Euripidész: Oresztész (356–724. sor)

Az Oresztész (i. e. 408) az egyik legsikeresebb Euripidész-tragédia volt az antikvitásban, évszázadokon át tartó, töretlen népszerűségét mutatja, hogy két másik Euripidész-tragédia – a Hekabé és a Phoinikiai nők – mellett a bizánci korban a klasszikus görög nyelv és irodalom tanításához használt szöveggyűjteménybe is felvették. Ugyanakkor a tragédia esztétikai, elemző megítélése már nem volt ennyire egyértelmű: Arisztotelész a Poétikában az Oresztész Menelaoszát említi példaként arra, amikor egy szereplő gyenge jelleme nem a cselekmény felépítéséből következik, hanem a szerző önkényesen, mindössze a közönség kegyeinek bármilyen áron történő megnyerésére törekedve alakította ennyire komikussá.

A sokszereplős történet középpontjában Oresztész áll, s ez már önmagában is komoly újítást jelent az Atreida-mítoszkör korábbról ismert, színpadi feldolgozásaihoz képest. Két, jól elkülöníthető cselekményszál bontható ki Euripidész tragédiájából: a történet első része (1–1069. sor) egy ítélet-dráma, amelynek középpontjában az a kérdés áll, vajon el tudja-e kerülni Oresztész és – összehasonlíthatatlanul kisebb súllyal – Élektra a város által az anyagyilkosságért kiszabandó halálos ítéletet? A második, jóval rövidebb rész (1070–1693. sor) kérdése: sikerül-e Oresztésznek és társainak, Élektrának és Püladésznak bosszút állnia Menelaoszon, mielőtt az elkerülhetetlen végzet, a halál elérné őket?

A dráma cselekményének alakulásából Euripidész majdnem teljesen kiiktatta az isteni jelenlétet; számára mintha nem a sorscsapásoktól sújtott családtörténet, hanem az istenektől megfosztott világban cselekvő emberek jellemvonásainak, kapcsolatainak alakulása lett volna a fontos. Sem Apollón, sem Athéné, de még az Oresztész lelki és testi állapotát döntően meghatározó Erinüszök sem játszanak szerepet a cselekmény alakulásában (kivéve természetesen a lezárást, Apollón deus ex machináját, ami azonban már egy egészen más történet, dramaturgiailag és színházi hatásmechanizmusában is). Euripidész mintegy megállítja a mitikus időt, hogy feltehesse a kérdést: hogyan alakul az Atreida-mítoszkör még életben maradt hőseinek sorsa, ha magukra hagyják őket az istenek? Euripidész Oresztészében ennek megfelelően még semmi nem dőlt el: már túl vagyunk az anyagyilkosságon, Klütamnésztra megölésén, túl vagyunk az Erinüszök első támadásain is, de még szó sincs delphoii, vagy athéni útról, sem bármilyen isteni, felmentő ítéletről.

Sorra megjelennek Oresztész előtt a dráma szereplői – Élektra, Helené, Menelaosz, Tündareósz, Püladész, Hermioné, a phrügiai szolga és az argoszi nők alkotta Kar –, hogy színt valljanak az anyagyilkos testvérpár sorsával kapcsolatban. Természetesen mindenekelőtt saját jellemükről, erkölcsi értékeikről és emberi tartásukról vallanak, amikor támogató vagy támadó jelenlétükkel, segítő vagy áruló magatartásukkal megítélik Oresztész és Élektra tetteit.

A közlésre választott részlet a tragédia legmozgalmasabb jeleneteit tartalmazza: Oresztészhez előbb apja fivére, Menelaosz (356–455. és 632–724. sor), majd anyai nagyapja, Tündareósz jön el (470–629. sor), hogy látszólag két, ellentétes érzelmet – a szeretetet és a gyűlöletet – és két, ellentétes magatartást – a segítőkészséget és az elpusztítási vágyat – ismerjen meg. Ám ez csak látszólag van így, hiszen Oresztésznek éppen azt kell megtapasztalnia, hogy Menelaosz csak „szavakban jóbarát”, a bajban csak saját bőrét menteni igyekvő, őt és nővérét, Élektrát elárulni kész ellenség. Pedig Oresztész minden eszközt bevet, hogy Menelaoszt megnyerje ügyüknek, illetve hogy Tündareószt meggyőzze, alaptalanul gyűlöli őt: előbb életéért küzdő könyörgő (hiketisz), aki alázatosan könyörög és logikusan érvel (380–469.); majd nagyapja, Tündareósz előtt már kiváló szofista szónok, aki szabályosan felépített védőbeszédet mond (544–604. sor). Mindkét esetben kudarcot vall, hiszen Menelaosz itt már nyomokban sem emlékeztet az eposzi hősre, aki egykoron Trója ellen indult a fivére, Agamemnón vezette görög sereg egyik vezéreként, hogy bosszút álljon felesége, Helené elrablásáért. Ennek a Menelaosznak legjellemzőbb tulajdonsága a határozatlanság, a világos állásfoglalás teljes hiánya: Oresztésszel való első találkozásakor előbb hosszan szörnyülködik unokaöccse elvadult külsején (385–391.sor), majd több alkalommal is kísérletet tesz a tényekkel való szembesülés elkerülésére; hosszan faggatja ugyan Oresztészt a múltról és jelen körülményeiről, de egyetlen pillanatra sem derül ki, ő maga hogyan vélekedik unokaöccse, unokahúga és Püladész tetteiről, illetve eljövendő sorsáról. E jelenet közben érkezik Tündareósz – tehát a görög színpadon általában érvényes dramaturgiai szabálytól eltérő technikát alkalmaz Euripidész: három beszélő szereplő van egyszerre a színen –, s ő, ellentétben Menelaosszal, teljes egyértelműséggel, izzó gyűlölettel áll ki Oresztész elítéléséért. Nem védi meg Oresztészt, de ugyanakkor azért óvatosan kerüli, hogy nyilvánosan helyeselje Tündareósz vérbosszút követelő indulatát, hogy végül egy igazán semmitmondó gnómával zárja párbeszédüket: Minden, ami kényszerűségből van, rabszolgaság a bölcsek szemében! (488. sor). Tündareósz távozása után (633. sor) Oresztész végre nyílt állásfoglalásra szeretné bírni Menelaoszt, annál is inkább, mert nagybátyja – az iménti jelenet aktív és passzív résztvevőjeként – most már pontosan tisztában lehet az őt fenyegető halálos veszedelemmel. Menelaosz azonban előbb gondolataiba merül, majd mégis inkább úgy dönt, hogy meghallgatja Oresztész érveit, végül pedig egy hosszú beszédben fejti ki álláspontját, amely bátran viselhetné „a megalkuvás arc poeticá”-ja címet (682–716. sor). A beszéd főbb elemei a következők: 1) rokonod vagyok, tehát osztozni szeretnék sorsodban (682–687.); 2) sajnos egyedül vagyok. Lehetetlen tehát harcban – hérósz-magatartással – segítenem rajtad (688–692.); 3) rábeszéléssel – hízelkedő szókkal – kell célt érni az ilyen helyzetekben (692–703.); 4) elmegyek Tündareószhoz és a néphez, hogy érdekedben szóljak (704–710.); 5) az elhangzottak összefoglalása: nem fegyverrel, de szóval fogok harcolni érted! (711–716.). E gyűrűs felépítésű beszéd pontosan leképezi Menelaosz jellemét: súlyos érvek szólnak amellett, hogy Menelaosznak a vérségi kötelék és a hérósz-lét megkövetelte magatartást kellene követnie; hogy ezt mégsem teszi, annak oka, hogy a háborúban és a sokéves hazaút során elveszítette társait, egyetlen lándzsával pedig nyilván reménytelen felvenni a harcot a túlerővel szemben. Az már ennyiből is egyértelmű, hogy Menelaosz tehát nem vállalja egy Akhilleusz, vagy egy Aiasz hérósz-ideológiáját és -magatartását, a kleosz (a hérósz-hírnév) mindenáron való megvédését. Kifejezetten homéroszi hasonlatokkal írja le Menelaosz az erőszakmentes, a szó erejével célt érő hős ideológiáját, az eposz stílusával színezve mondandóját. E hősi póz – az odüsszeuszi hérósz-magatartás választása az akhilleuszi helyett – hazugsága majd a folytatásban, az argoszi népgyűlésről beszámoló Hírnök monológjában fog lelepleződni: Menelaosz nem hogy Tündareószt nem próbálja jobb belátásra bírni (miként nem tette ezt akkor sem, amikor szemtől szemben állt vele a színen), de meg sem szólal az Oresztészék sorsáról döntő gyűlésben (866–956. sor).

Végül néhány szó a fordításról. A drámai remekművek biztos ismérve, hogy minden korban más és más arcukat képesek megmutatni olvasóiknak, nézőiknek, tehát az olvasó-néző jelenének égető kérdéseire adnak releváns válaszokat. Ezt a befogadói-értelmezői folyamatot segítő, természetes igény, hogy ideális esetben minden nemzedék hozzáférjen az ő nyelvén megszólaló, szöveghű Euripidész-, Seneca-, Shakespeare-, Moliere-fordításokhoz. Természetesen kiváló, élvezetes magyar Oresztész-fordítások születtek (Csengeri János 1919, Devecseri Gábor 1961, Tandori Dezső – kéziratban, év nélkül), mégis éppen a fent kifejtett meggondolások alapján örömmel fogadtuk Térey Jánossal a Nemzeti Színház megtisztelő felkérését az új Oresztész-fordítás elkészítésére. Reméljük, hogy az eredmény beváltja hozzá fűzött reményeinket: egy mai nyelven megszólaló, filológiailag pontos, költői tragédia-szöveget sikerült készítenünk, amely elnyeri az olvasók és a nézők tetszését.