Ír szerző a legújabb Booker-díjas

A Man Booker-díjat 1968-ban alapították azzal a céllal, hogy a Brit Nemzetközösség valamelyik országában, illetve az Ír Köztársaságban született regények közül adott évben a legjobbat kiválasszák, szerzőjét ünnepélyes elismerésben és jutalomban részesítsék. Igen rangos díjnak számít tehát, és aki megkapja, okkal számíthat arra, hogy művei iránt jelentősen megnő mind az olvasók, mind a kritika érdeklődése. A díj születéséhez képest viszonylag későn, 1978-ban kapott ír származású regényíró először Booker-díjat, nevezetesen a néhány éve elhunyt írónő, Irish Murdoch. 1993-ban és 2005-ben nyerte el a díjat megint ír szerző, Roddy Doyle, majd John Banville. 2007 októberében ismét ír regényíróra esett a körültekintően mérlegelő bizottság választása, Anne Enright (1962) személyében Murdoch után másodszor ismerték el női szerző munkáját. A díjat kiérdemlő mű, melynek címe The Gathering (Az összejövetel), az írónő negyedik regénye. Ez a bővülő névsor jól dokumentálja, hogy az angol nyelvű ír regény egyre figyelemreméltóbb színvonalat ér el az utóbbi időkben.

Egyetemi tanulmányainak egy részét Enright Kanadában végezte, ezt követően pedig a dublini Trinity College-ban szerzett diplomát modern angol és filozófia szakon. Először színházaknál, illetve az ír televíziónak dolgozott, még néhány saját darabot is írt, majd Angliában tanult tovább és szerzett magiszter fokozatot a kreatív írásművészet területén. Férjével, aki színész és egyben rendező, valamint két kisgyermekével jelenleg a Dublinhoz közel, Bray-ben él. Saját élményei alapján Making Babies: Stumbling into Motherhood (Gyerekeket csinálni: csetlő-botló anyaság) címmel 2004-ben a gyereknevelésről adott ki élvezetes, könnyed hangvételű könyvet.

Az írónő 1991-ben jelentette meg első, korai novelláit egybegyűjtő kötetét The Portable Virgin (A hordozható Szűzmária) címmel.[1] Egyértelműen jó kritikai fogadtatását jelzi, hogy Rooney-díjjal jutalmazták. A kötet novelláinak szarkasztikus humora és iróniája, melyet nemritkán a képzelet szürreális játéka is színez, az írek közül valóban a legnagyobbak, Swift, Joyce, Flann O’Brien és Beckett prózastílusát juttatja az olvasó eszébe. Enright főszereplői általában nők, akiknek élményvilágába röpke betekintést nyújt egy-egy darab, miközben egyszerre szellemesen és élesen vet fel különböző módon kényelmetlen, netán éppen kínos társadalmi kérdéseket.[2] A kötet címadó novellájának hősnője, Mária középkorú feleség, aki már monológja elején bejelenti, hogy a szokványos megcsalatási történetet adja elő. Azután mégsem csak ilyenről olvasunk: a narráció tele van öniróniával, a képzelet felszabadító szárnyalásának bravúrjaival. Kiderül, hogy Mária férje szeretőjének neve szintén Mária, a fodrásznál pedig jobbján és balján egyaránt Mária nevű nők ülnek, nyaktól lefelé kék színű lepellel betakarva. Végül az egyik Mária táskájából egy kisméretű műanyag, kékköpenyes Szűzmária kerül elő, a szobrocska belső üregében szenteltvízzel – valaki egykori ajándéka Lourdes-ból. Minden nő Mária, így a Nő megtestesítője és nem egyedi szubjektum, mellyel a szöveg a nőiségnek a katolicizmus dogmatikus felfogása és a patriarchális szemlélet továbbélése során állandóan újratermelt sztereotipizálására, emblematikus tárggyá történő redukálására irányítja a figyelmet, de komikus ismétléseivel egyben a helyzet abszurditását is kiemeli.

1995-ben Enright első regénye, melynek címe The Wig My Father Wore (Apám parókája), szintén hamar megtalálta olvasóközönségét. Elsősorban talán azzal, ami a korabeli ír irodalomban még elég ritka vonás, hogy a mű szövege jócskán merít, pastiche formában is, a popkultúra eszköztárából, leginkább a televíziós műsorok világából. Főszereplője egy tragikus véget ért ír mitológiai nőalakról a Gráinne nevet kapta eredetileg, de a reménytelibb hangzású Grace-t választja helyette, és TV-vetélkedők producereként dolgozik. Az elbeszélés fragmentált, a többnyire fiatal főszereplők egy látványosan reprezentációk uralta világban élnek és kellő szkepticizmussal alkalmazkodnak hozzá. Emellett azonban az ír kultúra egyes hagyományos toposzai és kliséi szintén jelen vannak a szövegben. Az egyéni életlehetőségek javítására a múltban oly gyakran választott emigráció miatt a szülőhely elhagyása, a hazatérés, az otthonhoz való ambivalens viszony visszatérő témák a modern ír irodalomban, a regény többek között ezek paródiáját is nyújtja.[3] Ugyanakkor a narratív szerkezet metaforák, emblémák sorából építkezik: a legfontosabb már a címben szerepel, az apának az idők folyamán megkopott, de Grace anyja által fetisizált tárgyként tisztelt parókája, ami a család (és az ír társadalom) testtel kapcsolatos titkolnivalóinak és örökölt tabuinak jelölőjévé válik. Egy Stephen nevű angyal figurájának megjelenése már a regény nyitó fejezetében pedig az ír kultúrában oly jelentős természetfeletti elemet idézi meg, ám egyúttal profanizálja is. A hús-vér Grace szellemiséget képviselő ellentéteként Stephen a gender-meghatározottságok különbségeinek felvetését szolgálja, de a cselekmény folyamán fokozatosan csökken kettőjük között a távolság. A könyv egyik kritikusa kiemeli, hogy míg az Apám parókájának nyelve és stílusa lenyűgözően sziporkázó, főszereplőjét és központi alakjait nem lehet igazán szeretni, vagy netán velük azonosulni, az olvasó kívülről tudja csak nézni történetüket.[4] Szerintem azonban éppen ebből a kettősségből származik a szöveg provokatívan megszólító ereje, a különböző tapasztalati szinteket egymással párbeszédbe állító, vonzó eredetisége.

What Are You Like? (Milyen vagy?) címmel a 2000-ben megjelent, Encore-díjjal jutalmazott második Enright-regény az identitás témáját járja körül, mint sok más mű abban az időszakban, amikor a hirtelen gazdasági növekedés tendenciája paradox módon bizonyos szociálpszichológiai feszültségek és anomáliák felszínre kerülését is elősegítette. A könyv két ikerlány történetét mondja el, akiket nem sokkal születésük után édesanyjuk halála miatt elválasztottak egymástól, ugyanis apjuk kettőjüket együtt nem vállalta. Maria Írországban marad apjával, Rose Angliába kerül nevelőszülőkhöz. Több szereplő nézőpontja érvényesül, a lányok, apjuk és nevelőszüleik, a halott anya, valamint a Rose örökbefogadását intéző apáca történetét egymással váltakozva adja elő a mozaikszerű elbeszélés. Az egymást kiegészítő ikrek több ősi mítoszból ismert motívuma itt az én hasadtságát jelöli: a főszereplő lányok egyéni tapasztalata mintha mindig egy másiké is lenne, valaki mást is sejtetne a háttérben. Nem véletlenül, a leggyakoribb metafora a szövegben a belül–kívül kettősségét, az egyszerre alanyként-tárgyként létezés ambivalenciáit mutató tükör. Maga a cselekmény tulajdonképpen az ödipális történet újrafogalmazott változata a közelmúlt ír kontextusában. Az ikrek születésekor az anya meghal, az apa pedig úgy dönt, szétválasztja a gyerekeket, amiben az egyház autoritását képviselő-kiszolgáló apáca maradéktalanul segítségére van. A lányok apjuk (az Atya) akaratából a patriarchális világba ily módon kikerülve igazából énjük másik, számukra csak bizonyos megérzésekben adott, amúgy ismeretlen, titokzatos felének sokszor szavakkal kifejezhetetlen hiányát tapasztalják. Enright bontakozó egyéni írásmódjára igen jellemzően a női identitás krízisét reprezentáló kimozdítottság érzést a test és különböző helyek, terek rendszerint disszonáns vagy egyenesen nyomasztó kapcsolatán keresztül ragadja meg a regény.[5]

A Milyen vagy? kínálja, hogy Kristeva nyomán olvassuk, miszerint a lányok által érzett hiány az anya testéhez kötődő, elvesztett szemiotikus dimenzió, amelynek harmonikus integrációja a szimbolikus rendhez igazodó szubjektumba az ikrek egymásra találásával valósulhat meg. Ebben a vonatkozásban a halott anya narratívája a regény vége felé kulcsfontosságú, különösen, ha együtt nézzük az apának a feleségével kapcsolatos érzéseit még a mű elején sejtető passzusokkal. Enright a modern ír irodalmi művekből oly gyakran hiányzó vagy azokban elhallgattatott, netán a család, férj és gyerekek jólétének hagyományosan kötelező szolgálatában állva szinte csak automataként funkcionáló anyafigura újabb változatát nyújtja. Az anya tényleges vagy lényegi hiánya a másik, alternatív szempont, illetve normarendszer némaságát, elnémítottságát jelöli az elhúzódó posztkoloniális időszak megcsontosodott patriarchális értékeinek, elvárásainak világában. Enright az anyát, Annát férje nézőpontján keresztül először kívülről, majd közvetlenebb módon egy teljes fejezetet elfoglaló saját monológjában ábrázolja, mintegy keretet adva az 1965-ben született lányok én- és otthonkereső történetének. Egyre furcsábban viselkedő feleségét nézve a férj nem kutat mélyebb okok után, hanem egyszerűen azzal a gondolattal tér napirendre az előbbi zavart megnyilvánulásai felett, hogy az asszonyi életnek megvannak a saját, különös törvényei. Miután az asszony kórházba kerül, a bútorokat, a szőnyegeket másnak, idegennek látva érzi hiányát, számára ugyanis felesége teste egyike volt a közös otthon terében folyamatosan kényelmet nyújtó tárgyaknak. Éjszaka a férfi kárpitozott női mellekről álmodik.

Szaggatott történetében Anna hangja tulajdonképpen azt adja elő, hogy ő maga sosem vált önállóan döntő és cselekvő szubjektummá. Megannyi korlátot állító környezetben nőtt fel, sokgyerekes anyja egyfolytában kötelességeit listázta, a családi élet bizonyos epizódjait eltitkolták, így azok szégyenfoltokként kísértették, nővé érése váratlanul érte és a halállal asszociálódott számára. Függősége házasságkötése után csak erősödik: az az érzése, hogy szinte kizárólag csak férje tekintetében létezik. A legfőbb problémát számára a szavak és a valóság között fennálló állandó diszkrepancia jelenti, következésképpen nem képes uralni a nyelvet, nem tudja önmagát a szimbolikus rendben megfogalmazni. Egy napon férje hatalmas antik tükröt hozat az előszobájukba. Anna meztelenre vetkőzve ebben nézi testét, de képtelen összefüggéseiben leírni, mit lát, még kevésbé azonosulni vele. Így hát nem marad számára más teendő, mondja, mint teherbe esni, vagyis megfelelni a férjes nő számára gyakorlatilag kötelezően előírt reproduktív funkciónak. Ugyanakkor Anna belső tiltakozásának tekinthető, hogy a gyerekekkel együtt egy tumort is kihord a testében: már gyermekei megszületése előtt élőhalott állapotban fekszik, szerepét betöltve pedig nincs is tovább helye a világban. Az ikerlányok éppen nagykorúságukat érték el, amikor megtalálják egymást. Én és másik találkozása mindkettőjük számára a felnőtt szubjektummá válás lehetőségét hordozza, de további életüket tekintve a könyv hangsúlyosan nyitott végű marad. A patriarchális ír társadalomban a nőként konstruált létezés továbbra is problematikusnak látszik. Beszédesen utal erre, hogy Rose kérdésére, vajon hol van anyjuk sírja, apjuk kitérően válaszol – Anna, az anya helye mindvégig meghatározhatatlan.[6] Monológja végén Anna mintha már nem a saját, hanem a szociokulturális értelemben egyaránt hasonlóan elnyomott helyzetű ír asszonyok nevében beszélne. Nem halt meg, mondja, hanem a pokolban él tovább, ami telis-tele van szavakkal, és ahol írják az embereket.

Az Apám parókája komikus nyelvi hatásokkal operáló posztmodern játékossága után a 2002-ben kiadott regény, a The Pleasure of Eliza Lynch (Eliza Lynch öröme) szintén a posztmodern kategóriájával írható le, bár stílusa jóval komplexebb, rétegezettebb. Ugyanakkor ez az írónő legkevésbé „ír” könyve, mivel témáját a 19. századi, dél-amerikai történelem bizonyos epizódjaihoz kapcsolja, főszereplőit a valóságban is élt alakokról mintázza. A címadó Eliza Lynch még mint gyerek az írországi Nagy Éhínség idején Cork megyéből került át Európába, ahol egy ideig elegáns kurtizánként működött. A regény nyitó fejezete szerint 1854-ben, Párizsban ismerkedik meg Francisco Solano Lópezzel, Paraguay akkori diktátorának fiával. López magával viszi a lányt országába, és kapcsolatukból, amely az időközben hatalomra jutó férfi haláláig tart, több gyermek születik. Sosem házasodnak össze, Eliza mégis több mint egy kitartott szerető, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy López tevőleges támasza marad a brazilokkal és szövetségeseikkel vívott ötéves háború véres káoszában, melynek végén a férfi egyre őrültebb tettekkel próbálja kivédeni a számára tragikus végkifejletet. Bár témája történelmi, Enright művének fikcionáltságát több síkon, elsősorban azzal hangsúlyozza, hogy a személyes megélés apró részleteit látványosan preferálja a nagyobb történet koordinátáinak magyarázó-értelmező leírásánál. Szokatlanul közvetlen módon, nyersességében, ugyanakkor diszkontinuitásában ábrázolja főalakjainak élményeit és formálódó világszemléletét. A nagyszámú szereplő mellett főalaknak csak Eliza és a skót származású orvos, Stewart tekinthető, akiknek nézőpontját egymással alternáló jelenetek során át érvényesítve szerveződik az elbeszélés. Közös bennük, hogy Paraguay kultúráját mindketten az európaiak távolságából, kívülállóként szemlélik, hasonlóan az írónő pozíciójához másfél évszázad múlva.

Az ír feminista kritikus, Patricia Coughlan tanulmánya Enright e művének intertextuális rétegét Joseph Conrad Nostromójához (1904) vezeti vissza. Conradhoz hasonlóan szerinte Enright a dél-amerikai miliő gyökeres másságával szembesíti a nyugati világ bizonyos értékeit, és ezáltal fogalmaz meg kételyeket és kiábrándultságot velük kapcsolatban.[7] Eliza egy brit gyarmaton született nő, ennélfogva – mint többszörösen alárendeltnek – a gazdasági és patriarchális elnyomás határozta meg választásait, majd Paraguayba kerülve egy a spanyol uralomtól nemrég felszabadult, dekolonizálódó országban él, a diktátori hatalom közelében, és abból közvetve részesedik is. Helyzetének etikai vonatkozásokat is felvető specifikuma, hogy két ellentétes világ között áll: a helyi arisztokrácia lenézi, bennszülött szolgájával viszont bensőséges a kapcsolata, ami a gyarmatosítás maradandó, lokális megosztottságokat eredményező nyomait demonstrálja. A posztmodern stratégia az írás jelenét, itt szűkebb értelemben a közelmúlt és a jelenkor Írországát foglalkoztató problémákat vetíti történelmi színtérre; a dekolonizáció ambivalenciái és feszültségei mellett elsősorban a nemi sztereotípiák és konstrukciók kérdéskörét hozza a szöveg előtérbe. Eliza és Stewart nézőpontjának különbözése, tapasztalásuknak egyfelől a testhez, másfelől az intellektushoz kötődő, hagyományosan tételezett ellentéte eleinte nyilvánvalónak tűnik, a regény folyamán a maszkulin és feminin látásmód és megközelítés egymás mellett futó kettőssége azonban egyre inkább relativizálódik, eredeti identitásuk destabilizálódik. „Szörnyen belefáradtam abba, doktor, hogy Eliza Lynch vagyok”[8], mondja a főszereplő Stewarttel beszélgetve a gyilkos háború kellős közepén, ami a fentiek szempontjából kulcsmondatnak tekinthető.

Néhány nappal a Booker-díj átadása után, 2007. október 24–27 között Leuvenben az ír nőirodalomról rendeztek a maga nemében úttörő vállalkozásnak számító nemzetközi konferenciát. Noha Enrightot a szervezők már korábban meghívták, az írónő időközben aratott irodalmi elismerése csak tovább növelte felolvasóestjének jelentőségét és izgalmasságát az egybegyűltek számára. A díjat hozó regény, Az összejövetel első fejezeteiből olvasott fel, majd a közönség spontán feltett kérdéseire válaszolt.[9] Ha nem is tudatosan, de serdülő korától feminista, reagált a saját feminista voltával kapcsolatos érdeklődésre. Maga a regény olyan, mint az élő szervezet, így tehát befejezéséig állandóan mozgásban van, felelte arra a kérdésre, vajon sokszor átírja-e szövegeit, mielőtt kiadja őket a kezéből. Az irodalmárok, kritikusok munkájáról az az óvatos árnyalással megfogalmazott véleménye, hogy az írókhoz hasonlóan ők szintén alkotó műfajban dolgoznak, melynek ennélfogva sajátos nézőpontjai lehetnek. Végül Enright azt a nem kevéssé meglepő kijelentést tette, hogy míg korábbi regényeiben a modern írásmód különböző változataival kísérletezett, addig a legutóbb megjelent, Booker-díjas könyve, Az összejövetel hagyományosabb stílust követ, realista.

Nem egészen az, vagy legalábbis nem egyértelműen az szerintem, noha a többi, korábban megjelent Enright-könyvhöz képest, néhány vonásuk más szempontból történő felelevenítése/átdolgozása mellett, kétségtelenül sok tekintetben ad újat. Műfaja határokon mozog, ugyanis egyes szám első személyben íródva félig családregény, félig pedig önéletrajz, egy negyven felé járó írónő énkeresése a nála nem egészen egy évvel idősebb, hozzá legközelebb álló fiútestvére, Liam öngyilkossága miatt átélt trauma nyomán. Az összejövetel toposza kétféle értelemben van jelen: egyrészt konkrétan, a könyv vége felé, a 30. fejezetben, ahol az ír miliőben is szokatlanul népes Hegarty család három generációjának tagjai Liam halottsiratására és temetésére jönnek össze, másrészt az emlékezés szintjén szinte mindenütt a szövegben, mert a narrátor a múltból előbukkanó kísérteteket faggatva próbálja megfejteni a titkot, mi is vezetett Liam tragikus tettéhez. Az idősíkok váltakozásával felépít egy rétegezett történetet, amelyből úgy tűnik, minden más, a családot érintő későbbi esemény eredeztethető. Ennek már halott főszereplői Ada, a nagymama, a belé fiatal korától szerelmes Lambert Nugent, akit viszont Ada nem választ férjének, és persze Liam. A történet középpontjában egy jelenet áll, mely szerint a narrátor, Veronica nyolcévesen a nagymama házában meglátta, hogy a lányosan szép Liamot a testi kielégületlenségtől szenvedő Nugent perverz kapcsolatra kényszeríti. Azaz ilyesmire emlékszik, de már a regény első mondataitól kezdődően bizonytalan abban, hogy mindez tényleg megtörtént-e, és vajon tényleg úgy, ahogyan emlékképeiben él. Mennyiben emlékszik az ember tényekre, megvonhatók-e az emlékezés és képzelet határai, mi a szerepe az emlékek értelmezésében a mára szinte mindent átható reprezentációnak és reflektáltságnak (például a kiskorúak elleni erőszakról szóló botránykrónikáknak a kilencvenes évek ír sajtójában) – ilyen és hasonló kérdéseket vet fel a regény. A bűnbeesésszerű eseményként funkcionáló, központi jelenet elbeszélésének fikcionáltságát Veronica maga is mindvégig hangsúlyozza, és időnként arra is utal, hogy a jelenben írja, képzelete segítségével pedig összefüggő narratívává próbálja kikerekíteni az emlékeket. Gyakran bonyolódik viszont ellentmondásokba, a tényeket homályos sejtések keresztezik, így a teljes történet megalkotása lehetetlennek bizonyul, az emléktöredékek alapján nem állítható fel a Liam végzetes tettét magyarázó, valamennyire is megbízható látlelet.

Realisztikus elemként marad azonban az igény, hogy a bátyja halálának sokkjától szenvedő főszereplő a múlttal együtt saját reakcióit is értelmezze, és a szavai szerint idézőjelbe tett életéből, melynek lényegét a mindennapos, a férj és gyerekek körül forgó családi rutin adja, egy tudatosabb létbe lépjen át. Enright előző regényéhez hasonlóan a specifikusan ír, társadalmi, morális kötődésű tematika nem közvetlenül, hanem rejtettebb módon van jelen a mű szövetében. Nugent perverz tette vagy nem-tette, esetleg nem így-tette nem önmagában, önmagáért érdekes, mondja ki a narrátor, hanem azért, mert a férfi egyfajta légkört reprezentált, melynek „áporodott levegőjét kellett nekünk is beszívnunk”[10]. A befelé tekintő, a társadalmi nemek és generációk együttélése szempontjából sok feszültséget, látens problémát őrző posztkoloniális időszak helyenként önsajnálattal, az őszinteség hiányával, az elfojtott vágyak kerülő utakon történő megnyilvánulásaival terhes levegője volt ez, ami valahogy mélyen ivódott Liambe, és Lamb Nugenthez hasonlóan már életében halottszerű figurává tette. Nevekben, epizódokban, a családot érintő eredendő bűn vizionálásában számos, de megint csak nem szokványosan dekódolható utalás történik a szereplők kulturális hátterét meghatározó katolikus hit és doktrínák világára is.

Az összejövetelben a legerőteljesebbnek bemutatott szereplő a nagymama, aki a cselekvő szeretetet gyakorolja, ugyanakkor előre néző, az élet kiszámíthatatlanságával számolni képes, humort sem nélkülöző saját életfilozófiát kialakító egyéniség. Ő képviseli a narrátor számára a pozitív családi örökséget, amit folytatni lehet, érdemes. Alakjával Enright az elvontan idealizált, de passzív nőábrázolások ír irodalmi hagyományának a 20. századi nőírók által kezdeményezett felforgatásához, újrafogalmazásához járul hozzá. Korábbi műveihez képest az érzékek, a létezés fizikai szintjei és a testiség dimenziói még kiemeltebb szerepet kapnak a regényben, a személyes történelem és emlékezés szokatlanul szoros kapcsolatba kerül, átitatódik a biológiával. A tudatos és tudattalan szükségszerűen elválaszthatatlan, és olyan értékek, mint a szeretet mindentől függetleníthető tisztaságának hite, megkérdőjeleződnek, szeretet és gyűlölet nem ellentétei többé egymásnak, hanem átfedik egymást. Ebben az értelemben Az összejövetel meglehetősen kegyetlen, az olvasókat előreláthatóan megosztó regény, mert lecsupaszít jó néhány közkeletű illúziót, de ezt főszereplője egyéni vívódásán túlmutatva emberi természetünk, lehetőségeink és korlátaink teljesebb felfogásának perspektívájából teszi.

Az itt közölt novella, a Párna, amely először 2002-ben jelent meg, több vonatkozásban is jellegzetes Enright-írás. Szereplői fiatalok, multikulturális színhelye különböző szempontok ütköztetésére, központi nőalakja önmagával, embertársaival, környezetével kapcsolatos, egymásra vetített részleteken át vezető felismeréseinek ábrázolására nyit lehetőséget.

[1] Anne Enright, A hordozható Szűzmária. Ford. Orzóy Ágnes. Budapest: Gondolat Kiadó, 2007.

[2] Vö. Sara E. Stenson, „Anne Enright.” Alexander González, szerk. Irish Women Writers: an A-to-Z Guide. Greenwood Press, 2006. 121.

[3] Christine St. Peter, Changing Ireland: Strategies in Contemporary Women’s Fiction. London: Macmillan, 2000. 44.

[4] Mary B. Stuart, „Curled Up with a Good Book.” http://www.curledup.com/wigmy.htm Retrieved 10 dec. 2007

[5] Lásd erről Susan Cahill, „Doubles & Dislocations: The Body and Place in Anne Enright’s What Are You Like?” Ondřej Pilnỳ and Clare Wallace, szerk. Global Ireland: Irish Literatures for the New Millennium. Prague: Litteraria Pragensia, 2005. 139.

[6] Uo. 144.

[7] Patricia Coughlan, „‘Without a Blink of Her Lovely Eye’: The Pleasure of Eliza Lynch and Visionary Scepticism.” Irish University Review 35.2 (2005): 350–52.

[8] Anne Enright, The Pleasures of Eliza Lynch. London: Vintage, 2002. 148. Itt és ahol másképp külön nem jelzem, az idézetet saját (K. M.) fordításomban közlöm.

[9] Mivel részt vettem a konferencián, a továbbiakat a felolvasás után helyben készített jegyzeteim alapján összegzem.

[10] Anne Enright, The Gathering. London: Jonathan Cape, 2007. 224.