Egy kifőzdéből; Arcades ambo; A kairói görög temetőben
Egy kifőzdéből
Miért nem megy ki a fejemből ez a szám?
Mit is jelentsen? – töprengett Epignómidés, a könyvtáros.
Egy kifőzde előtt haladt el, s hallotta,
vagy hallani vélte, hogy odabentről valaki
azt mondja: 253. Talán csak képzelődik?
A szám így magában hangzott. Mintha
egy buborék pattant volna szét, olyan
érzése volt. Az efféle esetleges szavakat,
az efféle számokat és helyzeteket
el szoktuk felejteni. Már fél éve, legalább,
vagy több is, de gyakran eszébe jut
a szám, különösen a kifőzde előtt. Mintha
buborék pattanna szét. Várja, hogy
mikor és miben ismeri föl a jelentését.
Összeadom a számokat – gondolja magában.
2 meg 5 meg 3 az 10. Vonás és kör.
Lehet akár a férfi és a nő jele is.
És egészen megnyugodott ebben a jelentésben
Epignómidés, a könyvtáros.
Arcades ambo
Összetalálkoztak, nem éppen véletlenül.
A meleg elől a belvárosi árkádok alá
húzódtak, hogy sok összepillantás után
kimondják, amit úgyis mindketten régen tudtak.
T. – Jól vagyok, megvagyok, épp nem reménytelen,
bár szenvedélyek nélkül. Minden odaadást
megbecsülök. S miért is esnék nehezemre
elfogadni határt, naptárat és rekeszt?
A hűtlenség nem érint, a „biztos” jól esik:
ezt meg nem unom, az játék vagy szín, bár mindegy,
csak mindig tudjak róla. A többi ráadás.
C. – Odaadás? Azt nem. Nem, az nem. Megmarad
világom. A kötelmet megbecsülöm. Ez ad
biztos kereteket. Újat is vállalok
az eddigiekhez, korlátlanul. A hűség,
bár részleges, marad, mindenhez részleges,
de mindhez megmarad. A teljesség ha ez,
magamra így veszem. Legyen ennyi elég!
Miután ily szép, hideg fejjel tisztázta közös
jövőjét a két árkádiai, metróba, majd
buszra szálltak, s leültek egy terebélyes, zöldellő
tölgyfa alá, ahogyan az illik a bukolikában.
A kairói görög temetőben
Papadimitriu Athénának
Okosakat mondunk odafönt, a kerek templomban,
alaprajzokról beszélgetünk, liturgiáról, rítusokról,
gyertyát is gyújtunk a távoliakért. Az ikonok,
ahogy szoktak, nem komorabbak, nem is résztvevők.
Görögökről beszélünk a lépcsőn lefelé menet,
akik elmentek, s a kevésről, aki itt maradt. Hogy
mi is görögök lennénk, arról beszélünk aztán,
fojtott hangon, a sírkövek közt bóklászva, le,
a temetőkápolnáig. Nem elmúlásról beszélünk,
nem is történelemről aztán, hogy látunk vagy
egy tucat Arisztoteliszt, nem kevesebb Kalliópit,
Athinát, és akad Themisztoklisz is, nem kevés.
Bizony, ironikusan kommentálja az északi
filológus, amikor itt, a kairói görög temetőben
olvassa, hogy 1898-ban Krisztusban elhúnyt
Themisztoklész, Kalliopé, Arisztotelész.