Navidium Isidis

Nox erat et somnus lassos submisit ocellos

Hol jártam, mire volt jó ez az ókori álom,

mit mond? Mért remegek, látva varázs-jelenést?

Még mindig csupa víz, bár forró-lázas a testem,

méhemen fájdalom és barbár vágy remeg át.

Combjaim összeszorulnak, gyors dobogás veri bordám...

Írok, fogyjon a köd – érteni mégse tudom.

Mentem a régi Savaria ünnepi forgatagában:

tógás nép kiabál, hömpölyög durva tömeg,

harsány maszkviselőktől hangos a tér és az utca,

állok az út közepén, kábít a fény meg a zaj.

Lampionok olajától bűzlik a március-este,

illatos kenceficék, hajzsír, hús szaga száll.

Győzi az utcai árus sokfele mérni a híg bort,

izzadt közkatonák isznak a sátra előtt,

döntik a cantharust, s érte a rézpénzt pengve dobálják,

kardjuk az oldalukon, arcukat nem fedi maszk.

Szőrösen, izmosan áll ki a lábuk a bő tunicából,

durván rúgja a port szíj-caligájuk alant.

Hadban az ellent nézik, békeidőben a nőket:

hars nevetésük elől fut riadozva a lány.

Állati álarcok közelednek, ünnepi maszkák:

borzas medvepofák, vad bika, nagyfülü nyúl,

dob ütemére mozognak obszcén mozdulatokkal:

sólyom lúdat ölel, farkas kecskegidát.

Eksztázis, tavaszünnep, ritmusa holtakat ébreszt,

részeg párosodás, lángba, virágba borul,

ömlik a bor meg az ember a fáklya- s a lámpavilágban,

mind, aki nézi csupán, menne a párja után –

bűz, bibe hímpora, tűz, vér, alkohol, lép a madárnak,

várja a test, a kalit, várja az egyesülést.

Rettenetes robogás kél. Mintha a föld maga szólna.

És lám: foszlik a kép. Városom összeomolt.

Ottis, vad Kübelé, Dis, Basszareusz, Rea isten

bosszúja, mérge okozta? Megdühödött Demeter?

Istenek! Álomütötten járok a szörnyű romok közt,

mint ahogy Trója tüzén sírt, zokogott Hecuba.

Lám csak! Nyílik a tér, a halottak közt utat enged:

ösvény nyílik a torz kőhalom-városon át.

Látom: a végén nappali fény gyúl, és a homály már

lassan oszladozik. Egymagam indulok el –

végtelen hosszú az út, a sötétségnek nyoma sincsen,

ég tetején, magasan, délszaki nap heve ég.

És megyek. Nem tudom még, hova, csak visz az úton a lábam,

érzem, hogy vár valami, várom már, ami jön.

Kétoldalt alakok sora bomlik elő a melegből:

ülnek mind mereven, tág szemük semmibe néz.

Szobrok ezek csak! Mind ugyanaz: az egyiptomi írnok,

ő az, ő, a szobor, ül, ahogy hű kutya ül,

szolga, ki – lesve parancsát nála nagyobb hatalomnak –

ráfüggeszti szemét, várja, halálig akár.

Most megszázszorozódva az útról bámul az írnoki bálvány:

rám néz úgy, ahogyan leste a gazdai szót,

ám táblát s palavesszőt nem tart: pőre a teste –

fallosza vár csak ölén, ágál, felmeredez.

Jaj! Nekilódulok ismét, el, igen, gyorsan el innen,

– barbár tréfa, nem ér – el! igen ám: hova el?

Vesszők közt futok én. Vágy riadalma remegtet:

állni, megállni kicsit, tűrni a szem hidegét,

ráhelyezni kezem a szobortest… a sok test… bármelyikére…

érezni, lüktet a vér, mozdul a holt faszobor.  

Zúgás kél, zavaros zaj – s mire végre megállnék,

látom, az út tovatűnt. Hol vagyok? Tér közepén –

körben oszlopok állnak, köztük kőből az oltár:

sziklából faragott, szinte az égbe felér.

Szárnyakat hallok a légből, föld remegése alattam –

felnézek. Iszonyú látnivaló odafenn:

irdatlan, feketébe csavart test fekszik a kőlap

vérmocskos hidegén. Múmia, holttetem az!

Jókora zöld fallosz meredez ki a pólya közéből,

mint egy friss, fiatal tölgyfa- vagy nyárfasuháng.

S meggörbedve felette a másik ráhajoló test:

szárnyas nő, a fején fémszínű vadbikaszarv.

Meztelen, krétafehér nő, tűzszeme messzire izzik,

nem lát mást, csak a húst volt ura hűlt tetemén,

húst, mely még elevenség, még szaporítani képes –

földjét nyújtja felé, keljen a hasban a lét.

Felnyársalja magát, odanyílik az isteni magnak,

és sebesen, hevesen dörzsöli rá melegét.

Ring-leng két puha melle, gyönyörtől torzul az arca,

nincs már holt, eleven, nincs, csak a hús, csak a test.

Néztem csak, odalentről, az elszánt isteni nemzést:

bensőm összeszorult, holt-eleven remegés

járt át, úgy irigyeltem a bátor nőtől a tettét…

Vágytam a hús melegét, vágytam a megfoganást.

És most! Vijjog a légben az asszony, rázuhan arra,

kit fel már sohasem támaszt semmi meleg –

és tárt lábaközéből hirtelen zúgva kiröppen

egy frissen született, lángszínű égi madár.

Sólyom! Az ég fele szárnyal! Hallom a szárnysuhogását!

Megfordul. Közelít! És a fejemre lecsap.

Ordítva riadok. Még izzik a karma hajamban,

érzem még a sebét, csőre a homlokomon.

Lassanként ocsudok. Ami tép, csak kéz, a sajátom:

önnön fürtjeimet markolom, jó szorosan.

Még mindig remegek. Mi erősebb: a test vagy a lélek?

Írtam, fogyjon a köd – érteni mégse merem.