Ezer és 3

32

A ((154)) kislányával például elég jóban voltam, esténként folyton rajtam ugrált, a nyakamba csimpaszkodott meg a fejemre mászott. Három és fél éves. Vagy 4 és fél. Ha ott aludtam, minden éjjel fölsírt, hangosan és elviselhetetlenül, az anyját követelve. Úgy emlékszem, ((154)) ilyenkor kikászálódott az ágyból, nem rögtön, előbb sóhajtott egy mélyet, torokhang, még egyet, és aztán, de hogy meddig maradt a lányával, azt nem tudom, mert közben visszaaludtam. Azonnal, ahogy átmászott rajtam.

Úgy fekszel le, hogy nincs mese, föl fogsz riadni, menetrend, tudod előre, ismerős, ez folyt két évig a seregben. Hozzászoktam, ha akarok, azonnal elalszom, és soha többet nem alszom olyan mélyen, mint előtte. Úgy, hogy egy pillanat alatt ne lennék egészen magamnál. Látom, hogy ((154)) egyáltalán nincs magánál, félig-meddig alszik, de zokszó nélkül csinálja, fogalmam sincs, mit gondol közben.

Semmit, nincs mit gondolnia. Kérdezem tőle reggel, nem emlékszik rá. Igen, bement a lányához, mert az fölriadt, erre emlékszik. Ha kiszeret a férjéből, akihez csak úgy hozzáment, igazán soha nem volt szerelmes belé, abban a nőben sokszor a közös gyerek is, a neki a legkülönb ezen a világon, így a kiábrándultsághoz hasonló érzést kelt. Mintha figyelte volna a kislány a vekkert, éjfél és kettő között egyszerre hisztérikusan üvöltözni kezdett az anyja után, azon a ki tudja, hány százmillió év alatt kikísérletezett hullámhosszon, amit tulajdonképpen nem lehet elviselni.

A kiirtásra, legyilkolásra mintegy felkérő frekvencián, ezt más alomból származó porontyok nem élhetik túl. A hímek azonnal megölik, kiiktatják azt, amelyik nem az övék, és így jelez. A magáét is megöli, ha ilyesmi jelzéseket ad le, érdekes, hogy miért alakult így. Ne legyen túl sok utód, vagy mi?

Mert a kicsi nem tudja, mit tesz veled és rajtad keresztül saját magával. Kedveled, aranyos, satöbbi, ezerszer megállapítottad, le van szögezve, aranyos és punktum, és ha belekezd, aranyos vagy nem aranyos, világos, hogy nem ölöd meg, mert miért ölnéd meg, nem vagy elmebeteg, hogy lemészárold. Vagy elmebeteg vagy?

Megőrjít, meg kell halnia? Tulajdonképpen meg kell halnia, és ijesztően vékony, noha mégis megnyugtatóan erős az a hártya, ami védi benned őt. Úgy-ahogy.

Sehogy. Látom magam, ahogy hirtelen felülök, mint a homunkulusz, akit Frankenstein épp most tákolt össze Murnau némafilmjében, ülök az ágyon, ez volnék én, kimászom, mondhatni, nyugodt mozdulatokkal, ((154)), aki még épphogy megmozdult csak, ettől, érzem, azonnal fölébred. A biológia nevében törvényesített hatalmi viszony, írja Pierre Bourdieu, holott ez a biológia maga is természetivé tett társadalmi konstrukció. Nincs rajtam semmi, a gyerek anyjának a szaga van rajtam.

A pinájának az illata a faszomon. Áll a faszom, mert vizelni kell, átmászok a ((154))-n, most én mászok át rajta, nem nézek rá, semmi hevesség nincs bennem, kilököm az ajtót, nincs bezárva, a vállammal megtaszítom, megyek végig az előszobában, csattog a talpam a parkettán. Az, hogy a test – s különösen a nemi szervek – társadalmi meghatározottsága társadalmi konstrukció végeredménye, ma már közhely azok után, hogy egész antropológiai hagyomány hirdeti. Én itt az ok-okozati viszony visszájára fordítását, e társadalmi konstrukció természetesé tételének eszközét szándékozom bemutatni. Sötét van, nem kapcsolok villanyt, nem is tudom, hol a picsába’ van a villanykapcsoló, kétszer is a szekrény oldalához ütődök.

Meg valami kiálló kulcs vagy mi lehet. Múltkor még tudtam, hogy hol a villanykapcsoló. A múltkor még volt villanykapcsoló, most meg az van, hogy pont a társadalmi konstrukciót teszem természetessé, mert férfiuralom van, vagy mi van. Vagy mi a kurva isten van. A gyerek hallja, hogy ez most merőben más, azonnal ért mindent, semmit sem ért, nem az anyja közeledik, most meg fog halni, elhallgat. Nem, ez nem az anyja, nem anyu, egészen más. Tudja, hogy meghal.

Nem halt meg, belököm az ajtót, mereven áll a farkam, az kicsit zavart, a kislány meredten bámul, fölrántom az ágyról, a vállamra dobom, erővel a fenekére csapok. Egyszer, aztán még egyszer, ez lecsúszott, a combját találom el. Meg se nyikkan, átöleli a nyakam, szuszog a fülem mellett.

Érzem a nedves száját a nyakamnál. Meg ne pusziljon. Érzem, milyen erővel ütök, hang nélkül folyik az egész, visszateszem az ágyra, otthagyom, csönd van. Csönd lett. Megöltem? Megpusziltam előtte? Többet nem csinálja.

Ezt az éjszakai műsort vagy micsodát, többé nem tesz ilyesmit. Kibotorkáltam a fürdőszobába, megeresztettem a hideg vizet, alátartottam a farkamat.

És alig bírtam megállni, hogy ne verjem bele a mosdóba. Percekig álltam a víz alatt, aztán visszamentem és lefeküdtem. ((154) nem szólt semmit. Én se, mert mit mondjak, és ő mit kérdezzen. Befelé fordult, a feneke kicsit hozzáért a combomhoz, nem húzta el.

Reggel se szólt, mintha nem történt volna semmi különleges. Érzem a vállamon azt a helyet, ahol beütöttem magam. Be is lilult. Történt valami más is?

Történt bármi különös? Huszonegy évvel ezelőtt. Olvasóimtól azt kívánom, írja Stendhal a De l’Amour-ban, hogy piruljon el rögtön, ha fiatalságának egynémely kalandja eszébe jut. Huszonegy éve nem láttam azt a kislányt, az anyját is csak egyszer vagy kétszer, Kanadában élnek, ha létezik olyan egyáltalán, hogy Kanada. Ha lehetséges bármi is a világon, ami huszonegy éve történt tegnap, de nem lehetséges.

Igen, és ellépsz. Azt mondod, hogy jó, vagy igen, és ellépsz onnan. Inkább elugrasz. El kell ugranod. Zsupsz. Amúgy ((154)) is horkolt néha.

33

Az édesebbje horkolgat is, például ((732)) elaludt pár pillanatra izgatottságában, meg a bűntudattól, mikor fölcipeltem az épp üresen álló lakásomba, és szó nélkül leráncigáltam róla a khakiszínű halásznadrágját. Hagyta, pedig biztos voltam benne, hogy erősen fog ellenállni. Kigomboltam a felső gombot, lehúztam a cipzárt, tehetetlenül lógott a karja, mintha el volna törve. Elaludt egy ócska laticelen, amire még lepedőt se tudtam keríteni.

Kimentem az előszobába, hátha találok ágyneműt a gardróbban, mire visszaértem, a hasára fordulva aludt. Szétnyílt lábbal. Leültem mögé, hogy lássam a pináját. Jól állt neki az alvás. Az alapvetően áll jól nekik, mindnek.

Aztán riadt arccal ébredve érdeklődött, úristen, ugye nem horkoltam? A picivel idősebb Csipkék is hortyognak olykor, ((854)) is pár halkat, csak egyszer hallottam, mert nyomban visszapártolt a barátjához, mondván, mi mégis kollégák vagyunk, a barátja meg én, nem akarja pont velem megcsalni. Miután valami norvégost sütött vagy főzött nekem, és hatalmasakat nevetve élvezett, amiben megtévesztőn hasonlít ((154))-re, aki szintén folyton sütött meg főzött, és mikor elélvezett, előbb úgy tett, mintha kifáradt volna, aztán alt hangon nevetgélt.

Rajtam és saját magán. Halkan, erősen visszafojtva, hogy be ne jöjjön a kicsi, föl ne ébredjen az anyja hangjára. Erre nem is ébredt föl, rám ébredt föl, miattam riasztotta fel őt a benne lévő halálos vekker.

Ha a gyerek másé, nem az az asszony szülte, akivel együtt élsz, nem tőled való annak a gyereke, akivel élsz, az megoldhatatlan. Látod, hogy igazából mi is a helyzet. Nem fog menni. Tehát higgadtan igyekszel megoldani, mint Bruce Willis a legkülönbözőbb lehetetlen feladványokat, miután kiírta egy nyakán függő táblára Harleem közepén, hogy utálja a négereket. És túlélte. Először is gyerek, erre kell gondolnod, arra gondolsz, hogy szeretnivaló, tényleg az, nem undorító kis szaros, látod magad is, hogy nem az, megszereted, ő is téged, ezt mind az agyaddal intézted. És milyen ügyesen.

Milyen ügyesen tudsz te szeretni, ha akarsz, és akarsz! Nőknek másképpen megy, mindenesetre jobban és beljebb. Csontig soványodott nőstényoroszlán igyekszik lépést tartani a kölykével, egy rá ügyet se vető, fürgén szökdécselő fiatal antiloppal, amit a jóisten tudja, miféle rejtélyes okból nem zabált meg, hanem fölnevelte. A gyereke.

Egy oroszlánnak. Imbolyog a szerencsétlen az éhségtől és kimerültségtől, napjai vannak hátra, vadászni nem képes, nincs hozzá ereje, a kölykére vigyáz, egy antilopborjúra. Mikor visszamentem a szobába, ((154)) ült az ágy szélén, a sziluettje látszott.

Mert le voltak eresztve a redőnyök.

Azonnal a szájába toltam a farkam, és nem azért, hogy betömjem vele, hogy ne beszéljen, mert hát beszéljen csak, ez az egész így nem eléggé beszél? Nem beszédes? Emlékszem a férjére, kissé széteső arcú fiú, balett-táncos, mikor találkoztunk, nem nézett a szemembe, nemigen értem, hogy lehet valaki balett-táncos. Hogy lehet valaki férj?

Hogyan lehet hozzámenni egy balett-táncoshoz? Aki spárgázgat, bájos padödőket billeg egy túlformált kiscsajjal, és annyit szaglászta már, annyiszor fogdosta a legintimebb helyeken, hogy még megkefélni sem lehet túl nagy kedve. Valamilyen módon most az apja lettem a lányának, mert rácsaptam egy nem is jelképeset a gyerek popsijára, vagyis kettőt, muszáj, hogy ezek után a mama kiszopja a gecimet, és a legalázatosabb pofával le is nyelje.

A boldogságtól.

Mindenképp lenyeli, ám most legyen ez egy kis ünnep. Meglegyintettem a gyerekét, ahogy illik, kapott egyet, a kelleténél nem kisebbet, nem mérlegeltem, nem én csináltam, nem én és nem csináltam, engem mérlegeltek. A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket-féle szellemeskedés, az szellemeskedés, mert ami az érzelmeket illeti, simán elő lehet állítani érzelmet, ilyet is, olyat is, és sem ez, sem az nem ér semmit.

Jó, valamicskét, és nem mondom, hogy nem sokat, mert ebből a kevés is meglepően sok, és a sok mind semmiség. A saját gyereked mérce, műszer, olyan, mint egy subler, ezen állítod be a magad számára a másikat, aki nem a tiéd, hogy ne annyira hibázd el. Aztán ügyeskedhetsz, ha ügyes vagy, és ügyes vagy. Viszont hiába vagy bármilyen ügyes, nem mész vele sokra. El lehet találni, úgy körülbelül, és minden csak nagyjából sikeredik úgyis. Elképzeled, hogy viselkednél a sajátoddal, és aztán.

Aztán nem mered megtenni. Az enyémmel megteszem, mert nem gondolok bele, ha belegondolnék, lekésném. És nem késhetem le az életemet. Nem azért nem gondolok bele, hogy le ne késsem, hanem nem gondolok bele, ezért nem késem le. Kivárok, akkor végleg oda a lehetőség, századmásodperceken múlik, én meg évekig vacakolok, kész, kihűl a dolog, akkorra már rosszabbnál rosszabb opciók maradnak. Meg a bosszankodás.

Vagy a bosszú. Legsötétebb, hideg fejjel elkövetett, aljas bosszúk sorozata.

A férjek amúgy, az érdekes. Végigvenni pár férjet. Don Ottavio nem férj, de nem kétség, hogy Donna Anna hozzá megy, ahogy A. is Kareninhez. Karenin öntelten mosolyog. Abban vannak a leghatározottabb és legrendíthetetlenebb nézetei, ez nem karikatúra?, amelyhez semmit nem ért. Nyilván a művészet és költészet dolgaiban, különösen pedig a zenében, ez kicsit sok így, nem vagyunk túlzottan igazságtalanok? Nem mindenki férj kissé? Wotan is férj, simán kibabrál vele Freia, és Zeusz is, és Don Giovanni nem férj, de úgy azért ő is karikaturisztikus. Délután van, csökkent a kánikula. Ha picit elfordítom a széket, látom, ahogy ((865)) alszik az ágyamban, lerúgta a paplant, nincs rajta semmi.

Behallatszik, de csak épphogy, egy gyorsforgalmi út zaja, meg a gyorsvasút csattogása. Hársfaillat van. Hirtelen nem is jut eszembe, ki mindenki férj vagy nem férj. Csak miért állnak a fülei annyira szét? Megnyiratkozott?, érdeklődik A. saját magától a férjéről. És ez nekem tetszik?

34

Mert kárörvendő volnék?

Szívesebben fogdosok meg férjes asszonyokat, és még el se képzelem hozzá, milyen pofákat vágna a férjük, ha látná? Ennyire fontos?, mondhatni, szinte ezen múlik, tehát azon, hogy ha komoly félreértésből egyszer már fölébredt az a nő, és a mese szabályai szerint engedelmesen hozzáment ahhoz, aki miatt egyáltalán nem kellett volna fölébrednie, akkor aludjon vissza, mert most én jövök? Ezért szórakoztatott egy szilveszteri bulin annyira, mikor ártatlannak induló táncolás közben, számom is teljességgel váratlanul, erősen magamhoz szorítottam ((571))-t, és a férjétől pár lépésnyire, viszonylag hangosan a legdurvább dolgokat kezdtem mondani a fülébe?

Azonnal fölállt a farkam, pedig a ((571)) nem is tetszett annyira. Pár évvel azelőtt igen, akkor már nem. Ilyenkor igazán függetleníti magát, vagyis mindig is függetleníti magát ez az izé. Mechanizmus. Vagy nem ismerős neked, ahogy a saját farkadat emlegeted, keljfeljancsizod, mert nem akkor és nem úgy kel vagy fekszik, ahogy különféle megfontolások kialakította szempontból elvárható lenne? Hanem a saját, elementáris elgondolásai szerint, és ha így nézzük, nem inkább rendjén való volna-e ezzel a szempontrendszerrel azonosítani az ént, mint fordítva?

Magyarán nem a legkorrektebb, ha a nemi szerved után haladsz, mással ehhez képest mit sem törődve? Nem lehet beleszólni, csak úgy lelépni, távozni a hatalomból, lemondani, ahogy Lear király lemondott a lányai javára, mert az nem kívül van. Hanem benne vagyok, ha ellenállok neki, nehogy úgy gondoljam, hogy egy hozzám képest másnak állok ellen. Nők, így, egymás mellett, raktár vagy lomtár, csupa vadonatúj, prímán működő és használhatatlan, csillogó és porzó kacat, most keveredjek ki innen?

És hogy keveredjek ki? Csapda, flottul működő kis csapda, isteni be(le)csapódni, ha egészen rabul ejtene, mindenféle indokot találjak ki arra, hogy bármi áron fogoly maradhassak. Ábrándozás az élet. Úgyis kibújok.

Úgyis kiereszt, vagy kilök. ((571)) kezét egy mozdulattal a nadrágomra tolom, a középső ujjam erővel az ágyékához nyomom, kicsit sok, meg is ijedek, de csak annyi látszik rajta, hogy pillanatokon belül élvezni kezd, semmi egyéb. (V)-tól A. újra a legmélyebb csipkerózsika-álomba zuhan – és rémeket álmodik mindenféle fülről –, ez a legtöbb, amit elérhet. De nem ezért csinálja.

Nem ezért élek, és ezért van bármi, ami van. Nincs olyan barátom, akivel ilyen dolgokról rendesen beszélhetnék. (V) el van látva barátokkal, ő se beszél velük, vajon miért. Az író szerint az a véleménye, mint pajtásainak, az emberek két egészen ellentétes csoportra oszlanak, az alacsonyabb rendű fajta, unalmasak, ostobák, s ami a fő, nevetségesek, akik azt hiszik, hogy az ember csak egy asszonnyal élhet, és ők.

Elegánsnak, szépnek, nagylelkűnek, merésznek, jókedvűnek kell lenni, ez egészen a Don Giovanni-vonal, itt Tolsztoj elvéti, hogy ((V)) pirulás nélkül vetné magát minden szenvedélybe, és aki nem ilyen, azt kinevetné, túloz az, aki így kitalálta. Bal lábbal kelt föl.

Mondjam, hogy ellenkezőleg?

Nem nevet, nem alacsonyrendűzik, és könnyen pirul? Hogy túl könnyen elpirul? Hogy nem veti bele magát semmibe, nem vet meg senkit, olykor irigyli őket, csomó minden miatt vágyakozik a helyükben lenni, csak hát közben meg, mindenekfölött, igyekszik nem hazudozni magának?

Pénz, az nincs, közli (V)-jal nagy vidáman a pajtása, aki folyton részben nevetséges, részben mocskos históriákba keveredik, de, vagy ezért, mindenki szereti. ((V)) is. És nyomban nekifog valami egészen másról fecsegni. Nem beszélgetnek. A barátnőivel se beszélget, azok tényleg csak fecserésznek, és mindenekelőtt meg akarják nősíteni, ezt ismerem. Az embert a barátnői meg akarják nősíteni. ((571))-nak igazán helyes a férje, jóban vagyunk, nem a barátom. A többi férjet nem ismerem. Kivéve még ((402)), bár akkor még nem voltak házasok.

Mikor vége lett köztünk, utána házasodtak össze. ((500))-ét is ismerem, de az nem számít. Számít és nem. ((505)) bejött a szobámba egy exri felolvasóest után, egyszerűen fölkelt a férje mellől, és benyitott hozzám. ((254)) férjét egyáltalán nem, egy szót nem beszél róla. ((809)) se, ((732)) se, ((807)) se, a ((806)) seggfej olasz pasiját se. ((605)) férjével csak később találkoztam, ((143)) nem számít, ők állítólag megállapodtak egymással, hogy ((143)) kijön egyszer a víkendházunkba, mert a férje szerint nem csinálja jól. ((303)) férje pár nappal azelőtt halt meg, igazából sírás helyett baszott velem.

Nem is helyette. Nem helyette, és csak egyszer. Csúnya anyajegy van a fenekén. ((043))-nak valami keletnémet férje volt, aki ’sose kérte tőle, hogy azt csinálja’ neki, ennyit tudok róla. A ((571)) férjét legalább ismerem. Álldogálok mellette percekig, kedvesen mosolyog rám, meg se szólal, még jó, hogy ekkora a zaj, simán engedem, hogy a felesége behúzzon maga után a női mosdóba, aztán hátat fordítson, és hevesen, kapkodva, ügyetlenkedve addig illesztgessen, amíg bele nem csusszanok. Kiszélesedett a csípője, pár éve még nagyon is rendben volt, és ez, érdekes, számít.

Neki is. Pár Év, Tíz Év. Ott ragadt, most biztos ott van, pár évvel ezelőtt van, érzem rajta, én is könnyen, szó nélkül visszamegyek addig, ameddig akarja, még nem is udvariasságból. Igazán szó nélkül. Nem a test, hanem a lélek válogat.

A testek közül a lélek válogatja ki a neki valót, a legszebb test tisztán lelki ügy, a nők teste a léleknek tetszik vagy nem. Ez a tetszés a lélek. Ha nem ez a tetszés a lélek, akkor nincs lélek. Ha mondanám, ezt elmondanám neki, nem volna szép tőlem.

Az, hogy ezt csináljuk egy nyilvános helyen, miközben folyamatosan kopognak az ajtón, valami barom rugdossa is, az viszont helyes. Jó, legyen szép. Ez mennyire hangzik rosszul?

Hangzik egyáltalán? Mindjárt rám törik ezt a nyomorult ajtót, hallod? A barátom feleségével nem csinálom, ami hülyeség, de hát amúgy ez mind igazából hülyeség, előre csodálkozom rajta, hogy valaki majd fogja magát, és el is olvassa.

Hüje aki elolvasa.

Ki ne javítsd!

Írta valami író vagy mi a franc, néha látom a tévében, mindenféle fiatal csajszik járkálnak föl hozzá, előfordul, hogy több is egyszerre.