Homokóra

4

N. S. már három napja feküdt holtan, amikor felült, nekidőlt a szekrény ajtajának és karjait a magasba emelve, hosszan nyújtózkodni kezdett. Kezébe vette a pisztolyt, megszagolta, majd fejét csóválva visszatette a dobozába, kihúzta a fiókot és belelökte. Majd ásítva felállt. Az ablakhoz lépett, résnyire elhúzta a függönyt és kinézett. Látta, hogy kint feltámadt a szél. Újból ásított, leguggolt a földre, kíváncsian turkálni kezdett a földön heverő holmik között. A lámpa felé tartotta a karcos hanglemezt, a színes képeslappal meglegyezte magát, játékosan összeterelte a szétgurult gyöngyöket. A szék alatt, a törött homokóra elvágta a kezét. Bosszankodva ment ki a fürdőszobába, apró vércsíkot hagyott maga mögött. Mielőtt megnyitotta volna a csapot, a vérét nézte, hogyan csúszik le a kagyló peremén. Amikor már csillapodott a vérzés, becsavarta kezét a vékony törölközőbe.

A tükörben sokáig vizsgálta az arcát, tapogatta a vonásait. A nappaliban összehajtogatta a ruhákat és berakta a szekrénybe. Összeszedte a törött poharakat és tányérokat. Végül, nem túl alaposan, de összesepregetett és felmosta a padlót is. Elégedetten nézett végig a lakáson, mégis nyugtalanságot érzett. Türelmetlenül járkált fel-alá. Bezárva érezte magát. Aztán megszédült, berohant a fürdőszobába és a kádba hányt. Sokáig öblögette a száját a zuhanyrózsával, majd hanyagul leöblítette a kádat is. Megnyugodott. A dolgozószobában átnézte az íróasztalt. Megtalálta a fotóalbumot, átlapozta, aztán sóhajtva visszadobta az asztalra. Körbejárta a lakást, hamutartót keresett, aztán leült a kanapéra, lábát felrakta a dohányzóasztalra. Rágyújtott. Próbált karikát fújni, de nem volt elégedett az eredménnyel. Megnézte a falon függő képeket, a könyveket a dolgozóban.

A hálószobában kipróbálta az ágy rugalmasságát, beleolvasott az éjjeliszekrényen heverő, nyitott könyvbe. Tetszett neki, a tenyerére írta a címét: Az olvasó halála. Mielőtt átnézte a szobákat, hosszan fülelt. Lekapcsolta a villanyt, széthúzta a függönyöket, és kilépett az erkélyre. Megmarkolta a korlátot, lenézett a mélybe. A parkolóban a férfi dühösen csapta be a kocsija ajtaját, majd bele is rúgott. A reklám pirosan villózó fénye időről időre átsuhant az arcán és a kezén. Mélyeket lélegzett, aztán átlendült az erkély korlátján, és szorosan rásimulva a falra, lassan araszolni kezdett a keskeny peremen. Nem mert lenézni. Görcsösen kapaszkodott az érdes falba. Mire elérte a folyosó ablakát, leizzadt. Gondosan bezárta maga után, megigazította a virágokat, majd a hóna alá vette a virágok mögé rejtett festményt. Felsétált egy emeletet.

Leült a lépcsőre és várt. Megvárta, amíg a fürdőköpenyes férfi visszament a lakásába, és befejezte a neszezést a zárakkal. Leszaladt egy emeletet. Nekifeszült az ajtónak, próbálta beszakítani, de az ajtó ellenállt. Szöszölt még a kilinccsel, majd elindult lefelé a csigalépcsőn. Kabátja folyamatosan súrolta a lépcsőház falát. A földszinti fordulóban tapogatózó keze a nő melléhez ért, áporodott leheletet érzett, valami végigsimított a lábszárán. Halkan lépkedett, igyekezett nesztelenül haladni, nehogy felébresszen valakit. Lent, a postaládáknál, gyufát gyújtott, úgy nézte meg a neveket. Az utcán, a telefonfülke mellett, rágyújtott, onnan nézett a magas épületre. Próbálta eltalálni az erkélyt. Körbejárta párszor a házat. Tetszett neki az éjszaka mozdulatlansága. A fák között, az árnyékban, pisilt. Aztán a parkon keresztül, az állomás felé indult.

1

Telefonon beszéljük meg a randevút, hogy találkozzunk a parkban, nem messze a templomtól. Készülődni kezdek, rendelek egy taxit, megeresztem a kádat. Közben borotválkozom, a végén elégedetten simítom meg a mosolyom. Beleülök a vízbe. Szememet dörzsölöm, fújtatok. Érzem, hogy fáradt vagyok. Hunyorogni kezdek, mert úgy látom, mintha a kád peremén apró alakok táncolnának. Amikor közelebb hajolok, egy kéz nyúl ki a csempe síkjából, lassan végigtapogatja az arcomat, majd lecsukja a szememet, ahogy a halottaknak szokás. Elnyom az álom. Arra riadok föl, hogy remegek. Eszembe jut a randevú. Kapkodva készülök. Siettemben elcsúszom a vizes kövön. Ingemet még gombolom, amikor kilépek az ajtón és nem ismerek rá a környékre. Minden fehér, sűrű hóval terítve. Furcsállom a dolgot, visszaszaladok egy kabátért.

Ahogy magamra kapom, miközben a galléromat igazítom, meglátom magam a tükörben és visszahőkölök. Hajam megőszült, arcom megöregedett. Nem kapkodok tovább. Kezdem megérteni, de még nem hiszem el, hogy a fürdőben éveket öregedtem. A telefonhoz lépek, tárcsázom a régi, ismerős számot, de hiába, a túloldalon senki sem veszi fel. A tükörben hosszan tapogatom az idegen arcomat, nehezen tudom megszokni. A konyhában terített asztalt találok. A tűzhelyen pedig paradicsomszószt tésztával. Megeszem, bort iszom hozzá. Közben gyakran leejtem az evőeszközöket, hangosan felnevetek, türelmetlenül dobolok az asztalon. A bortól kissé megnyugszom, a kezdeti, hirtelen ijedség eltűnik. Idegenül mozgok a lakásban. Nézem a könyveimet, a képeket a falon, de nem emlékeztetnek saját magamra. Bekapcsolom a lemezjátszót, legalább a zene tetszik.

Taxit rendelek, hirtelen nem jut eszembe a park neve, körülményesen magyarázni kezdem, hogy egy templom van mellette, a sofőr nevetve mondja, hogy csak megtaláljuk. Fejemet az ablaknak döntve bámulom a várost. Gyalog nem találnám meg a parkot. A bejáratnál hatalmas kovácsoltvas kapu fogad. Zárva van. Ösztönösen elindulok a kerítés mentén, és nem kell csalódnom, találok egy rést, könnyedén bejutok. A park tetszik. Vajon régen is tetszett ennyire? Sétálok, de nem történik semmi. Csalódottan ülök le egy padra, magam se értem, miért gondoltam azt, ha eljövök a parkba, minden világossá válik. Céltalanul kószálok az utcákon. Egy kivilágított üvegépület előtt sokáig eljátszom a járdából feltörő fénnyel. Elmerülök benne, csak azt veszem észre, hogy haragos arccal egy portás közeledik felém, látszik, hogy el akar küldeni, de amikor elém ér, megtorpan, arca átváltozik, hangosan rám köszön.

Bizonyára a nevemen, S., szólít. Úgy köszöntöm, mintha ismerném. Még ilyenkor is a munka? Eszembe jutott egy fontos dolog, hazudom. Megkérem, kísérjen el az irodámig. A szobám egy belső udvarra néz. Ügyetlenül keresgélek a dolgaim között, mintha betörnék a saját életembe. Valami mérnökféle lehetek. Úgy tűnik, hogy teljesen szabályosan zajlik az életem, csak nekem nincs tudomásom róla. Nehezen találom meg a kijáratot, amikor meglátom a portást, megörülök neki, mintha ezer éve ismerném. Hazahozatom magam. Feltúrom a lakást. Rokonok, barátok nyomait kutatom, de semmit sem találok. Próbálok koncentrálni, hátha megértek valami ebből az egészből. Az utolsó emlékem az, hogy randevút beszélek meg egy nővel. De nem emlékszem rá: se az arcára, se a hangjára, csak a telefonszámára. A tudakozóban, amikor rákérdezek, egy férfi nevét mondják be.

3

Az állomás teljesen kihalt volt, csak az egyik peronon várakoztak néhányan. A pénztár és az információ zárva volt. N. S. a falra függesztett menetrendből kiválasztotta a legtávolabbi állomást, és a letépett plakát hátuljára írta az időpontokat. Közben megérkezett a vonat. Irigykedve nézte az egymást köszöntő embereket. Az állomás melletti hídon munkások dolgoztak. Ahogy a korlátot javították, fénycsóvák hullottak a vízbe. Zsebre dugott kézzel sétált el mellettük, távolról visszanézett rájuk, érdeklődve figyelte a maszk mögé bújt hegesztőket. Visszhangoztak léptei a macskaköves utcákon. A járdákon szorosan álltak egymás mellett az autók, inkább az út közepén ment. Kétoldalt, a kirakatokban, merev modell-tekintetek figyelték lépteit. A keskeny híd felhajtóján tömzsi kőoszlop állt. Fellépett rá. Aztán rákönyökölt a korlátra, visszanézett az állomásra.

Szemerkélt az eső. A patakban zöld hínárra lett figyelmes, ahogy ritmusosan lebegett a sodrásban. Amikor meglátta a hirdetőoszlopnál ölelkező szerelmespárt, elszorult a torka. Bosszúsan fújtatott. Ahogy elhaladt mellettük, a lány kinyitotta a szemét és rámosolygott. A kocsmában gint ivott, busásan fizetett. Aztán leült a szakállas férfi asztalához. Elővette a cigarettáját és megkínálta a szakállast. A férfi két szálat vett el, az egyiket a füle mögé dugta, a másikat, mielőtt a szájába vette volna, megnyomkodta és megnyalta. Felé hajolt, tüzet adott neki, utána ő is rágyújtott. Szabad kezével a gyufásdobozzal játszott. Sokáig ültek szótlanul, a kocsmában mindenki őket figyelte. Intett a csaposnak, hogy vigyen egy sört a szakállasnak. A férfi lassan, de fenékig kiitta a poharat, aztán papírt vett elő és a szétrágott végű ceruzával rajzolni kezdett.

Lerajzolta az utcákat a hídig, majd az állomást. A magas épületet x-szel jelölte, többször is bekarikázta. Amikor megmutatta a kép hátulját, a szakállas bólintott, majd dicsérte a festményt. Kezet fogtak, aztán felállt az asztaltól. Kifelé menet a pulthoz lépett, megkérdezte a csapost, de nem tudta, a szakállasra mutatott. Köszönt, majd határozott léptekkel elhagyta a kocsmát. Az ablakokon nem volt függöny. Belátott a családok életébe. Látta, ahogy vacsoráztak. Hogy készültek lefeküdni. Az utca végén, a templomból, orgonaszó hallatszott. Csodálkozva közeledett, késő volt már a miséhez. Az ajtón piros betűkkel az a felirat állt, hogy a felújítás alatt zárva tart. Mégis szólt a muzsika. Óvatosan lenyomta a kilincset. Nem engedett. Fülét az ajtóra tapasztotta, de nem ismerte fel a darabot. Megtapintotta a leomló vakolatot, eldörzsölte az ujjai között.

Továbbindult, közben a templom falát simította, majd végig a kerítést is. Tetszett neki, hogy megszólaltatta. Aztán zsibbadni kezdett a tenyere és abbahagyta. A kereszteződésnél próbált taxit fogni, de nem járt sikerrel. A villanyoszlopnál letérdelt és megnézte a bokáját. Kicsit megdagadt, nem tartotta veszélyesnek. Felnézett a domboldalra, fejét csóválva elnevette magát, köpött egyet. A bokornál alaposan megvizsgálta a festményt, nem volt baja a vászonnak, a kereten talált néhány karcolást. A hátulján felfedezte a nevet és a címet, megörült neki, ujjával többször végigsimított rajta. Elindult fölfelé a dombon. A kavicsos sárban néhányszor elvesztette az egyensúlyát. Volt ahol négykézláb haladt. A kőfal előtt megbotlott és elvágódott, a bokájához kapott. Ez már az élet? Mormolta ingerülten, amikor végigcikázott testén a fájdalom.

2

Indulatosan csapom le a kagylót. Tanácstalanul járkálok a lakásban. A konyhában hidegen eszem a tésztát, közben megcsörren a telefon. Izgatottan hallózok bele. Egy férfihang aggódva kérdezi, hogy hol vagyok, mert mindenki rám vár. Magyarázkodni kezdek, hogy beteg vagyok, de közben nevetek a helyzet fonákságán. A férfi ezt félreérti, hangosan szitkozódik, eltartom a fülemtől a kagylót, majd egy idő után halkan azt mondom, ne kiabáljon velem. Nem várom meg a választ, félrerakom a kagylót, kimegyek a fürdőbe nevetni. Egy darabig mulatságosnak tartom a dolgot, később viszont egyáltalán nem. Hogy teljen az idő, megfürdöm. Titkon remélem, hogy minden rendbe jön, de azt kell tapasztalnom, hogy mégsem. Nincs sokáig maradásom a lakásban, gyalogosan indulok a városba. Biztonsággal tölt el, hogy emlékszem egy-két épületre a taxiból.

A központban beülök egy étterembe. Forró levest rendelek, jó érezni, ahogy a meleg átjárja a testemet. A szemközti asztalnál két nő ebédel, az egyikkel szemezni kezdek. Ügyesen csinálja, mert a barátnője nem veszi észre. Aztán megunja. Bosszúsan kanalazok tovább. Úgy érzem, lehetetlen helyzetben vagyok. Meg kéne találnom egy nőt, akinek nem tudom a nevét, azt se, hogy néz ki, közben pedig magamról sem tudom, hogy ki vagyok igazán. A saját nevemet is, N. S., csak az igazolványomból tudom. Ha megtalálnám, magamra is rábukkannék? Egyáltalán, el tudná mesélni nekem, hogy ki is vagyok tulajdonképpen? Szedelőzködik a két nő, én is intek a pincérnek. Az étterem mögött, egy képkeretező kirakatában, macskákra leszek figyelmes. Kényelmesen nyújtózkodnak, időnként játékosan pofozgatják egymást. Megtetszik az üzlet, benyitok.

Az eladó kedvesen megkérdezi, miben segíthet, csak nézelődöm, válaszolom. Aztán mintha felismerne, sorolni kezdi, hogy készen van a keretezés, azt hitték, nem is jövök. Meglepetten kérdezem, hogy biztos-e a dolgában. Mosolyogva mondja, hogy ő szolgált ki, emlékszik rám. Hátramegy, és előhozza a képet. A festmény egy szigetet ábrázol, a távolban naplementével. A szigeten táncosok, ugyanolyan alakok, mint a fürdőben. A tenger kékje szinte világít. Rákérdezek, hogy említettem-e valamit a képpel kapcsolatban, amikor behoztam. Nem emlékszik, talán azt, hogy személyes emlék, feleli bizonytalanul. Becsomagolja, amikor fizetnék, szól, hogy rendezve van a számla, csodálkozva néz rám, azt hiheti, hogy szórakozom vele. Kezemben a képpel bolyongok az utcákon. Fáradt vagyok, de nincs kedvem hazamenni az üres lakásba.

Megörülök, amikor nyitva találom a park kapuját. Egy padról nézem a délutánt. Élvezem, hogy az arcomra süt a nap. Megnyugtat, igazán tudok örülni annak, hogy élek. Úgy nézem a parkot, mintha én lennék az első, aki látja. Észre sem veszem, hogy rám sötétedik. A kijárat felé igyekszem, de rossz irányba indulok, egy kőfalba ütközöm. Felrakom rá a képet, majd felhúzódzkodom mellé, és akkor elém tárul a mélyben elheverő, kivilágított város. Elbűvöl a látvány, mégis úgy érzem, mintha feltartóztathatatlanul zuhannék. És hiába várom a megváltó földet érést, a véget, nem jön el. Próbálok görcsösen emlékezni, de csak ugyanazok a dolgok, az unalomig ismert események jutnak eszembe. Káromkodva felállok, felkapom a képet és messzire eldobom. Várom, hogy leessen. Feléled a szél, karomat szélesre tárva egyensúlyozok. Idegesen járkálok a falon. Ez még az élet? Kérdezem gunyorosan.