Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. április – Másik Nyugat / Hajdankor; Menü; Vadászaton; Egykutya

Hajdankor; Menü; Vadászaton; Egykutya

               

Hajdankor

               

Rövidnadrágban s a kezében étel-

hordóval lép be az asszonyok közé,

bágyadtan, mint Szép Ilonka, kit titkos

bú emészt. Dél van. S ő nem épült fel még,

és szándékában sem áll felépülni,

míg a világ világ, és benne itt

a gondozói, ez a fehérnép. És ét-

vágya is csapnivaló, mint egy párzó légy,

mely nem bírván leválni tükörképéről

ájultan siklik át ezredszer önnön

szőrzetén. Hajtja-e kutatóösztön,

az egyelőre rejtély. Dél van, az ebéd

ugyanaz, ami minden csütörtökön.

               

                 

Menü

                 

Ételhordója aluminiumból.

Három lábos. A leves lesz legalul,

középütt a krumpli (tört) és arra jön

a mártás (vagy szósz), almából, piszkéből

vagy paradicsomból. A levesben cérna-

metélt, lágyan, mondhatatlanul siklik

hátra ajkán keresztül s a nyelvén, ám

nem magában, mert néhány szál a szálkás

marhafőttből közéje vegyül. Nárcisz

növésben van, könnyen tartózkodik hát

a nőktől. Szemöldöke viszont sűrű,

úgy boltozódik föléje, mint egy-egy

vadon, melyet a homloka hol felderít,

hol felhőbe von. Haja égnek mered,

mint egy angyalé, a Paradicsomból.

                     

                     

Vadászaton

                   

Vadászaton. Mi keresnivalója

egy betegnek egy vadászaton. Nárcisz

még csak nem is lábadozik és máris

mintha pillangót kergetne szédülten,

mint Szép Ilonka tette volt egykor a

Vértesben vagy hol. Nincs meg minden szó be-

téve, a Vadász pedig messze távol.

Tenyerében egy öregasszony arca.

Orra. Nárcisz, futva, rosszat szimatol,

pilleágya vasból s vasból a sodrony

is, egy pincéből, a matracon majd ott

a nyoma. Minthacsak leette volna,

de alulról, mintegy végsőt szagolva,

más szóval, felette, tehát, törzsvendég

gyanánt egy orrszagú országban, ahol

Nárcisz (tátott szájjal) lesheti magát.

                   

                   

Egykutya

               

Az udvar nevet rajta, csütörtök van

és kora ősz (vagy vénasszonyok nyara),

meztelenül a nők karja, kedvelik

őt, mindegyik a jót akarja vele,

karjuk fölkenődik a fejükre, nem

bánnák, ha ebédjét ott költené el

a fiúcska, köztük. Az étkezdében.

És buggyan a derű, tokájuk alá-

ömlik az emlőjükre, csak ne féljen,

kutya sem fogja megharapni közben,

s ha mégis, na mondd már, megmar egy szuka,

s menten ugyanaz gyógyít a szőrével.

Nárcisz fülében pattogva sziszegő

dallam, akár a moziban, vagy éjjel,

félálomban, mert folyvást vizelni kell,

és dönteni, keljen-e harcba ellen-

állni az ember, vagy itt, most engedjen

szabad folyást a kerülhetetlennek.