Tárgykapcsolat; Búcsú

Tárgykapcsolat

Az orosz nő már fél órája

csak egy borítékot gyűröget,

majd feltépi: színes gyermekrajz.

Alatta cirill betűkkel írott kiáltás.

A kisfiam, mondja, és féloldalas,

erőltett mosollyal hozzáteszi:

négy, négyéves. Fiú? Fiú.

Kilesem a kezét, ahogy simogatja.

Minden vonalat egyenként.

Minden színt megtapogat.

A formákat úgy nézi közelről,

mintha még épp csak húzná a kéz.

Az orosz nő végigszimatolja,

aztán szétmorzsolgatja a fecnit.

Hátha maradt valami nyom,

a tűnő papíron át valami valóság.

Búcsú

Akkor döbbentem rá, amikor elbúcsúztunk:

nem is szeretem, nem is féltem őt semmitől.

Megteszem, amit meg kell, mert tudom,

milyen a katonaság: parancsra adok puszit.

Így volt ez mindig nálunk, ritkán,

de kényelmetlenül, emlékszem,

a szülinapomra táviratot küldött:

Mestyán Ádám úrnak. Tízéves voltam.

A távolság a lényeg, ezt verte belém,

csak tisztán és kimérten, mondd görögül:

vizsgáztatott minden találkozáskor.

Te szerencsétlen vidéki főorvos,

mit képzelsz magadról, kicsit se bánt

a lelkiismeret, s ti meg elvárjátok, hogy

én legyek, aki megkönnyíti utolsó napjait:

szétrohadt ez a család, rohadj el te is,

jutalmazzon meg az Isten, nagyapám.