Radikalizmus és exhibicionizmus

„Különböző szempontokból tekinthetünk a hatvannyolcas évre, azt azonban aligha tagadhatjuk, hogy olyan év volt, amikor ismét saját csehszlovák lehetőségünket kezdtük valóra váltani.”

Ha megszabadítjuk a szavak mérhetetlen mennyiségű hordalékától, Havelnek a Listyben[1] megjelent karácsonyi cikkemre adott válasza három ellenvetésből és egy koholmányból áll. Sorjában áttekintem őket:

1.

Hogyha Havel kijelenti, hogy a cseh sors olyan fátum, melyben nem hisz, akkor e kijelentésben semmivel sincs több értelem, mint ha azt nyilvánítaná ki, hogy nem hisz az emberi sorsban, ezért úgy döntött, hogy nem fog öregedni. A sors az, ami adatott. Az ember halandó, Csehország pedig Közép-Európában van. A cseh politikának a cseh sors ismeretéből és a benne rejlő lehetőségekből kell kiindulnia. Roman Jakobson[2] mutatott rá arra, miként értették meg a nagymorva korszakban a régi csehek a sorsukat (a helyzetüket: hogy egy útkereszteződésen vannak Bizánc és Róma között), felismerve egyúttal azt a lehetőséget is (ugyanolyan nagyszerűt, mint vesződségekkel járót), amelyet e sors kínál: és a két ellentétes kultúrához fűződő viszonyból miként alakították ki saját „csehszlovák ideológiájukat”, amely egyedülálló módon (s kilenc évszázaddal a francia forradalom előtt) kinyilvánította a nemzetek egyenjogúságát.

Ha azt mondtuk (például az írók tavalyelőtti kongresszusán), hogy nem a nemzet van itt a szocializmusért, hanem a szocializmus a nemzetért, akkor csak megállapítottunk valamit, ami magától értetődő, olykor azonban épp a maguktól értetődő dolgok forradalmiak. Szocialista politikánk ugyanis épp ennek a magától értetődő dolognak a jegyében tudatosíthatta, hogy legfőbb ítélőbírája nem Marx kiáltványa, s nem is valamelyik nemzetközi konferencia, hanem saját nemzetének történelme, melynek majd számot ad arról, hogyan folytatja e történelmet, s hogyan teszi semmivé vagy váltja valóra a benne rejlő lehetőségeket.

Mindebből további maguktól értetődő következtetések adódhatnak a politika számára: a cseh nemzet lényéből fakadóan olyannyira összeforrt saját kultúrájával, hogy annak krónikus hanyatlása akár a létét is veszélyeztetheti; ennélfogva a szólásszabadság (a nagy kultúra elengedhetetlen előfeltétele) az élet, avagy a tengődés, a lét, avagy a nemlét kérdését jelenti. A cseh nemzet mindig az európai hagyományok találkozási pontján leledzett, s ha megfosztják európaiságától, miként arra vezetésünk keleti szomszédunk védnöksége alatt az elmúlt húsz év folyamán törekedett, akkor saját történelméből taszítják ki. A nemzet önállósága a csehek ezeréves erőfeszítésének a tárgya, s ezt az önállóságot (ahogy a Pavel Stránskýtól vett idézetekkel már jeleztem) mindig annak a nagyhatalomnak az ellenében kell kivívniuk, melynek az érdekszférájába tartoznak, s amelyikhez szövetségesi kötelékek fűzik őket. Stb. stb.

A jelenlegi körülmények között a cseh kérdés megfogalmazása egy olyan archimédeszi pontot jelent, amelyre támaszkodva politikánk a magasba lendítheti önmagát az átvételek, másodlagosságok és a koncepciótlanság lapályáról. Hogyha a cseh kérdéssel (cseh sorssal, a csehek lehetőségeivel) kapcsolatos eszmefuttatásokban Havel nem lát mást, mint a figyelmet a dolgok valódi lényegéről elterelő ravasz manővert, akkor ez az első tévedése.

2.

Különböző szempontokból tekinthetünk a hatvannyolcas évre, azt azonban aligha tagadhatjuk, hogy olyan év volt, amikor (végre és hosszabb idő után) ismét saját csehszlovák lehetőségünket kezdtük valóra váltani. Ez pedig nem volt könnyű: már ötven éve jelen van a világban egy szocialista nagyhatalom, s már huszonöt éve, hogy a földgömb csaknem felét szocialista országok fedik, s e térfélen mindenütt olyan praktikák sajátos rendszere (nevezzük csak így) jut érvényre, amely egyáltalán nem következik a szocializmus tervezetének lényegéből, de e térfélen általában felcserélik a szocializmussal. Amikor tavaly rászántuk magunkat az antidemokratikus praktikák e rendszerének felszámolására, vállunkon vittük annak az ötven évnek az egész terhét, melynek folyamán ezeket a praktikákat alkalmazzák, s a világnak azt a részét, ahol alkalmazzák őket. A magunk érdekében tettük ezt, de mégse csak a mi ügyünkről volt szó, mert akár akartuk, akár nem, a dolog a precedens és az üzenet jelentőségével bírt. Győztük-e vagy sem, biztos lépést tettünk-e vagy bizonytalant: mindenképpen a világtörténelem középpontjába léptünk.

A legutolsó állítás a szarkazmus áradatát váltotta ki Havelből. Micsoda „bombasztikus illúzió”, milyen „öntetszelgő bértollnokokhoz” méltó „nevetséges provinciális messianizmus” nyilvánul meg benne! Végül is miféle nagy dolog történt? Igyekeztünk megszabadulni azoktól a képtelenségektől, melyeket mi magunk idéztünk elő, egyszerűen igyekeztünk normalizálódni.

Hasonló szarkazmussal élt Gustáv Husák[3] tavaly szeptemberben, amikor éles szemrehányást tett amiatt, hogy január után „a romantizmus, a romantikus ábrándozás jelei mutatkoztak politikai életünkben – amikor olyan szabadságról és demokráciáról folyt a szó, amilyet még nem látott a világ”.

Husák kiindulópontja persze más volt, mint Havelé, véleményük azonban megegyezik. Kétségkívül Husák is egyetértene azzal, hogy a januári folyamatban pusztán normalizálásról volt szó (vagy arról kellett volna, hogy szó legyen), ti. az egyébként teljesen normális szocializmus úgynevezett deformációinak és hibáinak a megszüntetéséről. Csakhogy hol létezik körülöttünk normális szocializmus, hol és mikor létezett demokratikus és szabad szocializmus? (S amikor Jugoszláviában megpróbálkoztak vele, nem épp emiatt nevezték-e őket elhajlóknak és „abnormálisaknak”?) Nincs mit tenni: hogyha szocializmusunknak el kell jutnia a szabadságig és a demokráciáig, nincs más hátra számára, mint megteremteni „azt a szabadságot és demokráciát, amilyet még nem látott a világ”. Ez nem valamiféle „bombasztikus illúzió” (Havel), és nem is „romantikus ábrándozás” (Husák), hanem éppen ellenkezőleg: ez a következtetés adódik abból, ha teljesen józanul olyannak látjuk a világot, amilyen.

Havelnek persze nincsenek illúziói a szocializmussal kapcsolatban, viszont illúziókat táplál azzal szemben, amit „a civilizált világ nagyobb részének” nevez, mintha az volna a normalitás ama birodalma, melyhez elég hozzásimulnunk. A normális szó nem tartozik a legpontosabb fogalmak közé, mivel azonban Havel kedvenc szava, maradjunk ennél: megállapodhatunk abban, hogy például a sajtószabadság normális dolog. De ez csak egy elvont alapelv, amely konkrét megvalósulási formáját tekintve a „civilizált világ nagyobb részén” olyasmit jelent, ami meglehetősen abnormális (elembertelenítő, elbutító): a kommersz érdekek és a kommersz ízlés uralmát. Az a sajtószabadság, amelynek megvalósítását tavaly nyáron kezdtük el egy szocialista országban, hatása, tartalma, struktúrája és funkciója szemszögéből is új társadalmi jelenség volt. Ezen a téren senkit se lehetett utánozni, nem volt semmiféle normalitás, amelyhez oda lehetett volna menekülni, mindent önállóan és újonnan kellett kialakítani. Ezért kényszerült rá a baloldal az egész világon arra (sokszor drámai meghasonlások közepette), hogy a csehszlovákiai események alapján teljesen újragondolja politikáját, értelmét és célját. Hogyha Havel nem akarja ezt látni, és csak jelentéktelen, helyi ügyként fogja fel a hatvannyolcas évet, akkor ez a második tévedése.

3.

Azt írtam, hogy az új politika (a nemzet politikai cselekvését mint egészet értem alatta) kibírta az augusztusi konfliktust; meghátrált, de nem esett szét és nem is omlott össze. Havel hevesen vitázik ezzel a nézettel. Elismeri, hogy még nem csuknak le bennünket a nézeteinkért, de rögtön hozzáteszi: egyelőre. S aztán felsorolja, mi minden nem maradt meg: a) a szólás- és a gyülekezési szabadság; b) a demokratikus kormányzás reménye; c) a politikai pluralitás reménye; d) a gazdasági átalakulás reménye; e) az önálló külpolitika reménye; f) az erkölcsi újjászületés reménye.

Az ötször ismétlődő remény szót én emeltem ki, mert igaz ugyan, hogy augusztus előtt sokféle remény volt, de semmire se volt még garancia, a küzdelem nyitott volt és bizonytalan kimenetelű. Nagy (és ismétlem: a világon sehol se várt) sikernek tartom, hogy augusztus után is nyitott maradt.

Aki nem látja az augusztus utáni helyzet paradox voltát, nem is érti meg: Augusztus óta tartózkodnak a területünkön az orosz csapatok, de augusztusban nem ért véget, sőt helyenként inkább felerősödött a nemzeti élet számos struktúrájának (igazságügy, sajtó, kultúra, szakszervezetek, iskolaügy, ifjúsági szervezetek) spontán megtisztulása mindattól, amit a szocialista projekt oroszok általi eltorzításának neveznék. Októberben beszüntették a Reportér[4] megjelenését, a tilalom azonban tiltakozási mozgalmat hívott életre, a Reportér ma is megjelenik, a nyilvánosság pedig megtanult vigyázni a szabadságjogaira. A decemberi és januári nagy szakszervezeti mozgalom nem érte el konkrét követelése teljesítését; így van, de épp a követelésért folytatott harcnak köszönhetően alakult ki és van jelen továbbra is egyre jelentősebb erőként. A helyzet nehéz (meglehet, nehezebb, mint gondolom), de a kritikus elemzés egyáltalán nem jogosít fel bennünket arra, hogy az elveszített remények helyzetének lássuk. Hogyha Havel mégis ilyennek látja, akkor ez a harmadik tévedése.

4.

Havel velem folytatott vitája egészen eddig viszonylag korrekt volt, e ponton azonban egy általa elkövetett, teljesen inkorrekt hamisításhoz jutottunk. Karácsonyi cikkemben arról írtam, hogy a gondolattalanul pesszimista pszichózis, az állandó siránkozás, a helyzetet sötétnek érzékelő kritikátlan látásmód az emberek többségénél csakis rossz következményekkel járhat: a gyámkodás iránti igény és a félelem uralkodhat el rajtuk; s hogy a pesszimista pszichózis a vereséget készíti elő. Havel mindebből hihetetlen következtetésre jutott: állítólag így figyelmeztetem a nemzetet, hogy ne zúgolódjon fölöslegesen, állítólag így akarom tétlenségbe ringatni, csalóka nyugalmat erőltetek rá, s korholom a bátorságáért. A csüggetegség elleni támadásomat lenyűgöző természetességgel a bátorság elleni támadásnak mondja!

Havel szövege fölött egy érdekes dolognak ébredek tudatára: nem jellemző rá a helyzet különösképpen mélyreható elemzése, nem is foglalkozik cikkem igazi elemzésével (kétlem, hogy aki az írásomat olvasta, Havel értelmezésében ráismer), s nem azon ügyködik, hogy valamilyen tévedést bizonyítson rám (ellentmondásosságot a gondolatmenetben, ismerethiányt stb.), hanem s legkivált erkölcsi állásfoglalásom alsóbbrendűségét bizonygatja. S hogy bebizonyítsa, számos más apró hamisítás is kapóra jön neki:

Mint tudjuk, azok az emberek, akik augusztusban jelentős szerepet vállaltak az invázióval szembeni ellenállásban, mindmáig dühödt támadások célpontjai: az augusztus körüli vitának távolról sincs vége. Havel szerint azonban augusztus már lezárt múlt, melyről csak azért beszéltem, mert megengedik, mert nem jár kockázattal, mert kényelmes menekülést jelent a „mai vita” elől. Írásom karácsonyi visszatekintés volt, de állítólag épp ebben rejlik minden gyávaságom: nem akarok a mához szólni, „szabad kezet akarok a különböző eshetőségekre sandítva”, hogy aztán a megfelelő pillanatban előállhassak „egy agyafúrt, utólagos értékeléssel”. Azt mondtam, hogy az embereknek nem szabad félniük a bizonytalanságok vállalásától; Havel szerint ezzel lebecsülöm ama bátrakat, akik bizonyosságokat és garanciákat követelnek. Elmondtam, mit gondolok a nagyhatalmi politikáról, januárról, augusztusról, de mindez állítólag nem volt más, mint színlelt állásfoglalás (merthogy a helytelen állásfoglalás csak a gondolkodás hibája, de a színlelése már jellemhiba). Havel azonban akkor sem a véleményalkotás szintjén érvel, amikor érdemleges vitáról van szó (a január utáni szakasz jelentőségének értékelése), hanem inkább a moralitás síkján (hogyha véleménye szerint túlbecsülöm a mi januárunkat, annak nem az az oka, hogy tévednék, hanem az, hogy „hitegetem magam”, hogy „elringat az öntetszelgő és önámító retorika”, és így tovább).

Így tűnik el a tárgyilagos érvelés a moralista igehirdetés áradataiban. Az örök vita puszta ürüggyé vált annak az egyéni (és egyedül fontos) vitának a lefolytatásához, melyben arról van szó, hogy ki a radikálisabb, bátrabb, erkölcsileg nemesebb: Havel vagy a másik. A legkevésbé sem érdekel ennek a hiú veszekedésnek a folytatása. Fölöttébb érdekel viszont mint jelenség, mint elemzésre váró téma, mint kérdés: Honnan ered Havel módszere, mit jelent, s mennyiben általános?

5.

A cseh-sztálinista világ, melybe beleszületett, kora ifjúsága óta egyértelműen elutasította Václav Havelt, és ő is egyértelműen elutasította ezt a világot: semmiféle kompromisszumot nem kötött vele. Hogyha (például) Pavel Kohout[5] darabot írna a mi világunkról, amelyet nagyon jól ismer belülről, azon volna (mindennemű kriticizmusa ellenére), hogy meglelje a történtek értelmét, s ily módon (akár önkéntelenül is) megmagyarázza és „értelemmel ruházza fel” önmagát. Ezért nem ő, hanem éppen Havel írta meg a nagyszerű Kerti ünnepélyt[6]. Ugyanis csak az „idegen” szeme, a külső szemlélő tekintete alkalmas arra, hogy az értelemtől megfosztott jelbeszédben, tehát a maga értelmetlenségében leleplezze a valóságot.

Havel alapvető önképe szerint annak az embernek a helyzetében van, aki szemtől szemben áll az abnormális világgal, melynek (rafinált naivitással) normális kérdéseket tesz fel, hogy ezáltal megfossza álcájától: ez az ő elsődleges önmegvalósítási terve, vagy ahogy az egzisztencialisták mondanák, eredeti választása. Ez a helyzet jelenti drámaírói világlátásának termékeny (s ugyanakkor egyetlen) forrásvidékét, azt, ami nélkül Havel nem lenne Havel. Az „abnormális világ” tavaly januárban mozgásba lendült, Havel azonban nem teheti meg, hogy fontosnak, sorsfordító vagy felfedezői szerepet betöltőnek tekintse ezt a mozgást, mert alapállása (önmegvalósítási terve) elveszítené létjogosultságát. Ennélfogva a január utáni fejlődés egészében szükségszerűen s a legjobb esetben is csak azt látja, hogy az abnormális világ vezeklőként és bűntudattól áthatva (mindazonáltal hasztalanul) visszatérőben van valamiféle alapvető normalitáshoz, melynek érzése szerint ő maga a szóvivője és képviselője. Nem véletlen tehát, hogy a cseh sorsról és a cseh kérdésről folytatott mindennemű eszmecserét menekülésnek mondja. Kénytelen annak mondani, mert napjaink cseh világa a cseh kérdés révén a történelmével méri össze magát, abnormitásai bekerülnek a történelem összefüggésrendszerébe, egybevetik és magyarázzák őket, s emiatt valóban elsiklanak Havel egyértelműen elmarasztaló ítéletalkotása elől. A nagyhatalmakkal és a kis nemzetekkel kapcsolatos eszmefuttatásokban Havel kénytelen valamiféle ravasz eljárást látni, melynek köszönhetően elleplezhető „a konkrét történelmi személyiségek konkrét történelmi felelőssége”, őt ugyanis csak egyvalami hipnotizálja: egyéni vitája a mi otthoni világunkkal, melybe beleszületett, melyet elutasít, s mellyel szemben igazoltnak akarja látni a maga erkölcsi felsőbbrendűségét.

Havel három tévedése, amelyekre elmélkedésem első felében rámutattam, nem valamiféle véletlenszerű félreértés, hanem állásfoglalásának belső szükségszerűsége. Havelnek tiltakoznia kell, ha karácsonyi cikkemben tagadom a helyzet reménytelenségét s azt állítom, hogy nem győztek le bennünket. A reménytelenséggel folytatott vitámat Havel kénytelen a bátorság elleni támadásnak minősíteni, mert az ő szemléletmódjában a bátor tett képzete a reménytelen helyzet képzetével olvad egybe.

Igen, ez nagyon érdekes: Havel megállapítja, hogy semmilyen remény nem maradt, de az emberek többségétől eltérően ez nem csüggedést vagy defetizmust vált ki belőle, hanem ellenkezőleg: fokozott tettvágyat. De voltaképpen mire jó a tett, ha semmilyen remény se maradt? Csakhogy Havel nem valamilyen közönséges tettre gondol, hanem – mint maga mondja – kockázatos tettre, olyanra, amelyet nem riaszt a sikertelenség kockázata, s amely valószínűleg (idézzük vissza még egyszer: a remények nem maradtak meg!) nem is számol a sikerrel, nem tekinti céljának, ezért közömbös az akció következményeit és időbeli alkalmasságát firtató töprengések, tehát minden iránt, amit taktikának neveznek. Egy effajta cselekedet ugyanis csak két célt szolgál: 1) a világ leleplezését a maga javíthatatlan erkölcstelenségében; 2) annak kinyilvánítását, hogy a tett végrehajtója a tiszta erkölcsöt képviseli. S így az eredetileg a tiszta erkölcsöt megtestesítő magatartás (az igazságtalan világ elutasítása) puszta erkölcsi exhibicionizmusba fordul át. Az erkölcsösség nagyszerűségének felmutatására irányuló igyekezet erősebbnek bizonyult a dolgok jobbítására irányuló igyekezetnél. Mivel napjainkban igencsak elterjedt aberrációról van szó, még egyszer rá akarok mutatni, hogy milyen mélyen összefügg azzal a hajlammal, melynek jegyében a helyzet csak reménytelennek látható.

A reménytelen helyzet a tisztességes emberben mindig vágyat ébreszt az iránt, hogy magatartása makulátlanságát kinyilvánítsa. A tisztességes ember a legsötétebb diktatúrában is arra vágyik, hogy egyet nem értését legalább egyszer világgá kiáltsa; akkor is, ha ezzel senkinek és semminek nem használ, személy szerint pedig a saját pusztulását idézi elő; számára ez az egyetlen lehetőség, hogy megmentse azt, ami utolsóként megmaradt neki: az arcát.

Csakhogy egy ellentétes viszonylat is érvényre jut: a magamutogatásra vágyó ember arra hajlik, hogy a helyzetet reménytelennek fogja fel, mert csak a reménytelen helyzet szabadíthatja meg a taktikus mérlegelés kötelességétől, s nyitja meg maradéktalanul a teret az ő önkifejezése, önmutogatása számára. S nemcsak kilátástalannak fogja fel a helyzetet, hanem (a teátrális konfliktus ellenállhatatlan csábításának engedve) a magatartása, „kockázatos tettei” révén ő maga is képes ilyen helyzet kialakítására. Az értelmes (ami az ő szótárában gyávát jelent) emberektől eltérően ugyanis nem fél a vereségtől. Elvégre nem olyan szerencsétlen, hogy a győzelem után sóvárogjon. Pontosabban fogalmazva: nem vágyik annak az igazságos ügynek a diadalára, amely mellett kiáll, mert egyénileg akkor aratja a legnagyobb győzelmet, ha az ügy, amelyért lelkesedik, vereséget szenved: épp az igazságos ügy veresége világítja meg robbanásszerű fénnyel a világ minden nyomorúságát és az ő jellemének minden dicsőségét.

6.

A jóvá nem tett (vagy meg nem bocsátott) sérelmekkel és a sérelmek el nem ítélt (vagy meg nem tisztult) okozóival teli Csehszlovákia erkölcsileg továbbra is beteg. Ennek a betegségnek a következménye a morális exhibicionizmus, egyesek arra irányuló ádáz igyekezete, hogy jellemüket igazolják, feltárják vagy mentegessék, s ez a betegség a legfőbb hajtóereje számos olyan ember tevékenységének, akik egymás elébe vágva tanúsítják és mutatják fel, hogy micsoda jellemek. Különös szomszédságban előzködnek itt olyanok, akik hosszú évek óta a rezsim vádlói, s az erkölcsi elégtétel iránti csillapíthatatlan vágy hajtja őket, és az egykori kékinges túlbuzgók[7], akiket viszont a rossz lelkiismeret ösztönöz, és az a vágy, hogy túlharsogják a múltjukat. Ebben a versengésben a teljesítmény mérésére nagyon primitív kritériumot alkalmaznak: az győz, aki tettel (szóval) bizonyítja, hogy radikálisabb, bátrabb, nagyobb kockázatot vállal… Véleményem szerint azonban legfőbb ideje annak, hogy kezdjünk különbséget tenni az exhibicionizmus és a valódi radikalizmus között, s úgy gondolom, hogy ha a mi kiterjedt radikális frontunknak győznie kell, akkor aktivitását Havel három tévedésének negatívjaira kell alapoznia:

1. a mai helyzetet a földrajzi és történelmi összefüggések lehető legtágasabb körében kell értelmezniük, s ki kell dolgozniuk a mi csehszlovák lehetőségünk átgondolt vázlatát (ti. meg kell teremteni az elméleti alapját, s megszabadítani az örökös rögtönzésektől);

2. meg kell érteniük, hogy ez a csehszlovák lehetőség csak az egész világ antisztálinista baloldalának támogatásával váltható valóra, s ezt a támogatást csak akkor tudjuk megőrizni, ha nem hagyjuk figyelmen kívül e lehetőség világraszóló jelentőségét és hatását (egyébként a mi harcunk fölött is ugyanúgy összezárulnak a vizek, mint a történelem számos más tragikus epizódja fölött);

3. meg kell érteniük, hogy a csehszlovák lehetőség augusztus után veszített esélyeiből, de nem számolták fel; következésképp szükségtelen a „kockázatos tettek” bizonytalansága, szükség van viszont egy racionális eljárásra (politikára) és annak átgondolására, miként hárítható el a reakciós (neosztálinista) fordulat, s a felismert csehszlovák lehetőséget hogyan lehet lépésről lépésre megvalósítani.

Az írás a Host do domu című folyóirat 1968–1969/15. számában jelent meg először.

[1] A Listy az 1968-as Prágai Tavasz folyamán rendkívül fontos szerepet játszó, a Varsói Szerződés csapatainak inváziója után betiltott Literární listy utódlapjaként jelent meg 1968–1969-ben. Hatékonyan segítette a megszállással és a kialakulóban lévő kollaboráns rendszerrel szembenálló erők utóvédharcait, a „rendcsinálás” idején azonban jó néhány más „ellenforradalmi” sajtóorgánummal együtt betiltották.

[2] Roman Jakobson (1896–1982), orosz nyelvész, irodalomtudós, a strukturalizmus képviselője; 1920 és 1939 között Csehszlovákiában, majd nyugaton élt.

[3] Gustáv Husák (1913–1991), szlovák kommunista politikus, Csehszlovákia történelmének egyik legjelentősebb szereplője. Tehetsége mérhetetlen hatalomvággyal és könyörtelen machiavellizmussal párosult, s így történhetett meg, hogy bár az ötvenes évek egyik leghírhedtebb koncepciós perének az áldozata volt, pályája a politikai hierarchia csúcsain teljesedett ki: 1969 és 1987 között ő volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának első, majd főtitkára, 1975-től 1989-ig pedig a köztársaság elnöke. A nevéhez fűződő normalizációs rendszert a szovjet érdekek feltétel nélküli kiszolgálása, a bürokrácia és a titkosrendőrség teljhatalma, dogmatikus kultúrpolitika jellemezte.

[4] A Time-hoz vagy a Der Spiegelhez hasonló jellegű hírmagazin, 1968-ban jelentős szerepe volt a nyugati típusú sajtónyilvánosság megteremtésében, a demokratizálási folyamat kibontakozásában.

[5] Pavel Kohout (1928), próza- és drámaíró, költő és publicista, a kortárs cseh irodalom sokszínű, ellentmondásos egyénisége. Fiatalkorában a rendszer őszinte híve volt, a hatvanas években azonban már az ellenzéki értelmiségiek szószólói között bukkant fel. 1968 után következetesen szembeszegült a normalizációs rezsimmel, csatlakozott a Charta 77 néven ismertté vált polgárjogi mozgalomhoz: a hatóságok válaszul emigrációba kényszerítették. Az 1989. évi politikai fordulat óta ismét a cseh irodalmi és közélet aktív szereplője.  

[6] Václav Havel 1963-ban született színdarabja, drámaírói pályafutásának nyitánya. (Eredeti címe: Zahradní slavnost.) Mindmáig legjelentősebb művei között tartják számon, fontos szerepet játszott abban, hogy az abszurd színház módszerei átmenetelig Csehországban is teret nyertek.

[7] Utalás a kommunista párt ifjúsági mozgalmának tagjaira, akik az 1948 februárjában lezajlott hatalomátvétel után többnyire valóban lelkesen és odaadóan szolgálták a diktatúrát. Sokukon később mélységes kiábrándultság vett erőt, s olyanok is voltak, akik 1968–1969 folyamán, majd később is nyíltan szembeszálltak a rendszerrel.