Agrippa vendégségbe jön

Horatius az átriumban talált rá végül a barátjára. Ott ült egy egyiptomi karszéken, vastag báránybőrökbe tekerve, és az eget bámulta. Az esték az utóbbi időben egyre hűvösebbek lettek. Horatius egy ideig idegesen toporgott a másik előtt, aztán leült mellé. Hallgattak. Vergilius az eget vizsgálta, mintha könyvben olvasna. Végül odafordult a mellette ülő apró, köpcös alakhoz. Sokáig nézték így egymást, míg Vergilius újra a csillagok felé nem fordult. A másik csak ekkor mert megszólalni.

– Mondd, miért van Agrippa a házban? És miért van minden ruha kipakolva a szobádból? – Csend. Vergilius újra ránézett. Hiszen tudod, mondták a szemei. Aztán hirtelen végigtekintett az átriumon. Horatius értette a célzást, felállt, és maga gondoskodott arról, hogy senki ne legyen a közelükben. Meghagyta az ajtónálló szolgának, hogy ügyeljen a bejáratra. – A te szádból akarom hallani – mondta végül. Vergilius továbbra is az eget kémlelte. Amikor megszólalt, száraz és rekedt volt a hangja.

– Caesar keletre utazik.

– És te elmész vele?

– Nem vagyok jól, Horatius. Én már sehová nem megyek, és ha mégis, inkább visznek.

– Egyszóval Caesar vinni akar.

– Ha vinni akar, majd elvisz. Hiszen ki vagyok én, hogy ellenszegüljek? Egy csomag leszek az arannyal kivert hajóján, egy szobor, amit úgy visz el innen, mint Athénból a neki tetsző márványalakokat. Azt hiszi, szerencsét hozok a számára – suttogta barátja fülébe, mint egy nemrég hallott, sikamlós tréfát.

– Kételkedsz ebben? – kérdezte Horatius.

– Nem tudom. Már nem is izgat.

– Azt mondja, elvisz Iliumba? Megnézheted a romokat?

– Hát éppen ez az, barátom! A romokat… mit kezdek én majd a romokkal? Augustus még mindig azt hiszi, hogy mi, költők történetírók vagyunk.

– Bizonyos értelemben…

– Ugyan már! Azt hiszed, Homerusnak kellett látnia Iliumot ahhoz, hogy megénekelje a pusztulását? Hiszen vak volt, az Istenekre! És azt hiszed, látta a cyclopsot, a scyllát vagy a charybdist?! – Ekkor a szolga feldöntötte az ajtó mellett álló parázstartó tripust. A nagy csörömpölésre mindketten összerezzentek. Ez volt a jel, hogy nincsenek egyedül. Agrippa egyik testőre lépett be, hogy vacsorához hívja őket. Amikor a hadvezér tiszteletét tette Maecenas házában, úgy foglalta el a lustán elnyúló termeket, mint egy hadállást. Testőrei mindenhol ott voltak. Ahogy a magas, germán arcélű harcos kiment, Horatius még lopva odasúgta társának:

– Miért van itt?

– A hadvezér? Arra vigyáz, hogy meg ne szökjem. Mintha bizony olyan mozgékony lennék ebben az állapotban. Parancsba kapta, hogy amíg be nem hajózunk Athén felé, ne veszítsen szem elől. – Majd, nehogy feltűnő legyen halk szóváltásuk, hangosan és kedélyesen így szólt Horatiushoz:

– Sőt, mondok neked különösebb dolgot is: azt hiszed, Ulysses látta a cyclopsot? – A költő belement a játékba, és ugyanolyan vidáman válaszolt neki.

– Így mondják.

– Így, persze hogy így mondják. De mondd csak barátom, szerinted meg lehet bízni Ulyssesben?

– Mit akarsz mondani ezzel? – Vergilius arca megkeményedett. Szemét mélyen belefúrta Horatiuséba, és a fogai között szűrte át a szavakat.

– Azt, kedves Horatius, hogy ahogy öregszem, egyre kevésbé hiszem azt, hogy Ulyssesben meg lehet bízni. – Beléptek az étkezőbe. A hosszú asztal fejénél Agrippa foglalt helyet, páncélját a falhoz támasztotta, és vörös tógájában feküdt a kerevetre, melyen nyugalmasabb estéken Maecenas időzött. A házigazda most a jobbján feküdt, körülötte a szolgák éppen a bort töltötték. Miután elintézték a szokásos köszöntéseket, a két barát kissé lejjebb heveredett le, egymással szemben. Egy núbiai szolga bort töltött nekik. Vergilius öregesen, mohón ivott, és láthatólag felélénkítette az ital.

– Folytasd, kérlek, az iménti beszélgetésünket – szólt hozzá Horatius, miközben belekóstolt a borba. – Talán nem lesz haszontalan a többiek számára sem, ha meghallgatják a gondolataidat Ulyssesről, a faló kiagyalójáról. – A másik érdeklődve nézett körbe. Barátjának szavára sokan feléjük fordultak. A költő kényelmesebb pózba helyezkedett, könyökével megtámasztotta a fejét, mint minden alkalommal, amikor Maecenas asztalánál költészetről és irodalomról beszélgettek.

– Mert kicsoda voltaképpen Ulysses? Hm? Mondd, javára vált valaha valakinek is, hogy megbízott benne?

– Nem tagadom, hogy sokakat átejtett – válaszolt kajánul Horatius. Könnyű nevetés futott végig a társaságon.

– Látom, érdekel a dolog, ezért talán nem haragszol, ha ezen a kései órán Socrates módján vezetlek rá a gondolatra, ami egy ideje belém fészkelte magát.

– Ha ez kedvedre van, nincs kifogásom a játék ellen. – Éppen a tojást hozták. Maecenas, miután váltott néhány udvarias szót az asztalfőn terpeszkedő hadvezérrel, intett a lantosnak, hogy maradjon csendben. Élvezettel kotorászott az előételek között, miközben félszemmel a barátait figyelte.

– Te ugye bölcs embernek tartod magad, Horatius?

– Kevesen neveznek ostobának.

– És nem úgy gondolod-e, hogy a bölcs ember egyik ismertetőjegye, hogy könnyedén elválasztja a hazugságot az igazságtól?

– Attól függ, Vergilius. Ha a kimondott szó igazságáról beszélünk, az ebben jártast én inkább nevezném jó emberismerőnek, mint bölcsnek.

– Nem gondolod tehát, hogy a hazugság felismerése bölccsé tesz?

– Sokféle bölcsesség van, és akit a csillagok dolgában a legbölcsebbnek mondanak, azt másnap talán rászedik a piacon, nem gondolod?

– Kétségtelenül láttam már ilyet. Akkor tehát úgy teszem fel neked a kérdést: jó emberismerőnek tartod magad?

– Ha a hazugságról és az igazmondásról van szó, azt hiszem, eligazodom közöttük.

– Felettébb hasznos és tiszteletre méltó tudomány! És mondd, mi alapján döntöd el, hogy ennek vagy annak az embernek elhiszed-e, amit beszél?

– Sokféle módja van ennek, Vergilius. Az ember először is megfigyeli a másik hanghordozását, kezének remegését és megannyi más jelet, amiből következtethet arra, hogy az illető hazudik-e, vagy igazat mond. Azután meg kell vizsgálni, hogy beszéd közben nem mond-e magának ellent, mert ez a legbiztosabb jele annak, hogy a története előbb születik meg a nyelvén, mint a fejében.

– Igen jól beszélsz. De mondd csak, nem számít-e legalább ennyire az, hogy korábban milyen embernek ismerted meg az illetőt?

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy nem hiszel-e könnyebben barátodnak, pártfogódnak vagy legbizalmasabb szolgádnak, mint egy akármilyen jöttmentnek, akit akkor látsz először?

– Minden bizonnyal nekik könnyebben hiszek.

– Mármost mi a helyzet azzal, akiről korábban azt hallottad, hogy nem egyszer hazudott, és ezzel szomorúságot, gyászt és halált hozott másokra?

– Ha ez az ember elébem kerülne, az ő szava bizonyára kevesebbet érne számomra egy marék kavicsnál. – Újra töltöttek. Vergilius elemében volt, a könnyű bor megoldotta a nyelvét.

– Akkor is, ha ez az ember magas rangú személy volna, akinek szolgák és katonák tömegei szolgálnak, barátságáért pedig királyok versengenek? Nem érdemli-e meg egy ilyen személy, hogy több bizalmunk legyen az irányában?

– Azt gondolom, Vergilius, hogy a magas rangúak éppúgy képesek a hazugságra, mint az alacsony rendűek.

– Igazad lehet. De bocsásd meg makacsságomat, és engedd meg, hogy tovább faggassalak. Mert azt gondolom, ahhoz, hogy közelebb jussunk az igazsághoz, még meg kell tőled kérdezzem: vajon annak az embernek hiszel-e jobban, akinek a történetét társai is megerősítik, vagy annak, aki egyedül és kísérők nélkül érkezik?

– Kétségtelenül az előbbinek nagyobb hitele lenne nálam.

– Magam is így gondolom, és azt hiszem, hogy eléggé bölcs beszélgetőtársra találtam benned ahhoz, hogy a segítségedet kérjem. – Időközben kagylót és fürjet hoztak be, zöld fűszerekkel meghintve. Horatius nagy élvezettel citromot facsart egy osztrigára, majd kiszívta a tartalmát. Kedélyesen széttárta a karját.

– Miben lehetnék a szolgálatodra? – Maecenas intett, hogy a következő fogáshoz hozzanak testesebb, nehezebb borokat. Agrippa gondterhelten tekintgetett az ég felé, miközben kelyhét a bortöltő szolgának nyújtotta. Nehezen viselte az írástudókat. Vergilius nem kért a nehezebb borból. Horatius sem. Inkább barátjára figyelt, aki most előrehajolt, és úgy folytatta:

– Már régóta ismerek egy embert, akinek a neve életének közepére szinte eggyé vált a hazugság és a furfang fogalmával. Mégis tiszteltem és szerettem őt, mert soha nem ártott nekem, leleményessége pedig szórakoztatott, bár sokan megütötték a bokájukat, akik hittek neki.

– Azt hiszem, balgaság volt szeretned ezt az embert.

– Magam is úgy hiszem, hogy jobban tettem volna, ha óvom azokat, akiket rászedett, őt magát pedig igyekszem rábírni az igazmondásra. De ez régen volt, engem pedig elvakítottak páncélján az aranylemezek, így azt mondtam magamnak: „Ez az ember igen magas polcra jutott, így jobb lesz szeretnem, mintsem ferde szemmel néznem rá.” Látod, ilyen bolond voltam ifjú koromban! – Maecenas kicsit felemelkedett, és jelentőségteljesen Vergiliusra nézett. Agrippa figyelni kezdett a beszédre, amit most Horatius vett át:

– Az ember valóban könnyen botlik, amíg fiatal.

– Én is így gondolom, Horatius. De a történetnek még nincsen vége. Egyszer együtt utaztam ezzel az emberrel egy helyre, ahonnan azután külön-külön indultunk haza, én az enyéimmel, ő pedig az övéivel. Miután biztonságban hazaértem, még tíz évig nem hallottam semmit róla, pedig igen közel laktunk egymástól. Ám a minap egyszerre csak ott találtam házam ajtajában, csatakosan és piszkosan, mint akit most fosztott ki egy rablóbanda. Egyedül volt. Mivel megszántam, behívtam magamhoz, és étellel, itallal kínáltam, ahogyan az ősidők óta szokás nálunk.

– Azt hiszem, nagyon is helyesen cselekedtél ezzel az emberrel.

– Örülök, hogy így gondolod, Horatius. Amikor befejeztük az evést, megkérdeztem tőle, hogy mi juttatta ilyen helyzetbe.

– Kézenfekvő, hogy így cselekedtél, hiszen nem mindegy, hogy maga okozta-e a balszerencséjét, vagy az Istenek sújtották le haragjukkal.

– Én is így okoskodtam, ezért alaposan kifaggattam. Ez az ember azt mesélte nekem, hogy egészen idáig a világot járta, mert az Istenek sehogyan sem akarták hazaengedni. Egy hosszú és bonyolult történetet mesélt el arról, hogyan vesztette el szép lassan mindegyik társát, és ő maga hogyan bolyongta végig az ismert világot. Nem tudom, mit gondoljak erről a történetről, Horatius, hiszen egyszemű óriások vannak benne, és varázslónők, akik felfegyverzett férfiakat disznóvá változtatnak. – Maecenas felnevetett. Intett, hogy hozzák a következő fogásokat.

– A kérdés az, Vergilius, hogy vajon mások is ugyanezt a történetet mesélték-e neked, akik ott voltak vele? Hiszen így ellenőrizhetnéd, hogy igazat mondott, vagy hazudott.

– Hát éppen ez az, barátom! Az emberem egyedül volt, a társai pedig valóban nem jöttek vissza. Mit gondolsz, ezek után hihetek-e a történetében, ha senki sem volt, aki megerősítse, ha korábbról hazugnak ismertem meg, és ráadásul, mint mondod, rangját és nemességét sem tekinthetem úgy, mint ami jótállna minden szóért, amit kimond?

– Valóban szövevényes helyzet ez, ahogy mondod.

– És mit gondolsz, változtat-e ezen a helyzeten, ha ezt a történetet nem is nekem mondták el, hanem egy könyvben olvastam valaki olyannak a tollából, akit te is, és én is nagyra becsülünk?

– A kérdés az, hogy vajon az, aki lejegyezte az ő történetét, vajon megbízott-e benne, vagy sem?

– Valóban! Csakhogy ez a költő, aki lejegyezte mindezt, nagyon furfangosan járt el, sőt olyannyira ügyesen csűrte-csavarta a szavakat, hogy ügyességét talán csak a történet elmesélőjééhez tudnám hasonlítani. Ez a költő ugyanis versbe szedte emberünk történetét, de szerintem ő sem tudta, mennyire hihet neki. Ezért aztán az egyszemű óriásokról és a varázslónőkről szóló meséket az ő szájába adta, mint egy olyan történetet, amit egy barátjához megérkezve ő maga, ez a furfangos ember mond el.

– Nagyon egyszerű a megoldás: azt kell csupán megnézned, hogy a költő történetének azon részeiben, melyeket a saját szavaival mond el, szerepelnek-e ehhez hasonló csodálatos dolgok? Mert ha igen, úgy vagy mindkettőt hazugnak kell mondanod, vagy belátni, hogy ő is hitt a furfangos embernek. – Agrippa nagy örömére megérkeztek a húsok, hatalmas ezüsttálcákon, gazdagon körberakva friss zöldségekkel és egyéb ínyencségekkel. A hadvezér tányérjára emeltetett egy egész csirkét, és innentől kezdve leginkább ezzel volt elfoglalva. A testes bor elnehezítette a fejét. A két barát közben alig ért az ételekhez.

– Valóban így van, Horatius. Csakhogy mindabban, amit ez a költő a saját szavaival ír le, nyoma sincs ezeknek. És ha kivesszük a könyvéből mindazt, amit a furfangos ember szájába ad, úgy nem marad más, csak bosszú és gyilkolás: csupa olyan dolog, amiről mindketten tudjuk, hogy nagyon is emberi dolgok, és sajnos örök időktől fogva együtt kell élnünk velük. Ezek után szerinted gondolhatom-e, hogy a költő elhitte a furfangos ember meséjét, vagy azt kell gondoljam, hogy ő éppúgy a bolondját járatta velem, és egy hazug ember hazug történetével fedte el előlem az igazságot?

– Én arra hajlok, Vergilius, hogy a második eset sokkal valószínűbb az elsőnél.

– Magam is ezt gondolom, Horatius, és pont ez az, ami nyugtalanít.

– Ugyan miért nyugtalaníthat téged az, amit egy költő mond?

– Mit hallok? – kiáltott fel a másik megjátszott felháborodással. – Hát azt mondod, arra, amit a költők mondanak, ezután már ügyet se vessünk?

– Csak azt mondom, barátom – válaszolt szerényen Horatius –, hogy ostobaság volna nyugtalankodnunk, ha egy költői műnek ezt vagy azt a szereplőjét hazugságon kapjuk. Ez csak nem olyan nagy szörnyűség?

– Bár így lenne, ahogy mondod, Horatius, a költőkre pedig senki ügyet nem vetne! Írjanak csak bármit, ami tetszik, hiszen így vagy úgy, de valamiképpen mind hazugság, én mégis azt mondom neked, hogy a költők szavát igenis figyelni kell, mert ahogyan hazudni jobban tudnak mindenkinél, úgy az igazság is könnyebben rak fészket a szájukban, nekünk pedig résen kell lennünk, ha ezt vagy amazt el akarjuk kapni a beszédjükből. Azonfelül pedig – és itt újból kortyolt az előételekhez készített könnyű borból – nekem különösen oda kell figyelnem, hiszen beleestem abba a hibába, amelytől te is biztosan óvtál volna, ha előbb ismered meg a gondolataimat Ulyssesről. – Horatius zavarba jött egy pillanatra.

– Mi lett volna az a hiba, Vergilius?

– Az, kedves barátom, hogy Ulysses szemfényvesztése oly sokáig tartott engem fogva, hogy nemcsak hogy hittem neki, de főművemet, Aeneas történetét is az övé alapján igyekeztem megénekelni. Megtöltöttem művemet mindenféle hasonló szörnyetegekkel, cyclopsokkal, scyllákkal és egyéb rondaságokkal, holott nyilvánvaló, hogy mindez a szörnyűség nem más, mint Ulysses kitalációja, melyet már Homerus sem mert egészen komolyan venni. Ha pedig, mint ahogyan célom volt, Homerusszal akarok versenyre kelni e művemben, nem cselekszem-e ostobán, ha ebben az egyenlőtlen küzdelemben még azzal is nehezítem a helyzetemet, hogy önként belesétálok a csapdába, melyet most, hogy segítségemre voltál gondolataim tisztázásában, már oly tisztán látok magam előtt, mint ezt a kelyhet itt? – Vergilius szemei egészen áttüzesedtek, hangjában visszaszorított keserűség érződött, ahogy az arannyal futtatott kelyhet maga elé emelte. Maecenas aggódva figyelte a szeme előtt zajló színjátékot, miközben intett a szolgának, hogy bőven töltsön Agrippa kelyhébe a nehéz borokból.

– Mit akarsz ezzel mondani, Vergilius? – kérdezte a házigazda, mintha éppen csak bekapcsolódna a könnyű társalgásba.

– Azt, kedves Maecenas, hogy a művem nemcsak hogy tökéletlen, de teljes átdolgozásra szorul, olyannyira, mintha egy új eposzt kellene megírnom, mert nem áll szándékomban az én Aeneasomat is olyan hazuggá tenni, mint amilyen Ulysses volt. Amint visszatértem keleti utamról, neki is fogok majd a munkának. Éppen ezért intézkedtem úgy, hogy ha bármi történne velem keleten, közös barátaink, Varius és Plotius Tucca azonnal semmisítsék meg a kéziratokat. – Egyszerre csend lett a teremben. A kezek megálltak a levegőben, és hirtelen mindenki Variusra és Tuccára nézett, akik az asztal végénél zavartan pislogtak maguk elé.

A hallgatást Agrippa mély hangja törte meg. Bár a nyelve nehezen forgott a bortól, egykedvű, ellentmondást nem tűrő módon vetett véget a beszélgetésnek.

– Ettől távolról sem kell tartanod, Vergilius Maro – mondta, miközben undorral dobta vissza a tálba a kezében tartott báránycombot. – Caesar mellett nagyobb biztonságban leszel, mintha itt maradnál Rómában, és felesleges gondokkal izgatnád magad. Épségben fogsz visszatérni, de a művedet nem változtatod meg. – Megtörölte a száját, és széttárta nagy lapátkezeit. – Miért is tennéd? Hiszen a nép már most is istenként ünnepel miatta, és ami a legfontosabb, az Aeneis Caesar tetszését is régen elnyerte már. Vagy azt hiszed talán, hogy amit megalkottál és részben már oda is adtál a világnak, ha úgy tetszik, egy mozdulattal vissza is veheted tőle? A tehetségedet Iuppitertől kaptad, és ő is rendelkezik vele. Maecenas, készíttess fekvőhelyet nekem. Mára elegem volt az evésből és a tudós társalgásból. Lefekszem. Vergilius, neked is ezt ajánlom. Holnap hajnalban személyesen kísérlek el a kikötőig. Jó éjszakát – mondta végül, és feltápászkodott a kerevetről. Maecenas intézkedett a hadvezér szállásának ügyében, majd pedig sietve intett a lantos fiúnak, hogy most, most csapjon a húrok közé, ha kedves az élete.