Navidium Isidis
Nox erat et somnus lassos submisit ocellos
Hol jártam, mire volt jó ez az ókori álom,
mit mond? Mért remegek, látva varázs-jelenést?
Még mindig csupa víz, bár forró-lázas a testem,
méhemen fájdalom és barbár vágy remeg át.
Combjaim összeszorulnak, gyors dobogás veri bordám...
Írok, fogyjon a köd – érteni mégse tudom.
Mentem a régi Savaria ünnepi forgatagában:
tógás nép kiabál, hömpölyög durva tömeg,
harsány maszkviselőktől hangos a tér és az utca,
állok az út közepén, kábít a fény meg a zaj.
Lampionok olajától bűzlik a március-este,
illatos kenceficék, hajzsír, hús szaga száll.
Győzi az utcai árus sokfele mérni a híg bort,
izzadt közkatonák isznak a sátra előtt,
döntik a cantharust, s érte a rézpénzt pengve dobálják,
kardjuk az oldalukon, arcukat nem fedi maszk.
Szőrösen, izmosan áll ki a lábuk a bő tunicából,
durván rúgja a port szíj-caligájuk alant.
Hadban az ellent nézik, békeidőben a nőket:
hars nevetésük elől fut riadozva a lány.
Állati álarcok közelednek, ünnepi maszkák:
borzas medvepofák, vad bika, nagyfülü nyúl,
dob ütemére mozognak obszcén mozdulatokkal:
sólyom lúdat ölel, farkas kecskegidát.
Eksztázis, tavaszünnep, ritmusa holtakat ébreszt,
részeg párosodás, lángba, virágba borul,
ömlik a bor meg az ember a fáklya- s a lámpavilágban,
mind, aki nézi csupán, menne a párja után –
bűz, bibe hímpora, tűz, vér, alkohol, lép a madárnak,
várja a test, a kalit, várja az egyesülést.
Rettenetes robogás kél. Mintha a föld maga szólna.
És lám: foszlik a kép. Városom összeomolt.
Ottis, vad Kübelé, Dis, Basszareusz, Rea isten
bosszúja, mérge okozta? Megdühödött Demeter?
Istenek! Álomütötten járok a szörnyű romok közt,
mint ahogy Trója tüzén sírt, zokogott Hecuba.
Lám csak! Nyílik a tér, a halottak közt utat enged:
ösvény nyílik a torz kőhalom-városon át.
Látom: a végén nappali fény gyúl, és a homály már
lassan oszladozik. Egymagam indulok el –
végtelen hosszú az út, a sötétségnek nyoma sincsen,
ég tetején, magasan, délszaki nap heve ég.
És megyek. Nem tudom még, hova, csak visz az úton a lábam,
érzem, hogy vár valami, várom már, ami jön.
Kétoldalt alakok sora bomlik elő a melegből:
ülnek mind mereven, tág szemük semmibe néz.
Szobrok ezek csak! Mind ugyanaz: az egyiptomi írnok,
ő az, ő, a szobor, ül, ahogy hű kutya ül,
szolga, ki – lesve parancsát nála nagyobb hatalomnak –
ráfüggeszti szemét, várja, halálig akár.
Most megszázszorozódva az útról bámul az írnoki bálvány:
rám néz úgy, ahogyan leste a gazdai szót,
ám táblát s palavesszőt nem tart: pőre a teste –
fallosza vár csak ölén, ágál, felmeredez.
Jaj! Nekilódulok ismét, el, igen, gyorsan el innen,
– barbár tréfa, nem ér – el! igen ám: hova el?
Vesszők közt futok én. Vágy riadalma remegtet:
állni, megállni kicsit, tűrni a szem hidegét,
ráhelyezni kezem a szobortest… a sok test… bármelyikére…
érezni, lüktet a vér, mozdul a holt faszobor.
Zúgás kél, zavaros zaj – s mire végre megállnék,
látom, az út tovatűnt. Hol vagyok? Tér közepén –
körben oszlopok állnak, köztük kőből az oltár:
sziklából faragott, szinte az égbe felér.
Szárnyakat hallok a légből, föld remegése alattam –
felnézek. Iszonyú látnivaló odafenn:
irdatlan, feketébe csavart test fekszik a kőlap
vérmocskos hidegén. Múmia, holttetem az!
Jókora zöld fallosz meredez ki a pólya közéből,
mint egy friss, fiatal tölgyfa- vagy nyárfasuháng.
S meggörbedve felette a másik ráhajoló test:
szárnyas nő, a fején fémszínű vadbikaszarv.
Meztelen, krétafehér nő, tűzszeme messzire izzik,
nem lát mást, csak a húst volt ura hűlt tetemén,
húst, mely még elevenség, még szaporítani képes –
földjét nyújtja felé, keljen a hasban a lét.
Felnyársalja magát, odanyílik az isteni magnak,
és sebesen, hevesen dörzsöli rá melegét.
Ring-leng két puha melle, gyönyörtől torzul az arca,
nincs már holt, eleven, nincs, csak a hús, csak a test.
Néztem csak, odalentről, az elszánt isteni nemzést:
bensőm összeszorult, holt-eleven remegés
járt át, úgy irigyeltem a bátor nőtől a tettét…
Vágytam a hús melegét, vágytam a megfoganást.
És most! Vijjog a légben az asszony, rázuhan arra,
kit fel már sohasem támaszt semmi meleg –
és tárt lábaközéből hirtelen zúgva kiröppen
egy frissen született, lángszínű égi madár.
Sólyom! Az ég fele szárnyal! Hallom a szárnysuhogását!
Megfordul. Közelít! És a fejemre lecsap.
Ordítva riadok. Még izzik a karma hajamban,
érzem még a sebét, csőre a homlokomon.
Lassanként ocsudok. Ami tép, csak kéz, a sajátom:
önnön fürtjeimet markolom, jó szorosan.
Még mindig remegek. Mi erősebb: a test vagy a lélek?
Írtam, fogyjon a köd – érteni mégse merem.