Cseh sors?

„Kundera egész illuzionisztikus konstrukciójának csúcsát azonban valami másban látom: szerinte – a középkor óta először – »a világtörténelem középpontjába kerültünk«, mert – a világtörténelemben most először – arra törekedtünk, hogy »olyan szocializmus jöjjön létre, amelyben nincs jelen a titkosrendőrség mindenhatósága, de szabadon lehet írni és beszélni…«; állítása szerint kísérletünk olyan távoli jövőbe mutatott, hogy meg se érthettek meg bennünket.”

Mindannyiunknak – azaz az egész cseh nemzetnek – örömére kell, hogy szolgáljon, ha tudomásunkra jut, hogy az augusztusi kiállásunkról még Milan Kundera is elismerőleg nyilatkozott, ez az enyhén szkeptikus intellektuális világfi, aki mindig is hajlamos volt arra, hogy a kedvezőtlenebb oldalunkról lásson bennünket (és aki ráadásul – ahogy ezt be is vallja – barátai társaságában egyik darabját kifejezetten „csehellenesként” emlegeti), továbbá hogy az akkori magatartásunk – amely egyaránt elvhű és megfontolt (hiszen „a cseh hazafiság nem a fanatizmusban, hanem sokkal inkább a kriticizmusban gyökerezik”) – egyenesen imponál neki. Sajnos azonban van valami, ami zavarja ezt a szívderítő érzést – nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem határozottan ez a véleményem –: az a körülmény, hogy éppen az, amit Kundera a cseh hazafiságban annyira dicsér, és ami annak – ahogyan közvetetten utal rá – a legfőbb sajátossága, ti. a kriticizmus, az ő eszmefuttatásaiból aggasztóan hiányzik, és következtetései (a Listy karácsonyi számában megjelent Cseh sors című cikkéről beszélek) sajnos – minden körmönfont bölcselkedés ellenére – ugyanazoknak az öntömjénező, nemzetébresztői-hazafiúi ábrándképeknek a hagyományát folytatják, melytől a szerző oly vehemensen igyekszik elhatárolni magát. Valóban: bármilyen kegyetlenül hangzik is, nem szabadulhatok attól a benyomástól, hogy egy régi és igencsak rövidlátó álcázás valamiféle új és nagyon tetszetős változatával van dolgunk.

De voltaképp ez nem is nagyon lep meg: már vártam rá. Ugyanis valahányszor, amikor a cseh hazafiból hiányzik a kellő bátorság (amely nélkül természetesen a valódi kriticizmus elképzelhetetlen), hogy farkasszemet nézzen a könyörtelen, de nyitott jelennel, hogy elismerje annak minden problematikus aspektusát, és hogy megalkuvás nélkül levonja belőle a megfelelő konzekvenciákat, még akkor is, ha azok a saját sorai ellen irányulnak, a jobb, de már lezárult múlt felé fordul, amikor még mindenki egységbe tömörült; ennek értékelésével ugyanis nincs mit elrontani, nincs benne rizikó, kedveskedhet vele magának, sőt, a múltbeli nemzeti dicsőségre való ilyenfajta utalás révén egészen jól el lehet hitetni, hogy valójában minden rendben van, mert a csehek igazán derék emberek. Ez az álláspont nagyon attraktív – egyszerre apellál mindenre, ami csak cseh bennünk, és (hacsak nincs kőszívünk) a szemünk sem maradhat szárazon –, ugyanakkor nagyon veszélyes is: a jobb múlt egyoldalú és külsőleges hangsúlyozása észrevétlenül eltereli a figyelmet a rosszabb jelenről, és a passzív hazafiság által lezárt emlékezés helyettesíti az autentikus és ily módon nyílt cselekvés kevésbé kellemes, ám aktív hazafiságot, amely merészen beavatkozik a jelen égető kérdéseibe. És ha akár százszor is kérkedne a hagyományos cseh kriticizmussal, az efféle álláspont biztosan nem kritikus szellemű: a kritikától az illúzióhoz menekül. Hiszen ha nem lennénk képesek többre, mint hogy a korábbi sikerek emlékeivel melengessük egymást, azokkal, amelyek a cseh nemzet elpusztíthatatlanságát ígérik, akkor a nemzet minden bizonnyal igen hamar elhullana – s ha nem hull el, az csak annak köszönhető, hogy sok ezernyi képviselője az egészen konkrét értékekért folytatott harcot – minden egyéb kertelés nélkül – a saját hétköznapi, aktuális és kockázatos feladataként fogja értelmezni: nem nemzeti, hanem pusztán emberi feladatként. Az augusztusra való emlékezésből nem lehet hosszú távon megélni, különösen akkor nem, ha ez emlékezés ma már csak az engedélyezett módok egyike, melyek révén ártalmatlanul meg lehet nyitni a nyilvánosság szelepeit, anélkül, hogy a szelepelés „nem megengedett” tevékenység veszélyét vonná magával, és amelyek felhasználásával az öntömjénező emlékezés pszeudoaktivitása az aktuális cselekvésvágyat sikeresen kielégítheti. De nincs mit tenni: most február van, és az augusztusra való hivatkozások mindegyike csak elfedi a februári problémákat, a valóságban a feje tetejére állítja mindazt, amit „augusztus” alatt értünk: végül is ha nem akarjuk elveszíteni az utolsó morzsáit is annak, amit eddig védelmezni próbáltunk, nem marad más hátra, mint hogy csatlakozzunk a mai vitához. Természetesen nem állítom, hogy ama augusztushoz nem kellene vissza-visszatérnünk, csupán arról van szó, hogy miért kell visszatérni: semmiképp sem azért, hogy a mai kétségek közt annak újbóli és ismételt megállapításával gyógyítgassuk magunkat, milyen jók is voltunk akkor, hanem azért, hogy – a mai problémákkal szembesülve – újra meg újra felidézzük, mit is mondtunk a nyilvánosság előtt néhány hónappal korábban, mit írtunk a falakra, mit gondoltunk és mit követeltünk. Emlékezzünk csak: mindez jóval több volt, mint a katonai intervencióval való egyet nem értés, hiszen ugyanakkor mégiscsak valamiféle össznépi referendum volt ez arról, hogy milyennek kellene lenniük az országban a viszonyoknak, mégiscsak tettünk egymásnak ez nagy ígéretet, miszerint bizonyos értékeket soha nem adunk fel. Igen, a múltba való visszafordulásnak van értelme, de csakis akkor, ha egyszersmind felhívást is intéz a jelenhez.

Nem szeretnék olyan szándékokat tulajdonítani Kunderának, amely nem sajátjai, de annak problematikus volta, ahogyan a nemzetet dicséri az augusztusi magatartásáért, számomra, sajnos, csak alátámasztja azt, ahogyan ugyanezen nemzetet (ekkor persze már nem „nemzetet”, hanem „néhány embert” mond) megfeddi a mai viselkedéséért: úgy gondolja, hogy e kriticizmusból lassanként megszokás lesz; az emberek sokat „lamentálnak” azon, hogy minden rosszul végződhet (nyilván inkább nyugodtan és fokozatosan ki kellene várniuk, hogy miként alakulnak majd az események); azt állítja, hogy ez már „pesszimizmussá korcsosult kriticizmus” – egyszóval: mindig kesergünk valami miatt, mindig akad valami, ami nem tetszik, folyton bizalmatlankodunk és folyton aggodalmaskodunk valamin – és eközben örülhetünk, hogy megvagyunk: hiszen történt „valami, amit senki se várt: az új politika kibírta ezt a rettenetes konfliktust”.

Tehát: a múlt tettei – még ha ezerszer radikálisabbak a maiaknál – fenntartás nélkül elfogadtatnak és felmagasztaltatnak – abban a korban, amikor már elnyelte őket a múlt, és az ilyenfajta értékelésüket, úgymond, jóváhagyta a társadalmi hatalom és a történelem ítélőszéke, ennélfogva ez az értékelés nem jelent semmiféle kockázatot; a mai tettekkel szemben azonban, amelyeknek kétségtelenül szükségük lenne az elszánt támogatásra, távolságtartók vagyunk – ezek ugyanis az ismeretlen felé nyílnak, sehol nincs bizonyosság, hogy nem lépünk rosszul, könnyű tévedni, ráadásul a polgártársak sokaságával való konfliktus kellemetlen lehetősége is fennáll, és nincs semmiféle garancia arra, hogy az ember nem marad kisebbségben. Valóban: mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy milyen jók voltunk augusztus előtt és milyen bűbájosak voltunk augusztusban (amikor ránk támadtak a gonoszok), mint azt vizsgálni, hogy milyenek vagyunk ma, ki jó közülünk ma is, és ki nem, s hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy méltók legyünk a korábban megszerzett érdemeinkre. Mennyivel egyszerűbb taktikusan (a nemzet elvont csodálata mögé bújva) várakozó álláspontra helyezkedni; kis mértékben csatlakozni a jelen nemzeti kriticizmusához (a „pozitívhoz”), de ugyanakkor kis mértékben el is ítélni azt (a „negatívot”); és legfőképp: semmit sem elhamarkodni, szabadon hagyni a kezet a különböző eshetőségekre sandítva, hogy a megfelelő pillanatban elő lehessen állni egy agyafúrt, utólagos értékeléssel. Nem áll szándékomban, és jogom sincs hozzá, hogy számon kérjem Kunderán az állásfoglalását, csupán azt rovom föl neki, hogy az állásfoglalást csak színleli, s ennek vajmi kevés köze van a valódi kriticizmushoz, amelyet oly hevesen magáénak vall.

De hogy konkrétabban fogalmazzak: az új politika állítólag tartotta magát. Valóban így van? Ez a nap kérdés. Valami kétségtelenül megmaradt belőle: (egyelőre) nem csuknak le bennünket a véleményünk miatt, föderalizálódunk, a Cserkészszövetséget nem oszlatták föl. De vajon megmaradtak-e a legfőbb, a legalapvetőbb dolgok, azok, amelyekből minden másnak fakadnia kellene, és amelyek minden mást szavatolnának? Megmaradt-e például a szólás és a gyülekezés szabadsága? Megmaradt-e a legális politikai pluralitás reménye, azé, amely nem csupán a kulisszák mögötti intrikák révén valósul meg? Valóban megmaradt a gazdaság alapos átalakításának reménye – mindennel együtt, amit magával hozna? Megmaradt-e a szuverén külpolitika reménye? Megmaradt-e a nemzet erkölcsi és a munkával kapcsolatos megújulása? És ha mindez nem maradt meg – megmaradhat-e egyáltalán hosszú távon a jogbiztonság azon foka, amely ma még megvan? Vagy talán erősíti a jogbiztonság érzését az a tény, hogy azok a személyek, akiknek a nevében letartóztatták az alkotmányosság legmagasabb képviselőit, és azok, akik összeállították a börtönbe szánt emberek listáját, ma ismét a legrangosabb testületekben ülnek és döntenek rólunk – a nemzet akarata ellenére? Kundera csodálkozik, hogy folyton garanciákat akarunk – szerinte soha semmi nem szavatolható. Mintha az a kevés, ami „megmaradt”, és aminek a biztonságában Kundera csodálkozását fejezi ki, nem pont azért maradt volna meg, mert soha nem csitult el az az elsöprő erejű, egybehangzó követelés, amely garanciákat követel, a „konstruktív bizalmatlanságnak”, a „konstruktív elégedetlenségnek”, a szüntelen kétkedésnek ezen örökös és örökösen szkeptikus forrása, ez a kitartó igyekezet, hogy alapvető és szentimentalizmustól mentes állásfoglalással elejét vegyük minden lehetséges további meghátrálásnak! Milan Kundera abbéli bátorsága, hogy túlnyomórészt a hazájában éljen, nem az államférfiak nyilatkozatain alapul, nem a nemzeti szolidaritás és elkötelezettség jelenségé – és ezen nyilatkozatok végeredményben vajon nem éppen őrá támaszkodnak? Nem az a lényeg, hogy hány olyan bátor ember akad, aki „a bizonytalan időkben a helyén áll”, hanem elsősorban az, hogy mennyire képesek ezek az emberek bizonyos dolgokat egymásnak emberi módon és kölcsönösen garantálni azon elhatározásuk révén, hogy állásfoglalásukat konkrét és veszélyes tettekkel is kinyilvánítják! Ha valaki A-t mond, B-t is kell mondania: nem lehet a nemzetet augusztusban tanúsított bátorságáért dicsérni, a decemberiért pedig megróni: hiszen azok, akik ma, összehasonlíthatatlanul bonyolultabb körülmények között – sőt, gyakran „saját” politikusaik akarata ellenére – tartják a hátukat, ugyanazt a nemzetet képviselik, amely tartotta a hátát augusztusban is; hiszen ők csupán folytatják azt, amit akkor tettek, ugyanazok az eszmék vezérlik őket, ugyanaz a lelkiismeret, ugyanaz a kockázatvállalás! A ma folytatott harcuk azonban nyílt, az eredményét egyelőre nem látjuk, a hatalmasok és a történelem ítéletét még ki kell várnunk. Ez az elkötelezett és kockázatvállaló álláspont azonban kétségeken alapul, valódi kriticizmusból fakad. Az emberek garanciákat akarnak, félnek, hogy minden rosszul végződik – és ezért kötelezik el magukat. Nem pesszimizmus ez, mert hisznek a javítás lehetőségében! A valóban pesszimista – tehát a tényleges harcról lemondó, azaz a legnagyobb mélységekig reménytelen – állásfoglalás éppen fordított: mindig kész a nyílt jelenbe való kemény beavatkozást a lezárt múltra való érzelgős emlékkel helyettesíteni.

Kunderának a „cseh sorssal” kapcsolatos koncepciója egészen logikusan következik ebből a pszeudokritikai illuzionizmusból, mely mindent megtesz annak érdekében, hogy feltűnés nélkül felmentsen bennünket az ügyek alakulásáért érzett felelősségünk és azon kötelességünk alól, hogy autentikus módon beavatkozzunk az ügyekbe. Én nem hiszek ebben a fátumban, és úgy gondolom, hogy mindenekelőtt mi magunk alakítjuk sorsunkat, és ez alól nem ment fel sem az önzés, sem a földrajzi elhelyezkedés ürügye, sem pedig az évszázados sorsunkra való hivatkozás, miszerint az önállóság és az alávetettség között kellett örökösen egyensúlyoznunk. Ismét csak egy absztrakcióról van szó, amely elhomályosítja a konkrét tetteinkért érzett konkrét felelősségünket. A nemzet egy része (amelybe elvégre Kundera is beletartozik) évekkel ezelőtt kiharcolta számunkra – a nemzet másik felével szembeni igen kemény fellépéssel – azt, hogy oda tartozunk, ahova tartozunk. Ez egy döntés volt és annak nagyon energikus véghezvitele, nem pedig valamiféle nemzeti sors vak szükségszerűsége! Ezt nem azért mondom, hogy bárkit is elítéljek, vagy hogy a többiek felelősségét egyvalakire hárítsam, hanem azért, hogy hangsúlyozzam, amit mondtam: a sorsunk rajtunk múlik. A világ nem ostoba nagyhatalmakból áll, akik bármit megtehetnek, másfelől pedig okos kis nemzetekből, akiknek semmit sem szabad – még akkor sem, ha nagyon kényelmes lenne ezt így elképzelni. Hiszen az, ami történt, nem azért történt, mert csehek vagyunk, és a cseheknek mindig szenvedniük kell a szomszédaik miatt (merthogy ez az ő „cseh sorsuk”), hanem egészen más, ennél konkrétabb okokból. A „cseh sors” fátumára terelni a szót annyit tesz, mint elterelni a figyelmet a mai cseh helyzet valódi okairól és a tényleges megoldási lehetőségekről, kibújni a különféle ideológiai dogmák, előítéletek és illúziók kritikai reflexiójának kötelezettsége alól, és szétszórni a konkrét történelmi személyek konkrét történelmi felelősségét az általános történelmi párhuzamok és absztrakt összefüggések megragadhatatlan kozmoszába. S ha valaki azt mondja, hogy itt most csak a nemzeti történelmünk tárta fel a bensőjét, azzal csak elfedi azt, ami – ebben a konkrét esetben – valóban megmutatta a bensőjét.

Kundera egész illuzionisztikus konstrukciójának csúcsát azonban valami másban látom: szerinte – a középkor óta először – „a világtörténelem középpontjába kerültünk”, mert – a világtörténelemben most először – arra törekedtünk, hogy „olyan szocializmus jöjjön létre, amelyben nincs jelen a titkosrendőrség mindenhatósága, de szabadon lehet írni és beszélni…”; állítása szerint kísérletünk olyan távoli jövőbe mutatott, hogy meg se érthettek meg bennünket. Micsoda illatos balzsam a sebeinkre! És egyúttal minő bombasztikus illúzió! Valóban: ha bebeszéljük magunknak, hogy az ország, amely be akarta vezetni a szólás szabadságát – olyasvalamit, ami a civilizált világ nagy részén természetes –, és amely meg akarta akadályozni a titkosrendőrség önkényuralmát, emiatt a világtörténelem középpontjába került, akkor tényleg semmivel nem vagyunk többek holmi öntetszelgő bérfirkászoknál és nevetségessé tesszük magunkat provinciális messianizmusunkkal. A szabadság és a törvényesség: ezek az elsődleges feltételei a normálisan és egészségesen működő társadalmi organizmusnak, és ha valamelyik állam megpróbálja őket többéves szünet után megújítani, nem tesz semmi korszakos jelentőségűt, hanem egyszerűen igyekszik véget vetni a maga abnormitásának, egyszerűen normalizálja magát; ez az igazság, tekintet nélkül arra, hogy az adott állam szocialistának mondja-e magát vagy nem. És ha egy bizonyos rendszer szocialistának mondja magát, az nem igazolja, hanem tanúsítja az ember elnyomását és a társadalom szétesését a rendszeren belül, ebből kifolyólag a rendszer arra irányuló próbálkozása, hogy véget vessen a jogtalanságnak, nem lehet más – az emberiség történelme szempontjából –, mint annak kísérlete, hogy kiküszöbölje a rendszerből azokat a képtelenségeket, melyeket korábban nagy fáradsággal saját maga hordott halomba. Számomra úgy tűnik, hogy ezen megtisztítás szükségessége miatt inkább szégyenkeznünk kellene, mintsem úgy büszkélkednünk vele, mint a történelemhez való messze ható hozzájárulásunkkal.

Összefoglalásul tehát: ha abból az elképzelésből indulnánk ki, amelyet Kundera vázolt föl nekünk, ti. hogy az aprócska, rossz helyen levő, rendes, intelligens, megkínzott és szenvedésre ítélt Csehszlovákia a saját szorgalmából a világ legfontosabb pontjává vált, amiért gonosz szomszédai, akiket nem maga választott meg, kegyetlenül megbüntették, úgyhogy az egyedüli, ami most marad számára, az a velük szembeni szellemi fölénye (amelyet nyilvánvalóan egyénileg kultivál) – ha tehát „sorsunk” e giccses elképzeléséből indulnánk ki, azzal nemcsak hogy mérföldekre távolodnánk el a kriticizmus mindenféle hagyományától (nem csupán a csehtől, hanem bármifélétől), hanem ráadásul a nemzeti önámítás csapdájába is esnénk, amely nemzeti közösségként egész évtizedekre megbéníthatna bennünket. Valóban, a jelen pillanat a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy hitegessük magunkat: az egyedüli lehetőségünk, hogy mindabból, ami történt, levonjuk a megfelelő konzekvenciákat, hogy megszabaduljunk minden illúziótól és határozottan eldöntsük, mit is akarunk és mit kell ennek érdekében tennünk. Mindeközben nem szabad bebeszélnünk magunknak, hogy az, amit csinálunk, több, mint ami, de annál inkább kell érte gyakorlatiasan, nap mint nap, állhatatosan és minden kockázatot világosan tudatosítva küzdenünk. És legfőképp: nem hagyhatjuk, hogy elringasson bennünket az az öntetszelgő és önámító retorika, amely nemzetünk intelligenciáját, bölcsességét, kultúráját, múltbeli tetteink nagyszerűségét hirdeti, és nemzeti sorsunk végzetszerűen ránk mért terhét panaszolja. A „bölcsesség” és a „kulturáltság” ugyanis akaratlanul, öntudatlanul és tervezetlenül jön létre, mint a konkrét és valóságos munka afféle „mellékterméke”, és önmagában egyik se jelent semmiféle értelmes programot vagy célt – a nemzet, amely így fogná fel őket és így fedezné fel saját magánál, csakis azt árulná el, hogy a valóságban nem igazán kulturált, mert ilyen retorikára van szüksége, hogy komplexusait gyógyítgassa.

Václav Havel replikája eredetileg a Dnešek (1969/1) és a Tvář (1969/4) című folyóiratban jelent meg, majd Milan Kundera viszontválaszával együtt a Host do domu (1968–1969/15) című lap is publikálta.