Viszonyulások

2007 folyamán Kárpát Panel címmel reprezentatív, idősoros szociológiai kutatás zajlott a nagyobb létszámú magyar közösségekkel rendelkező országokban (Románia – Erdély, Szlovákia – Felvidék, Szerbia – Vajdaság, Ukrajna – Kárpátalja), illetve Magyarországon.[1] A kutatás, amit talán két-három év múlva sikerül megismételnünk, a Kárpát-medence magyarságának nemzeti identitására, a kisebbségi magyar közösségek Magyarországhoz és a többséghez, illetve az EU-hoz való viszonyára, társadalmi struktúrájára, munkaerő-piaci viszonyaira, jövőtervezésére, migrációs potenciáljára, iskolázottsági/képzési helyzetére, egészségügyi helyzetére, médiahasználatára tér ki.

Jelen írásnak nem célja az összes említett témakörre vonatkozó adatsor ismertetése,[2] ám a sok újszerű eredmény miatt három mindenképpen említésre méltó:

1. Az elmúlt tíz évben lezajlott politikai-gazdasági változások következtében Magyarországon messzemenően a legrosszabb a társadalmi közérzet (1. ábra).

2. Az EU-s csatlakozás az anyaországgal való kapcsolatokat illetően leginkább a felvidéki és erdélyi magyarok számára hozta a legnagyobb optimizmust, ugyanakkor az EU-val kapcsolatos gyakorlati ismeretek mértéke rendkívüli alacsony.

3. A (Magyarországról nézve) határon túli magyarok nemzeti identitásában erőteljesen tükröződnek az első világháború utáni szétfejlődés mozzanatai, a saját ország kisebbségpolitikai viszonyai és Magyarország határon túli nemzetpolitikája is. Ezek a tényezők határozzák meg a határon túliak „otthonosságérzetét” saját országukban.

A kutatás során lehetővé vált az előítéletek szociológiai vizsgálata is, és ami újszerű, hogy egy kutatás keretében, azonos módszerrel vizsgálni lehetett a különböző határon túli magyar közösségek és az anyaországi magyarok úgynevezett hetero- és autosztereotípiáit, azaz önmagukról és egymásról alkotott képét. De a társadalmi távolságok észlelésében (is) megmutatkozó mentális képek nem csak a különböző országokban élő magyarokról, magyar közösségekről alakulnak ki, hanem e csoportok saját környezetében élő más népekről, a „saját többségről”, régi és új jelen lévő etnikai és más szociális csoportokról is. Kutatásunk során ezekre is igyekeztünk kitérni.

Vizsgálatunkban a társadalmi távolságok mérésére használatos Bogardus-skála egyszerűsített változatát használtuk, amelyben a skála értékei a rokonszenv és ellenszenv szélső értékei között mozognak. Kérdésünket három típusú társadalmi csoport vonatkozásában tettük fel: egyrészt különböző etnikumokat soroltunk fel, másodsorban a vizsgálatba bekerült négy nagyobb határon túli magyar csoportot, harmadrészt pedig olyan társadalmi csoportokat soroltunk fel, amelyekről úgy gondoltuk, hogy relevánsak lehetnek egy teljesebb előítélet-térkép kialakításához.

1. táblázat: Ön hogyan viszonyul a következő csoportokhoz? (SKÁLA: 1 – nagyon rokonszenves; 2 – inkább rokonszenves; 3 – közömbös; 4 – inkább ellenszenves; 5 – nagyon ellenszenves)

Ha összességében nézzük ezt az ún. Kárpát-medencei előítélettérkép-táblázatot, megállapíthatjuk, hogy a legtorelánsabb viszonyulást a határon túliakkal szemben (átlag: 2,15), ezután pedig a különböző etnikumokkal szemben tapasztalhatjuk. Itt, ha átlagértékeket számolunk – a magyarországi magyarokra vonatkozó értékelések nélkül –, 2,94-et kapunk. A Kárpát-medencei magyarok ugyanakkor a más társadalmi csoportokkal szemben a legelutasítóbbak (3,46-os átlag), és ez Erdély kivételével mondhatni teljesen hasonló értékeket ér el a többi határon túli régióban. A más típusú csoportokkal szembeni előítéletesség leginkább a kábítószeresek, skinheadek és a homoszexuálisok ellen mutatkozik meg.

2. táblázat

*Magyarországi magyarokra vonatkozó értékelések nélkül

Érdekes megfigyelni azt is, hogy az előítéletek legnagyobb „kicsapongása” a felvidéki magyarok esetében tapasztalható: itt a legmagasabb a különböző etnikai csoportokkal szembeni előítélet, ugyanakkor a határon túliakkal szembeni szimpátia is, ami erős etnocentrikus beállítódásról árulkodik.

Ha külön vizsgáljuk a kérdőívben felsorolt etnikai csoportokkal szembeni előítéleteket, láthatjuk, a romákat nem fogadják el leginkább. A romákkal szembeni előítéletek legmagasabb értékeket a felvidéki és kárpátaljai magyarok körében mutatnak, legalacsonyabbat pedig Vajdaságban. Itt a romákkal szembeni előítélet mértéke talán azért alacsonyabb, mert nincsenek annyira jelen a közösségi térben jól elhatárolható társadalmi csoportként (legalábbis azokon a településeken, ahol a felmérés készült), tehát kisebbek a társadalmi érintkezés felületei. Az is közrejátszhat, hogy a romák helyzete Vajdaságban nincs annyira és úgy tematizált, mint máshol, hiszen a délszláv háborúk öröksége más csatornákra terelte/tereli az etnikai előítéletekből táplálkozó energiákat.

A felsorolt etnikumok közül külön figyelmet érdemel a „saját többséggel” szembeni előítéletek szintje. Megállapítható ugyanis, hogy az idegennek titulálható etnikai csoportok közül a legelfogadottabbak éppen a saját ország többségi nemzetének tagjai. Magyarán az a nemzet, amelyik a határon túli egyes közösségek közvetlen közelében él, az intenzívebb társadalmi kapcsolatok következtében sokkal közelebb áll hozzájuk, mint az összes többi etnikai csoport (romák, zsidók, kínaiak, németek). Ugyanakkor az egyes többségi nemzetek megítélése akár a magyarországiak, akár a többi határon túli közösség részéről sokkal negatívabb, mint a kisebbségi magyar közösség saját többségével szembeni előítélete. Másképpen megfogalmazva, például az erdélyi vagy a felvidéki magyarok „jobb véleménnyel vannak” a románokról, illetve a szlovákokról, mint a magyarországiak vagy a kárpátaljai és a vajdasági magyarok ezekről a csoportokról. Az említett határon túli magyarok közötti szolidaritás következtében a „másik többsége” negatívabbnak tűnik, mint egy adott kisebbségi közösség saját többségéről alkotott véleménye. Noha avíttnak tűnik manapság így fogalmazni, de a határon túli magyar kisebbségek – szociálpszichológiai értelemben legalábbis – hidat képeznek saját többségük és az anyaországi, illetve a többi határon túli magyar közösség között.

Az auto- és heterosztereotípia mértékét vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy a saját csoporttal szembeni elfogadottság a legmagasabb Kárpátalján, míg például Magyarországon a legkisebb. Ez utóbbi vélhetően összefüggésben van a már említett nagyfokú kiábrándultsággal, a rossz társadalmi közérzettel is. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a saját többség és a magyarországi magyarok megítélése közötti különbség Felvidék kivételével mindenhol meglehetősen alacsony. És szintén Felvidéken a legmagasabb a saját többség és a saját kisebbség megítélése közötti különbség.

3. táblázat

A határon túli magyarok közül az erdélyiekkel szembeni rokonszenv értéke a legmagasabb, és ebben (az erdélyiek önmaguk elfogadásán kívül) a felvidékiek jeleskednek leginkább a vizsgált öt ország közül. Ezen a szinten nem túl éles, de mégis látható különbség tapasztalható a magyarországiak és a határon túliak között: a határon túliak egymással szembeni szolidaritásának nyomait láthatjuk abban, hogy ezek a közösségek egymás elfogadásának mértéke erősebb, mint a magyarországiak határon túliak általi elfogadása. Úgy is fogalmazhatnánk, a magyarországiak ugyan meglehetősen elfogadók e skála szerint a határon túli magyarokkal szemben, ám a határon túliak egymás közötti elfogadottsága mégis szorosabb, vélhetően a kisebbségi élethelyzetre vonatkozó kölcsönös kogníciók, ismeretek miatt. A határon túliak mintha jobban értenék egymás nyelvét, mint a magyarországiakét, illetve fordítva is: a magyarországiak kevésbé értik a határon túliakat, mint azok egymást. A kisebbségi tudat vélhetően egymáshoz közelíti a határon túli magyar közösségeket, létezik egyfajta egymásra figyelés és ebből fakadó szolidaritás is. És egyik korábbi adatunkra visszautalva ebben a konstruált szolidaritási erőtérben a másik magyar közösség közvetlen „ellenségképe”, a „másik többsége” mindig veszélyesebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban, azaz mint ahogy azt a ténylegesen érintett kisebbségi csoport gondolná.

Ha összevetjük a saját csoportra, a magyarországi magyarokra és a határon túli magyarokra adott értékelések közötti különbséget, újra megállapíthatjuk, hogy az etnocentrikus jelleg leginkább a szlovákiai magyarokra jellemző: az adatok szerint ugyanis e három kategória szerinti értékelések itt térnek el a legkisebb mértékben egymástól. Azaz itt értelmezhetjük úgy, hogy a magyarok – éljenek bárhol is a Kárpát-medencében – oly nagy mértékben nem különböznek egymástól. Különálló sajátosságot e tekintetben pedig leginkább a kárpátaljai válaszadók produkáltak, az ő esetükben a legmagasabb ugyanis az autosztereotípia és a magyarországi magyarokkal, illetve a többi határon túli magyarral kapcsolatos kérdésekre adott válaszok átlaga. Ennek az eredménynek a hátterében valószínűleg a schengeni határ tényleges elválasztó jellege állhat, ám érdekes, hogy ez a tény a másik érintett csoport, a vajdaságiak körében nem lett nagy társadalmi távolság forrása a többi határon túli közösség viszonylatában. A kárpátaljaiak mintha kettős elzárkózásról tennének tanúbizonyságot: egyrészt hasonlóan a többi határon túli régióhoz Magyarországtól is eltávolodtak (vagy eltávolíttattak), ám ugyanakkor hasonló mértékben a többi kisebbségi magyar világtól is távolabb pozicionálják magukat.

Az egyes országokon belül a hetero- és autosztereotípiák árnyalatainak leírása céljából arra kértük a válaszadókat, hogy becsüljék meg a saját többség, saját kisebbség tagjai, valamint a magyarországi magyarok hány százalékára jellemzők a különböző tulajdonságokat kifejező jelzők. Míg az előbbiekben az egyes csoportokat egységes közösségekként kezeltük, e kérdéssel lehetővé vált, hogy a vizsgált öt országban részletesebben belelássunk az előítéletek struktúrájába. A használt jelzők pozitív és negatív tartalmúak voltak. Feltételezhetően a négy határon túli régió esetében a saját csoportra vonatkozóan a pozitív jelzők dominálnak, a saját többségi csoporttal kapcsolatban pedig inkább a negatív jelzők szerepelnek nagyobb százalékban. Magyarországon a kérdést a magyarországi magyarok, határon túli magyarok és romák viszonylatában tettük fel. Nézzük meg az öt ország adatait:

1. ábra: Ön szerint a romániai magyarok, a magyarországi magyarok, illetve a románok hány százaléka jellemezhető a következő tulajdonságokkal?

2. ábra: Ön szerint a szlovákiai magyarok, a magyarországi magyarok, illetve a szlovákok hány százaléka jellemezhető a következő tulajdonságokkal?

3. ábra: Ön szerint a kárpátaljai magyarok, a magyarországi magyarok, illetve az ukránok hány százaléka jellemezhető a következő tulajdonságokkal?

4. ábra: Ön szerint a vajdasági magyarok, a magyarországi magyarok, illetve a szerbek hány százaléka jellemezhető a következő tulajdonságokkal?

5. ábra: Ön szerint a magyarországi magyarok, a határon túli magyarok, illetve a romák hány százaléka jellemezhető a következő tulajdonságokkal?

Ha a négy határon túli régió adatai olvassuk össze, a következő sztereotipikus gondolkodás körvonalazódik:

1. mi, a kisebbség vagyunk a legkevésbé erőszakosak, a többség pedig a legerőszakosabb,

2. mi vagyunk a legintelligensebbek, a többség a legkevésbé az,

3. mi vagyunk a legkevésbé lusták, a többség pedig a leglustább (kivétel Kárpátalja, ahol a magyarországiak a leglustábbak),

4. mi vagyunk a legkevésbé önzők, a magyarországiak pedig a legönzőbbek (kivétel Szlovákia, ahol a szlovákok a legönzőbbek),

5. mi vagyunk a legsegítőkészebbek, utána pedig a többségi nemzet (kivétel Szlovákia, ahol a magyarországiak találtattak a legsegítőkészebbeknek, majd pedig a felvidéki magyarok és a szlovákok),

6. mi vagyunk a legkevésbé tehetetlenek, a többségi nemzet pedig a legtehetetlenebb (kivéve Kárpátalját, ahol a magyarországiak a legtehetetlenebbek),

7. mi vagyunk a legtoleránsabbak, a többségi nemzet pedig a legkevésbé toleráns,

8. a versenyszellem elsősorban a magyarországiakat jellemzi, kivéve Erdélyt, ahol a romániai magyarok azok leginkább.

Ha összevetjük ezeket az állításokat a magyarországi adatsorral, a következő párhuzamokat fedezhetjük fel: az erőszakosság, intelligencia, lustaság, tehetetlenség, tolerancia, versenyszellem vonatkozásában a romák hasonló funkciót töltenek be, mint a határon túliak esetében a többség nemzet tagjai. Magyarán, a romák a legerőszakosabbak, legkevésbé intelligensek, leglustábbak, legtehetetlenebbek, legkevésbé toleránsak, és ők rendelkeznek a legkevesebb versenyszellemmel. Az önzőség, segítőkészség vonatkozásában a magyarországi romák a határon túli régiók magyarországi magyarjainak szerepét veszik át. Látható, a határon túli magyar kisebbségek saját többségükkel mentálisan gyakran „úgy bánnak”, mint a magyarországi magyar többség a saját kisebbségével, más vonatkozásokban pedig a határokon túli kisebbségek számára az anyaországi magyarok a magyarországi romákhoz hasonló megítélés alá esnek.

És hogy ismétlésképpen, újra mindent összekuszáljunk: írásunkból leszűrhető az, hogy mindegyik közösség elsősorban önmagát szereti, a kisebbségi magyarok nagy empátiát mutatnak a többi kisebbségi magyar iránt, és csak utána kerülnek elő a képzelt rokonszenvlistán az anyaországi magyarok. A saját többség elfogadása valamivel kisebb mértékű, mint az anyaországi magyaroké vagy a saját kisebbségi csoporté, ám mindenképpen szimpatikusabbak, mint minden más etnikai vagy más társadalmi jellegű csoport. A Kárpát-medence magyarjai leghangsúlyosabb előítéleteket a kábítószeresekkel, skinheadekkel és homoszexuálisokkal, az etnikai csoportok közül pedig a romákkal szemben táplálnak. Ez utóbbit pedig úgy teszik, hogy közben a kisebbségi magyarok saját többségüket is „elromásítják”, azaz olyan jegyekkel ruházzák fel őket, mint a magyarországi magyarok saját kisebbségüket. A kisebbségi magyarok – e vonatkozásban – magyarországi többségként viszonyulnak saját többségükhöz is. És mindez nem puszta nyelvjáték, hanem valóság. Ami még ha konstruált is, valamelyik csoportnak/közösségnek a Kárpát-medencében rendszerint maradandó sebeket szokott okozni.

[1] A kutatást az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet (Magyarország), valamint a kolozsvári Max Weber Társadalomkutató Alapítvány kezdeményezte. Részt vevő intézményi partnerek és kutatók: Fórum Társadalomkutató Intézet (Somorja, Szlovákia – Tóth Károly, Lampl Zsuzsanna), Lehoczky Tivadar Társadalomkutató Intézet (Beregszász, Ukrajna – Orosz Ildikó, Molnár Eleonóra), Magyarságkutató Tudományos Társaság (Szabadka, Szerbia – Gábrityné Molnár Irén, Rác Lívia). A kutatás során – a reprezentativitás biztosítása mellett – mintegy 2930 főt kerestünk meg (Magyarországon 700, Romániában 900, Szlovákiában 600, Szerbiában 380, Ukrajnában 350 főt). A kutatás vezetői Veres Valér és Papp Z. Attila voltak, a kutatást pedig a Szülőföld Alap és az MTA Határon Túli Tudományos Ösztöndíjprogramja támogatta.

[2] A kutatás gyorsjelentése megjelent 2007. novemberben. Ld. Papp Z. Attila – Veres Valér (szerk.): Kárpát Panel 2007. A Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái. Gyorsjelentés. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest 2007, ugyanakkor elérhető a www.mtaki.hu honlapon is.