akkor talán megváltozik a véleménye.

– Pfff – fújt nagyot Collins, de Kúčanský ezt beleegyezésnek vélte; ebben a pillanatban mindent beleegyezésnek vett volna a direkt támadáson kívül.

– Az alapgondolatot egy dán karikaturistától kölcsönöztem, a művészetben ugyanis, ne felejtse el, nem a gondolat számít, hanem a kidolgozás. Vegyen egy zsúfolt nyári kávézót, minden asztal foglalt, csak az egyiknél ül magányosan a leggyönyörűbb hölgy, akit életében látott. Egyszer csak belép egy félénk ifjú, s mikor látja, hogy sehol máshol nincs hely, bátortalanul megkérdezi a hölgyet, hogy leülhet-e. A kisasszony bólint, de közben lesben áll, mert csodaszép, és megszokta, hogy mindenki fel akarja csípni. Mit tesz isten, a szomszéd asztalnál egy anya ül a kisfiával, aki nem tud megülni a helyén, és hogy elüsse az időt, labdázik. Egyszer csak begurul a labda a szomszéd asztal alá, de a lány és az ifjú annyira elmerülnek egymásban, hogy nem veszik észre. A kisfiú oly apró, hogy nem látni az asztalok között, és amikor bemászik a labdája után az asztal alá, akkor már végképp nem, mert eltakarja a terítő. És ahogy kiveszi a labdát, véletlenül megérinti a hölgy térdét, teljesen ártalmatlanul. De a kisasszony nem tud a gyerekről, és azt gondolja, hogy a fiatalember matat az asztal alatt. Felháborodva felugrik, és lekever neki egy pofont. Ez az egész. Semmi különös, mondaná első ránézésre, csak afféle kedves epizód.

– Pff – horkant fel ismét a főfelügyelő, és kisujjával a fülében turkált. – Én személy szerint azt mondanám – tette hozzá –, hogy semmilyen művészetet nem látok benne.

– Várjon. Ez csak a történet volt, nagy vonalakban. A művészet abban áll, ahogy leforgatjuk, főleg, hogy maga diák, és a filmnyersanyagon meg a kamerán kívül mindent saját zsebből kell fizetnie. És felhajtani a legszebb lányt, akit életében látott! Mennyit jár az ember az utcán, mennyi kávézót és fogadót kell átfésülni! Egész kötetekre valót mesélhetnék erről Önnek…

– Mielőtt belekezdene – szólt a főfelügyelő –, figyelmeztetnem kell, hogy a regények és egyáltalán az irodalom mint olyan teljesen közömbös a számomra. Engem kizárólag az a konkrét mű érdekel, amelyben szerepelek, és az is kizárólag szakmai szempontból. Csak hogy ne égjek be a kollégák előtt. Tehát ha lehet, inkább hagyja ki a regényeket.

– Képletesen értettem. Szóval, úgy egy hónapot mászkáltam Prága-szerte, amikor… ismeri Prágát? Csehszlovákia fővárosa, ma már csak a Cseh Köztársaságé.

Collins csóválta a fejét. – Kizárólag otthon dolgozom, Angliában, és erre a mai turisztikai rohangálásra egyik helyről a másikra se időm, se kedvem. De ha nem tévedek, Prága valahol a tengernél van.

– Még hogy a tengernél! A szigetországbeli elszigetelődés tipikus esete! Ezt Shakespeare-től vette, mi? Ő gondolta úgy, hogy a csehek az óceán partján élnek.

– Maga meg jön a tévhiteivel a londoni ködről Edgar Wallace-tól – mondta Collins. – Még mindig jobb Shakespeare-től meríteni, mint egy ilyen pancsertől.

A londoni ködről származó információit Kúčanský-Smith véletlenül a cseh író, Eduard Fiker detektívregényéből szerezte, de úgy döntött, hogy felülemelkedik a sértésen.

– Tehát hogy visszakanyarodjak a témához, Prága a gyönyörű nők áradatáról híres, ebben nem is volt hiba, de nekünk különleges szépségre volt szükségünk, mert a filmben mindent képekkel kell kifejezni. Szóban könnyen megy, azt mondja, hogy „törékeny, sebezhető szépség”, és kész, a többit mindenki elképzeli. De a filmen annak a lánynak csakugyan olyan szépnek kell lennie, hogy az utolsó néző is értse, miért van odáig érte teljesen a fiú, s ugyanakkor olyan ártatlanságnak kell áradnia belőle, hogy az első percben világos legyen, nem lehet megérinteni a térdét. Mondjuk Sophia Loren, Gina Lollobrigida, vagy magához talán közelebb áll Marilyn Monroe, egytől egyik gyönyörű nők, de esetükben nem tenné tűzbe a kezét azért, hogy egy lopott érintés ne tetszene nekik. Na, mivelhogy ilyen átszellemült szépséggel nem találkozik minden utcasarkon, már a forgatás előtt néhány hónappal kutatni kezdtem utána. Végül a Károly téri parkban botlottam bele egy lányba, aki tökéletesen beleillett az elképzeléseimbe.

A főfelügyelő a jellegzetes angol humor megnyilvánulásaként ásított egy nagyot, de Kúčanský-Smith figyelmen kívül hagyta a provokációt.

– Az operatőr pár felvételt is készített, hogy lássuk, mennyire fotogén. Érti, hogy a kisugárzását megragadja-e a film is, mert az kényes dolog. Vannak nők, akik élőben megbabonáznak, de a filmen madárijesztőnek tűnnek: hirtelen kiugrik a nagy orr, elálló fülek, vagy olyan beesett szeme van, mintha egész héten lumpolt volna… Rejtély, de így van.

– Nem készülök filmszerepre, a talányokat nyugodtan kihagyhatja.

Szükségem lesz rá, gondolta Kúčanský-Smith, és uralkodott magán. – Szóval, minden klappolt. Lágy szőke haj, nagyon könnyeden, csak épphogy fújdogált a szellő, a feje köré fénykoszorút vonva. Kék szem, áttetsző és mély, melybe egy életre el lehet merülni, félénk mosoly, akárha pillangó ülne ajkán, és az alakja…

– Egyszóval, a legszebb nő, akit valaha nem láttam – jegyezte meg a főfelügyelő.

– Danielának hívták – mondta Kúčanský-Smith távolba révedő tekintettel –, ma is emlékszem rá. Még középiskolás volt, és éppen ez az apró tény húzta keresztül a számításunkat. Amikor május végén forgatni mentünk, nem tudta szabaddá tenni magát, mert a spartakiádra készült. Maga bizonyára nem tudja, mi volt az a spartakiád, ugye?

Collins intett a kezével, mint a rendőr, aki jelzi az autósnak, hogy továbbhajthat.

– No, és így rögtön, már az elején katasztrófa történt. A gyártás hamarjában elkapott valami csajt az utcán, nem mintha nem lett volna szép, de látni lehetett a szemén, hogy a szüzességét habozás nélkül odaadná, ha nem is egy tál lencséért, de egy tisztességes adag karaj-knédli-káposzta kombinációért egész bizonyosan. De nem válogathattunk, tartanunk kellett magunkat a forgatás határidejéhez, mert a kamerára több diák is várt. Aztán akadtak olyan technikai problémák, melyekkel az ember az alkotás hevében nem számol. Például mint én, olyan történetet választ, amely egy zsúfolt, nyári kávézóban játszódik – egy terasz vagy kert szükséges, mert bent a helyiségben valószínűleg nem engednék meg, hogy labdázzon a kisfiú, és a helyszínt meg kellene világítanunk reflektorokkal, amink nem volt. Csakhogy melyik főpincér vagy üzemeltető hagyna forgatni egy vendégekkel teli kávézóban? Nem beszélve arról, hogy ott nem is lehet, mert egyszerűen nincs elég hely. Végül a Mánesben forgattunk, s mivel Prágát nem ismeri, a maga kedvéért elmondom, hogy ez a kávézó nem a tengerparton, hanem a Vltava partjánál fekszik, s abban az időben nagyon kedvelt volt a prágaiak körében. Kiválasztottunk egy szép vasárnapot, amikor zsúfolásig tele volt, a toronyból, ahol senkinek sem voltunk útjában, csináltunk pár általános felvételt az asztalok mögött ülő tömegről.

– Azt hittem, a művészetről akar beszélni – mondta Collins.

– Mindjárt odaérek, ha nem szakít folyton félbe. A történet, amint látja, egészen szerény volt, az édesanya a kisfiával, a lány, az ifjú, és a nagyobb meggyőző erő kedvéért belevettük a pincér figuráját is. A szituáció nem kívánt nagy színészi teljesítményt, a lánynak szépnek kellett lennie, a fiatalembernek félénknek, az anyának gondoskodónak, a kisfiúnak izgő-mozgónak, a pincérnek készségesnek. Ha kiválasztja a megfelelő típusokat, melyekről ezek a tulajdonságok, ahogy mondani szokták, egyenesen ordítanak, akkor nem lehet semmi gond. A párbeszédek sem voltak bonyolultak, a fiatalembernek azt kellett mondani „Szabad ez a hely?”, és a pincérnek „Mit parancsol?”, minden mást a képnek kellett kifejeznie. No és hogy el ne felejtsem, statisztákra is szükségünk volt, hogy legyen, aki a szomszéd asztaloknál ül, mert ne felejtse el, hogy a kávézónak zsúfoltnak kell lennie, de ehhez elég négy-öt ismerős, aki mindig annál az asztalnál ül, amelyik éppen képben van. Így éppen annál az asztalnál fizettünk egy sört, amelyiknél ültek, a többire csak pár kávé és málnaszörp jutott, nem volt több pénzünk. A szép lány civilben eladónő volt a Fehér hattyú üzletközpontban, a félénk ifjú bábszínházi kolléga, a gondos anya orosz növendék, már nem emlékszem, hogy a szcenikáról vagy a zenetudományiról, az izgő-mozgó kisfiút pedig az öregasszonnyal együtt a játszótér homokozójából halásztuk elő, a pincért pedig a gyártásvezető, aki Kassáról származott és tudott magyarul, a magyar nagykövetségről szerezte. Nem tudom, hogy az illető mit csinált ott, hogy kultúrattasé volt vagy portás, de jobb pincért keresve sem találtunk volna a filmbe: alacsony, kopasz, kissé púpos, még a járása is csámpás volt, egyszóval telitalálat. Ez akár Fellininél is lehetett volna pincér. Mindegyikük ingyen vállalta a munkát, puszta művészetszeretetből, csak a pincér kérte, hogy díjazás gyanánt szerezzünk neki ingyenkupont az Opletalová utcai diákmenzára, s az öregasszony kikötötte, hogy az örökmozgó kissrácon kívül elhozza annak legjobb barátját is, hogy a forgatás szüneteiben legyen kivel eljátszania.

– Nem akadna magánál egy csésze tea? – kérdezte a főfelügyelő, és pofátlanul feltette a lábát az asztalra. – Csak hogy el ne aludjak.

– Bírja ki, most lesz izgalmas. Az egész film olyan húsz, legfeljebb huszonöt felvételből állt, a zsúfolt kávézót és az érkező ifjút megörökítő néhány panorámakép már dobozban volt. Úgy számoltuk, hogy két délután alatt össze tudjuk csapni a dolgot. Leszámítva, hogy a lánynak nagyon nem sikerült kifejeznie őszinte elborzadását az őt ért inzultus fölött, az összes típust remekül összeválogattuk, elég volt, hogy odaálltak a kamera elé, semmit sem kellett mímelniük.

Kúčanský-Smith megtorpant. A jelenetek, melyek régóta valahol az emlékezet szemétkosarában hevertek, egyszerre olyan elevenen és tolakodóan bukkantak fel előtte, mint az orgonaillat. Hiszen csak ezt a korlátolt rendőrtisztet szerette volna lecsillapítani, eloszlatni az aggályait! De lehetséges ez egyáltalán? Képes-e egy ilyen tökfilkó felfogni az abban rejlő fanyar iróniát, hogy az amatőr színészek pontosan olyanok voltak, mint amilyennek kinéztek, és hogy éppen ez bizonyult a fő ütközőpontnak? A szolgálatkész pincér annyira szolgálatkész volt, hogy aktatáskájában egy üveg whiskyt hozott a helyszínre, amit bagóért vett a diplomataboltban, és titokban mindenkinek kínálgatta. A félénk ifjú a felvétel előtt lámpalázzal küzdött, s míg az operatőrrel előkészítették a terepet, kissé több bátorítót küldött magába a kelleténél. Végül odatántorgott az asztalhoz, és a „Szabad ez a hely?” helyett azt kérdezte a kisasszonytól: „Szabad kegyed?” A helyzet tovább romlott, mert a pincér elcipelt magával egy hájas teszetosza ikerpárt, akik úgy festettek, mint akiket rossz előmenetelükért kivágtak a magániskolából, és mindenki előtt hangosan eldicsekedett vele, hogy mindkettejüket egyszerre élvezi az ágyban. A cseh egyáltalán nem ment neki, épp csak azt ismételgette hangos csettintgetéssel és cuppogással, hogy „šťabajzny”, de nem zavartatta magát, a többit kézzel-lábbal mutogatta. A két pufók pedig egész idő alatt kacarászott, amire az orosz anyuka, akiben túlbuzogtak az anyai érzések, még a melltartójából is kibugyogva, világosan értésre adta, hogy a pincér pantomimja sérti a szemérmét, és fenyegeti a filmbéli kisfia és kis barátjának erkölcsi fejlődését. Olyan gondos volt, hogy mindenbe beleütötte az orrát. Amikor például az operatőrünk egy kis gikszert csinált, mert elfelejtett filmet fűzni a kamerába, és ezért néhány felvételt meg kellett ismételni, az ő volt az egyetlen, aki ezt észrevette, és azonmód kiabálni kezdett: „Ezt már csináltuk!” Rengeteg munkába telt, míg meg lehetett győzni, hogy a stáb tagjai nem csalók, akik csak filmezik, hogy filmeznek. Hogy ennek mi volt az értelme, azt nem árulta el; talán azt gondolta, hogy a szereplés ürügyén be akarják dugni egy nyugatnémet bordélyházba. Na és amikor végre elkezdődött a forgatás, az örökmozgó kissrác a barátjával egyetemben szórakozás gyanánt berúgta a labdát a folyóba, az egész banda, élen a rendező Kúčanskýval, a sor végén meg az öregasszonnyal, futott a part mentén, egészen a Szláv-sziget végéig, ahol végül sikerült kihalászniuk – ez a drága bőrlabda ugyanis a fiúé volt, és nem volt másik.

– És tudja, hol volt a bibi? – szólalt meg végül Kúčanský-Smith. – Azok az emberek, akiknek csak úgy kellett volna kinézniük, hirtelen olyanok is lettek. Ennél rosszabb nem történhet, és a művészetben az ilyen bármikor megeshet, sehogy sem tud ellene védekezni. Hogy kissé megértessem magával a helyzetet, képzelje el, hogy a nyomozás során egyértelmű feladatot ad a beosztottjainak, és azok azon nyomban ezerfelé szaladnak: az egyik elintézni a bankkölcsönt, a másik a gyereket viszi az iskolába, a harmadik borbélyhoz megy, és így tovább. Elismerheti, hogy ilyen körülmények között nem lehet komolyan dolgozni. És közben előkerülnek az ostoba kritikusok, akik a mű fő erősségeként kiemelik, hogy a szereplők a saját életüket élik. Kérem, tessék parancsolni, élje mindenki a saját életét, de valahol máshol, ne az én filmemben. Alakítsa a sajátját, ha olyan okos!

Hú, gondolta Kúčanský-Smith meglepődve. Még mindig fájt, csendben és kegyetlenül, mint az aranyér. A látszólag tárgyilagos részletek mögött takonyként húzódnak nagy fülű kamaszok egykori érzelmei, halálosan szerelembe esve a művészettel. Első szerelem, és rögtön boldogtalan! A művészet ugyanis nem viszonozta az érzelmeit. Csakhogy hiába hízelgett magának Ezópus állatmeséjéből az elérhetetlen szőlőfürt példájával, mondván, hogy „úgyis savanyú”, ez nem gyógyította ki vágyakozásából. Savanyú–nem savanyú, a művészet egész életében ott himbálódzott Kúčanský orra előtt, csillogón és titokzatosan. Ahányszor csak nekilátott a munkának, gondolatai eldugott zugában ott pislákolt a remény szentjánosbogara, hogy ezúttal talán mégiscsak… Hisz nem kéne neki rögtön az egész fürt, elég lenne két-három szem is. És ha legalább egyetlen egy! Sajnos, Kúčanský-Smith nem volt egészen ostoba. Nem tudta megmondani, mi a művészet, hogy az egyik mondatban miért számít annak egy bizonyos szó, ami a másikban nem, ezt végül is senki nem tudja, de ha az útjába akadt ez a csoda, bizonyosan felismerte, és munkáiban hiába kutatott utána. Nem mintha soha nem jutott volna ki neki a dicséretekből, ellenkezőleg, de mindig csak azért dicsérték, hogy pontosan tartotta a határidőt vagy a megkövetelt terjedelmet – műveit illetően soha nem hagyta el a szerkesztő száját olyan mondat, melyet irigyen hallgatott mások munkáiról: – Seggre ültem tőle.

– Látom, ez az egész ügy a fejére nőtt – mondta a főfelügyelő –, de bevallom, elszalasztottam az izgalmas részeket. Megmondjam magának, mikor kezdett érdekessé válni, akarja? A maga filmje ugyanis csak a kezdet volt, a folytatásban pedig a félénk fiatalember, akinek a kissrác meghiúsította az életében valaha látott legszebb nő behálózását, hazafelé titokban követte az anyát gyermekével, és amikor a fiúcska pár lépésnyire lemaradt, egy óvatlan pillanatban az arra menő busz alá lökte. Vagy kileste, amikor másnap a kissrác az öregasszonnyal játszani ment a park homokozójába, feltűnés nélkül elcsalta azzal az ígérettel, hogy ürgét vagy mókust mutat neki, és a közeli bokrosban megfojtotta. Láttunk már ilyen eseteket, ajaj! Ezek a félénk introvertáltak, ez a legrosszabb csürhe, soha nem tudhatja, mire számítson velük kapcsolatban. Ahelyett, hogy hálás lenne, hogy a srác megmentette egy rátarti cicababától…

– Semmiféle folytatás nem volt, és már soha nem is lesz – vágott a szavába Kúčanský-Smith –, mert amikor bemutattam a professzoromnak, kirúgtak az iskolából. És ez az igazságnak épp abban a pillanatában történt, amikor elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra leszámolok a művészettel. Azóta…

– Várjon, várjon! – Collins erőlködve feltápászkodott a fotelből. – Van egy javaslatom, Smith. Rövidítsük le ezt a mindkét fél számára kínzó ügyet, és térjünk a lényegre. Mutassa meg a szerződést, áttanulmányozom, jelzem az észrevételeimet, aztán meglátjuk.

– Miféle szerződést? Mit avatkozik bele?

– A műről szóló szerződést a két résztvevő fél között, esetünkben a szerző és a regényalak között.

– Még egyszer és utoljára – mondta Kúčanský-Smith palástolt dühtől remegő hangon –, mert nyilván nagy tapasztalatokkal rendelkezik: maga az én szüleményem, kedves Collins. Tetszik, nem tetszik, a főfelügyelőségét is csak nekem köszönheti. Maga, amint mondtam, agyag a kezemben, és ahogyan formálom, úgy táncol.

– Látja – mondta a főfelügyelő minden felindultság nélkül –, ez a szerződés következő pontja. Nem táncolok. Hogy nem játszom és nem énekelek, úgy vélem, már említettem, de a táncolásról elfeledkeztem, efféle ostobaságot a saját feleségem sem kíván tőlem. Ami a többit illeti, nem tudom, mi volt a rend a maguk kommunizmusában, de hozzá kell szoknia, hogy szabad világban él, ahol minden kapcsolat kölcsönös megegyezésen alapul, és mindenki köteles tiszteletben tartani az emberi jogokat, a regényhősök visszaszolgáltatott jogait. Amíg ezt nem érti meg, addig, tartok tőle, nincs miről beszélnünk. – A főfelügyelő lehajolt a hanyagul a fotel karfájára dobott felöltőjéért, az asztal szélén fekvő szürke nemezkalapját a másik kezébe kapta, és kisétált. – Ajánlom magamat – mondta még az ajtóban, majd becsukta maga mögött.

Kúčanský-Smith megesküdött volna, hogy egy perce sem a felöltő, sem a kalap nem volt ott. Még amikor visszament a számítógéphez, akkor is ezen a rejtélyen gondolkodott. Amikor végül tekintetét a monitorra szegezte, nem hitt a szemének: a képernyő üres volt! Hiába kattintott az egérrel, hiába mesterkedett a billentyűzettel, az egész Col. Főfel. fájl eltűnt. Kúčanský, de főleg Smith hosszan bámultak az üres képernyőre, és egyre inkább erőt vett rajtuk a szorongó érzés, hogy életük legnehezebb szakasza még előttük áll. Talán nem marad más nekik, mint hogy elbúcsúzzanak a londoni ködtől, és hogy a forró kaliforniai nap alatt próbáljanak szerencsét:

Bill Harlow magándetektív gyűrött zakóujjával elgondolkodva dörzsölte meg borostás állát, és kedveszegetten meghúzta a legalsó fiókba rejtett, félig üres whiskysüveget, amikor hirtelen…

A folytatást legközelebb, mert Kúčanský-Smith nem mert tovább írni. Megesik ez a legrutinosabb profikkal is. Kék korszak.