Töprengő

2007. november 24. szombat

Rilkét elemző gyönyörű tanulmányában írja Heidegger a következőket. „Szinte Descartes-tal egyidőben fedezi fel Pascal a kalkuláló értelem logikájával szemben a szív logikáját. Az, ami a szívben kimondhatatlanul van, nem csupán bensőségesebb, mint a kalkuláló képzelet bensőségessége, és ezért láthatatlanabb is, hanem messzebbre is ér, mint a pusztán előállítható tárgyak tere. Csupán a szív láthatatlan bensőségében jut az ember azoknak a dolgoknak a közelébe, amelyeket szeretni kell: az ősök, a holtak, a gyermekkor és az utódok közelébe.”

Ahogyan ő mondaná, ez nem igényel kommentárt. Inkább hozzáírok még két mondatot. „A nem hétköznapi tudat bensősége olyan belső tér marad, amelyen kívül van a kalkuláció minden számszerűsége, és mentes minden ilyen korláttól, át tud folyni a nyitott korlátok nélküli teljességébe. Ez a számon való túlcsordulás prezenciáját tekintve abból fakad, ami a szív belsejében láthatatlan.”

Poe hőse beszél arról Az elveszett levélben, hogy tévednek azok, akik a matematikát minden területen érvényes tudománynak gondolják; D., akiről szól, nem csak matematikus, de egyúttal költő is.

2007. november 15. csütörtök

A görög mitológia életszerű, mondják. A görög mitológia iszonyatosan kegyetlen történetekből áll össze. Híres novelláját, Az elveszett levél címűt, Poe egy idézettel zárja, Dupin, a zseniális nyomozó, amikor visszalopja a levelet, egy üres papírt hagy a helyén, amelyre egy rövid idézetet ír rá Crébillon Atreusából. „Egy ily sötét szándék méltó, ha Atreuszhoz nem is, de Thyesztészhez bizonyosan.”

A Poe-novella története látszólag ártatlan, egy levelet ellop D. miniszter, megzsarolhatná vele a királynét, egyelőre nem teszi, végül nem is teheti, mert Dupin visszaszerzi a kompromittáló iratot. A felszín alatt kavargó indulatokat, D. aljasságát csak akkor értjük meg, ha beletekintünk a két testvér hátborzongató históriájába, melynek csúcspontja vagy inkább mélypontja az az ebéd, ahol Atreusz öccse fiainak húsát tálaltatja fel Thyesztésznek.

2008. január 23. szerda

A magyar kultúra napja vonzza az unalmat. Protokoll és nemzeti keserveink irodalmi visszhangja. Mennyivel jobb volna, ha például Weöres Sándor egysorosaiból idéznének. Ilyeneket:

Megördögödni s elszentegni.

Aztán: Vajúdik a sírásó felesége.

Vagy: Kettő vagyok, alany és tárgy

csak halál szülhet eggyé engem.

Még komolyabban: Isten rajtad: végtelen könny;

Isten benned: végtelen mosoly.

És nem kevésbé komolyan: Mennyekbe vágtató prolibusz.

Még egy, szentágostonos: A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.

2008. január 22. kedd

Azt a Winterreisét tulajdonképpen véletlenül hallgattuk meg. A. hallotta, amikor a Radio Classique-ban beszéltek a másnapi koncertekről, és bejátszották hozzá Quasthof egyik felvételét. Szép hang, csodálatos program. Szólt, hogy rendeljek jegyet. Lehetett még interneten, rendeltem, méghozzá a földszintre, a hatodik sorba. A Théâtre des Champs-Élysées ugyanolyan, mint a Zeneakadémia, csak akkor hall mindent az ember, ha jó helyen ül.

Azzal kezdődött, hogy a pódiumra kihoztak egy furcsa, magas széket, olyasfélét, mint amilyenek a bárpultok előtt állnak. Azután megjelent a zongorista, mellette pedig egy törpe. Thomas Quasthof. Elképesztő látvány. A feje férfifej, a felsőteste erős férfitest, a lába viszont satnya, rövid, s ugyanolyan a karja is. Mintha a karja meg a lába megállt volna a növésben három- vagy négyéves korában. Fölkapaszkodott a bárszékre, elhelyezkedett, és azonnal belevágott. Bámulatosan szólt a hangja. Az emberi hang és a zene találkozása, ha valóban találkoznak, amúgy is maga a csoda. Quasthofnál ráadásul a szöveg is megszólalt, minden szót tökéletesen lehetett érteni.

Annyira szuggesztíven énekelte a Schubert-dalciklust, hogy a látvány elveszítette jelentőségét. Nem mondanám, hogy elfeledkeztem róla, mert nem lehetett róla elfeledkezni, de valahogy átlényegült. Pedig a zenélő látványa sokszor zavaró; nem kellemes nézni, ha a karmester vagy a zongorista grimaszol, ha szenved, ha nyitva marad a szája. Talán valóban az arc a legfontosabb. Quasthofnak komoly az arca. Amikor énekel, még komolyabb.

Utána az előcsarnokban a lemezeit dedikálta. Derűs volt, oldott, barátságos, harmonikus. Mint aki boldog, hogy megint azt tudta adni, amire teremtetett. Mint akit nem zavar, hogy csak 134 centi magas, hogy az egyik kis kezén három ujja van, a másikon négy. Mintha mégse volna igaza Zarathustrának, amikor azt mondja: „Aki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kivüle semmi sem.”

Persze a Thomas Mann-novella jutott mindjárt az eszembe, Friedemann úr, a törpe. A zene megszállottja. A magyar fordítás már a címben nevetségessé teszi, kigúnyolja. Az eredeti árnyaltabb: Der kleine Herr Friedemann. Így is nevezi mindvégig a szöveg, kicsinek; csak a végefelé, amikor valóban nevetségessé válik, akkor minősíti először a történetmondó törpének, Friedemann úr, a törpe.

Thomas Quasthof viszont nem törpe. Talán az ő útja a Téli utazás. Messze a nevetségestől, a triviálistól.

2008. január 14. hétfő

Winterreise. A szó eredeti értelmében. Sőt, ahogyan az egyik Schubert-dal címe mondja, Im Dorfe. Egy másik világ ez a havas táj, hozzá képest a város fekete és piszkos. A kis dombon szánkózók, műanyag tányéron csúsznak, odébb négyen valami nagyobb tárgyon, talán egy motorháztetőn. A hangok is puhábbak ebben a tájban. Ki-kisüt a nap, a hangulat olyan, mint egy Breughel-festményen.

2007. december 30. vasárnap

A Kolosszeiekhez intézett levélben Pál hosszan beszél a család jelentőségéről. Türelemre, megértésre int, a szülők legyenek megértőek gyerekeikkel, a gyerekek legyenek elnézőek a szüleikkel.

Az érem másik oldala a lázadás, s annak legszélsőségesebb formája, az apagyilkosság. Oidipusz, Hamlet, a Karamazovok. És André Gide visszhangos jelszava a 19. század végén, Familles, je vous hais.

Az emberi élet legarchetipikusabb modellje a tékozló fiú története. Ha nincs többé család, ahogyan a posztmodern kívánja, s igyekszik is megvalósítani, akkor nincsen mi ellen lázadni, nincsen kihez visszatérni. Marad a Madách-féle falanszter, a falanszter végtelen unalma.

2007. december 24. hétfő

Bosco Szent Jánostól idézi valaki: légy vidám, tégy jót és hagyd csivitelni a verebeket. A veréb bevonása a legérdekesebb ebben a mondatban, nyilvánvalóan a Máté evangéliumban emlegetett verébről van szó, amelyik két fillérnél nem ér többet, mégis pótolhatatlanul fontos része a teremtésnek. Emlegeti a verebet, ugyanazt a verebet Hamlet is. Tandori verebei is emberléptékűek, családtagok; kaptam tőle egyszer gyászjelentést is, dedikáció formájában, valamelyik kicsinye halála alkalmából.

És Gombrowicz verebe, amelyik a Kozmosz központi témája? Ott egy meggyilkolt verébről van szó, s Witold szeretné kinyomozni, ki akaszthatta föl az áldozatot. A megoldáshoz persze nem jut el; a veréb csak akkor fontos, ha világunk valóban kozmosz, vagyis összefüggő rend, ha a világ puszta káosz, akkor éppúgy nyomtalanul múlik el, éppúgy felesleges keresni az összefüggéseket, mint az ember esetében.

2007. december 21. péntek

Soha aktuálisabb nem lehetett, mint ma, az a Rilke-töredék, melyet Heidegger idéz. Ha az üzletember kezéből / a mérleg átkerül / az Angyaléba, aki az egekben / lecsendesíti és elcsitítja a tér egyensúlyával.

Ez az Angyal a Duinói elégiák Angyala, akiről a költő azt mondja, „az elégiák Angyala az a lény, amely jót áll azért, hogy a láthatatlanban elismerjék a realitás magasabb fokát”. Az első elégiában az Angyalt szinte ijesztőnek festi. Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből? És ha netán a szívére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe.

Messzi vagyunk ma is az egyensúlytól. Tegnap a zuglói rendelőintézet gégésze beszélt nekem arról, hogy nem nála van a legtöbb beteg, hanem két ajtóval odébb, a pszichiátrián. És rengeteg köztük a fiatal, nagyon sok a tanár. Nincs egyensúly.

Heidegger diagnózisa: a világ ember általi eltárgyiasítása. „Az ember szándékos önérvényesítésének köszönhetően, a védtelenségbe merészkedik. A veszély mérlege az így kimerészkedő ember kezében lényegszerűen soha nincs egyensúlyban. Az önmagát akaró ember mindenütt számol a dolgokkal és az emberekkel is, mintha tárgyak lennének. Amivel számol, áruvá válik.”

És pár sorral lejjebb: „A védtelenségbe merészkedve a csere és az üzlet médiumaként mozog az ember. Az ember üzletember, aki folyamatosan átvált és közvetít.”

Vagyis, ezt már én teszem hozzá, hihetetlenül értékes lehet minden olyan gesztusunk, minden olyan cselekedetünk, amelyik nem illeszkedik bele a tárgyi vagy érzelmi cserekereskedelembe. Amelyik nem a kalkuláló értelem, hanem a pascali szív logikáját követi. Mondani persze könnyebb, mint tenni. Az első elégia ugyanis ezzel folytatódik: Mert hisz a szép nem más, / mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk.

2008. április 29. kedd

A költészet napja mindig előhoz extrém véleményeket is. Miközben egy hetilap újságírója azon búslakodik, hogy a verseskötetek legföljebb ötszáz példányban jelennek meg, s abból az ötszázból is csak ki tudja mennyit tudnak eladni, a hírportál jóval radikálisabb gondolatot tesz közzé: helyezzék a könyvpiacot is száz százalékosan üzleti alapra. Elég volt a különféle támogatásokból, amelyek – mondja – mesterségesen életben tartják azt, aminek már kétezer éve nincs az életre jogosultsága.

A második vélemény persze még kommentárt sem érdemel, amit tükröz, az nem is valami törzsi, hanem inkább a törzs megszületése előtti állapot. Bunkó és emberevés. Érdekes viszont az első, amelyikből kihangzik a rózsaszín szocializmus illúziója, amely szerint a kultúra mindenkié. Pedig már Stendhal kimondta, hogy nem mindenkinek ír, hogy célja a happy few elérése.

2008. április 15. kedd

Radnóti Miklós Naplója. Az utószóban látom, hogy 1989-ben jelent meg először. Miért kellett negyvenöt évet várni a publikációval? Nyilvánvalóan azért, mert rombolta volna az ötvenes években felépített Radnóti-képet, a majdnem szocialista költőét. Apámtól (kétszer is szóba kerül a Naplóban) ismertem már a történetet. Komlós Aladárnak írja meg levelében Radnóti, szeretné tisztázni, mint mondja, a félreértéseket. A levelet olyan fontosnak tartotta, hogy belemásolta, 1942-ben, a naplójába. Komlós egy zsidó antológiába kért tőle verset, Radnóti azt magyarázza, miért mondott nemet. Legfőképpen, mert magyar költőnek tartja magát. Magyarnak. Másfelől azért, mert katolikus. Ha még nem tért át, mondja, csak azért, mert az üldözés pillanatában nem tartotta volna becsületesnek.

Radnóti szellemi mentora szegedi professzora, Sík Sándor. A konvertita pap-költő. A naplóíró ugyanolyan szeretettel és tisztelettel ír róla, mint Babitsról. Egyébként majdnem mindenkiről jót mond, két bête noire-ja van csak: Fejtő és Faludy.

Az igazán tragikus, hogy ezek a feljegyzések a munkaszolgálat előtt, alatt vagy szüneteiben készülnek. És hogy Radnóti, aki a megaláztatásokkal teli szolgálat ritka szabad pillanataiban Arany Jánost olvas, a magát magyarnak és katolikusnak valló Radnóti azoknak lesz az áldozata, akik szintén magyarnak és katolikusnak mondják magukat. Komlós viszont túlélte a vészkorszakot. Sikerült Svájcba eljutnia azoknak a gazdag zsidóknak a társaságában, akik 1944-ben pénzen váltották meg az életüket.

2008. április 13. vasárnap

Ferdinandy György egyik legjobb novellája az Egyfordulós bajnokság. 1950-ben Farkas Mihály utasítására elviszik a Honvédba meg a Dózsába a Fradi legjobb játékosait, az őszi-tavasziról át fognak állni tavaszi-őszi bajnokságra, és a közbeeső egyfordulós egyik fő célja, hogy az Édoszra átkeresztelt Fradit kiejtsék az első osztályból. A Honvéd a hadsereg csapata, a Dózsa az ÁVÓ-é. Gyurka szülei elváltak, apja nyomorék, anyját kirúgják állásából, lakásukat is elveszítik, a budai ház garázsában húzzák meg magukat, az anya és a három gyerek. A fiú tizenöt éves, gimnazista, hótt szegény, amikor bejön a hideg, havat lapátol. És legfőképpen Fradi-meccsre jár. Ahol megtörténik a csoda, hiába nyomják a bírók, hiába a vad ellenpropaganda, a Fradi végül benn marad az NB I-ben. Kispéter a csapat lelke. A kispesti meccsen Farkas Mihály ellen tüntetnek a drukkerek. Húszezren. Nem csak a fradisták, a meccsre kivezényelt kiskatonák is.

A foci ebben a történetben mítosz. Mint ahogy mítosz a rákövetkező években is. Grosits Gyula nemrég egy tévéműsorban arról beszélt, hogy akkoriban az egész országért játszottak. Patetikus, mai ésszel nehezen elhihető, pedig igaz. Az önbecsülés, a kitörés, a siker egyetlen lehetősége volt a foci. Magyarország = aranycsapat. Az elveszített világbajnoki döntő után igazából nem Sebes Gusztáv ellen tüntetnek, hanem a behatárolt, kegyetlen, levegőtlen mindenség ellen.

1956 őszén négy külföldi meccset nyert meg egymásután az újjászervezett válogatott. Pesten a külföldi meccsekkel egy időben az akkoriban még divatos B-meccseket játszották, így valamikor október elején, talán 14-én, az osztrákok ellen. Nyolcvanezer néző a Népstadionban. Ez a magyar–osztrák B meccs döntetlenül végződött, a nézők a bírót csalással vádolták, a végén az elöl ülők átmásztak a korlátokon, meg akarták verni a bírót meg a két partjelzőt. A rendőrséget vetették be ellenük.

A tavalyelőtti ötvenhatos emlékezésekből kimaradt, ha nem tévedek, egy fontos mozzanat. Október 28-án játszották volna a Népstadionban a magyar–svéd meccset. Október 24-én, talán 25-én, amikor Nagy Imre még a másik oldalon állt, a rádióban óránként hangzott el Szepesi György felhívása. Fiúk, tegyétek le a fegyvert, menjetek szépen haza, mert a meccset feltétlenül le kell játszani.

Nem mentek. Volt végre valami, ami fontosabb a focinál. A mítosznak ezzel vége szakadt. Ami utána következett, az jobb esetben sport, a rosszabb esetben csak üzlet.

2008. április 08. kedd

Borisz Khomenko kiállítása az Újpest Galériában. Vidám, derűs színek, reggeli, uzsonna, vacsora a kertben vagy a teraszon, tengerparti táj, a festő háttal, amint fest a normandiai tengerparton. Az egyik kép címe Hommage à Ferenczy, és valóban a legtöbb kép vagy őt, vagy Czóbelt, vagy Szinyei-Mersét idézi. A megnyitó beszéd is a képek derűjét, világosságát emeli ki, hozzátéve, hogy a festő gyerekként átélte Leningrád ostromának poklát.

Borisz jó évtizede Franciaországban él, de korát tekintve kijutott neki a Szovjetunióból is. Válaszbeszédet mond, sorolja azokat a magyar festőket, az említettek mellett Vaszaryt, Vasarelyt, akiket nagyra tart. Beleszúrja, hogy szívesen jön Magyarországra, mert itt sokkal szebbek a nők, mint Franciaországban, sőt, mint Spanyolországban. Az oroszok kimaradnak az összehasonlításból.

Pedig most is csak oroszul beszél. Talán nyolc éve láttam utoljára, azt mondja, most se tud többet franciául, mint akkor. A hely – a legtöbb képén ezt ábrázolja – csodálatos. Akkor az üvegfalú teraszról néztük; alig lehet betelni vele. Nemcsak a zöld különböző árnyalatai kötik le a tekintetet, hanem a fény folytonos változásai is – hol esik, hol ragyog a nap, a nedvességtől ilyenkor minden különleges árnyalatot kap.

Gyönyörű. A nagy kérdés persze az, hogy – Adorno szavát kölcsönvéve – a Gulág után lehet-e ugyanúgy látni és ugyanúgy örülni, mint száz évvel ezelőtt. Ugyanúgy festeni, mint a posztimpresszionizmus dominanciája idején. Pilinszky azt mondaná, hogy nem lehet. Borisz szerint lehet. Nem tudom.

Persze mindig voltak derűs világú festők. Fra Angelico színvilága is csupa vidámság. Igaz, nála az arcok elmélyültek, komolyak, olykor szenvedők. Bár Az utolsó ítélet poklot ábrázoló részében (a firenzei San Marcóban) a kondérban fövő kárhozottak arca inkább csodálkozó, mint fájdalmas.

2008. április 05. szombat

Az Immermann kifejezést használja Gadamer, amikor arról az írófajtáról beszél – vagy talán minden író ilyen? –, amelyik átveszi a szekuralizációtól megroppant világban a prófétai szerepet. Alighanem az 1980-as években élték virágkorukat az író-próféták, de ha jobban körülnézek, ma is látok jó néhányat. Babitsnál éleslátóbban senki sem írta meg, milyen komikusak. Ha igazuk van, azért, ha nincs igazuk, akkor meg azért. Voltak persze olyanok, akik mindent tudtak, vagy még annál is többet; Ady Endre például hihetetlen érzékkel fogta fel, hogy mi zajlik ott körülötte, és hogy mi készülődik.

Van ezzel a prófétasággal még egy probléma, amit Merezskovszkij nagyon szellemesen fogalmazott meg Tolsztojról szólva. Arról tanakodik 1903-ban, miért nem lehet Tolsztoj szellemi vezére, tanítója az orosz elitnek. Az alkotóerő és a tudat ereje, vagyis a mű megalkotása és az ész közt, fejtegeti Merezskovszkij, az arányosságnak különböző fokai léteznek. Ennek az arányosságnak a legmagasabb fokát veszi észre Puskin és Goethe lényében. Tolsztoj viszont „nem eléggé okos a lángelméjéhez, vagyis túl zseniális az eszéhez képest. A filozofáló Tolsztoj Góliát, akit előbb-utóbb egy parittyából kilőtt kővel megöl egy kis Dávid.”

Esterházy Péter annak idején, amikor kimondta, hogy „én nem népben, nemzetben gondolkozom, hanem alanyban, állítmányban”, megadta a helyes irányt. A jó megoldást. De ki az, aki a kísértésnek nem enged?

2008. április 02. szerda

Dosztojevszkij azt mondja, pontosabban, a nagy inkvizítorral azt mondatja: a jézusi kísértés-jelenetben benne van az emberiség egész története. A három ördögi kísértés, amit Jézus visszautasít, az anyagi javak primátusa, a csodatevés képessége és a hatalom. A sorrend nem ugyanaz Máténál és Lukácsnál: mindkettő első helyre teszi a gazdagságot, de Máténál a csodatevés megelőzi a hatalomvágyat, Lukács viszont ez utóbbit teszi a második helyre.

Ha valóban ez a három igazgatja a világot, amit nehéz volna cáfolni, akkor érdemes megfontolni, milyen ma a sorrendjük. Látszólag a gazdagság a legerősebb kísértés, a modern világot, minden előző világnál inkább, a pénz vágya járja át. De van egy olyan érzésem, hogy a hatalomvágy még a gazdagodás vágyánál is erősebb. Mert miért kell a milliárdosoknak a politikai hatalom? Aligha csak azért, hogy még gazdagabb legyenek. És miért ragaszkodnak hozzá annyira görcsösen? Végtére Bill Gates gazdagabb, mint George Bush.

Ha történetileg nézzük, akkor is a hatalomvágy látszik nyerőnek. Nem Szent Ferenc volt az egyetlen, aki lemondott a vagyonáról, találni hasonló gesztusra még jó néhány példát. De hatalomról lemondók? Sullát úgy emlegetik a történelemkönyvekben, mint ritka csodát, amiért lemondott a teljhatalomról és visszavonult. Talán beteg volt, már rá egy évre meghalt. A másik, aki eszembe jut: Charles de Gaulle. Elveszítette, nagyon kis különbséggel, 1969-ben a népszavazást. 52,41 % szavazott a javaslata ellen. A téma érdektelen volt. Megsértődött, lemondott, elment Írországba.

Több lemondóról nem tudok.