Az élet méze

2

Elmulasztottam a pillanatot. Évekig gyötört a kétség, hogy azt a pillanatot ott az előszobában nem lett volna szabad elmulasztanom. Hajós Ruszina, akinek kisujjában van az összes okkult ismeret, utólag a női ösztön működését látja akkori viselkedésemben, a magakelletésnek meg a hím érzéki felcsigázásának ösztönös megnyilvánulását, de hát én csak mulatok ezen az elméleten, ahogy évtized múltán kifejti nekem, mi is történt velem akkor, miközben ma is hadilábon állok az effajta nőiséggel, ebből a szempontból teljesen tehetségtelennek vagy alkalmatlannak tartom magam, nem is művelem, ma sem, nem hogy Emma néniék látogatásakor. Elvégre fogalmam se volt, mitől nő a nő, ezt valahogy anyuka gondosan eltitkolta előlem, honnan jutott volna eszembe ilyesféle játszmákat produkálni akár Tominak, akár magamnak. Inkább úgy vélem, közönséges lustaság vagy lassúság rejlett a viselkedésem mögött, ráérek még, gondoltam, előttem az élet, nem kell semmit elsietni, ilyen üres frázishalmazzal volt tele akkortájt a fejem, és kérdhetném persze, honnan szedtem ezeket a szólamokat, honnan is, nem lenne nehéz ezért is anyukát ostoroznom, jó okom lenne rá, ő tényleg irtózott attól, hogy bármit is a saját észjárása és a saját tudása alapján gondoljon végig, csak úgy volt képes ítéletet alkotni, ha kész patentekhez folyamodott, ráadásul korántsem csak egy forrásból merített, ami nemegyszer kiáltó ellentmondásokba keverte önmagával, de végül is nem ide akarok kilyukadni. A felnőtté válás valószínűleg úgy zajlik le bennünk, hogy az ember megtagadja a szüleitől örökölt közhelyeket, vagy legalábbis többé nem alkalmazza automatikusan őket. Az én elszakadásom is akkor történt meg, amikor rájöttem, egyetlen elszalasztott pillanatot se kapok vissza a sorstól, bármeddig élek. Ez azonban hosszú, keserves folyamat volt, s ki tudja, a végére értem-e már.

Hétfőre valószínűtlenül tavaszias lett az idő, noha még javában januárt írtunk, majd egy órát villamosoztam minden reggel az iskoláig, már akkor kéken ragyogott az ég, sütött a nap, langyos szellő söpört végig a koszos kispesti utcákon, amitől azért a télikabát nem kívánkozott le rólam, de jólesett kigombolnom, a sálamat hátracsaptam, meg-meglobogtatta a szél, „vigyázz, meg ne fázz”, mondaná anyuka, de nem mondja, mert nem lát, s ettől meg a meglepetésszerű tavasztól elfogott valami jóleső felszabadultság, annál inkább, mert délben Tomi vár majd az iskola előtt, először életemben, összesúgnak a lányok a hátam mögött, Petrának fiúja van, nem ez a lényeg, tudom, de a puszta gondolattól is kihúztam magam, a hajam újra copfban, e nélkül be se mertem volna tenni a lábam az iskolába, mégis úgy éreztem, lerí rólam, hogy megtettem, kibontottam, tegnap óta, amikor kifésült, vállra omló hajjal jelentem meg a hallban, megváltoztak a mozdulataim, másnak láttam magamat. Fél kettő után pár perccel kiléptem a kapun, körbefutott a pillantásom, megálltam az iskolabejárat előtti vaskorlátnál, az út túloldalán a Városliget kopár fái, döbbenten vettem észre, hogy odaát Tomi nem egyedül van, hanem Emma nénivel. Mi ez, mi történt, mit akarnak tőlem? Nem értettem. Összetalálkozott a tekintetünk Tomival, emelte a kezét, intett, most már az anyja is engem nézett, megvárták, amíg a troli elsöpör előttünk, mert épp akkor jött, átvágtak az úttesten, álltunk egymással szemben, feszengtünk, nevetséges, ostoba szituáció, hogy valaki az anyját is magával hozza a randevúra, ilyet még nem hallottam, egyik percről a másikra minden érdeklődés kihunyt bennem, a fiúk iránt is, a tavasz iránt, az egész jövendő életem iránt, végtelen, mindent betöltő kedvtelenség kerített hatalmába, a földet bámultam, félig lerágott, széttaposott alma, mocskos villamosjegy, tépett, tintás itatóspapír a járdán.

– Jó napot, Petra. Emelje már rám a tekintetét. Látom, nincs túl jó hangulatban. Pedig ragyogó tavasz lett a mi tiszteletünkre, nem? Mit szól hozzá? – Tomi olyan keresetten, mereven fogalmazott, mintha legalábbis a saját nagybátyja lenne, mondjuk, olyan negyvenes-ötvenes egyetemi adjunktus vagy vállalati osztályvezető, zakóban, nyakkendőben. Azt ajánlotta, sétáljunk a Ligetben, Emma néni rákontrázott, ilyen időben bűn nem járni egyet, ismételgette többször is, erre én is mondtam valamit az időjárásról, meg aztán valóban rég sétáltam a ligeti fák alatt, egyszerre úgy éreztem, azért vártak az út túloldalán, hogy egyből odarobogjak hozzájuk, jaj de édesnek tetszik lenni, Emma néni, hogy eljött velünk csatangolni egyet a tavaszban, megpuszilom jobbról-balról, és máris ott őgyelgünk hármasban, kopár ágaktól koszorúzva, a kavicsos úton, mintha ezt az egészet tegnap előre megbeszéltük volna. Nekem azonban eszembe sem jutott az ő forgatókönyvüket követni, gondoltam, jöjjenek csak ők ide hozzám, vártam, nézelődtem a korlátnál, töketlenkedtem. A tavaszias fuvallat ellenére a csupasz park nem volt túl barátságos, itt-ott hófoltok, jeges útszakaszok, mindenütt elhagyatottság és kietlenség, nem is nagyon találkoztunk más járókelővel, egy mókust láttam ugrálni az egyik fa tövében, felkiáltottam, hogy nézzenek oda, de ettől a mókus megrémült, felillant a fára és eltűnt, Emma néni hangoskodva a serény állatka után eredt, megfogta Tomi kezét, őt is magával húzta, mindenütt keresték, vicces egy jelenet kerekedett a dologból, hisz a kis fürgöncnek már se híre, se hamva, ők viszont ezek után kézen fogva sétáltak a kavicsos úton, akár a szerelmesek, kezdtem kínosan érezni magam, kissé odébb húzódtam tőlük, mintha csak a véletlen sodort volna egymás mellé minket, ám Emma néni egyre látványosabban gesztikulált, minél távolabb kerültem, annál inkább nyúlkált utánam, nem értettem, mire megy ki ez az ostoba tréfa, vagy minek nevezzem, a Közlekedési Múzeumnál kilyukadtunk a Május 1. útra, ahol villamos járt, de még azon is túl mentek, a következő sarkon lévő közértnél kötöttek ki. Emma néni betért a boltba, mi odakint maradtunk, kettesben.

Tanácstalanul pillantottam Tomira:

– Megvárjuk?

– Az anyámat?

– Az édesanyját.

– Édes? Magának édes? Inkább gejl, mint a mézes csokoládé.

– Mézes csokoládé?

– Kiskoromban azzal etetett.

– Ne mondja.

– Mondom.

– Jó. Tehát megvárjuk?

– Szeretné, ha kettesben lelécelnénk?

Elnevettem magam:

– „Lelécelni”, ez jó. Még nem is hallottam.

Furcsán rám meredt, nem hitte el, hogy nem hallottam, láttam. Nem szólt, várt. Kis idő múlva kertelés nélkül kimondta, amit akart:

– Nem találkozhatunk többé.

– Nem? Az édesanyja megtiltotta?

Rázta a fejét.

– Hát?

– A főnöke.

– Kinek a főnöke?

– Az anyám főnöke.

– Miii?

– Hát nem veszi észre, hogy ma munkanap van, az anyám meg a könyvelésen dolgozik, ott kellene ülnie, benn az irodában. Ha itt sétál velünk, akkor valaki elengedte a munkahelyéről, nem?

– Apuka?

– Az édes.

– Jaj, Tomi, nem szégyelli magát!

Először szólítottam a nevén, de úgy tett, mint aki meg sem hallja.

– Nem szégyellem – mondta szárazon.

– Jó. És miért?

– Bizalmas.

– Mi?

– Bizalmas kérés volt, nem beszélhetek róla.

– Ja. – A döbbenettől alig jött ki hang a torkomon. – Akkor a viszontlátásra.

Sarkon fordultam, elsiettem, vissza se néztem, így is elcsuklott a hangom, potyogtak a könnyeim, szaporáztam a lépteimet a villamos felé. Teljesen elvesztettem a kontrollt önmagam felett. Mintha köd borult volna a városra, vagy valami mágikus, átvilágíthatatlan szürke alkonyat, nekiütköztem a járókelőknek, kis híján leléptem egy autó elé a járdáról, álltam a megállóban, hallottam csörögni a villamost, ott kattogott előttem a sínen, és nem láttam, hiába meresztettem a szemem, csak a könnyeim seszínű függönyét, a homályt, a tejfehér káoszt, ez lett a januári tavaszból, dideregtem, befújt a szél a ruhám alá, még a kigombolt kabát ujjába is, a sál letekeredett a nyakamból, nem sok kellett hozzá, hogy elveszítsem, csúszott le a földre, melegen, puhán megsimította a kezem, megborzongtam az érintésétől, mintha Tomi lenne, de a sál, csak a sál, elkaptam, begyűrtem a zsebembe, ez is szörnyen kiábrándító volt. Nem hittem volna, hogy ennyire megvisel a szakítás, hisz végig arra gondoltam, játék az egész, próba szerencse, semmit sem szabad készpénznek venni, komolyra fordítani az eseményeket, egyszerűen csak figyelni akartam magamat, az érzéseim ébredését, van-e bennem elég kíváncsiság egy efféle kalandhoz, hát ha úgy vesszük, még arra se nyílt lehetőségünk, hogy hosszabb beszélgetésbe bonyolódjunk, mégis azt mondom, volt valami nagyon vonzó Tomiban, talán nem is benne magában, hanem a helyzetben, amitől érdekessé váltunk egymás számára, az ember egy szép napon megérik rá, hogy kinyíljon, akár a rügyek a kerti fákon, azok is milyen sokáig, már-már a végtelenségig szunnyadnak, mégsem engedhettünk normális, szabad folyást felébredő érdeklődésünknek, nem tudni, miért, eleve ott lappangott bennünk a bűntudat, de ez sem igaz, hisz Tomi az első perctől provokatív gesztusaival hívta fel magára a figyelmet, én meg vettem a bátorságot és nyíltan szembeszálltam a szülői ház íratlan törvényeivel, kibontottam a hajamat, te jó isten, be gyönyörű is volt az az óra, micsoda csúcs, micsoda érzelmi felsőfok, soha olyan hatalmat nem éreztem a karjaimban és a pillantásomban, akkor ott valóban szerelmes voltam, őrülten szerelmes, lehet, hogy nem is Tomiba, hanem magamba, vagy még magamba sem, egyszerűen csak megsejtettem, hogy meg kell szeressem előbb magamat ahhoz, hogy egy fiút megszerethessek. Ettől a gondolattól most a villamoson hatalmas, érzelgős löketben tört rám a zokogás, megrázkódtam, feljajdultam, csuklottam, nem tudtam visszanyelni a könnyeimet, képzelem, miket gondolhattak rólam az utasok, egy bőgőmasina iskolatáskával, intőt vagy szekundát visz haza, nem érdekes, nem törődtem velük, nem láttam semmit, nem is emlékszem, miért szálltam le ott, ahol le kellett szállnom, megint átmenni az úttesten, egy másik megállóban megint várni a villamost, a másikat, felszállni, leszállni, hazabaktatni, vitt a lábam, teljesen öntudatlanul.

Nyitottam a kertkaput, hallottam, anyuka a Török indulót játssza. Mérhetetlen csömör fogott el, nem is akartam bemenni a házba, elegem van a Török indulóból, elegem van, amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom, és minden alkalommal esküdöznöm kell égre-földre, hogy milyen jól adja elő. Ráadásul most olyan az egész, mintha az idegeimen táncolna az ujjaival, nem is értem, miért hallatszik ki ez a klampírozás ilyen élesen, tisztán a csukott ablakon. Csak álltam a kertben, néztem, akkor vettem észre, hogy a felső kisablak nyitva a szobában, ahol a pianínó áll, ez az elképesztően hamis szerkentyű, ki tudja, mikor volt hangolva, már nekem is az agyamra megy, noha nem vagyok zenei zseni. Szörnyen kijózanító egy pillanat, jelképesnek is mondhatnám, képtelenség mozdulnom, se elmenekülni, se belépni, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel, didergek, kifosztottak, kivertek az utcára, még a kabátomat se gomboltam be, a sálam is a zsebembe gyűrve, a szememről viszont lehullt a hályog, tisztábban látok, mint valaha. Nincsenek többé édes szüleim, nincs otthonom, nincs életem, mit toporgok itt az ajtó előtt, felfoghatatlan.

Ekkor abbahagyta a zongorázást, lecsukta a pianínó tetejét, felállt, jött az ablak felé, minden mozdulatát követni tudtam a zajokból, az az érzésem támadt, hogy mindjárt kinéz a kertbe, és meglát, ahogy ott fagyoskodom az ajtó előtt, ezt végképp nem akartam, lenyomtam a kilincset, beléptem. Rég láttam őt ilyen jó állapotban, a homlokáról eltűntek a redők, az arca kisimult, legalább tíz évet fiatalodott, az ajka nedves, rózsaszín, már-már érzéki, a nézése élénk, a szembogarában magabiztosság, higgadtság, nyugalom, de elég jól ismerem azért ahhoz, hogy felfedezzem benne a gyanakvás kétes pászmáit is.

– Későn jöttél. Hol csavarogtál? – kérdezte kisvártatva, megéreztem, hogy előtte elnyelt egy másik kérdést.

Ránéztem, nem szóltam. Szentül meg voltam győződve, hogy ez a szokatlan belső harmónia és kiegyensúlyozottság, ami oly ritkán jellemezte őt, valamiképp összefügg azzal, hogy sikerült Tomit elvadítania tőlem. Utóvégre Tomi világosan jelezte, hogy a tilalom mögött apuka rejlik. És apuka mögött? Ki, ha nem ő? Az iskolai táskát leeresztettem a székre, végigvetettem magam az ágyamon. Még az utcai cipő is rajtam maradt. Ő meg állt fölöttem, beszélt, nem is figyeltem, mit. A hangját egyre feljebb vitte, egyre ingerültebb lett, egyre több számonkérés feszült a mondataiban. Mit akar tőlem? Miért nem hagy békén? Nem elég, hogy Tomival nem találkozunk többé? Nem elég, hogy a közért előtt a kritikus pillanatban sarkon fordultam, és még csak vissza se néztem? Mi kell még?! Mi kell! Mélyről jövő, feneketlen gyűlölet borította el az agyamat, nem bírom, nem bírom, nem tudom, mit teszek, megfojtom az anyámat egy kanál vízben, ha nem hagy békén. „Az anyámat.” Először gondoltam rá így, jeges, érzéketlen módon, ahogy Tomi emlegette az anyját. Ő meg addigra a sáros cipőt cibálta le a lábamról. Eszeveszetten rúgkapálni kezdtem, az egyik lábamon cipő, a másikon csak harisnya, de ő nem adta föl, fölém hajolt, el akarta kapni a cipős lábamat, nem sikerült, kicsúsztam a markából, rúgtam felé, újra rúgtam, nem is néztem, hova, a cipős lábammal pont a mellét találtam el, felszisszent, horkantott, összeszorította az ajkát, „az istenfáját”, nem szokott káromkodni, ez a rúgás most tényleg fájt neki, nem is akárhogyan, láttam rajta, de én ettől se enyhültem meg, csordultig voltam keserűséggel és fortyogó indulattal, leengedtem a lábam, ő nem mert többé a cipőmhöz közelíteni, a mellét fogta, nyomkodta, finoman masszírozta, kiserkent a könnye, te jó isten, micsoda önsajnálat, mélységes megvetést éreztem iránta, amiért ennyi gyöngédséggel tud reagálni a saját sérülésére, és tök érzéketlen tuskó, ha az én sérülésemről van szó.

– Nem látod, mit tettél? Legalább bocsánatot kérnél! – hallottam.

Behunytam a szemem, zuhantam, befelé, magamba, a saját belső sivárságomba, most már annyira se kellett tartanom magam, mint a villamoson, valósággal elnyelt a fájdalom, a csalódás és a kudarc sajgása, átjárta mindenemet, elhatalmasodott rajtam, minél inkább magamra figyeltem, és minél jobban átadtam neki magam, annál őrjítőbben húzott, vont, szívott le, hamisítatlan érzelgős láp, merültem alá, merültem, majd elnyelt nyakig a maró szív mindent elárasztó borzalmában, elviselhetetlen, kibírhatatlan, egy idő után mégis megadtam magam, legfeljebb belefúlok, felkelni, kilábalni, élni úgysincs erőm, nem is akarok, áldott tehetetlenség, áldott közöny, hiába is nyitnám fel a szemem, próbálom, mindegy, csak szürke gomolyagot, foltot látok a tárgyak helyett.

– Miért nem ebédelsz! Ott a főzelék, a fasírt a konyhában, menj, szolgáld ki magad, egyél.

Távolról jön a hang, fel se fogtam, mit akar.

Újra felnyitotta a pianínót, épp a fejemnél. Az ágyam ott áll a pianínó mellett, a rúgkapálózástól behúzódtam a sarokba, a nyitás pont a fejemnél kattant.

– Mit csinálsz? – nyöszörögtem.

– Szedd már össze magad, kislányom. Micsoda viselkedés ez.

– Hagyjál.

– Mi bajod, te szerencsétlen?

Még hogy mi bajom! Még hogy szerencsétlen! Minden szava tőrdöfés. Hát ha valakinek, neki tudnia kell, mi bajom. Eljátssza itt nekem a gondos, aggódó édesanyát. És közben a Török indulón jár az esze. Nevetséges. Gyerekes. Undorító.

– Nem tagadom, arra készültem, hogy eljátszom nektek a Török indulót…

– Nektek?

Zavart nevetés, csönd. Döbbenetes, de ettől legalább életre kapok. Nézem az arcát, a tekintete homályos, ködös, még hunyorog is hozzá, ilyenkor a gondolatait is szeretné eltitkolni.

– Mit beszélsz?

– Ha már tegnap este nem hagytátok!

– Nem hagytátok? Kicsoda? Ki nem hagyta?

– Te!

– Én?

– Mindenről szólt az a tegnap esti muri, csak rólam nem. Meg arról nem, hogy mit jelent nekem leülni a zongorához.

– A pianínóhoz.

– Na ez az, látod. A gúny, a becsmérlés, ami irántam benned van. Mit tudsz te rólam, kislányom?

„És te? Mit tudsz rólam? Benned mi van irántam? Mi vagyok én neked? Kislánykori hajas babád? Vagy egy parajdi cselédlány? Egy zenebohóc, aki jóindulatúan bólogat a klampírozásodra?!” A nyelvemen volt, de elakadt a hangom. Még mindig a belém nevelt tabuk, a „légy tisztelettudó” meg a „velem ne feleselj” parancsa. Jó előre gúzsba kötöttél, te anya, a lelki-érzelmi kiszolgáltatottság ezernyi láthatatlan szálával. Ó, az a pillanat tegnap délután a fürdőszobai tükör előtt, amikor kibontottam a hajam, és kimondtam, hogy gonosz leszek! Gonosz királynő! Ó, a rendíthetetlen magabiztosságom és keménységem, amikor délben hátat fordítottam Tominak a közért előtt, és eljöttem! Ezt az énemet nem akarod látni, soha nem akartad, eleve nem, azért tartottál pórázon! Most is azon tartasz. Csak fulladjak bele a saját indulatomba. És közben csicseregjek neked, a te aranyos kismadárkád, csicseregjek valami kedveset a Török indulóról, hogy milyen szépen játszod. Nem, nem, nem. Ezt nem.

Megelőzött. Leült a pianínóhoz, és már játszotta is.

Nem bírtam, üvöltöttem.

– Megőrültél?!

Elsápadt, remegett az ajka. Félbehagyta.

– Én? Mit? Hogy én? Megőrültem?

Kábultan néztem a nőt, aki az anyám.

– Eddig mindig volt egy jó szavad, ha játszottam… – dadogta.

– Tényleg azt hitted, hogy idehozom Tomit?

– Mi? Hogy én? Hogy te? Tomit?

Hazudik! Látom, hogy hazudik.

– Hát tudtad!

– Én? Mit?

– Hogy a Városligetben…

Kikerekedik a szeme, tele csodálkozással.

– Hogy Emma néni…

– Emma néni!

– A te műved! – sistergett a hangom.

– Vádolsz! Te vádolsz! Mit képzelsz? Milyen alapon? Hogy jössz ehhez?

– Miért tetted?

– Mit tettem?

– Röhej. Hát Emma néni azért jött oda, hogy közölje velem a döntésedet. Hogy nem találkozhatunk többé Tomival.

– Az én döntésemet?

– Apukáét, állítólag. De mikor érdekelte apukát, hogy én kivel flangálok a Ligetben? Csak téged szokott az ilyesmi érdekelni.

Csönd.

– Apuka, az más – mondta kis idő múlva.

– Mit más?

– Az politika.

– Politika? Na te jó isten. Mióta érdekel téged a politika?

– Engem nem annyira. De apuka más.

– Nem értem.

– Mit nem értesz? Lehetnek politikai szempontjai, nem? Utóvégre főkönyvelő, ami bizalmi munkakörnek számít.

Azt is különösnek éreztem, hogy apuka aznap már délután beállított. Abban, hogy szombaton, a vendégség napján korábban jött meg a szokásosnál, nem találtam semmi furcsát. De hétfőn is? Ezek után mindig így lesz? Mindig sietni fog haza? És eddig miért nem sietett? Megváltozott valami? De mi? Tipikusan az az ember volt ő, aki rendesen adott a formalitásokra. Reggelente frissen vasalt ingben, zakóban, nyakkendőben, ragyogó cipőben ment be a munkahelyére. Anyuka ebben szemrebbenés nélkül támogatta, nem háborgott, nem lázadt, mindent gondosan odakészített neki. Képes volt a betegágyból is kikászálódni, hogy inget vasaljon. Nem egyszer persze rám lőcsölte a feladatot, ha megpróbáltam tiltakozni vagy valami ürüggyel kibújni, elintézte azzal, hogy nincs apelláta, ezt most muszáj elvégeznem; összeszorított szájjal, keserű szívvel csináltam hát a dolgom, s közben megfogadtam, ha férjem lesz, én biztos nem leszek a cselédje. És mit tesz isten, Gyurinak pucolom a cipőjét, vasalom az ingét, oly trehány az öltözködést illetően, hogy muszáj; nekem meg jó érzés, ha csinosan lép ki az utcára.

Apuka tehát kivételesen megjött délután. Belépett a csöpp előszobába, levetette a kabátját, kibújt a cipőjéből, be a papucsba, az mindig ott várta a bejárati ajtó mellett, s mindkettőnket külön megkeresett a lakásban, hogy köszönjön, nekem még a fejemet is megsimogatta. Szokásom szerint az iskolai füzetek fölött ültem az ablaknál, de már égett a villany, erős szürkület volt.

– Látom, tanulsz, kislányom.

Odakaptam rá a tekintetem, rögtön láttam, hogy egészen máshol jár, se a kislánya, se a tanulás nem érdekli. De miért mondja? Megkérte rá valaki? Talán anyuka? Talán azért jött haza soron kívül, hogy nekem tegyen gesztusokat? Hogy érezzem, van apám! Komikus egy helyzet, nem tagadom. Akár az iskolában a bemutató tanítás, tanárjelöltekkel, tanfelügyelővel, ilyesmivel, amikor senki se viselkedik normálisan, én se, senki se azt teszi, ami belőle jön, inkább valami képzelt koreográfia előírásait követik, amit jobb híján illemnek hívunk. Hajós Ruszina imaginárius forgatókönyvnek nevezi, és állítja, hogy minden kisközösség életéhez szervesen hozzátartozik ez a családi fantazmagória, ami megszabja az együttélés normáit. Jó, jó, lehet így is mondani, de a felnőttsége küszöbén önmagára ébredő gyermek, aki én voltam a Stark családban Emma néniék látogatása idején, ebből csak a kiáltó természetellenességet és csináltságot érzi. Eszembe jut, hogy szombaton már javában készültünk a vendégségre, amikor déltájt apuka beállított, hogy segítsen, de nem találta a helyét, látványosan tétlenkedett a szobában, jobb híján a semmittevésével hangsúlyozta, hogy részt vesz a sürgés-forgásban, ám a helyzet egyre kínosabb és egyre feszültebb lett, anyuka egyszerre leállt, kiszaladt fejéből a vér, elsápadt, muszáj volt végigdőlnie az ágyon, jó egy órát fel se kelt. Még csak ez hiányzott, gondoltam, egy idő után azonban kezdtem tudomásul venni, hogy az én nyakamba szakad minden, annál inkább, mert anyuka fektében egyfolytában ostromolt a megjegyzéseivel, miért nem teszem ezt ide, azt oda, igazán szerezhetnék egy csöpp örömöt neki. Mi egyebet csinálhattam, térültem-fordultam, igyekeztem a kedvében járni, amikor meg a szobába lépve azt láttam, hogy végre a tükör előtt áll, fellélegeztem. Apuka talált néhány újságot, majd a saját papírjait meg dossziéit, azokat rakosgatta egymásra, aztán újra szét, belelapozott, tologatta. Gondolom, az anyai ácsorgás is a tükör előtt – vélhetően azt próbálta felmérni, mi módon képes összeszedni magát és mit vegyen föl –, az apai fontoskodó újságpakolás is hozzátartozott ahhoz a bizonyos családi fantazmagóriához, ami a kettejük kódolt nyelve, és amit igazán csak ők ketten értenek, én e tekintetben legjobb esetben is autodidakta vagyok, számomra mégis mindenekelőtt a hamisság ordított ebből az egész szótlan játszmából. Ráadásul jó ideje nem is működik a dolog, nem is értik egymást! Mint akik saját használatra kitaláltak egy titkos írást, de már nem ismerik a megfejtését.

– Nem mennél ki? – hallottam anyuka indignált hangját, apukának szánta a megjegyzést, miközben hirtelen mozdulattal visszafordult a tükörtől, amitől meg is szédült, nem volt nehéz észrevennem. – Igazán láthatod, hogy öltözni szeretnék.

A helyzet éles volt és abszurd. Anyuka hivalkodó szégyenlőssége önmagában is az, különösen egy ilyen kicsi lakásban, utóvégre nyugodtan átöltözhetne a férje előtt, akivel csaknem negyedszázada együtt él, ha ez a prüdéria nem közönséges paraván lenne, ami illedelmesen eltakarja a férjtől való fizikai idegenkedést és frigiditást. Egyébként rég rászokott, hogy elvonul a fürdőszobába öltözni. Akkor most miért nem ezt teszi? Apuka felnézett, nem szólt, nem értetlenkedett, ám tovább babrálta a papírjait. Erre én sarkon fordultam, és kimentem a szobából. Felállt, kijött ő is, ráérősen, fáradtan, beletörődve. Kettejük közül mindig apuka reakcióit értettem kevésbé, most is. Nem vagyok képes ráhangolódni a gondolatmenetére. Olyan ez, mint egy fal, amit át kellene törni vagy átkiabálni, ha meg akarom őt szólítani. Nem is olyan könnyű.

Most délután, ahogy felnéztem rá az iskolai füzeteimből, mégis megpróbáltam.

– Apuka, mi az, hogy bizalmi munkakör?

– Miről beszélsz?

– A főkönyvelői munkakörödről. Az bizalmi munkakör? És mit jelent?

– Ja. Gondolom, azt, hogy a főkönyvelő a vezérigazgató legszorosabb munkatársai közé tartozik.

– Csak?

– Mit csak?

– Ez benne a politika?

– Politika, kislányom! Jobb, ha te nem foglalkozol politikával.

– Anyuka szerint politikai okokból nem találkozhatom többé Tomival.

Nem válaszolt. Hátrasimította a haját, ami tipikusan a férfiúi gondterheltség gesztusa.

– Ez igaz? – kérdeztem kis idő múlva.

– Micsoda? Butaságokat beszélsz. Mit akarsz tőlük? Három nappal ezelőtt azt se tudtad, hogy a világon vannak.

Most én jöttem zavarba. „Vannak” meg „tőlük”. Apuka, mit akarsz ezzel a többes számmal?! Egyáltalán minek hívtad ide őket? És miért hallgatunk Szabados elvtársról? Őt ráadásul ismerem! Te vittél ki a Rómaira, nagyon jól megvoltatok egymással! Akkor miért nem jött el hozzánk? És miért engedted el Emma nénit munkaidőben a könyvelésről? Hogy velem randevúzzon a Városligetben? Valamitől lebénultam, nem mertem hangosan kiejteni a kérdéseimet. Miért? Mitől tartottam? Hogy túl nyíltan kérdezek? Illetlenül? Áthágom a családi fantazmagória íratlan szabályait? Baromság, mi mindenre kell egy gyereknek tekintettel lennie! Hát egy-két év, és nagykorú vagyok. Vedd tudomásul, hogy abban a szent pillanatban felrúgom az összes marha játékszabályt, amit ti rám kényszerítettetek! Éreztem, hogy ki akar somfordálni a szobából. Hirtelen mégis kimondtam, ami épp a nyelvemre jött:

– Szerinted az normális, ha egy fiú az anyját is elhozza a randevúra?

– Egy fiú?

– Tomi.

– Te Tomival randevúzol?

– Baj?

– Nem helyeslem.

– Nem?

– Csalódtam bennük. Hazug emberek.

– Ki? Emma néni? Vagy a férje?

– Ne faggass.

– Becsapott? Téged, a főnökét?

Bólintott.

– Mivel?

– Szabados elvtársnak eljárt a szája.

– Igen? Hol? Mikor?

– Azon az őszön.

Nem értettem, ki kellett mondania:

– Az ellenforradalom alatt.

Te jó isten, apuka! Ellenforradalom! Ettől a szótól az elmúlt három nap minden mellébeszélése és bújócskája világos lett. Értem. Látom magam előtt apuka gondviselt arcát azon a jó két esztendővel ezelőtti őszön, egyfolytában a rádió mellett gubbaszt, és a sípoló-recsegő-kuruttyoló hangzavarból próbál valami információt kihalászni, amit majd megoszt velünk. Vagy azon a tavaly nyár eleji estén, épp hármasban vacsoráztunk a konyhában, amikor a rádió híreiben bemondták Nagy Imre kivégzését, és döbbenten egymásra pillantottunk. Eredetileg Nagy Imre is elvtárs volt. Akkor bezzeg, ugye?! „Politika, kislányom! Jobb, ha te nem foglalkozol politikával.” Nem értek hozzá, annyi szent. És Emma néni? Ő sem? Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is. Apuka nem kevesebbet állít, mint hogy hazudik, miközben eljátssza a nagyszájú, szókimondó asszonyságot. Mit veri itt a mellét, hogy ő hívő katolikus és templomba jár, közben meg letagadja, hogy a férje részt vett az eseményekben?! Az „ellenforradalomban”!

Apuka keresi a tekintetemet, magyarázkodik.

– Jobb, ha tudomásul veszed, kislányom, hogy ez a hivatalosan használt terminus.

– Szabados elvtárs tehát ellenforradalmár lett?

– Én ezt most tudtam meg.

– Mit?

– Hogy elvitték.

– Hova?

– Hova, hova! A sittre.

– Lecsukták?

Bólint.

– És kivégezték?

– Dehogy. Három évet kapott.

– És?

– Nekem meg hazudtak! Nekem, épp nekem. Egyszerűen negligálta az egész ügyet a személyzetis előtt.

– Ki?

– Emma. Ennek beláthatatlanok a következményei.

– Te meg szombaton még a vallásossága miatt is védelmedbe vetted.

– Dehogy vettem. Eszembe nem jutna! Hogy valaki nyíltan haladásellenes nézeteket valljon, ez elképesztő. Ilyen priusszal. Normális az ilyen?

Soha ennyire közel nem éreztem magamhoz apukát. Nem rajtam múlt. Úgy tűnt, egy pillanatra megfeledkezett atyai pozíciójáról, ahonnan máskor megnyilvánult, minden alkalommal magára húzva azt a láthatatlan, hermetikus páncélt, amelyre szüksége volt, hogy biztonságban tudja magát. Most viszont túl friss lehetett még a seb, amitől szenvedett, és amire kertelés nélkül rákérdeztem. Próbált uralkodni magán, kibújni, nem válaszolni, de nem sikerült. Végül is megnyílt, kiokádta a keserűségét, nem is a lányának vallott, inkább a barátnőjének. A körülmények is szerencsésen alakultak, végig kettesben voltunk, az ajtó csukva, anyuka a konyhában, nem hallhatott egyetlen szót sem, halkan, már-már suttogva beszéltünk. A cinkosa lettem, kéretlenül, egyszerűen az ölembe hullt ez az apa–lánya bizalom, hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek vele. Annál kevésbé, hisz én valami másra vágytam, egyre csak Tomiról ábrándoztam, újra meg újra lejátszódott bennem a közért előtti jelenet, amikor jó ösztönnel hallgattam a bennem megszólaló zsigeri nőre, és szakítottam, mielőtt ő szakíthatott volna, de ahányszor visszajátszottam a történteket, fájdalmasan belém mart a kérdés: miért engedte, hogy így otthagyjam? Elképzeltem, hogy otthon ül, töpreng, ő belé is belémar a fájdalom, és ő is ugyanezt kérdi magától. „Miért engedtem így el?” Elhatározza, hogy holnap még egyszer odajön az iskolához, megvár, és azt mondja: „Rájöttem, Petra, hogy mi nem élhetünk egymás nélkül.” Vagy valami hasonlót. Annyira valóságosnak tetszett, amit elképzeltem, hogy egy pillanatra el is hittem. Megkönnyebbültem, elmosolyodtam.

Apuka szólt, róla teljesen megfeledkeztem, ott állt mellettem. Értett-e valamit ebből a leplezetlen mosolyból? Elárultam-e magam?

– Ne élj vissza a bizalmammal, ne beszélj senkinek ezekről a dolgokról – mondta. – Anyukának se, ő sincs mindenbe beavatva. Nem is tudná elviselni, gyenge idegzet. Vigyáznunk kell rá.

Ez a pár mondat hideg zuhanyként ért. Ismét magára csatolta a páncélt, ismét a régi, blazírt, halvérű atya. Én meg azt hittem, ő is érez engem, nem csak én őt! Azt hittem, még itt vagyunk együtt, kettesben, még suttogunk, még megnyílhatunk egymásnak. Én is neki. De nem. Ami az előbb még megvolt, ebben a pillanatban végképp odaveszett. Mégis megkérdeztem:

– Mondd, apuka, a beláthatatlan következmények ellenére miért ne találkozhatnék én Tomival?

Megrándult az arca, elkomorodott.

– Szó se lehet róla.

– Miért?

– Egy ellenforradalmár gyerekével akarsz barátkozni? Belegondoltál, hogy ez mit jelent?

– Mit?

– Gyerek vagy még, rendben. De azt azért felfoghatod, hogy az embernek minden körülmények közt ügyelnie kell a renoméjára.

Sarkon fordult, otthagyott. A fogvacogtató reménytelenség, ami úgy csapott le rám, mint valami fagyos villám, az egész testemet hatalmába kerítette, dideregtem, a végtagjaim kihűltek, mind a tíz ujjam olyan hideg és merev lett, hogy be se tudtam hajlítani. Sivár, haszontalan életem van, mit kezdjek vele, el is dobhatnám. Ó, milyen könnyen eszébe jut az embernek az öngyilkosság, mégis kevesen végeznek magukkal. Miért? Gyávaságból? Én még elgondolni is gyáva vagyok. A halál olyasféle merevség lehet, mint a fagyos ujjam. Csak az végleges, a test többé nem ereszt fel. Nincs többé kád melegvíz, se napsütés. Beleborzongok, félek, nem kívánom a hideg, nyirkos temetői földet. A lényeget nem tudtam meg apukától. Hogy miért nem találkozhatom Tomival. És az apám? Ő is megszakítja a kapcsolatát Emmával? Kirúgatja az állásából? Ami a legkevesebb, hát hazudott. És az az egyéb, ami köztük volt? Nem volt? Mi volt? Mi lesz? Már ki is adta az útját, azért jár korábban haza? Nincs más programja? Eddig mindennap együtt voltak? Munka után is, késő estig? Hol? Szabadosék lakásán? Moziban? Benn az irodában? Egyre zavarosabb és egyre nyomasztóbb a kép, ami apukáról bennem maradt. Hova ment? Ki a konyhába? Most anyukával beszél? Mit? „Ő sincs mindenbe beavatva.” Csak félig? Mennyit mond el? És? Aztán hazudik? Ő is hazudik? Mint Emma. És ha egyszer vele közlik, hogy hazudott, tehát elbocsátják? Miért ilyen sötét és irgalmatlan a politika világa? Megölnek, bebörtönöznek, kirúgnak az állásodból. Eszedbe ne jusson egy ellenforradalmár gyerekével barátkozni. Miért ne? Még ha a gyerek lenne ellenforradalmár! Habár akkor is. Nem néztem ki Tomiból túlzott politikai aktivitást, de tegyük fel. És? Nem érdekel. Mondja csak, mondja, amit akar. Jobban érdekel a hanglejtése, mint az, amit mond. Legfeljebb együtt megyünk a börtönbe. Egyébként nem hiszem. Szabados elvtárs nyilván olyasmit tett, ami túlzás. Amit nem kellett volna. Apuka végül is sosem került börtönbe. Holott neki is felrótták, hogy kiszolgálta a Horthy-fasizmust. És a végén főkönyvelő lett. A szocializmusban. Most végre tisztes fizetést kap, előbb-utóbb elcseréljük a lakást, újra a belvárosban fogunk élni. Tomi is csinálhat még karriert, műszaki diplomával különösen.

Nem adtam fel, napjaim nagy részét ábrándozással töltöttem. Tomi két finoman ívelő szemöldökét láttam magam előtt, a csodálkozás megejtő, férfias báját az arcán, a homlokába hulló sötétszőke hajat, a pici anyajegyet az orrcimpája fölött. Ültem az iskolai füzetek fölött, kibámultam az ablakon. Elhagyatott, külvárosi mellékutca a miénk, autó ide alig-alig téved be, járókelő is alig. Ha feltűnt egy alak, mindig megdobbant a szívem. Ha egyszer Tomi jönne, te jó isten! Összeszorult a torkom az izgalomtól, izzadt a tenyerem. Ugyanezt naponta eljátszottam magamnak, amikor kiléptem az iskolakapun. Megálltam, egy pillanatra behunytam a szemem, kinyitottam. Elképzeltem, hogy ott áll előttem. Mindennap más mondatot adtam a szájába. Újabban már idegenkedett a fellengzős szólamoktól, többnyire csak ennyit mondott: „Itt vagyok, eljöttem.” Én meg lehajtottam a fejem, s halkan, magamban azt válaszoltam: „Jó, nagyon jó.” Néha, józanabb perceimben, ha megpróbáltam elemezni, ami bennem van, mindig arra a megállapításra jutottam, hogy nem vagyok tisztában az érzéseimmel. De a vágyaimmal igen. Fogalmam sincs, mi lenne a kapcsolatunkból, ha egyáltalán lenne köztünk kapcsolat. Hogy mit kezdenénk egymással. De elképzelhetetlennek tartom, hogy Tomi nyomtalanul eltűnjön az életemből. Ha kegyes lesz hozzánk a sors. Habár ez is milyen nevetséges. Nekünk aztán nem a sors állt az utunkba, ha egyáltalán van ilyen, hanem az emberek, a renomé (az mi?), amire ügyelni kell, a félelem, a börtön, a bitó, az a sok-sok intézmény, ami az ember életéről dönt, pártunk és kormányunk, ahogy a rádió mondja. A sors nagyon is kegyes volt hozzánk, összesodort bennünket, egymásra pillanthattunk, felébresztette bennünk a kíváncsiságot. Bennem biztosan. És őbenne? Ha egyedül tartózkodom a konyhában, akaratlanul is visszapereg a fejemben az az óra, amikor ott állt mögöttem, kezébe vette a copfomat, és rábeszélt, hogy bontsam ki a hajam. „Ha megteszi, királynő lesz.” Ilyet nem mond az ember kíváncsiság nélkül. Királynőnek akart látni. Igazi, gonosz királynőnek. Ma is szédülök, ha belegondolok. És megtettem, kibontottam, királynő lettem ott a szeme láttára. Azóta is abból élek. Először tudtam teljes embernek magam. Én, én, én. Miért akarják, hogy elfojtsam magamban, ami én vagyok? Miért kell szégyellnie az énnek az ént? Miért fonja körül az életemet ezernyi indával a szülői ármány? Az anyai különösen. Emma néniék látogatása óta anyuka legfőbb hivatásának érezte, hogy szimatoljon utánam. Akaratlanul is észrevettem a keze nyomát, a füzeteimet lapozta, a fiókomban, a táskámban turkált, az órát leste, hogy hány percet kések, faggatott, hogy megint hol jártam, keresztkérdéseket tett fel, az orrom előtt felkapta a telefont, ha szólt, lépten-nyomon elárulta, hogy gyanakszik, azt képzeli, titokban tartom Tomival a kapcsolatot, randevúzunk, levelezünk, telefonálunk, ó istenem, ha igaz lenne, be szép lenne.

Végül ő bukott le, nem én.

Egy délután, még nem volt öt óra, komor, sötét felhők az égen, vöröslött az aljuk a lebukó naptól, amit teljesen eltakartak. Egy kóbor kutya szaglászott az utcán, azt néztem, pont a házunk előtt leguggolt, odacsinált a járdára. Megcsörrent a hallban a telefon. Nem tudom, honnan, teljes bizonyossággal éreztem, hogy ez csak ő lehet. De anyuka most is megelőzött, a fürdőszobából rontott ki, kombinéban, ami igazán nem volt szokása. Felkapta a kagylót, száraz, hivatalos hangon szólt bele. Ott álltam az ajtóban, a két szememmel láttam mindent. Ő nem vett észre, háttal volt nekem, a készülék fölé hajolt, ösztönösen levitte a hangját.

– Nem tudom adni – mondta.

Kis szünet.

– Nem, kérem, semmiféle üzenetet nem tudok átadni neki.

Megint szünet.

– Micsoda?! Kikérem magamnak. Micsoda pernahajder! Mit képzel, édes fiam, mit képzel?! Ez pofátlanság, drágám, érti? Ne telefonálgasson már, elegem van, vegye tudomásul, hogy maga ebben a házban nem kívánatos személy. Hagyja békén a lányomat, jó? És kopjon le. Nem azért fizetjük a drága telefonszámlát, hogy maga visszaéljen vele. Közönséges impertinencia! Arcátlanság. Kikérem magamnak, egyszer s mindenkorra.

Nem, nem, nem! Miért nem üvöltök? Miért nem tépem ki a kezéből a kagylót? Mitől tartok? Mire vagyok tekintettel? Nem bírom tovább! Nem bírom!

Odaugrottam a készülékhez.

Anyuka most vett észre, falfehér lett.

– Nem! Nem! Tegye le! – kiáltotta kétségbeesetten a telefonba. – Nem adom, nem adom! – vicsorgott rám sárga boszorkányfogaival.

Erősebb voltam nála, kitéptem a kezéből a kagylót.

– Ne, ne! – rikoltozott magán kívül.

– Tomi – kiáltottam én a hideg fekete kagylóba –, Tomi édes!

Szaggatott foglalt jelzés volt a válasz.

Láttam, az anyám, ez az irigy, vén házisárkány a másik kezével lenyomta a készülék billentyűjét, ami megszakította a vonalat. Szikrázó szemekkel néztük egymást, közvetlen közelről, ennyi izzó gyűlöletet még nem láttam emberi tekintetben. Ha még egy szót szól, megfojtom, az szent. Éreztem az ujjaimban az iszonyatot. Hátrált néhány lépést, a fürdőszoba felé igyekezett.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá. – Mi a Szabadosék száma? Most azonnal vissza akarom hívni.

– Nem tudom – rebegte.

– Tudod.

– Nem, igazán…

– Akkor majd megtudod. Felhívod az apámat, és megkérdezed tőle.

– Ne, jaj, ne…

Már reszketett, sírt, ott kuporgott a fürdőszobaajtó előtt a földön. Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.

– Könyörülj rajtam, kislányom, könyörülj…

Néztem, nem volt bennem szánalom, csak végtelen megvetés.

– Fúj, szégyelld magad.

Ebből elég, visszaindultam a szobába. Az ajtóból még odanéztem, most is ott kuporgott, ahol hagytam.

Sistergett a hangom.

– Tudod, ki fog téged ápolni, ha egyszer odajutsz, és magad alá vizelsz, meg bekakálsz? Hát én nem, bizony isten, nem. Otthagylak a saját bűzödben, főj meg benne, tudod. Főj meg. Jól jegyezd meg, te anya.

Feneketlen volt bennem az undor, minden porcikámat betöltötte. Jobb is, ha ilyen állapotban nem beszélek Tomival, még elriadna tőlem. Gonosz vagyok, aljas, keserű. Az anyám tett azzá. Nem akarom, hogy magával rántson abba a mocsokba, ami az ő élete! Nem és nem! Megszabadulni. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy megszabadulni, megszabadulni tőle! Két esztendő még, amíg leérettségizem, nagykorú leszek, elköltözöm hazulról. Hogy bírom ki addig? Őt meg rázta a köhögés, most első ízben úgy, hogy nem is gyújtott rá előtte. Egyre csak hörgött, fuldoklott, rázkódott a teste. Érzéketlenül néztem, akár egy idegent, nem volt bennem semmi érzés. Se káröröm, se sajnálat.