A szellem javai

(Se Marx, se Jézus)

Eszmélődésem óta valami mély, meghitt, bizalmas viszony fűz ehhez a szóhoz. „A szellem emberei.” Ha róluk olvastam, szinte zsigeri eredetű vágy fogott el, hogy közéjük tartozzam. Fogalmam sincs, hány esztendős lehettem, amikor először találkoztam e kifejezéssel, de még biztosan a gyerekkor artikulálhatatlan sötétségében, s ez afféle első fénysugárnak tűnt. Nem is sugárnak, csak egy jelnek. Hogy egyáltalán ki lehet jutni az alagútból, amelynek se eleje, se vége. Sötét időket éltünk akkor – az ötvenes évekről beszélek –, de nekem kétszeresen is kijutott az éjszakából. Az a fajta bigott, szemellenzős katolicizmus, a harmincas évek öntelt és enervált keresztény középosztályának fű alatti, anakronisztikus utóélete, amelybe beleszülettem, egyszerűen nem rendelkezett szellemi horizonttal. És akkor még enyhe kifejezést használtam. Inkább egyfajta „magasztos” szellemi öncsonkítás hatotta át, magyarán a gyanakvó bűntudat minden iránt, ami az életben élvezetet, örömöt okoz – a szellem iránt legalább annyira, mint az érzékiség iránt –, hisz az élet élvezete elfordít az „örök értékektől”, az „istentől”, „a lélek javaitól”. Ma már idézőjelben is alig bírom leírni e szavakat.

Hosszan vergődtem a két sötétség közt. Az egyikhez az illegalitás bája, az édes, ólmeleg családi miliő kötött, a másikhoz – a hivatalos bornírtság és hazugság világához – épp ellenkezőleg a lázadás szelleme, mármint bennem belül, mert odakint, a világban ennek sem volt tágabb horizontja. Végül mégis egy hitbuzgalmi hetilap szerkesztőségében kötöttem ki, magam se egészen értem, miért. Különösen ahhoz képest nem, hogy a gyerekkorom csupa blaszfémia meg szentségtörés, és hogy tizenöt évesen már eltökélt ateista vagyok. Talán mert abban a világban ez volt a nagyobb brahi. Vagy netán egy tűnő pillanat erejéig úgy éreztem, a szellem napvilágához való vonzódásommal a katolicizmus könnyebben nászra csábítható, mint a stupid elvtársi beton? Mindenesetre annál a lapnál a „szellemi tágasságról”, a dogmákkal szemben a „sóvárgáshoz” való jogról cikkeztem. Nem sokáig, hamar elfogyott a belső munícióm. Huszonöt voltam, amikor végképp hátat fordítottam a rafinált öncsalás e fura lelki mixerének.

És már itt is van 1968 tavasza. A diákok által megszállt amerikai egyetemek, a Quartier Latinben emelt barikádok, az „emberarcú” szocializmus Prágában. És hova keveredtem én? Hol tartok? Miféle avítt családi örökséget próbálok modernizálni? Egyszerre lélegzetvisszafojtva lesem, mi történik köröttem. Ez lenne az a szellemi fennsík, ahová ki akartam jutni? Nagyon nehéz tisztán látni, mi történik. Még úgy is, hogy a szerkesztőségben kezembe kerül az MTI C-bizalmasa (emlékszik még rá valaki?), ez a belső használatra készült külföldi sajtószemle. Nehéz, mert a forradalom, ahogy illik, intoleráns, akár a diktatúra. Utóvégre ez a mi kis, épp megszelídülőben lévő diktatúránk is (1968. január 1-től kezdődik az „új gazdasági mechanizmus”, ami afféle félkapitalizmusnak ígérkezik) valamikor forradalmi jelszavakkal vette át a hatalmat. És mitől igazabb az általunk ismert (ál)proletárdiktatúránál ez az – ál vagy nem ál – mostani diákdiktatúra? Legfeljebb zsigeri alapon fogom fel e másságot, az eszemmel alig. Kreálok egy elméletet Marcuse Egy dimenziós emberének bűvöletében, ami akkor még nem olvasható magyarul (nekem is csak sok év múlva kerül a kezembe, annak idején legfeljebb a megszámlálhatatlan hivatkozás rá), s írok egy cikket a lapomnak Lázadás a szellem javaiért címmel, amit nem közölnek le. A fogyasztói társadalom polgára által elveszített reménykedő dimenziót azonosítom a szellemi javak vágyképével, és a saját szellemi sóvárgásomba öltöztetem be e nagy nemzedéki lázadás hőseit. Évek múlva, amikor Sípos Gyula Párizsban a kezembe nyomja Jean-François Revel Ni Marx ni Jésusát, azt mondom magamban, lám, kétségkívül leegyszerűsítettem a dolgot, mégsem tévedtem oly nagyot.

(A testem én vagyok)

Az 1968-as esztendő nekem személy szerint érzéki felszabadulásom első ünnepi évadja. Elég sokáig elhúztam a dolgot, de most aztán igazi, belevaló szeretőm van. Ráadásul titkos. A szerkesztőség, ahol dolgozunk – ő is, én is – afféle akvárium, kis zárt világ, tele elfojtással, vagy inkább skanzen, a vallásszabadság demonstrálására fenntartott rezervátum, hogy lássa a világ, a szocializmusban is van katolikus sajtó. Mi meg lángra gyújtjuk ezt az akváriumot. A nagyszoba közepén két sorban összetolt íróasztalok, rézsút egymással szemben ülünk, dohányzunk, a magas falú Cinzano reklámos hamutartóban, amit ő csent magának tavaly nyáron egy nyugatnémet vendéglőben, s most itt díszeleg kettőnk közt az asztalon, valami papírhulladék lehetett, beledobom az égő gyufát (vagy ő?, erre már nem emlékszem), s felcsap a láng, lobog, lobog, nem oltjuk el, az egész szoba dermedten nézi, mi ketten meg egymást nézzük, szemérmetlenül égő arccal, perzselő tekintettel, csak a hülye nem látja, hogy ez nyílt vallomás, beismerés, közhírré tétel, szerelmesek vagyunk, igen, szerelmesek egymásba, noha nekem gyűrűs menyasszonyom van, neki meg férje, ő ráadásul a főnök lánya, ami némi politikai színt is kölcsönöz az akciónak, utóvégre az egész történet egy egyházi lap szerkesztőségében zajlik, amit az Állami Egyházügyi Hivatal árgus szemekkel figyel, de nem számít, az istenit, már semmi sem számít, már megízleltük egymást, és ez mindent eldöntött, készek vagyunk felgyújtani az egész világot, készek vagyunk leszámolni az egész hierarchiafüggő értékrenddel, akár egyházi, akár állami, hiába is tagadják, erről szól ma a világ, ott lobog a máglya a szerkesztőség kellős közepén, és nincs aki eloltsa. Mert itt csupa megfélemlített, megtört, identitásától drasztikusan vagy álnokul megfosztott ember dolgozik, akit megbénít az a tény, hogy a hatalom védte főnök lánya és az a másik, aki én vagyok, nem egészen érthető módon közösséget vállalva ezzel a lánnyal, tüzet gyújtanak az íróasztalok tetején. Egy kolléga van csak, aki kivétel, ő még nálunk is újabb jövevény, mi vagyunk ugyanis a két esztendővel ezelőtt beindított fiatalítás első fecskéi (ráadásul a főnök, aki addigra már az apósom, hamarosan bele is bukik ebbe a fiatalításba, azaz nyugdíjazzák), azt a kollégát meg én ajánlottam be ravaszul a közgazdász diplomájával, noha ízig-vérig látnokalkatú költő, Vasadi Péter, ő viszont be van avatva a titkunkba, és lenyűgözötten áll a szerkesztőségi szoba ajtajában, mosolyogva gyönyörködik e jellegzetesen ’68-as happeningben.

Az események logikája töretlen, csak az ember mint szenvedő alany, ott és akkor, nem látja a maga helyét a történetben. Saád Katával, mert róla van szó, 1967 júniusában egy hivatalos lengyelországi út alkalmával találtunk egymásra, de ő mindjárt el is utazott egész nyárra az NSZK-ba német barátnőjéhez, s ottani élményeinek legsűrűbbjét fölözte le Beat-totalitás című cikkében, ami a kortárs magyar médiában alighanem a legérzékenyebb tudósítás a ’68-as életérzésről, noha emlékeim szerint még ’67-ben megjelent. Valószínűleg ezért is láthatott nyomdafestéket, mert akkor még annyira újszerűnek, eredetinek és egyéni mániának tűnt a hagyományos európai értékrend e zsigeri ösztönből való tagadása, amit Kata Európa nyugati felének fiataljaiban megérzett, hogy nem figyelt fel rá sem az egyházi, sem a politikai cenzor, aki napi szinten a saját apja volt (és aki később aztán bőven kapott fejmosást e cikk közléséért, innen is, onnan is). Előttem viszont általa és vele megnyílt egy kapu önmagamba. Életemben először sejtettem meg, hogy szellemi lénynek lenni elsősorban a fizikai mivoltom felfedezését jelenti, anélkül tehát, ami vagyok, és amit úgy hívnak, hogy test, a szellem, bármily ambiciózus is, maximum egyfajta kóbor áram, mondjuk, képes zavart és pánikot kelteni, de önmagát képviselni nem. „Nem kétséges, a tudatom, az külön valaki – a testem viszont egyszerűen én vagyok.” Ezt a mondatot évtizedek múltán Ungváry Rudolf emelte ki rosszalló fejcsóválással egyetlen igazán ’68-as novellámból, a Kövek és nosztalgiából. Most, hogy a negyvenedik évfordulóra előbb-utóbb mindnyájan megírjuk a magunk ’68-át, már nem csodálkozom; ő maga tett tanúságot róla, hogy abból, amiről itt beszélek, se akkor, se utólag semmit nem érzett meg. Nekem viszont ez a legelemibb onnan datálható felismerésem: a szellem–test dichotómiában a szellem felsőbbrendűségének az összeomlása, ami együtt járt – ahogy ezt viszont Tamás Gáspár Miklós írta most meg – az összes többi (állítólag) isteni eredetű autoritás (a férfinem, a fehér faj, a nyugati civilizáció stb.) trónfosztásával.

Tisztában voltam én akkor ezzel, vagy sem? Nem, semmivel sem voltam tisztában, legfeljebb egyfajta intuitív tudással, vagy inkább belső iránytűvel rendelkeztem. Annyira nem, hogy amikor egy év múltán elkészültem a Kövek és nosztalgia első változatával, még azt sem tudtam, hogy valójában mit akartam megírni. Ami egy irodalmi mű esetében súlyos születési rendellenességekhez vezet. Egyszerűen nem volt semmiféle képem, se arról, ami bennem, se arról, ami a világban történt. Belecsempésztem persze Katával való szerelmünk első válságát is, de azt is túldimenzionáltan. Reménytelenül elfuserált mű került ki a kezem alól. Évek múlva újra meg újra nekifutottam, megpróbáltam átdolgozni, úgy éreztem ugyanis, ez az egyik legfontosabb írásom, de mindig elakadtam. Nem az volt tehát a baj, hogy nem sikerült elsőre összehoznom egy épkézláb opust, hanem hogy utóbb magát az írói szándékot, azt a bizonyos alkotói magot sem találtam benne, ahonnan újra nekilendülhettem volna. De akkor mi volt benne oly fontos számomra? Talán épp sajátos amorfitása, s az, ahogy e furcsa megragadhatatlanságban mégis ott gomolygott ösztönös tájékozódásom. Az én ’68-am erről szól. Ez az, ami nem hagyott nyugodni. Tizenhat év múltán aztán rájöttem, hogy nincs más hátra, mostani énemmel valamiféle szellemi párbajra kell kihívnom a ’69-est, pontosabban az eredeti novella női énelbeszélőjét, bár ez végül író és hősnője paradox szerelmi aktusába torkollott. Sikerült viszont végre jól beolvasnom magamnak: „Értsd meg, Anna, folytatom kétségbeesetten, akármilyen cseppfolyós halmazállapotban voltunk is hatvannyolcban, a kialakulatlanságunk, az amorfitásunk mögött kellett legyen valami fatális issue, valami végzetlehetőség, amire egyszerűen nem találtunk rá, de azért mindenek ellenére mégiscsak emberek voltunk, és nem amőbák. Akkor pedig épp itt rejlik a történetünk kifejlete: vétkes mulasztásunkban… Mégiscsak a reményről volt szó! S ki tudja, nem utoljára-e?”

Ez az amorfitás számomra nagyon is hozzátartozik ’68-hoz. Ám az önváddal, amelyet a novella végleges változatával 1985-ben papírra vetettem, ma sehogy sem tudok azonosulni. Mégsem a reményről volt szó, legalábbis elsősorban nem, nem az elveszett reménykedő dimenzió visszahódításáról. Sokkal inkább az érzéki felszabadulásról. Igen, történetünk elsősorban a testről szól, arról, hogy igenis a testem én vagyok; s ma már világosan látható, hogy ez a mély antropológiai fordulat, amelynek a tudomásul vételéhez, úgy tűnik, negyven esztendő is kevés, egyértelműen maga mögé utasítja, másodlagossá teszi mindazt a társadalmi-politikai erőt, ambíciót, útkeresést, ami a maga idején mindenáron győzni akart és oly látványosan elbukott. Magam is most kezdem érteni a történtek mélyén rejlő paradoxont: alighanem ’68-ban váltam szellemi lénnyé, azaz akkor, amikor rájöttem, milyen elemien függvénye a testemnek az, amit szellemnek tudhatok magamban. Úgy tűnik egyébként, azok a nagy szellemek, akikre gyerekkorom óta csodálattal néztem, és akik azt szokták állítani magukról, hogy nagyon keveset tudnak, mindig is tisztában voltak ezzel, még ha más ismeretelméleti koordináták közt mozogtak is. Csak a zsigereimre hallgattam hát, szinte vakon döntöttem, de magamat választottam, nincs mit megbánnom.

(Az Internacionálé)

1973 nyarán jutottam el először Franciaországba. Avignonban töltöttem néhány napot a színházi fesztiválon. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, veretes klasszikus előadás a Pápai Palota udvarán, politikai színház, kísérletező színház, meztelen színház, utcaszínház az off programban; a vasfüggöny mögül érkezett színikritikusnak – ebben a minőségemben jártam ott – káprázhatott a szeme. Nem beszélve az előadások utáni éjszakai életről. Mintha tegnap lett volna, ez még idetartozik.

A második napom, nincs kedvem lefeküdni, éjjel kettő is elmúlt. Ez a szinte érintetlenül fennmaradt 14. századi kisváros, ami köré később a falakon túl épült még egy hangulattalan, sivár nagyobb, a fesztivál idejére valósággal átlényegül, mintha a sok patinás épület mind csak díszlet és az egész bensőséges kis cité egyetlen színházi játéktér lenne. Ahol bármi történik, idézőjelbe kerül, pluszjelentést kap. Az éttermek és kávézók lassan bezárnak, a kerthelyiségek fonott karszékei álmosan ásítanak, csak a hatalmas, üres fémhordók árválkodnak a főtéren, melyek a fesztivál idejére afféle hirdetőoszlopnak kerültek ki a placcra. Jön is egy negyvenes forma férfi, kissé kapatos, megáll az egyik hordó mellett, kibújik a cipőjéből. A következő pillanatban már veri a hordót, fülsértően zeng az alkalmi bádogdob a langyos provence-i éjszakában, az önjelölt dobos mellett meg egyből ott teremnek a rendőrök, akik egész nap a téren strázsáltak, jó pár rácsos rabszállító rendőrségi furgonnal a hátuk mögött, most is itt áll egy-kettő. Csak nézem, a kései időpont ellenére rögtön csődület támad, noha az előbb alig lézengtek már az utcán, fiatalok, farmerban, pólóban, elszántan, egy diákvezér kinézetű, hórihorgas fiú kioktatja a rendőrt, aki láthatóan nem akar vitázni, egyre csak ismételgeti, hogy csendháborításnak nincs helye. És akkor fellendül egy kar, csettintés, majd a többi is, és felzeng az Internacionálé. A rendőrök szó nélkül elkotródnak. Mi történt? Ez az Internacionálé, amit mi odahaza unalmas, fárasztó iskolai ünnepélyeken vigyázzállásban, cinkosan egymásra vigyorogva, mégis harsogó pátosszal danoltunk, itt így hat? Mitől? Nyilván másról van szó, valami egészen másról, ez itt, lám, a szolidaritás nótája, önvédelmi rítus, varázsige, csodafegyver. ’68 élő öröksége, amit hamisítatlan kelet-európai turistaáhítattal szemlélek. Egy pillanatra azt képzelem, még csak ’68 májusa van, és én épp a Quartier Latinben időzöm.

A folytatás azonban kiábrándító. A rendőrök többé nem kerülnek elő, a hordóra egyik szónok a másik után kapaszkodik fel, lapos politikai szlogenek, zagyva papolás száll az egyre fojtogatóbb éjben. Ülök egy padon, kiszárad a szám, tikkad az agyam, kiáltani szeretnék, üvölteni, milyen nevetséges, üres, becstelen visszaélés ez azzal a lázzal, ami a hatvannyolcasokat utcára, barikádra vitte, amivel megszállták a tanintézeteket. És amiből, akárhogy is, indíttatást és erőt merítettem, hogy elinduljak a magam útján. De minek üvöltsek? Hát nincs elég ordibáló őrült ebben a patologikus éji színjátékban?