Homokvihar

Az itt következő szövegek egy kamaraopera librettójának foszlányai.

A szerepkijelölések, a szerzői instrukciók eltűntek, sivatagi szél árad a szövegből,

mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat.

Igen, mi kértük ezt is,

itt, egykori olajfák tövén,

az istenek lába alatt, akartuk,

hogy eljöjjön végre a kardalok ideje,

melyek zsúfolásig vannak

hol kopaszodó, hol dús loboncú halottakkal,

sisaktaréjokkal, tógákkal, fogatlan, csontos vagy hízott

halottakkal. A sivatag immár láthatatlan

halottjaival, a tenger behódolt halottaival,

a nulla halottaival,

köznapi halottakkal, akik csak annyira különböznek egymástól,

mint hétfő a keddtől.

Hogy sirattuk volna asszonyunkat, mi, körülötte lebzselő rovarok,

mi undorító, szarszagú férgek, akikről már

nem tudni, hogy egy oszló tetemből

születtek vagy épp az vonzotta

őket ide, komponálta orgiába,

hogy sirattuk volna, bő lére eresztve, ahogy illik,

ha lett volna bennünk több részvét, de a nyüzsgés akarásában és a belterjes

szagban belefeledkeztünk bomló szöveteibe,

rothadása édességébe.

Mert a hullaevés új grammatikát követel, melyre

új szónoklattan épül.

Már késő volt, amikor behozták,

amikor kihunyt az utolsó lámpa is,

amikor komor arcú fajtalanokkal teltek

meg a ciprusliget bokrai és halkan súgott hosszú számokkal.

Elfogyott az olaj, a kenyér, a szög,

de megtelt a terem határtalan éjszakával,

mely úgy feszült belülről az ablaküvegnek,

hogy kintről domborúnak látták,

mintha buborékok türemkednének ki a ház szemein,

sötét és teli könnyek,

villás árnyék nem hullt a teraszra,

ki látott már ilyen érző rugalmasságot,

mely így gúnyolódik a jó szándékú anyaggal?

És átszúrt minket és megszögezett

minket és megetetett minket ez a hideg,

mely kiáradt közénk belőle,

és minden szó homokot pergetett a lábunk alá.

Azóta homokon járunk, ifjak és aggok, azóta homokon járnak e ház lakói,

a régiek és a mostaniak is, mert csak a homok

tudja mássá és mássá modellezni ugyanazt

a történetet, melyet évek óta

külön-külön és nyilvánosan,

de mindnyájan többször is elmeséltetünk vele.

Mivé lesz a homok? Ez a száz testtel megáldott

örökös kivetkőzés, mely itt és most is lehetővé,

levővé vagy akár újra levethetővé válik?

Mi nem is létezünk,

a rendszeren kívül állunk, s esetleges jelenlétünk

mindig kissé odábbra, oldalra, peremre, margóra kerül,

valahogy a képernyő láttató részén túlra, létezz, ha tudsz

önmagadon túl is. A mértéktelen törekvések rétegeiben.

A retorika szája csücskében.

A retorika bal szájcsücskében, amikor arcba csap

a homokvihar.

Itt akkor sem voltak igazi hegyek,

vadászokkal, ugrándozó ebekkel, míg élt,

csak egy kivetítő varázsolta őket mögéjük,

a folyó viszont átszaladt a szobán (ma már csak a

homokmeder látszik), olykor, ha beteg az ember, ha nosztalgiázik

vagy emlékezni próbál, hallani még a hínárba

fulladt (fullasztott?) pucér lányok

szívdobbanásait a végső rossz,

a tiszta emlékképek áradása előtt,

hallani olyasfajta sikolyt, mintha Hülaszé lenne,

akiben még ott fészkelődik a hülé, a teremtett ősanyag.

És kék volt az ár, gyászt nem ismerő,

testek szobrásza, jobban mondva mozdulatoké,

melyek benne álltak össze értelemmé,

minden részletnél

időző alapos mester, és türkiz volt az ár, mely idehozta

ezt a széket, a pazar szamoszi ágyat, a tűzhelyet,

a faragott asztalt, a képet a falra,

ezt a giccses, bohókás képet: a töppedt szőlőfürtöket

Dionüszosz fején, delfineket, ügyetlenül ragyog,

akár egy kiskorú csillag,

és fekete is volt az ár, véres, amikor a testeket hozta be,

amikor a kincsesháztól a fürdőszobáig

száguldott végig, a fegyverkamrától a tömlöcig, és itt hagyta a kész

testeket, pár kölyköt, csitrit, fogatlan aggot,

nyomorékot, a már akkor látszó idegent, komoly fejedelmet,

köztiszteletben álló asszonyt, rabnőt és őt,

Hippolütoszt, hiába úszott ezer darabban,

egybegyűltek a tagok a végső rendelés

törvényei szerint, s itt maradt velünk máig,

túlélve háznépével a folyót, homokkal a talpán, miután a víz

visszahúzódott az alvilágba,

itt maradt szépséges ruhátlanul,

mint aki nem érzi többé a szenvedélyt,

amelyből egykor megalkották.

Akkor már bevette a mérget,

egy ilyen tisztes asszony, na képzeld,

és áradt benn szét, mint a ház szaga a nyitott ablakokon

az ellenállhatatlan semmisülésbe,

egy rémes bárban ült és ivott,

Párizsból hozatták haza,

mennyit fizethettek a koporsóért,

a pora is elég lett volna, hogy hellén föld

ringassa végérvényesen

biztos porladásba, nem érzett semmit, csak

legfeljebb annyi zsibbadást, mint ha muszájból

ölébe mártotta ujjait, melyek hol úgy

fészkelődtek,

mint egy álmos denevér,

hol olyan könnyűek voltak,

mint konyhaasztalon a svábbogár lépte.

De a levél, amit hátrahagyott, a levél....

Úgy végezte, mint egy kiégett

pornószínész, akiről

már azt se tudni, nő vagy férfi, a leginkább

egy transzvesztitára hasonlított,

sokat tudott a testről, a test alantas igényeiről,

semmi se hozta zavarba jelentéktelenségben

fürdő kék szemét, de most, most,

a végső pillanatban megcsinálta,

megcsinálta és érezte, ahogy

elöntötte ereit az önző, de fenséges heroizmus.

Párizsban nincs is tenger, Párizsban szar sincs,

csak az előre lekottázott sorsok vannak

összehányva egy színház

hátsó termében,

ahová az olümposziak is el-eljárnak,

a zenekar, ha rázendít, ritkán véti el

a partitúrát, a taktust, a ritmust, az énekesek csak nagyritkán hamisak,

gyorsan cserélődnek,

a pózaik eltúlzottak picit, akár a víztükörből

kinövő fákéi, a lejegyzés, azzal van baj, elég pontatlan,

hibás, tudnánk jobbat, de ilyesmi épp elég ahhoz,

hogy összeálljon valamiféle élvezhető zene,

nem mondom, hogy a szféráké, amelyet a földiek közül

talán csak Püthagorasz hallott.

Ez a szakasz sem fog napfelkeltével végződni,

bár még meggondolható.

A hősök természete ilyen, belépnek a történetbe,

elvonszolják a nők húsát a vágóhidakra, az

árnyas barlangokig, a körüldongott

lugasokig,

a szobortalan hátsó szobákig,

a terméketlen temetőkig,

aztán pár koreografálatlan dugás közben kiötlik

a kulisszákat,

és átlátszó meséiket rábízzák a gyengéd homokra,

kéjsóvár szélre.

A történetek háza a homok háza.

A történet az elbeszélő sikerétől függően

a szójátszás félelmetes sivatagja,

vagy egy összepisilt homokozó.

Ez a kiképzés, ez a reggeli torna,

ez a kifogyhatatlan feladatsor unalmas,

a terepszín katonatrikókon mi szép van

az izzadságfoltokon és a testszagon kívül?

Ha mindig ugyanazt mondod,

de színezve picit, ha másképp izzadod át az egyenruhát,

nem szebb-e s kerekebb a történet, mint

a lépcsőkön ülő gyerekek szeme?

Apám történetébe kezdeni olyan,

mint fél mondatba tuszkolni,

lökni, csúsztatni egy későhellén szarkofágot,

a szerte gyilkolt testeket és az ölőkéit, a rítust, az arányokat,

Hermész tündökletét,

apámnak nincs története, történetei vannak,

úgy állnak össze apámmá, mint sivataggá

a homokszemek, ha belegázolsz, ne végy sarut, fürödj

meg a homokban,

akár egy tetves íbisz.

A homoktól nem lehet szabadulni három nap után se,

strukturált alakokba, rétegekbe rendez a homok,

úgy tapad, hogy szinte öltöztet, borítsd ki, vándor,

a sarudat és a szemedbe száll vissza a porhomok,

a pofádba veri a szél,

és végül annyi szem tapad rád, hogy szuszogni sem marad erőd

a történetek súlya alatt.

Apám történetét megírni a homok történetét megírni,

vagy a szélét, mely bánni tud vele.

Ó, Africus,

Apeliotes,

Aquilo,

Auster,

Boreas,

Caecias,

Corus,

Eurus,

Meses,

Notus,

Phaenicias,

Zephyrus,

ki törődik millió részes szappanoperáitokkal?

És engem, engem is el kell helyezni a sivatagban,

a történet elsivatagosodásában: felemlegetni az elindulást,

a nagy útra kelést, a száműzetést,

az itt hagyott Troizént. Apám után indulok,

felkeresem sorra a szukáit, ribancait,

végighallgatom ostobaságuk eposzait.

Hogy mennyi zűr volt az Ariadné-üggyel is,

míg végre kárpótoltuk némi pénzzel,

de ivásra adta a fejét és megdicsőült

egy part menti alkoholelvonóban,

akár egy parnasszista festményen,

Ikaroszt látta hullani ezerszer naponta,

Phoibosz vadlovait gázolni a testén,

tébolyultan dörgölte viszkető ölét

a forró kőhöz, de a tünetek

nem múltak el, pár perc múlva kezdte elölről.

Theramenesz, ezúttal én megyek,

én simítom el apám zűrös ügyeit, előbb-utóbb

kirobban a botrány és tudni fogom,

mit kell tennem.

Második Héraklész! Ugyan, mit tud egy ilyen a görög

nyelvről? A bolond gránátalmafáról?

A sok szörny barlangja, ugyan! Feltárta mindet, hogy a szörnyet visszakényszerítse

végül a láthatatlanba,

Prokrusztész,

Szirisz,

Szkiron,

Kerküon,

a krétai bika: pinák lakói ők, egészen hétköznapi pinákban

talált rájuk apám.

Bízz bennem, Theramenész, megtöltöm homokkal

apám történeteit.

Jaj, hány lesz így belőlem, hány, Theramenész,

hogy kópiám, klónom, önazonos variánsom lesz,

hányszor leszek szerzői vágyálmok tárgya,

lehetek-e még egységben jelen

a történeteimben,

találok-e még oldalakon át összefüggő,

hiteles sorsot?

Vim corpus tulit – ugyan már, monsieur Racine,

egész más érdekelte a fiatalurat,

a kimondhatatlan bűnt, mi tudjuk,

a körötte dongó asszonyok, mi tudjuk,

az emlőt is utálattal köpte ki,

pedig farkaséhes volt,

nem bírta termő nőszagunk,

hogy ezt a ribanc anyját? E rosszhírű

család legutolsó sarját? Ugyan, felejtse el Senecát,

monsieur Racine,

és tegye magát túl mielőbb heveny jambusain,

a lófürdetés érdekelte csak, a vadászat, ahogy

társaival immár levethetetlennek látszó izmokba

öltözve gázoltak a vízbe,

olajtól fénylett antik testük s a lósörény,

mintha messzi kentaurok

jöttek volna inni szépítő varázslat után,

írta egy fiatal költő, aki lovasbaleseteket katalogizált

hosszú elégiafüzérekbe,

mindent átjárt a víz, a szépség vize a jelenlévő jelentéseket,

a jelentésmozgásokat, boldogan nyalta le a homokot róluk

a félelmetes mozgás,

és hogy tapadt a kifésületlen útpor,

ezt képzelje el, monsieur Racine,

hogy tapadt a hajba olaj és babérgally

ihletében birkózáskor, mikor ismeretlen betűket olvastat

el nézőivel a mozgás. És azt beszélték akkor:

nézzétek, mekkora sorscsapás lesz nekik,

ha vének lesznek és megalázottak, ha elrejtik

töppedt szemérmüket, de nem úgy,

ahogy arab fiúk rejtik a fürdőben

liliomkelyhekbe bársony makkjukat, véglegesen, harcképtelenül,

rákosan, bőrbetegen, izomsorvadással,

barlangokba bújnak, testes tüzek

mellé kuporodnak, kuckókba bújnak,

csupa homok lesz aszott redőkkel telerajzolt testük, és mint egy ganajtúró bogár,

görgeti őket maga előtt az idő.

Nekem homok árad a combjaim közül,

ha levetkőzöm,

ha szétnyitom a lábam, dől a homok, mondta Aricia,

még most is hagyjam magam

felcsináltatni? Micsoda bosszú lenne,

micsoda bosszú lenne apádon,

ha gyereket szülnék neked, én, a rabnő,

az elhurcolt, lesajnált, az orrok előtt fonnyadó,

aki örök szüzességre vagyok kárhoztatva Thészeusz

által, csak magának tart, csak ő ment végig rajtam,

nem volt következménye,

könnyen tagadja le most,

odaadom magam neked is,

ha nem félsz, hogy betemet a homok.

Átkelni a sivatagon, apám történetein,

hány, hány karaván indult?

Mennyi nép, térkép, terepjáró, hang,

távcső, szín, zavarba bódulás és bódulásba

zavarodás, mérce, terv és elv, elv és terv,

és tervezetlenség, a homokszemnek

nincs variánsa csak mása, kiköpöttsége van neki,

meg benne van a küszködés, az út innen oda és az innen oda

sokasodása a görög nyelvben. És mentek mind, átgázolva

a görögségen, a hellének szent

nyelvén, mentek Euripidész, Seneca,

Racine, Bussotti, mentek bután és ifjan

a homokvihar szívébe egyenesen,

de a sivatagban csak ideiglenes lét lakik,

a szelek óránként írják át egyik nyelvből egy másikba a táját,

jambusból hexameterbe. Holt formák változatossága,

még hogy a tárgyi világ nem ismeri a mozgást,

eleven morák archeológiája,

egy nyelvtörténész jegyzetfüzetei,

és mindez oly elegáns

és tévedhetetlenül pontos kivitelezésben,

hogy a sivárságot kell tekintened

életed legtökéletesebb művének, mert bölcsebb az mindünknél,

a sivatag bölcsebb, minta tenger,

önmagából ered mássága:

egyszer a görög nyelv összehugyozott homokozója,

máskor a nyelv visszaáradása

önmaga homokóra-egységébe

a kimondás után közvetlenül.

De kitartanak-e, monsieur Racine,

kitartanak-e délibáb rímei az oázisig,

s a tőrt, e pazar bűnjelet nem süllyeszti-e biztos mélységbe

a ház homokja,

hiszen itt minden szóban homokszem forog.

Büdös kurva volt, a legrosszabb cafat,

gonosz vagyok, de ez az igazság:

kegyetlenség nélkül nincs felépülés.

Adott pár göncöt, igaz, de kidobta volna úgyis,

hasadt volt az a kockás, gombtalan a lila kosztüm,

többet dolgoztam velük, mintha újat

varrok. Bezzeg Oinone,

egyetlen kéz, egyetlen érdes kéz volt, sic et simpliciter,

egy kéz, melynek semmit sem jelent a fogás, csak az ujjak ösztönét,

az elengedhetetlen közeledést

minden elegancia és várakozás híján, kiszámítottan és

kiszámíthatóan.

Egy ilyen kéz bármit túlél, bármit

fölemel a porból.

És puha ronggyal törölgette és langyos

vízzel mosta, akár egy sebet vagy kipállott belső combjait,

egy órát utazott érte a külvárosba,

míg rátalált a téglagyári úton,

nem tudta, melyiket vegye, végignyergelte az összest, hallgatta

az eladó tanácsait, még most is elönti

a melegség, ha a tetoválásaira gondol: szárnyak, apró kék szárnyak,

egymásba kapaszkodó szárnyak a balé biceps alatt,

disznó vicceket meséltek és szójátékokat szerkesztettek

egy pohár sör mellett,

s a szárnyas istent benőtték a szavak,

a boldog fecsegés szavai,

tudta, már nem tud vigyázni, már nincs visszafelé,

előbb-utóbb végeznek vele. Nem száguldozni akart,

hanem leszállni róla,

vele lenni, nem rajta vagy otthagyni és gondolni rá,

otthagyni ezt az ideig-óráig Ariadnét,

a funkció után lelni funkciót,

a motorház zenéjének kioltásával,

a farmer után modellált bőr

természetességével,

a 60-as évek filmjeinek modorában,

a go go táncos érzéki könnyedségével,

azzal a közvetlenséggel,

mely közeget teremt önmagának, és közelebb hoz

bárkihez, melynek megbocsátható, hogy fönn akart

maradni ebben a versben, még mielőtt beáll

a történet teljes elsivatagosodása

vagy másnap reggel kiragyog a naplemente.