Kicsinyke ostobák

Úgy volt az a világnak kezdetén, mikor Ég Atyácska épp az ember teremtésével bajmolódott, hogy biz’ nagy gond szakadt szegény fejére.

– Itt van az ember! – mutatta félig se kész művét a feleségének, Hold Anyónak. – Sárból gyúrtam, megformáltam. Lett neki két keze, hozzá meg két lába, s középütt kerek feje, amit a nyakára biggyesztettem. Már azt is kitaláltam, hogy kétféle ember él majd a földön: az egyik férfi, a másik nő, akik egymás nélkül meglenni aligha tudnak. Plántáltam rá hajat is, nézd! A férfi szakállat, a nő ragyogó szempárt kap majd, ahogyan kell. Előbb a férfit gyúrtam össze; ő hever most itt, az asztalon. A nővel még várok, mert előbb látni akarom, mit rontottam el elsőre, s akkor majd azt jobban csinálom nála. Tegnap este aztán úgy gondoltam: készen vagyok, s végre lehelhetem belé az életet. De valahogy mégsem szántam rá magam.

– Úgy érzed tán, hogy még hibádzik valami, apus? – kérdezte Hold Anyó, ki úgy ismerte a férjét, mint a saját tenyerét. Nem csoda, hiszen együtt teremtették az egész világot. Kettejük keze gyúrta golyóvá a Napot, a Földet, s a többi égitestet. Ujjaik mélyítették a tengerek, tavak, folyók medrét, halmozták egymásra a hegyeket. Tenyerük lapította a síkságokat, pusztákat, sivatagokat. Varázsszavuk csalta elő a földből a növényeket, énekelt rájuk lombot-levelet, s bontotta ki a virágok szirmát. Végül közösen találták ki mind az állatok fülét, farkát, patáját, agyarát, ormányát, szárnyát, uszonyát – melyiknek mire volt szüksége.

Nagy munka a világmindenséget megalkotni, ezért bárki azt hihette volna, hogy az embert életre csalni a két öregnek nem lesz több egy fittyentésnél. Most mégis gondterhelten hajoltak az emberke fölé, s mindketten látták, hogy baj van vele.

– A törzse jó – állapította meg Hold Anyó.

– Hát… – vonta meg a vállát szerénykedve Ég Atyácska. – Igyekeztem. S a keze…?

– Ez az öt pici ujj igazán ügyes találmány – ismerte el Hold Anyó. – Ha életre kelted, mindenféle dolgokat meg tud majd fogni velük.

– Arra szántam – mosolygott álmodozón a férje. – Úgy alakítottam őket, hogy egymásba tudják fűzni azokat, s úgy kézen fogva is sétálhatnak.

– Helyes, helyes! – bólogatott Hold Anyó, azután az emberke lábát kezdte vizslatni. – A járással, futással sem lesz gondja. Megkergetheti a rét pillangóit, elfuthat a vadállatok elől, és vásárolhat magának szobabiciklit. Mindháromra tökéletesen alkalmasak ezek az ügyes lábak.

– Akkor meg mi az, ami mégis rossz rajta? – háborgott Ég Atyácska. – Tán a szakáll fölösleges. Vagy inkább legyen minden ember kopasz, mint a tök?

– Az rettenetesen unalmassá tenné őket – csóválta szép fejét Hold Anyó, majd hirtelen tenyerével a homlokára csapott. – Unalom, hát persze, ez a baj! Nézzed csak, apó, hisz ez az emberke sápadtfehér, mint akit kisuvickoltak.

– Miért, a fehér szín talán rossz? – kérdezte hökkenten Ég Atyácska.

– Rossznak éppen nem rossz, de ha minden ember ilyen fehér lesz, letekintve rájuk, folyton összekeverjük majd őket. Honnan tudjuk, melyikük szorul segítségre, s melyiket kell szidni? Miből derül ki, melyik jött délről, melyik északról, melyik a hegyekből, melyik a sivatagból? Ráadásul a szemünk hamar belefárad, ha örökösen csak ezeket az ide-oda szaladgáló, penészfehér emberkéket kell lesnünk.

– Mondasz valamit, anyó! – morrantott Ég Atyácska, majd fordult-perdült, és ecsettel, festékes tégelyekkel tért vissza. – Látod, ezeket a virágok, lepkék, bogarak és nagyobbacska állatok kipingálásához használtuk. Még szerencse, hogy a maradékot megtartottam. Szerinted milyen színű legyen az ember?

– Legfőbb ellenségünk az unalom! – mondta Hold Anyó.

– No, akkor tarka lesz, mint a réten legelő tehén – döntött nagyhirtelen Ég Atyácska, s már mártotta is a pemzlit. Bölcs felesége azonban lefogta a kezét.

– Úgy nem lesz jó, mert a földön rohangáló, számtalan tiritarka ember látványától megint csak fejfájást fogunk kapni.

Ég Atyácska arca elfelhősödött.

– Jaj, asszony, de hát ha se hófehér, se tarka nem lehet az ember, akkor hagyjuk inkább, s meg se teremtsük őkelmét!

– Ne hepciáskodj, öreg, inkább gondolkodj! – intette türelmesen a felesége. – Először is: ne egy, hanem legalább öt embert gyúrjunk össze, s próbálkozzunk azokon.

Úgy is tettek. A már meglévő emberke mellé hamarosan került még négy, s bár nagyon igyekeztek, azok mégse sikerültek teljesen egyformára. Az egyik magas volt és nyúlánk, a másik alacsony és keménykötésű, a harmadik közepes, a negyedik acélos izmú, az ötödik meg szinte töpszli.

– Hát hogy néznek ezek ki? – kesergett Ég Atyácska.

– Nagyon is jól! – nevetett Hold Anyó. – Attól csak kedvesebbek lesznek a szívünknek, hogy különböznek egymástól. Add csak a festéket, s lássunk végre munkához!

Lement a Nap, meg felkelt a Nap, s a két öreget elmélyült maszatolásban lelte. Végül szinte egyszerre tették le gémberedett kezükből az ecsetet, s fordultak szemközt a másikkal.

– Én kettőt festettem – törölgette összepöttyözött homlokát Ég Atyácska.

– Nekem három jutott – sóhajtotta elégedetten Hold Anyó. – Lássuk, mire mentünk.

Egymás mellé tették az öt emberkét. Bizony, maguk is elámultak, hogy mindegyik mennyire más és milyen nagyon szép lett.

Az első emberke bőre halovány rózsaszín volt, amin itt-ott átderengtek a kék erek, s ettől légiessé, könnyeddé vált.

A második emberke bőre barna lett, mint a bölcs fák öreg kérge, s ettől ő maga is nemesnek, ősinek tűnt.

A harmadik emberke bőre sárgás árnyalatot kapott, mely a felkelő Nap első, örömtől ragyogó sugarait idézte, s ettől ő maga is reménnyel teltnek tetszett.

A negyedik emberke bőre ébenfekete lett, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint az éjszakai égbolt legfényesebb csillagai, s ettől ő maga is fenségessé vált.

Az ötödik ember bőre bronzvörös lett, mint a lenyugvó Nap utolsó, csendes búcsút küldő sugarai, s ettől ő maga is sokat látottnak, mérhetetlen tudásúnak tűnt.

– Gyönyörűek! – kiáltotta Ég Atyácska. – Megtartjuk mind az öt emberkét, s a világ különböző szegleteibe plántáljuk őket, hogy vigyázzák és szépítsék azt.

Hold Anyó bólintott ugyan, de vén arcán mégis a szomorúság felhője libbent át.

– Mi bánt, anyó? – fordult hozzá ijedten Ég Atyácska. – Tán valamelyik gyermekünk mégsem tetszik neked?

– Mind csodásak, s mindet szeretem, pedig még életre sem keltek – suttogta az anyó. – Csak az rágja a szívem, hogy vajon ők mit szólnak majd egymáshoz, ha összetalálkoznak odalenn, a földön?

– Ugyan mit szólhatnának? – csodálkozott Ég Atyácska. – A rózsaszín tisztelni fogja a rézbőrűt, hisz látszik rajta, mily mérhetetlen a tudása. Az ébenfekete testvérként fogadja majd a barnát, mert alig különböznek egymástól. A sárga meg…

– Félek, apó, nagyon félek, hogy nem így lesz – vágott férje szavába Hold Anyó, aki bizony birtokolt magában egy szemernyi képességet a jövőbe látásra. – Én úgy sejtem, a rózsaszín bántani fogja a rézbőrűt, az ébenfeketét, a barnát s még a sárgát is, mert azt hiszi magáról, hogy ő a mi kedvencünk.

– Akkor majd megmondjuk neki villámmal, földrengéssel, nyakába zúdított lávával, háztetőt tépő viharokkal, hogy téved! – mennydörögte Ég Atyácska, s már kapta is karjára féltőn mind az öt gyermekét, adva nékik sorra egy-egy leheletnyit saját, végtelen lelkéből.

S biz’ annyira elfoglalta ez, hogy észre sem vette, amint Hold Anyó kiült a felhő szélére, és két tenyerébe hajtva arcát, sírdogálni kezdett.

– Bárcsak értenék a villámok, viharok meg a föld rázkódásának üzenetét – suttogta magának. – Bárcsak megértenék a kis ostobák…!