Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. december / Az autólámpa; A kanárisárga

Az autólámpa; A kanárisárga

                     

Az autólámpa

                     

Harminc éve élek házasságban, és ugyanannyi

ideje boldogtalanságban. Jani volt az első férfi

az életemben. Negyedikes gimis voltam, amikor

együtt kezdtünk járni. Vonakodtam, mert a felvételire

akartam koncentrálni, de az érzéseknek nem lehetett

ellenállni. És Jani nagyon oda volt értem. Kezdettől

fogva voltak veszekedések, de mindig kibékültünk.

Úgy tűnt, együtt kell maradnunk. Hamar össze

is házasodtunk. Esténként azonban hamar azt vettem

észre, hogy egyedül vagyok. Munkára hivatkozott,

barátokra, mindig volt valamire. A főiskolára jártam,

rengeteget tanultam éjszakánként. Nagyon megviselt,

mikor kiderült, hogy egy lányhoz jár, aki régóta

a barátnője, és bizonytalan is volt, hogy melyikünket

vegye el. Négy napig nem aludtam. Az orvos nyugtatót

meg altatót írt fel. Ezektől szinte kómába estem. Éjjel

bepisiltem. Nem beszéltem erről senkinek se. A tanulásra

fogtam. Napirenden a veszekedések. Elkeseredtem, és

kiköltöztem a kocsiba. Egy hétig benne laktam. Ott

készültem vizsgákra, mentem munkába. Aztán magamat

összeszedtem. Leállamvizsgáztam. Kisfiunk nem

tervezett babaként jött, de nagyon örültem. Reméltem,

kapcsolatunk megjavul. Jani is örült a babának. De

nem segített az sem, hogy új házba költöztünk. Éjjel

csak vártam. Éjszakánként az ablakban álltam. Minden

autólámpában a felcsillanó remény, hátha bekanyarodik

a házunk elé. Ha a kisfiunk a nagymamájánál volt, akkor

felültem a hatos villamosra, utaztam végállomásról

végállomásra. Rettegtem menni haza, az üres házba.

Ekkortájt volt első abortuszom. A tablettától trombózist

kaptam, a spiráltól véreztem, a pesszárium félrecsúszott.

De Jani hallani sem a akart a gumiról. Négyszer mentem

abortuszbizottság elé. Az első és az utolsó borzasztó

volt. Töprengsz, gyötrődsz, kapkodod a fejed az észérvek

és a szív hangja között. Egyedül vagy mindig. Egyedül

az izzadtságban. A fák alatti néma éjszakában. Aztán

a sokadik álmatlan éjszaka után megszületik az elhatározás.

És akkor reggel elindulsz némán, összekészítve kis

motyód, mint aki megy vesztőhelyre. Megint egyedül vagy

a teljes felelősség súlyával. Belépsz a műtőbe. Kétségbe

esve várod, hogy elaltassanak már végre. És lucskosan

felébredj a valóságra. Túl vagy rajta, megkönnyebbülsz.

De ébredéskor nincs melletted senki, hogy megfogná

a kezed. Soha sincs melletted, amikor szükséged volna

rá. Így teltek az évek. Jani éjszaka jött meg. A munkahelyére

sose vitt. Kisfőnök volt pedig. Néha egy hétvége. Nyáron

horgászása a nyaralóba. A telek meg teltek a mogorva

csendbe. Mindig kész volt szexre. Kedves is tudott

lenni, mindenem szerette. Ha arról kérdeztem, hol jár este,

letorkolt. Semmit sem lehetett megbeszélni vele. „Beteges

féltékenykedő vagy!”, azt mondta szemembe. Táncolni jól

táncoltunk kettesbe. Később, mikor sok fájdalom gyűlt

össze lelkembe, már ölelkezés közben kezdtek már folyni

könnyeim. Negyven múltam, mikor utoljára estem teherbe.

Talán most utoljára, gondoltam. Mert szerettem volna

egy lányt nagyon, de ettől sem reméltem. Egyedül pedig

nem mertem gondolni babára. Belebetegedtem a döntés

felelősségébe. Reszkettem, sírtam, rettegtem. A szoba sarkába

vacogtam csecsemőpózba. Jani reggel bevitt a kórházba,

kaptam altatót nagy dózisba. Végül elindultam egy reggel,

az égen a felleg fekete. Jani mindig azt mondta, szerinte

tartsam meg, de egyébként neki megy mindegyre. Ez után

jött egy levél munkahelyre. Nem volt név rajta, felbontottam,

szemem olvasni kezdte. Zokogás fogott el, szívem hasadt,

öklendezés a hányingerbe. „Most már elengedheti Janit,

hogy a fiuk a tizennyolcat elérte. Bontsa fel formális házasságát,

amit a gyerek tartott egybe”, ez volt a levélbe. Ekkor jártam

utána. Kérdeztem, mit mond a Jani munkahelye. Megtudtam,

hány kapcsolatban élt, mikor ki volt szeretője. Hosszú lista. Azt is,

hány van még mástól gyereke. De megint lehurrogott. Válni

nem szeretne. Házat eladni nincsen kedve. Maradjon minden

úgy, mint volt előtte. Ötven múltam. Fájdalmasan emlékszem

a négy elvesztett gyerekre. De új erőt adott a rálátás

életemre. És már tudom, nélküle is leszek még szeretve.

                               

                       

A kanárisárga

                             

Tizennyolc éves voltam, amikor a Hitler Magyarországot

megszállta. Hideg volt március 19. a fűtetlen szobába.

Édesapám munkaszolgálatba, édesanyám az ablak előtt

várta, a Kontrássy utcába. A háztetők fölött német

bombázók alakzatba szállva. A Somogyi Naplót rendeletek

töltötték meg hamarjába. Három héttel később reggeliztünk,

mellettünk cserépkályha. „Egyél valamit, anyu.”

„Nincsen étvágyam.” „Fűtsem be a kályhát?” „Inkább

takarékoskodjunk a tüzelővel. Talán jövőre is kellhet.

Láttad ezt?” És a Somogyi Napló főcímét mutatja: „Dávid

csillagának első napja.” Olvasom. Az újság azt írta: „Ma,

1944. április 6-án új korszakra virradtunk. Ma reggeltől

kezdve minden 6 évesnél idősebb zsidó, valamint

a zsidótörvény szerint zsidónak minősülő kanárisárga

csillagot köteles viselni, békében és háborús időben

egyaránt. A csillagot, amelynek átmérője 9 cm, és amely

élénksárga színű bársonyból, gyapjú- vagy kartonszövetből

készült, feltűnő helyre, a ruha vagy kabát bal mellére

kell felerősíteni.” El kell mennem munkába. A hajdan

barátságos házak helyén lehúzott redőny sunyisága.

Gyerekek mutogatnak csillagomra a Zárda utcába. Apáca

pártáját szél cibálja. Megpillantva keresztet vet, befordul

egy imába. A Kossuth téren egy toprongyos gyerek

leköp, és arcomba kiáltja. „Büdös zsidólány!” Letörlöm, de

rajtam a nyála. És befordulok a Fő utcába. A korzón én

már nem leszek dáma. Napról napra újabb dolgokat tőlünk

követelnek: zsírt, cukrot, lisztet, riszt, babot. Majd államilag

felszólítanak az arany és ezüst tárgyak beszolgáltatására.

Május 1-én újabb rendelet: „A zsidóknak a háború céljaira

be kell szolgáltatniuk rádiókészülékeiket, írógépeiket és

kerékpárjaikat.” A kijárási tilalom ellenére sétáltam az

Esterházy utcába. Május 25-én történt a gettó felállítása.

Ekkor nagyszüleimhez költöztünk, a Berzsenyi utcába,

a 45-ös számába. A bútorokat úgymond viszik bombakárosultnak.

Valójában a nyilasok osztozkodása. Július 2-án jött a parancs.

Négy órát adtak a csomagolásra, vonuljunk a zsinagógába.

És senki sem adta jelét, hogy megismerne. Mintha minket

a kanárisárga csillag láthatatlanná tett volna. A zsinagóga előtt

elszedtek mindent, csokoládét, szappant, kötött pulóvert…

Egy külön helyiségben női alkalmazott a nőket vizsgálta.

A hüvelyben aranyat kerestek. Az éjjel beállta előtt a városi

lóistállókba szállítottak. Másnap, harmadikán születésnapom:

„Isten éltessen!” Ez itt mást jelentett. Hat emberre jutott

egy lóállás. Somogy megye zsidósága, ötezer ember volt itt

összezsúfolva. A gazdagabbakat a függöny mögé vitték,

és módszeresen verték. A nyilasok értékeik rejtekhelyét

követelték. Közben az iparvágányon már a marhavagont

szerelték. Hetvenöt ember volt a mi vagonunkba. Egy résen

kiláttam, amikor indult. Az állomáson senki. Emlékszem

az elsuhanó KAPOSVÁR feliratra. Dühöt éreztem. Soha

nem jövök vissza. Oxigénhiány a vagonba. Harmadnap

megérkeztünk. Éjszakába váltott már a nappal. A szerelvény

lassított, csikorgás, fütty és villanyfények. „Városba érkeztünk!” –

mondták az aggódó remények. A résen át olvastam: Auschwitz.

A vonat váltókon gördült át. Egy mellékvágyra futott. Egy

újabb táblán olvastam: Auschwitz-Birkenau. Kinyílt

az ajtó, reflektorfények. A nyáresti szellő furcsa szagot hozott.

„Uram Isten. Égett bőrszagot érzek. Mint amikor csirkét

perzselnek” Két egyforma kopasz, csíkos ruhás az öregeket

meglendítve dobálta kupaca. Odakerültek az őrültek is.

Rángatózott a lába és habzott a szája. Gyorsan földre

leszálltunk. „A tusolóba!” – szólt egy katona. A férfiak

és nők sora kettévált. A vasúti pálya mögött ismét szelekció

következett. Balra a 16 év alatti és 40 fölöttiek. Nekik nem kell

dolgozni. A többiek jobbra. A B/III-as lágerbe kerültünk. Nem

volt másutt hely. Ez volt a Vernichtungslager. A szelekciós stációk

legvége. Innen az út vezetett a gázba. Kopasz fejek gurulnak

a részvét sivatagába. A kaput Isten végtelen türelme felvigyázza.