Egy fiatal író a nyolcvanas évek elején

Már nem emlékszem, hogyan került a kezembe Grendel Lajos első regénye, az Éleslövészet: én vettem-e észre a pesti Váci utcai könyvesboltban, ahová egyetemi éveim alatt gyakran benyitottam, vagy valamelyik barátom hívta fel rá a figyelmemet, ahogyan aztán én is ajánlottam mindenkinek, valahányszor a kortárs magyar irodalom került szóba. Annyi biztos, hogy abban a baráti körben, ahová akkoriban tartoztam, igen hamar egyértelművé vált, hogy az Éleslövészet fontos könyv, és az a két (akkor még fiatal) egyetemi oktató, akire leginkább hallgattam, Balassa Péter és Margócsy István szintén azt gondolta, hogy Grendelre oda kell figyelni, ugyanúgy, mint nemzedéktársára, Kornis Mihályra, akinek szintén akkoriban jelent meg az első könyve. Valószínű, hogy Grendel sokszor csuklott az Éleslövészet megjelenése utáni hónapokban, és e hónapok elmúltával sem hagyhatta abba a csuklást, mert röviddel később megjelenő második regénye, a Galeri legalább annyira beszédtémává vált, mint az előző. Zajlottak érdekes eszmecserék Grendel történelemszemléletéről, magyarságképéről, de arról is, miként építi be a hagyományos anekdotát egy újszerűnek ható narratív struktúrába.

Az én generációm számára (vagy inkább – szerényebben és óvatosabban – e sorok írója és vele egyívású barátai számára) ez az időszak hozta meg az úgynevezett „határon túli magyar irodalom” fölfedezését. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a szomszédos országokban plusz az úgynevezett „Nyugaton” élnek magyar írók, akiknek írásművészete egyenértékű az anyaországbeli legjobbakéval (azaz – ismét óvatosan – az általunk legjobbnak tartottakéval). A Grendel-olvasás ugyanolyan látóhatár-tágító izgalommal járt, mint az Új Symposionnal és a „szimpós” szerzőgárda munkáival való ismerkedés. Vagy mint amikor, kevéssel korábban, rábukkantam Szilágyi István Kő hull apadó kútba című, számomra máig meghatározó élményt jelentő regényére. Vagy mint amikor – ettől függetlenül – egy dermesztően hideg januári hajnalon a mélységes álmából fölriasztott és általam akkor első ízben látott Bretter Zoltán kipakolta G. Gy. és M. L. nevű pesti vendégei elé a teljes akkori fiatal rom. magy. irodalmat, Egyed Pétertől Szőcs Gézáig, Cselényi Bélától Zudor Jánosig, nem hagyva ki a heroinákat sem, például Balla Zsófiát. Vagy mint amikor rájöttem – szintén a hetvenes évek végén, húszévesen –, hogy Márai Sándor élő írónak tekinthető, noha kétségkívül múmia, és hogy Határ Győző nemcsak a Tristram Shandyt fordította, hanem ő maga is írt egyet-mást, nem is érdektelen dolgokat, és akkor még nem beszéltem Ferdinandy Györgyről vagy Sárközy Mátyásról, akiknek művei akkoriban nem voltak hozzáférhetők Magyarországon. (A kárpátaljai magyar írókról meg nem beszélni is csak zárójelben nem beszélek, mert még jó tíz évnek el kellett telnie ahhoz, hogy megtudjam – például –, ki volt Kovács Vilmos. Vagy: igaz ugyan, hogy kisfiú koromban olvastam Balla László A Juventus-1 űrutasai című – emlékeim szerint a maga nemében kitűnő – ifjúsági regényét, de csak most, e sorok írásakor ötlik fel bennem, hogy voltaképpen ez is határon túli magyar irodalom.) Egyszóval: a Grendel első két regényével való találkozás egybeesett a magyar irodalom egyetemességének tapasztalatával.

Grendelt mindezen – imént említett – kiváló szerzőktől egy kicsit különbözőnek éreztem. Nem tudom pontosan megmondani, miben érződött ez a különbség; azaz meg tudnám, de akkor magamról beszélnék, nem pedig róla. Némileg leegyszerűsítve annyit mondhatok, hogy nem igazán tekintettem határon túli írónak. Igaz ugyan, hogy mindkét korai regénye a nemzetiségi létről szól, és néhány lényeges dolgot éppen belőlük tudtam meg ez ügyben, de ahogyan beszélt erről, az nem érződött határon túlinak. Nem volt benne egzotizmus, és nem volt benne az a fajta görcsösség, ami oly gyakori volt 1989 előtt (és egy darabig utána is) a nemzetiségi sorban élő magyar írók beszédmódjában. Ha valami, akkor erős vidékiesség érződött a két regényben, de az nem provincializmus, hanem regionalizmus volt. Olyan vidékiesség ez, mely tartalmazza önmaga ellentétét, a szűkösség, a bezárkózás elleni küzdelmet is, valamint a szűkebb pátria szellemi tartalékaival való számvetést. Egyszersmind figyelmeztet arra, hogy aki Pesten született és nevelkedett (mint e sorok írója), az sem tud kimenekülni a szocreál provincializmusból. E tekintetben Grendel két korai regényét rokonnak érzem Temesi Ferenc Por című munkájával (melyet hajlamos vagyok Temesi későbbi könyveitől elkülönítve értékelni), vagy akár Rakovszky Zsuzsa nyolcvanas évekbeli Sopron-ihlette verseivel is, melyek kisvárosi motívumai két évtizeddel később beépültek A hullócsillag éve című regényébe.

Grendel regionalizmusa persze mindenekelőtt Mészöly Miklós vidék- és tájszemléletével rokonítható; nyilvánvaló, hogy Mészöly e tekintetben is hatott rá. De Mészöly Grendelre gyakorolt hatása – így gondoltam akkor, és ma is így gondolom – nem ebből a szempontból igazán fontos. Egyik akkori barátom (aki azóta megőszült, és tanszékvezető egyetemi tanár lett) kevéssel a Galeri megjelenése után Pozsonyban járt, és valahol – talán egy rendezvényen – váltott néhány szót Grendellel. Visszajövet azt mesélte róla, hogy „egy kicsit olyan, mint Mészöly”. Minthogy sok éve személyesen ismerem Grendelt, tudom, hogy emberi habitusa nem olyan, mint Mészölyé. És minthogy könyveinek legnagyobb részét olvastam, azt is tudom, hogy az írói világ, melyet a Galeri után negyedszázad alatt kialakított, nemigen rokonítható a Mészölyével. Viszont azt is tudom, mire gondolt M. T. Pozsonyból visszajövet 1983-ban, és amire gondolt, abban igazat adok neki. Ő a szellemi szabadság és az erkölcsi integritás együttállását vette észre Grendelben, és e tekintetben Mészöly csakugyan példamutató lehetett, ahogyan példa és minta volt más fiatalabb írók számára is. Amikor Grendel az Éleslövészet vége felé a józan számbavételek eredendő szomorúságáról beszél, egyszersmind azt a tapasztalatot is megfogalmazza, mely szerint az írói tehetség (illetve a minőség és a teljesítmény, melyben ez manifesztálódik) nem függetleníthető az imént említett két faktortól.

Mielőtt nekifogtam volna jelen sorok írásának, ismét elolvastam az Éleslövészetet és a Galerit. Az elmúlt negyedszázadban sokat változott az irodalom és az irodalomról való gondolkodás, és változott Grendel pozíciója is, egyebek mellett azért, mert a Hűtlenek című novelláskötetnek és a két korai regénynek egy komoly, értékes életmű lett a folytatása. Korai munkáinak mai olvasását nem tudja nem befolyásolni az életmű későbbi darabjainak ismerete vagy akár puszta tudomásulvétele. Erről a két korai regény olvasásakor legföljebb elfeledkezni lehet, azt is csak egy pillanatig.

Mielőtt azonban eljött ez a pillanat, megállapítottam, hogy a két könyv most is elevennek hat, most is megszólítja az olvasót, és arról győz meg, hogy szerzője kiváló tehetség. Az a fajta, az alkotói kiérlelődéshez közelítő frissesség érződik bennük, mely számomra mindig is megnyerővé tette számos, később naggyá lett író első, második, harmadik művét; amikor a szerző még nem nagy író, de érződik, hogy az lehet, sőt lesz is. Persze, a két könyv nem egyforma szövésű: az egyikben a történelmi hagyomány önfeloszlatásának indítéka dominál, a másikban inkább a polgári létezésmód archeológiája.

Az Éleslövészetben a szomorú, kisszerű legendák a folyamatos ironizálástól, vagyis további lefokozástól nem lesznek kevésbé szomorúak, ellenkezőleg. A kisvárosi tucatember különcködései, melyek a regény lapjain kifogyhatatlan leleménnyel vannak variálva, átlépve az első, történelminek címzett részből (ahogy a szerző mondja, leszámolásból) a második részbe, egyre nyilvánvalóbban védekező jelleget öltenek; valamilyen, állítólag „azelőtt” fennállt közösségi lét maradványformáit vannak hivatva átmenteni a szocreál modernizáció sivársága közepette. (És erre most szeretném nem rávetíteni a későbbi, posztszocreál-abszurdisztáni országismeretet.)

Ennek regénytechnikai hozadékát nem annyira az anekdoták lebegtetésében, inkább az elbeszélői feltételes módból építkező narratívumban látom. (Aztán a „trilógia” harmadik részében, az Áttételekben Grendel az önmegszólító beszédmód cselekményesítésével kísérletezik, és ezzel külön érzelmi nyomatékot ad a műből áradó rossz közérzetnek.) A feltételes mód egyik eredménye a meg nem írt fiktív regény fiktív megoldásainak mérlegelése a valóságos regényben és a konjunktív hős – egy bizonyos Kánya úr – megkonstruálása, szerepeltetése, majd menesztése a „végső leszámolás” lapjain.

Azt hiszem, ezeknek az ötleteknek íróként magam is lekötelezettje vagyok. Nem biztos, hogy másfél évtizeddel később, a Testvériség írásakor megpróbálkoztam volna egy fiktív és egy imaginárius regény cselekménybe vonásával egy valóságos regényben, ha erre az Éleslövészet példája nem bátorít.

A Galeri elbeszélői stratégiája – és ennek megfelelően írói tétje is – más. Az egymásba ékelődő nagyobb elbeszélések (a Sághy-, Vilcsek-, Bohuniczky-szál, az EL-nek nevezett elbeszélő vallomásos önfelépítése, Fazekas Lőrinc és Borbás Magdolna – utóbb kitalációnak bizonyuló – szerelmi tragédiája) és ezeken belül a mozaikszerűen illeszkedő, máskor egymásból kiágazó anekdoták, példázatok a megélt közelmúlt személyességének vagy elbeszélhetőségének dilemmáját vázolják fel. Olyan probléma ez, melyet csak radikális poétikai szemléletű, bátor prózaíró tud jól kezelni, és amely felveti az elbeszélői mindenhatóság és (nem pedig vagy) pártatlanság kérdéskörét is. Hogy ismét egy személyes megjegyzést tegyek: Grendel volt azon írók egyike, akik e kérdéskörre ráirányították a figyelmemet akkoriban, a nyolcvanas évek elején.

A címben szereplő fiatal író természetesen az akkor 33-34 éves Grendel Lajos, nem pedig e sorok papírra vetője. Grendel későbbi könyveit már a pályatárs szemével olvastam; nem tudtam nem figyelni a bennük mutatkozó hatásmechanizmusra, azokra az írói eszközökre, melyeket mindinkább munkaeszközöknek láttam. Az a félig naiv rácsodálkozás, mely az első két regénnyel való ismerkedéskor elfogott, az irodalmon kívüli érdeklődőknek juthat osztályrészül. A kerekszámú születésnapjához érkező Grendel Lajost ennek felidézésével szeretném köszönteni.