Ez a tűsarkú; Ráadásul ezt; Szeszélyed is; Homokporond; Tapsolni sem; Már a küszöbről

Ez a tűsarkú

Szétszed és nem rak össze. Nem is

lenne gyerek. Összeszedetlen nyúlsz

partvishoz, lapáthoz, s miközben magad

rendezed, nem a műsort, már azon

gondolkozol, melyik fogaskereked

pörgött jobban a konyhakövön, az

ingatag tengely mikor borult arcra

előtted, hogyan lett két ujjbegyed közt

újra eleven a vertikális. Nem vagy te

normális. Erre való egy ébresztőóra?

Ébredve kapkodsz, pakolom máris,

össze, vagy legalább a dobozba,

vissza, ez a tűsarkú pörgött a leg-

tovább, ugye ezt megtarthatom.

Ráadásul ezt

Minden mozdulat ismétlődik, ahogy

rád vágja az ajtót és visszabeszél,

külön ülésre ül a vonaton. Éjszaka

forgolódik csak oda melléd, nem

történt semmi, csak én vagyok, apa.

Majd legközelebb beszélgetünk. Leg-

közelebb megkérded majd biztosan,

és én elmondom biztosan, amit nem

lehet máskor megkérdeni, s nem lehet

máskor elmondani. Ezt te is olyan jól

tudod, ahogy én. Legközelebb azt is

elmondom, nélküled nem ugyanaz,

mint ahogy veled sem, már, s tudom,

hogy ráadásul ezt te is tudod.

Szeszélyed is

Azt mondod, kitöröllek az életemből,

nem létezel. De kijavított mondat-

szerkezeteid is őrzik, ki nem mondott

gondolataid között sem véletlen ül

a jel, és szeszélyed is, hiába hányod

inkább falra, üzen onnan is, színváltó,

mint a kaméleon. Szemforgató vagy,

mondtad. Alkalmazkodás ez is, mint

a mittudomén. Halálközelben lehet

csak élni, bohóchal méregfogak közt,

beoltva, fullánkküszöb alatt mélyebb

a lent. Mit tudta azt az óvó néni,

a védőoltás mit jelent. Óvás ez

is, az alkalmazkodás csodája.

Homokporond

Bohóckodhatsz ezentúl a homokban,

vagy szórhatod fejedre vagy a más

fejére, vagy szórhatod szét, vagy tán

a vízbe vethetsz vele. Süllyed nyomban,

fenékre ül, jobban tennéd te is,

fenéken ülni mindvégig, csurgatni

inkább várat, mint hazudni onnan,

ahol csak incselkedik, szikrát vet,

pereg ujjaid közül az arany. Nem

a csípős ostor taszít, hanem a

víziszony. Ha mélyre szív is, kiköp

a partra megint. Nincs több kikötő,

sem kikötés, homokporondon

dőlsz el, indulsz, halszagú bohóc.

Tapsolni sem

Porondra lép, és mélyen meghajol

a mester. Körötte visszafojtott csend,

pisszenni sem, nevetni főleg nem

mer senki, pedig, nézd, bohócruhát

visel, s amíg hajol, haja föláll, mint

vastaps idején tribünnyi ember.

Magára vonja reflektor gyanánt

a pászma fényt, amit a por talál

magának, kiútnyi talp alá valót,

belső zsebébe nyúl, elővesz egy

szál violát, s mint akinek mindegy,

mivel, két ujja közt a semmivel von

rá zenét, magán kívül, a mester. Körül

se pissz, se miért, tapsolni sem kell.

Már a küszöbről

Új díszletek közé egy új világot,

minden nap, miként a toronyszobát,

ahol csak galambszart találtunk, pedig

te palotát láttál már a küszöbről, és

falakkal osztottad annyi részre, ahány

falattal megelégszünk. Tálaltad is már

a vacsorát, amint beléptünk, mint a

loggiáról, a városházával szemben.

Magától dőlt el, akár az első ház

hátsó fala, amit magunknak kinéztünk,

nádtető alól lestük volna a csivitelő

fecskéket és onokákat, nem támadt

volna az a szétfeszítő erő, minden

nap, már a díszletküszöbről.