Az autólámpa; A kanárisárga
Az autólámpa
Harminc éve élek házasságban, és ugyanannyi
ideje boldogtalanságban. Jani volt az első férfi
az életemben. Negyedikes gimis voltam, amikor
együtt kezdtünk járni. Vonakodtam, mert a felvételire
akartam koncentrálni, de az érzéseknek nem lehetett
ellenállni. És Jani nagyon oda volt értem. Kezdettől
fogva voltak veszekedések, de mindig kibékültünk.
Úgy tűnt, együtt kell maradnunk. Hamar össze
is házasodtunk. Esténként azonban hamar azt vettem
észre, hogy egyedül vagyok. Munkára hivatkozott,
barátokra, mindig volt valamire. A főiskolára jártam,
rengeteget tanultam éjszakánként. Nagyon megviselt,
mikor kiderült, hogy egy lányhoz jár, aki régóta
a barátnője, és bizonytalan is volt, hogy melyikünket
vegye el. Négy napig nem aludtam. Az orvos nyugtatót
meg altatót írt fel. Ezektől szinte kómába estem. Éjjel
bepisiltem. Nem beszéltem erről senkinek se. A tanulásra
fogtam. Napirenden a veszekedések. Elkeseredtem, és
kiköltöztem a kocsiba. Egy hétig benne laktam. Ott
készültem vizsgákra, mentem munkába. Aztán magamat
összeszedtem. Leállamvizsgáztam. Kisfiunk nem
tervezett babaként jött, de nagyon örültem. Reméltem,
kapcsolatunk megjavul. Jani is örült a babának. De
nem segített az sem, hogy új házba költöztünk. Éjjel
csak vártam. Éjszakánként az ablakban álltam. Minden
autólámpában a felcsillanó remény, hátha bekanyarodik
a házunk elé. Ha a kisfiunk a nagymamájánál volt, akkor
felültem a hatos villamosra, utaztam végállomásról
végállomásra. Rettegtem menni haza, az üres házba.
Ekkortájt volt első abortuszom. A tablettától trombózist
kaptam, a spiráltól véreztem, a pesszárium félrecsúszott.
De Jani hallani sem a akart a gumiról. Négyszer mentem
abortuszbizottság elé. Az első és az utolsó borzasztó
volt. Töprengsz, gyötrődsz, kapkodod a fejed az észérvek
és a szív hangja között. Egyedül vagy mindig. Egyedül
az izzadtságban. A fák alatti néma éjszakában. Aztán
a sokadik álmatlan éjszaka után megszületik az elhatározás.
És akkor reggel elindulsz némán, összekészítve kis
motyód, mint aki megy vesztőhelyre. Megint egyedül vagy
a teljes felelősség súlyával. Belépsz a műtőbe. Kétségbe
esve várod, hogy elaltassanak már végre. És lucskosan
felébredj a valóságra. Túl vagy rajta, megkönnyebbülsz.
De ébredéskor nincs melletted senki, hogy megfogná
a kezed. Soha sincs melletted, amikor szükséged volna
rá. Így teltek az évek. Jani éjszaka jött meg. A munkahelyére
sose vitt. Kisfőnök volt pedig. Néha egy hétvége. Nyáron
horgászása a nyaralóba. A telek meg teltek a mogorva
csendbe. Mindig kész volt szexre. Kedves is tudott
lenni, mindenem szerette. Ha arról kérdeztem, hol jár este,
letorkolt. Semmit sem lehetett megbeszélni vele. „Beteges
féltékenykedő vagy!”, azt mondta szemembe. Táncolni jól
táncoltunk kettesbe. Később, mikor sok fájdalom gyűlt
össze lelkembe, már ölelkezés közben kezdtek már folyni
könnyeim. Negyven múltam, mikor utoljára estem teherbe.
Talán most utoljára, gondoltam. Mert szerettem volna
egy lányt nagyon, de ettől sem reméltem. Egyedül pedig
nem mertem gondolni babára. Belebetegedtem a döntés
felelősségébe. Reszkettem, sírtam, rettegtem. A szoba sarkába
vacogtam csecsemőpózba. Jani reggel bevitt a kórházba,
kaptam altatót nagy dózisba. Végül elindultam egy reggel,
az égen a felleg fekete. Jani mindig azt mondta, szerinte
tartsam meg, de egyébként neki megy mindegyre. Ez után
jött egy levél munkahelyre. Nem volt név rajta, felbontottam,
szemem olvasni kezdte. Zokogás fogott el, szívem hasadt,
öklendezés a hányingerbe. „Most már elengedheti Janit,
hogy a fiuk a tizennyolcat elérte. Bontsa fel formális házasságát,
amit a gyerek tartott egybe”, ez volt a levélbe. Ekkor jártam
utána. Kérdeztem, mit mond a Jani munkahelye. Megtudtam,
hány kapcsolatban élt, mikor ki volt szeretője. Hosszú lista. Azt is,
hány van még mástól gyereke. De megint lehurrogott. Válni
nem szeretne. Házat eladni nincsen kedve. Maradjon minden
úgy, mint volt előtte. Ötven múltam. Fájdalmasan emlékszem
a négy elvesztett gyerekre. De új erőt adott a rálátás
életemre. És már tudom, nélküle is leszek még szeretve.
A kanárisárga
Tizennyolc éves voltam, amikor a Hitler Magyarországot
megszállta. Hideg volt március 19. a fűtetlen szobába.
Édesapám munkaszolgálatba, édesanyám az ablak előtt
várta, a Kontrássy utcába. A háztetők fölött német
bombázók alakzatba szállva. A Somogyi Naplót rendeletek
töltötték meg hamarjába. Három héttel később reggeliztünk,
mellettünk cserépkályha. „Egyél valamit, anyu.”
„Nincsen étvágyam.” „Fűtsem be a kályhát?” „Inkább
takarékoskodjunk a tüzelővel. Talán jövőre is kellhet.
Láttad ezt?” És a Somogyi Napló főcímét mutatja: „Dávid
csillagának első napja.” Olvasom. Az újság azt írta: „Ma,
1944. április 6-án új korszakra virradtunk. Ma reggeltől
kezdve minden 6 évesnél idősebb zsidó, valamint
a zsidótörvény szerint zsidónak minősülő kanárisárga
csillagot köteles viselni, békében és háborús időben
egyaránt. A csillagot, amelynek átmérője 9 cm, és amely
élénksárga színű bársonyból, gyapjú- vagy kartonszövetből
készült, feltűnő helyre, a ruha vagy kabát bal mellére
kell felerősíteni.” El kell mennem munkába. A hajdan
barátságos házak helyén lehúzott redőny sunyisága.
Gyerekek mutogatnak csillagomra a Zárda utcába. Apáca
pártáját szél cibálja. Megpillantva keresztet vet, befordul
egy imába. A Kossuth téren egy toprongyos gyerek
leköp, és arcomba kiáltja. „Büdös zsidólány!” Letörlöm, de
rajtam a nyála. És befordulok a Fő utcába. A korzón én
már nem leszek dáma. Napról napra újabb dolgokat tőlünk
követelnek: zsírt, cukrot, lisztet, riszt, babot. Majd államilag
felszólítanak az arany és ezüst tárgyak beszolgáltatására.
Május 1-én újabb rendelet: „A zsidóknak a háború céljaira
be kell szolgáltatniuk rádiókészülékeiket, írógépeiket és
kerékpárjaikat.” A kijárási tilalom ellenére sétáltam az
Esterházy utcába. Május 25-én történt a gettó felállítása.
Ekkor nagyszüleimhez költöztünk, a Berzsenyi utcába,
a 45-ös számába. A bútorokat úgymond viszik bombakárosultnak.
Valójában a nyilasok osztozkodása. Július 2-án jött a parancs.
Négy órát adtak a csomagolásra, vonuljunk a zsinagógába.
És senki sem adta jelét, hogy megismerne. Mintha minket
a kanárisárga csillag láthatatlanná tett volna. A zsinagóga előtt
elszedtek mindent, csokoládét, szappant, kötött pulóvert…
Egy külön helyiségben női alkalmazott a nőket vizsgálta.
A hüvelyben aranyat kerestek. Az éjjel beállta előtt a városi
lóistállókba szállítottak. Másnap, harmadikán születésnapom:
„Isten éltessen!” Ez itt mást jelentett. Hat emberre jutott
egy lóállás. Somogy megye zsidósága, ötezer ember volt itt
összezsúfolva. A gazdagabbakat a függöny mögé vitték,
és módszeresen verték. A nyilasok értékeik rejtekhelyét
követelték. Közben az iparvágányon már a marhavagont
szerelték. Hetvenöt ember volt a mi vagonunkba. Egy résen
kiláttam, amikor indult. Az állomáson senki. Emlékszem
az elsuhanó KAPOSVÁR feliratra. Dühöt éreztem. Soha
nem jövök vissza. Oxigénhiány a vagonba. Harmadnap
megérkeztünk. Éjszakába váltott már a nappal. A szerelvény
lassított, csikorgás, fütty és villanyfények. „Városba érkeztünk!” –
mondták az aggódó remények. A résen át olvastam: Auschwitz.
A vonat váltókon gördült át. Egy mellékvágyra futott. Egy
újabb táblán olvastam: Auschwitz-Birkenau. Kinyílt
az ajtó, reflektorfények. A nyáresti szellő furcsa szagot hozott.
„Uram Isten. Égett bőrszagot érzek. Mint amikor csirkét
perzselnek” Két egyforma kopasz, csíkos ruhás az öregeket
meglendítve dobálta kupaca. Odakerültek az őrültek is.
Rángatózott a lába és habzott a szája. Gyorsan földre
leszálltunk. „A tusolóba!” – szólt egy katona. A férfiak
és nők sora kettévált. A vasúti pálya mögött ismét szelekció
következett. Balra a 16 év alatti és 40 fölöttiek. Nekik nem kell
dolgozni. A többiek jobbra. A B/III-as lágerbe kerültünk. Nem
volt másutt hely. Ez volt a Vernichtungslager. A szelekciós stációk
legvége. Innen az út vezetett a gázba. Kopasz fejek gurulnak
a részvét sivatagába. A kaput Isten végtelen türelme felvigyázza.