Magam / magam

Kik vagyunk? Miből lettünk? Kivé leszünk? Hogyan legyünk boldogok?

Valahogy így hangzik ma a klasszikus filozófiai kérdéscsokor, mely köré k. kabai lóránt harmadik kötetét felépíti. Új versei a mai magyar költészetben igencsak ritka természetességgel vetik fel az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseit – néhol lírába hajló érzékenységgel, néhol a köznapi nyelv szárazságát és durvaságát imitáló, illúziótlan egyenességgel. De végül mindig az önironikus „úgyis mindegy”, „nem érdekes”, „nincs semmi jelentősége” köszön vissza a versekből: mindegy, kik vagyunk, mindegy, kik voltunk, mindegy, van-e isten vagy nincs, és végképp mindegy, kivé leszünk és hogyan leszünk azzá.

A mélységes, mégis édeskés depressziót a kiválóan tervezett kötet fekete borítója csak erősíti. K. kabai a paradicsomot is pokolnak láttatja, a pirosat is feketének, de már a kötet címében is jelzi, hogy ez voltaképp rendjén van, a világ olyan, amilyen, az én nem képes hatással lenni az eseményekre, még a vele történőkre sem. Minden hiábavaló, legjobb tehát közönyösnek maradni, hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek, illetve nem hagyni kizökkenteni magunkat, mélabúnkat általuk: „hogy boldogan éljek, összhangban kell lennem a világgal; / mindösszesen ennyit jelent boldognak lenni” (missa agnostica). Az összhang lényege viszont épp a közöny: „maradj, vagy menekülj, mindegy. / mindenképp megbánod” (maradj és menekülj).

Vajon milyen tétje lehet ezek után az önidentitásra vonatkozó, a kötetben talán legtöbbször feltett kérdésnek? Mit változtat, ha ez vagy az vagyok, ha ezt vagy azt hiszem magamról, és pláne, ha ezt vagy azt hiszik rólam? A „Ki vagyok én?” kérdésre tehát csak az a válasz érkezhet, hogy „nem az vagyok, aki vagyok”, „én úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok” (mentés másként), illetve: „én én vagyok (…) de én nem az vagyok, aki vagyok” (ki kicsoda, 2002-es kiadás). Egy lehetséges válasznak tűnik a saját, tulajdon névbe kapaszkodni – „csoda, ha tudod még, ki vagy; / bár igaz is, azt nem nehéz ki- / betűzni” (a körülmények megléte) –, de erről is kiderül, hogy miként a sajátnak hitt történetek, emlékek, barátságok, szerelmek is illékonyak, bizonytalanok, és ahogy az én önmagát soha nem lelheti meg sem magában, sem másban, úgy a változtatható, elveszíthető és felvehető név sem adhat igazi, kimozdíthatatlan támpontot: „bizonyos értelemben k. kabai lóránt vagyok” – azaz egy másik értelemben nem az vagyok, akit a nevem jelöl. De mivel ez a kijelentés az otthon című versben hangzik el, egy másik válaszlehetőséget is kinyit, hiszen a nevet adó szülők elvárásait is megjeleníti, a képet, amilyennek a szülők szeretnék látni a gyereküket, és amilyen az persze sohasem lehet. Érdekesek egyébként azok a versek, melyek megfordítják ezt a viszonyt, és a gyerek e felismeréstől óvja az anyát, azaz úgymond a vagányból épp a durvaságok hívják elő a kisfiút: „anyukám, ne olvass tovább / nem szeretném, ha végleg kiábrándulnál belőlem” (hát így). De itt kell említeni a címében megint csak a „Ki vagyok?” kérdésre válaszoló, emlékezetes egysorost is, mely a „mama” szóval, odakötődése miatt, e viszony József Attila-i összetettségét idézi fel: „mama kínzó fejfájása vagyok” (névjegy).

Ha azonban a név mint nyelvi elem nem kapcsolódik az énhez, ha valójában csak részlegesen jelölheti, de semmi lényegeset nem mutathat meg belőle, akkor valami mást kell keresni az öndefinícióhoz. Ez a más pedig a test lesz k. kabai költészetében. A cikluscímek maguk is kiemelik a test központi szerepét: bőrszín – színhús – húsdaráló, de eközben, azzal, hogy egy nyelvi sorjáték elemeiként kezelik a szavakat, a figyelmet a jelentésről az összetettség, a forma, a játék felé terelik. Sőt ez utóbbi jelentőségét csak erősíti, hogy a megfontolt kötetépítésre utaló sor már az előző, a 2003-as nem kijárat című kötetben elkezdődött: bikavér – vérnarancs – narancsbőr. A szavak erejébe vetett hit egyébként is jellemző az egyébként nem különösebben gazdag szókinccsel gazdálkodó k. kabaira, aki ezeket a cikluscímeket, érzésem szerint, az egysoros versek további redukciójaként kínálja. A hentesboltok atmoszféráját ígérő „színhús” és „húsdaráló” címek például érzelmi reakciókat is kiváltanak, a „vér”, a „bőr” és a „hús” szavak egymásba kapcsolódása pedig kifejezetten szorongató érzést kelt, és kíváncsivá tesz, vajon mi jöhet még az egyébként korbács című versel nyitó és záró kötet szövegeiben. Brutalitás? Állatáldozat? Öncsonkítás? Vér és veríték? K. kabai rafináltan játszik a lehetőségekkel, elindítja, majd eltéríti a szöveget, nem enged a hatásvadász képeknek, sőt szép lassan arról győz meg, hogy a szövegek minden külsőségük és körítésük ellenére nagyon is gyengéd, lírai munkák, melyek pontosan érzik a határt a boldog és a gyötrelmes, a harmonikus és a zaklatott élet között, sőt a szalonképes és a trágár beszédmódok között is. K. kabai tehát végső soron egy szemérmes költő, annak minden esendőségével.

Hogy is születhetne meg másként például a csendes éj című egysoros: „leírhatatlan veled”, mely a test nyelve helyett már egyenesen a békeidők igaz szerelmének idilljét sejteti, miközben azért a „csendes” szóval egy mai problémára is utal, amennyiben az nem csak a nyugalomra, hanem a beszédképtelenség vagy a „nem találok szavakat” tapasztalatán keresztül a nyelvi elmondhatatlanság miatti csendre is utal. Mi mindent lehetne pedig írni, épp a színhús című ciklusban egy éjszakáról! Valamivel nyíltabb, de szintén szemlesütős a reggeli az ágyban, melyben egy orális kielégítés képzetével kísért ébredés utáni maszturbáció szorongató emléke rajzódik ki: „feküdni hanyatt, máló vakolat, kicsorbult ég alatt, / számba veszem ízeidet sorra”, de ugyanebben a sorban áll a pár oldallal későbbi, a címével a nyílt erotikát tulajdonképpen elutasító van mitől félni című vers is, melyben egy álomleírás mentén olvashatunk a mégiscsak kisfiús vágynak a képzelet egy más szintjén történő megjelenéséről: „[ajkával] ágyékomon állapodott meg, / ott éreztem forró lehét”.

De ha már kiemeltem és dicsértem k. kabai egysorosait és „egyszavasait”, sőt most a „lehét” szó különleges szépségét is meg kellett volna említenem, hadd jegyezzem meg, hogy vannak azért sikerületlenebb megoldásai is. A semleges nem például a „nem” szó kettős jelentését csak egy hírlapi vicc szintjén tudja összejátszani, az éjjeli tea ellágyuló befejezése pedig bántóan közhelyes: „halálra rémít a gondolat, / hogy elhagysz egy szép napon”. Itt a szerelem múlandóságának szorongatóan őszinte, primer kifejezése olyannyira lírai, hogy már nélkülöz minden költői invenciót, és bizony a tizenévesek első verseinek üres pátoszát idézi. A „nagyon szeretlek; nagyon szeretsz. / mégsem eléggé” (csak a fekete van) hasonló okokból marasztalható el: érződik benne a szerelem rajongó kifejeződése, de ehhez nem vagy alig társul némi távolságtartó eredetiség. Mennyivel izgalmasabb és nyitottabb például a „megtanulsz szépen fázni” (hallgatni kell) sor! Hiszen eddig talán azt hittük, a fázásnak nincs esztétikája vagy etikettje, hogy nem szépen vagy csúnyán, hanem ösztönösen, tagadhatatlanul és irányíthatatlanul fázunk. Az aminek esete fennállban pedig a fázás bizonytalansága kerül elő: „valószínűleg hideg van” – mintha nem lehetne eldönteni, hogy igen vagy nem. Vagy egy külső szemlélő hangját halljuk itt, aki nem ott van, ahol a hideg vagy a meleg egyáltalán kérdés lehet? Ha így, ha úgy, ezek kiemelkedő sorok.

Ugyancsak jónak tartom az olvasás linearitását ismétlésekkel, sokszor zárójelbe kerülő közbevetésekkel és kézben tartott értelmező szerkezetekkel megtörő szövegeket, mint amilyen a kötet talán legjobb verse, a vérvonal vagy az ugyancsak remek van miből élni. Tetszenek az aforizmaszerű felütések, például: „több mint két év kellett, / hogy újra be merjem tenni a lábam a villányi útra” (szentimrevárosi kerülő), ami egy erős kijelentés egy erős beszélőtől, és tetszenek a kisülésszerű zárlatok is, mint az esőcske című verssé: „mindig emlékezem. / minden emlékeztet”, mely ráadásul egy, a kötetben ugyancsak fontos, az önidentitás kérdéseivel is kapcsolatos problémára, az emlékezet változékonyságára is utal. Elgondolkodtatók és nagyon is a helyükön lévők a sokszor kifejezetten ellágyuló mottók, melyek szépen kirajzolják e költészet alternatív forrásainak térképét, William Congreve-től Jacques Roubaud-on át Clive Barkerig és persze Wittgensteinig, akit k. kabai lóránt főleg az utolsó ciklus verseiben idéz és gondol sokszor tovább. Így áll össze tehát a szerző harmadik, megbízhatóan egységes, számos újdonságot nyújtó kötete, melynek beszélője minden bizonytalansága ellenére láthatóan jól érzi magát az örök vesztes pozíciójában, hiszen maga mondja: „még huszonegyre is lapot kérek” (otthon) – pedig most is nyerésre áll.