Szerelmes évek

A szódásszifonnak emberi arca volt, akárki láthatta, hosszú, érzéketlen orra, lelógó, fényes füle, apró és szúrós pillantású csavarszeme, a pillantása folyton Apát követte, ellenőrizte, hogy merre lép, mit csinál, nem volt kétséges, az első adandó alkalommal kihasználja majd, ha lankad a figyelem.

Mindennek emberi arca van, a vekkerórának, a rádiónak, a Wartburgnak, és a szekrénynek, de még a lépcsőház bejáratának is.

Visszanéznek rád, figyelnek akkor is, ha te nem figyelsz.

Csak a világnak nincsen emberi arca, a világ soha nem néz vissza rád.

Hogy milyen a világ arca, arról például Jurij Gagarin beszélt a Hősök terén a tiszteletére rendezett nagygyűlésen, persze nem éppen ezekkel a szavakkal, hogy milyen is a világ orra és füle, és miért nem néz vissza rád, és tényleg kék a szeme, viszont arról igenis szólt, hogy a világ mosolyog. Ezerkilencszázhatvanegy augusztus tizenkilencedikén ugyanis a világ első űrhajósa ellátogatott a magyar fővárosba; repülőgépen érkezett, megmutatta magát annak a világnak, amit ő hagyott el először, kitörési sebesség, sokezres tömeg szorongott tehát a Ferihegytől a Gellért szállóig vezető út két oldalán, a másnapi híradások szerint minden második budapesti lakos, azaz egymillió ember tódult ki a lassan elgördülő kocsisort köszönteni, vérvörös és nemzetiszín zászlócskákat, szegfűket és léggömböket lengettek, színes képeslapokat szorongattak, rajtuk a hős asztronauta híres mosolyával, ahogy az űrhajós sisak ablakát feltolva néz reánk.

CCCP, csillogtak a sisak homlokán a diadalmas, vörös betűk.

Azt is közreadták a hírek, hogy nem csupán a világűr hősét köszönthetik a magyar dolgozók, mert Gagarint elkísérte az útra a felesége, Valentyina Gorjacseva és a kisebbik kislányuk, Gálocska is, mi több, a szerettei vele tartottak a vidéki találkozókra is, elutaztak Komlóra, a bányászokhoz, Dombóvárra, Sárbogárdra, ahol az aratásról és a termésről beszélgettek, a jeles eseményekről tudósító újságírók nem mulasztották el megjegyezni, hogy a világ első űrhajósa kedves és megnyerő ember, igaz, ezt mindenki láthatta is, egy kis faluban született, az apja ács, az anyja parasztasszony volt, Gagarin olvasztárként dolgozott, utána csábította el a repülés, olyannyira lelkes volt, hogy egy egész nyarat sátorban táborozott a repülőtér mellett, hogy láthassa a gépeket, tapasztalatból ismeri tehát a paraszti és kétkezi munkát, és persze önnön verejtékével tanulta meg a kenyér becsületét. Ez utóbbi azért is volt fontos, mert Magyarország népe másnap a világűr meghódítójával együtt ünnepelhette az Alkotmány, az új kenyér és Szent István ünnepét.

Országszerte befejeződött az aratás, a rádió időjárás-jelentésében kánikuláról beszéltek, az augusztusi égen még elvétve sem akadt egyetlen egy felhő, a házakra fullasztó meleg terpeszkedett, mint az olvadt üveg, nem mozdult semmiféle huzat, az aszfalt fölött remegett az izzó levegő, még az izzadságot is azonnal felszívta a Nap melege.

És éppen akkor, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok előtt, az oszlopáról lekandikáló Gábriel arkangyal figyelő tekintete alatt a Magyar Néphadsereg Központi fúvószenekara eljátszotta a szovjet himnusz utolsó, pattogó ütemeit, és felharsant a taps, és mintha viharos szél fújná őket, lobogni és integetni kezdett a sok-sokezer hurkapálcikára ragasztott piros és háromszínű zászlócska, Apa Anyukáját a műtőssegéd áttolta a Királyhágó utcai katonai kórház szülészeti várójából a szülőszobába.

Beszív, visszatart, kilélegez.

Hunyd be a szemed, a világ sem néz vissza rád.

A neonfény milyen hidegen csillog a fehér csempén.

Apa Apukája már a tavasz kezdete óta szorgalmasan tanult: abban az évben, jelesül éppen azon augusztus elején ugyanis vizsgáznia kellett politikai gazdaságtanból, történelemből és dialektikus materializmusból, politikatörténetből és neveléstörténetből. Nem csoda hát, hogy tavasz óta esténként a Hungária körúti lakásban sokáig égett a villany, minél közelebb került a vizsga időpontja, annál nagyobb lett az izgalom, Apa Apukája kivonult a konyhaasztalhoz, könyökölve ott tanult tovább. Fáradt volt, a betűk összeolvadtak a szeme előtt, aztán meg mászkálni kezdtek, mint az esőszagot érző hangyák. Maga elé támasztotta a könyvet, és hangosan olvasta a szöveget: „A munkásságnak nem a polgári rendszerben kell többséget szereznie, hanem meg kell döntenie a polgárság uralmát, be kell vezetni a proletárdiktatúrát.”

A munkásságnak lecsuklik a feje.

– Már megint hangosan olvasol – mondta Apa Anyukája, aki utána jött, mosolyogva nézte, a sarokban ült, domborodó hasán nyugtatta a kezét.

– Bocsánat, észre se vettem – válaszolta Apa Apukája.

– Semmi baj, tudod, hogy engem nem zavar.

Ebben a pillanatban azonban, mintha csak Apa Anyukájának akarna válaszolni, különös nyikordulás szakította félbe a beszélgetést.

Mintha a székláb karistolta volna a konyhakövet.

– Vigyázz, le ne ess – mondta is rögtön Apa Apukája. – Csak lassan, ne mozdulj.

– Meg se moccantam – felelte Apa Anyukája.

Ez igaz is volt, ám a csikordulás újra felhangzott. Sőt, nem csak felhangzott, de folytatódott, méghozzá hangosabban, mint az imént.

– Ez nem a székláb – állapította meg Apa Apukája.

– Milyen székláb? – csodálkozott Apa Anyukája.

– Azt hittem, hogy a hokedli lába csikorog. De nem. Ez belőled jön. A hasadból.

– Micsoda? – állt fel Apa Anyukája.

Valóban, a nyikorgás összetéveszthetetlenül a domborodó hasából tört elő.

– De nem én csinálom! Magától nyikorog. Vagy mit csinál.

– Magától?

– Tőle. Sír a gyerek. Most mit csináljak?

– Mondd neki, hogy ne sírjon.

– Kisfiam, ne sírj, nincsen semmi baj!

– Honnan tudod, hogy kisfiú?

– Nem tudom, de tudom. Mert ha lány lenne, nem elégedetlenkedne. Legalábbis nem sírna.

A tenyerét megint a hasára tapasztotta, és mintha egy álmából felriadt kisgyereket akarna elcsitítani, szavak nélkül, csakis a hangjával beszélt hozzá, jó, cssss, jó, jó, jó, semmi baj, semmi baj, lenézett és érezte, hogy a hasa visszanézett rá, cssss, nincsen, nem lehet semmi baj.

Három hónappal ezelőtt, még áprilisban, amikor a Királyhágó utcában voltak terhességi vizsgálaton, ráérősen leereszkedtek a Moszkva térig, aztán Apa Apukájának az az ötlete támadt, hogy szálljanak le a villamosról a Margit-hídon, és sétáljanak be a Szigetre, a szökőkúthoz, jót tesz egy kis mozgás, az orvos is éppen ezt tanácsolta, itt van hát az alkalom.

Ragyogó tavaszi idő volt, szikrázóan sütött a Nap, észtveszejtő gyorsasággal kergették egymást a kék égen a felhők, nem is lehetett biztonsággal közel menni a medencéhez, mert mintha tavaszi zápor tört volna rájuk, úgy hordta a vízpermetet a szél.

– Milyen gyorsan megy az idő – sóhajtott Apa Anyukája.

– Mi a baj?

– Csak eszembe jutott Szeged, a falu, a szanatórium, meg annyi minden más. Anya a faluban. És hogy most meg itt ülünk, és ez milyen szép, de közben minden múlik el.

– Én meg azt érzem, hogy ami elmúlt, mintha csak tegnap lett volna.

– Vagy nem is tegnap, hanem még ma reggel.

– Ne félj, most nem lesz semmi baj.

– Tudom. Nem félek, csak aggódom.

– Ma reggel különben sem lehetett, ma reggel ünnepel a világ, mert ma éjszaka repülte körbe Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén a földet. Ő az első ember a világűrben. Itt meg azt írják, hogy a Bécsi utcában egy ötödik emeleti lakás ablakából kizuhant a neves drámaíró, Sarkadi Imre. A lakás tulajdonosa egy festőművész, Kondor Béla.

– Hogyan lehet kiesni egy ötödik emeleti ablakból? Te ezt érted? El fog ázni teljesen az újságod.

– Addig se ránk zuhog a víz, nem igaz?

– Csak zuhogjon, engem igazán nem zavar. Vajon milyen lehet a föld odafentről?

– Mint egy nagy kék golyó. Egy focilabda. Ha nagyobb lesz a fiunk, akkor majd veszünk neki labdát, jó? Persze nem focilabdát, hanem pöttyöset. De az is lehet kék, fehér pöttyökkel.

– Jó – bólintott Apa Anyukája. – Ne haragudj, szép itt nagyon, de szeretném, ha most már hazamennénk. Nem is tudom, egyszerre csak fázni kezdtem.

Az újságok arról is írtak, hogy Jurij Gagarin előtt a szovjet tudósok a Szputnyik-2 fedélzetén egy Lajka nevű kutyát is felküldtek már a világűrbe, hogy ezzel a kísérlettel is előkészítsék az ember útját.

– Nekem egy kis drótszőrű foxi kutyám volt – mondta Apa Apukája. – Még otthon, persze. Nagyon okos kutya volt, lefeküdt, szót fogadott, velem jött mindenhová, csak a kastélyhoz nem, a vadászkutyák miatt. Na jó, menjünk, nem akarom, hogy megfázz ebben a csalóka időben.

– Menjünk – bólintott Apa Anyukája.

– Nézd csak, észre se vettem, és tiszta víz lett a kezem!

Apa Anyukája Kőbányára, a Maglódi útra járt ki tanítani. Nem volt nehéz a terhesség, kiengedte a ruháit, nevetett, ha a gyerekek körülállták, megengedte, hogy hallgatózzanak, domborodó hasához simítsák a fülüket, júniusban még lezárta a jegyeket, részt vett az osztályozó konferencián és az évzáró ünnepélyen, az volt a legszebb hónap, könnyűnek érezte magát, mintha megállt volna vele az idő, és már a hasa se gömbölyödött jobban, július végéig meg se vették a kiságyat, babaruhákat se vásároltak, igaz, beszéltek róla, ám Apa Anyukája nem akarta egyiket sem, nem kell megkísérteni a jószerencsét, hátha meggondolja magát.

Esténként Apa Anyukája ott ült Apa Apukája mellett a konyhában, nézte a lámpafényt, a lefordított tányérhoz hasonlatos búra árnyékával kettévágott falakat, az olajlábazat csillogását, s ebben a csillogásban tükröződve Apa Apukájának a mozdulatait, ami olyan volt, mintha egy mély és csöndes tó zöld vizén hatolnának át a napsugarak, s éppen csak megtörnének, amikor egy árnyék suhan át előttük, madárárnyék vagy falevél, aprócska felhő, olajzöld nyugalom, ha valaki a felhőket nézi, akkor az előbukkanó tiszta ég tűnik úgy, mintha lyuk volna a felhők között, viszont ha valaki az eget bámulja, akkor a felhők olyanok, akárha elébe tolakodtak volna, félálomba süppedve hallgatta a politikai gazdaságtan, marxizmus-leninizmus, dialektikus materializmus vizsgához biflázott tételeket, miközben lassan, akárha egy békés kiskutya hátát simogatná öntudatlanul, fel s alá csúsztatgatta a hasán a tenyerét, vagy csak megpihentette a kezét és érezte, hogyan mozog az élet ott belül, az élet, ami többet tud és erősebb nálunk.

Az egyik este olyan, mint a másik, nincsenek is évszakok, és nincsenek hétköznapok, csupán egyetlenegy hosszú hétköznap létezik.

Hunyorog a lámpafény, éppen csak reggel volt és máris újra este van, sötét ereszkedik a Hungária körútra, fénylenek az ablakok, aranyrámás tükrök sorakoznak a fal előtt.

Az orvosi vizsgálatok sorra mindent a legnagyobb rendben találtak, igaz, a szülészorvos óvatosságból pihenésre intette Apa Anyukáját, semmi megerőltetés és semmi idegeskedés, el nem hinnék, mennyi mindent érzékel már odabent is egy kis jövevény.

A különös sírás nem ismétlődött meg többé, ezért aztán, anélkül, hogy megegyeztek volna, a szülésznek nem is említették, ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik, ha valamiről nem beszélünk, könnyebbnek tűnik elkerülni is.

Július végére Apa Apukája sikeresen tette le a vizsgáit, még ha történelemből és politikai gazdaságtanból éppen csak megszerezte a négyest, de így is elégedett lehetett, gratulálok, Konrád elvtárs, el is vártuk magától a jó teljesítményt, csak így tovább, ne adja alább, augusztus huszadikán az akadémia díszsorfalat állt a világűr hősének, Apa Apukája is ott feszített a díszegyenruhás tisztjelöltek között, be a has és ki a mell, felvetve az áll, a kéz lazán ökölbe szorítva, a középső ujj a nadrág oldalvarrására simul.

És amikor az ünnepélyes köszöntő elhangzása után a Hősök terén végre Jurij Gagarin őrnagy, az emberiség hőse, a világűrben járt első ember lépett a mikrofonhoz, a Királyhágó utcában Apa Anyukája már a szülőágyon feküdt, mert a nyugodt éjszaka után hirtelen felgyorsult minden, az imént olyan gyakoriak voltak a fájdalmak, és olyan nagyra tágult már a méhszáj, hogy az orvos szerint el is kezdődött a szülés, nyugodtan kiabáljon, anyuka, mondta Apa Anyukájának, kiabáljon, ha fáj, csakhogy Apa Anyukája nem tudott mást mondani, mint azt, hogy kiabálnék, ha fájna, doktor úr, de nem fáj, az nem lehet, hiszen már látom is a baba fejét, igen, érzem én is, hogy jön kifelé, beszív, kifúj, visszatart, de mégse fáj, gondolja, hogy ez valami bajt jelent, dehogy, méghogy a fájdalom hiánya is baj volna már, most csak a tolásra figyeljen, lazítson és aztán adjon bele minden erőt, figyelek, doktor úr, beszív, kifúj, úgy, úgy, ne tartson vissza semmit, de semmit sem.

Elvtársak, magyar barátaim, az én űrutazásom a szovjet tudomány és technika diadala, mondta Jurij Gagarin őrnagy, az én űrutazásom a szocialista tudomány győzelme, a ti győzelmetek is, a világ első embert szállító űrhajója háromszázhuszonhétezer méteres magasságba emelkedett, és huszonnyolcezer-kettőszázhatvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldott, száznyolc perc volt, amit a Vosztok a világűrben töltött, az éjszakai félteke fölött repülve Gagarin a Moszkva-parti estéket dúdolgatta, hajnalban pedig ennie és innia kellett, nem azért, mert éhes volt, hanem mert ez is a kísérlethez tartozott, az Atlanti-óceán fölött repült, amikor megreggelizett, a kilövés előtt ugyanis azt jósolták az orvosok, hogy az emberi szervezet bajban lesz odafönt, a súlytalanságban a vérkeringés összeomlásától és ezzel az űrutazó halálától tartottak a szakemberek, a pszichológusok pedig attól, hogy a Földtől való elszakadás végtelen magányérzetet kelthet az űrhajósban, ami egyfajta űrtébolyhoz vezethet, Gagarin viszont azt látta, hogy a Föld gyönyörű, jól vagyok, mondta a rádióba, jól vagyok, és ez gyönyörű, lenézett a világra, és a világ visszanézett rá, az egész út legkockázatosabb része következett el a repülési idő hetvennyolcadik percénél: egy fékezéssel bele kellett újra merülni a légkörbe, hogy a mozgási energia tomboló hővé alakuljon, ehhez először le kellett választani az űrhajó műszaki egységét, minden kitűnően működött, egy kábel azonban nem oldott el, a sikeres leválasztás dacára együtt tartotta a két egységet, s ettől pörögni kezdett a Vosztok két darabja, de aztán szerencsére hamar elpattant a kötés, és a leszállóegység végre a hőpajzsát mutathatta a repülési irány felé, az űrhajós a műszereket figyelte, de az ablakon is ki-kitekingetett, a súrlódástól felizzó levegő tűzgolyóként fonta körül a Vosztokot, közben a levegő ionizációja miatt a rádió elnémult pár percre, a lassulás okozta nyomás az elviselhetetlenségig fokozódott, a fájdalomküszöböt is átlépve préselte Gagarint az ülésébe, szerencsére az űrhajó rendszerei mintaszerűen tették a dolgukat, és a Vosztok-1 nemsokára az ejtőernyőjén függve ereszkedett alá a kazah sztyeppe felé, a műveleti tervek szerint a megfelelő magasságot elérve egy automatika katapultálta Gagarint az ülésével a kabinból, hogy saját, önálló ejtőernyőjén érjen le, nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor újra szovjet földre léphettem, mondta Gagarin, először a büszkeség töltött el, mivel sikeresen teljesítettem a feladatomat, általánosságban egyetlen szóval lehetne kifejezni az összes érzésemet: öröm.

– Fiú – mondta elégedetten az orvos és maszkját lehúzva rámosolygott Apa Anyukájára. – Egy stramm kisfiú. Mint a nyers gumi. Hát ez aztán igazán könnyen ment, nem is emlékszem még ilyenre, csak egy kicsit várjon, és már hozza is a nővér, hogy magához ölelhesse.

– Tudtam én – sóhajtotta Apa Anyukája. – Tudtam én. Az én kisfiam. De most már fáj, doktor úr, most már szólok, mert nagyon fáj.

Apa Anyukáját és Apát négy nap múlva engedték haza, addigra Apa Apukája a cserépkályha mellé állította a kiságyat, vett egy világoskék, fehér nyuszikkal díszített, selyemszegélyű kis takarót is, össze kellett zsúfolni a kombinált bútort, hogy a kiságy beférjen, az asztal egészen a falhoz szorult, de azért elfért szépen minden.

Egy hónap elteltével Apa Anyukája az akadémia kerítésén belül már sétálni vitte a babát, nagy kerekű, fehér, rugós babakocsit tolt maga előtt, abban feküdt Apa, elég volt csak kilépni a házból, és máris elaludt, olyan, mintha nem akarná látni a világot, vagy a levegő nehéz neki, mondta Apa Apukája, nehéz, hogyan lenne nehéz a levegő, miket tudsz mondani, tudod te, milyen nehéz az a sok kilométernyi levegő, ami ránk nehézkedik, abba még belegondolni sem lehet, nem tudom, mosolygott Apa Anyukája, de ne beszélj ilyen hangosan, mert felébreszted a gyereket.

Október volt, Apa Anyukájának hat hét után vissza kellett mennie tanítani, reggelente beadta a bölcsödébe Apát, minden délelőtt egyszer hazavillamosozott, illetve nem haza, hanem a bölcsödébe, hogy megszoptassa, aztán ment vissza tanítani megint. Rázkódott és csörgött a szerelvény, az út túloldalán, a Kőbányai Sörgyár magas téglakerítése fölött fehér gőzfelhő bodorodott, teherautók fordultak ki a kapun, Apa Anyukája még ültében is kapaszkodott, feszítette a tej a mellét, annyira, hogy szinte már fájt, ahogy zötyögött a villamos, úgy érezte, mindenki őt nézi az egész kocsiban.

Apa Anyukája ragaszkodott hozzá, hogy keresztelő is legyen, Konrád ugyan nem örült, de nem is ellenkezett, a lényeg, hogy az ismerősöknek nem kell elmondani, és főleg az akadémia ne tudjon semmiről, mégiscsak kellemetlen lenne, és akkor még nem is mondtam sokat, a szertartást, beleértve bizonyos formaságok elhagyását is, végül a Papa intézte el, Konrádéknak több mint három óra volt a vonatút, szombaton délután utaztak el a faluba, Szombathelyen, az állomáson várta meg őket Márkus Magda, aki egy korábbi vonattal érkezett a falujából, a peronon állt és integetett nekik, fekete harisnyát, fekete szoknyát és fekete kiskabátot hordott, fekete kendővel kötötte be a fejét, olyannak mutatta magát, mint egy idős özvegyasszony, noha olyan volt az alakja, olyan karcsú és egyenes, mint egy fiatal lányé, este volt már, mire fölmentek a dombtetőn fehérlő kis templomba, október végére járt, de langyos maradt az idő, esőszag érződött, persze itt, az Alpok alján sokszor esik, a templomhoz fölvezető lépcsőt közrefogó bukszusok kesernyés párája még odabent is érződött, áthatolt a tömjén illatán, nem nyúlt hosszúra a szertartás, Vali, Pista, a Papa és ők voltak ott, a gyerek, azaz Apa, hiszen késő volt már, átaludta az egészet, akkor ébredt csupán fel, amikor az atya a homlokára csordította a szenteltvizet, a keresztségben elnyert neve József, egy pillanatra kinyitotta szemét és álmosan nézett körül, kék volt a szeme, mintha a festett mennyezeten túlnézve átlátott volna a leereszkedő estén is, át az odafönti kékségig, legörbült a szája, de mégsem sírt, nézte a meglebbenő gyertyafényeket, aztán nyugalmasan szuszogva aludt tovább.

József, mondta Márkus Magda.

Örülök, kislányom, örülök nektek, s hogy veletek lehetek.

Miért mondod ezt így, Anya, amikor tudod, hogy bármikor szívesen látunk, mégsem akarsz eljönni hozzánk sohasem, most is csak jössz és mégy, igazán, néha azt hiszem, idegenek vagyunk neked.

Idegenek?

Gyorsan telt el az ősz, december elején esett le az első hó, akkor már sejteni lehetett, hogy szép, fehér karácsony lesz, újságcikkek adták hírül, hogy a városban leengedték a narancs, a banán, a cigaretta és a csokoládé árát, ellenben drágább lett a cigaretta és a sör, persze narancsot és banánt nem is lehetett kapni, cigaretta és sör pedig nekik nem is kellett, Apa Apukája hatalmas fenyőfát hozott, nemcsak a végét faragta meg, hogy a fatalpat rákalapálhassa, de levágta a fenyő hegyét is, máskülönben nem fért volna be a szobába, ezüstszínű csíptetőkkel rakták fel a gyertyákat, papírláncokkal, angyalhajjal és üveggömbökkel díszítették, színes cérnával almákat is kötöttek az ágakra, éppen úgy, ahogyan a Papáéknál csinálták régen, egészen megváltoztak a sok zöldtől a falakon is a színek, és fenyőszag töltötte be a lakást.

Úgy tervezték, hogy Márkus Magda felutazik hozzájuk, aztán csak egy levél jött helyette, két nappal karácsony előtt, kedveseim, most nem szeretném itthagyni a házat, naponta lapátolom el a havat, furcsa dolgok történnek itt a hegyoldalon, remélem, ha eláll a hó, javul az idő, majd utazhatok, tudom, kislányom, hogy mit gondolsz, akkor is tudom, ha nem mondod, akkor is hallom a hangodat, de nincsen igazad, a szeretetem úgyis veletek van, legyen ez a legboldogabb karácsonyotok, amit még boldogabbak követnek, hiszen család vagytok most már ti is.

A szentestén a gyertyagyújtás után elénekelték a Mennyből az angyalt, Apa tágra nyílt szemmel bámulta a lángokat, nyújtogatta a kezét és tátogott, mindenáron be akarta kapni azokat a fényességeket.

– Ennél szebb ajándékot úgyse kaphattunk volna, és már soha nem is kaphatunk – mondta Apa Anyukája, és magához szorította Apát.

– Ne sírj – mosolygott Apa Apukája. – Nekem ne sírj már megint.

– Miért ne, amikor olyan jól esik, van olyan, hogy az ember a boldogság miatt könnyezik.

– Tudod mit? Akkor sírjál csak, ha jól esik.

Hideg volt a tél, de a cserépkályha melege jól tartotta őket, Apa Apukája délutánonként hozott fel a pincéből fát és szenet, este hamar lekapcsolták a villanyt, a vasajtó virágot formázó résein át narancssárgán világítottak a lángok, reggelente, mielőtt elindult, Apa Apukája hamuzott ki, Apa Anyukája a babát készítette az egész napos bölcsödére.

Tavasz végével már babakocsi nélkül is kimentek néha, Apa Anyukája leterítette a fák alá, a fűbe a fehér nyuszis, kék plédet, Apa onnan bámulta a leveleket, tüszkölt, ha a szemébe sütött a Nap.

A nyári vasárnapokon már úgy sétáltak, hogy Apa felült Konrád nyakába, onnan nézelődött, kimentek még a Margit-szigetre is, órákig játszott a sétaút sárga kavicsaival.

Egyébként nem sietett a felállással, ősz volt már újra, inkább négykézláb járt, ne bánja, mondta Apa Anyukájának a szomszédaszony, tényleg ne bánja, Konrádné, higgye el, ettől erősödnek a vállai, és a gerincének is jót tesz ám, igaz, amikor felállt, a kiságy rácsába kapaszkodva billegett, s néhány nap múlva meg már el is indult, a két kezét úgy tartotta maga előtt, mintha folyton markolna valamit.

Meleg volt az udvaron, Apa mezítláb, csak a kantáros napozóban állt a virágyás mellett az udvaron, a drótba kapaszkodott, s érezte, ahogy a napozó gumis szárán kicsusszan, s végigfolyik lábán a szar.

Szeptemberben baleset történt a Nyugati pályaudvaron, egy tolatásnál leszakadt vasúti kocsi leugrott a sínről, elszabadulva áttörte a pályaudvar üvegfalát és csak a Nagykörúton állt meg, a vége kiért az úttestig, míg az eleje a várócsarnokban volt, csak a szolgálatban lévő vasutasok lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy a példátlan balesetben senki nem halt meg, szerencsésnek lehet mondani, hogy mindössze egy ember sérült meg súlyosabban.

– Milyen kicsi dolgokon függ az ember élete – rázta meg a fejét Apa Anyukája.

– Egy elszabadul mozdony éppenséggel nem kicsi. És te meg el ne szomorodj megint, nem kell, hogy átragaszd a gyerekre a kedvedet.

– Anyám már hetek óta nem írt megint.

A Laposa Miskáéktól, amikor Budapesten jártak, Apa egy hintalovat kapott ajándékba, gyönyörű, hatalmas paripa volt, pirosra festették a hajlított talpát, belül piros és alul fekete volt ez a hinta, barna volt a selymes szőre, fekete a finom sörénye és hosszú farka is, az okos szeme barnán csillogott, feketére festett fa volt a pofája, zabla feszült rajta, még a szögletes orrlyukakat is szépen kifaragták, füvet evett, ha Apa szedett neki a kerítés mellől és odatartotta a szájához, kavicsot is, ami persze zab volt, a kantárt átvetve viselte a fején, a hátán pedig igazi nyereg díszelgett, Szedresnek nevezték el, a Pista bácsiék régi lova után.

Egy vasárnapi ebéd után történt, hogy Apa a kiságyában állt, a rácsba kapaszkodott, nézte a nyitott ajtó túloldalán, a konyhában mosogató Gizellát, krumplipüré volt és rántott hús, Konrád az asztalnál ült és újságot olvasott, a tűzhelyen víz melegedett a piros nagyfazékban, dialektikus, hallatszott egyszer csak a kiságy felől, Apa Apukája felkapta a fejét, mert teljesen úgy hangzott, mintha a gyerek szólalt volna meg, vagy csak a fáradság játszott vele, motyogta aztán, ám ekkor megint elhangzott a szó, dialektikus, hagyd abba a zörgést, szólt fojtott hangon Gizellának, ő csodálkozva húzta fel a szemöldökét, de látta, hogy Apa Apukája milyen idegesen ejti az asztalra az újságját, hogyan emeli fel csendet parancsolva a mutatóujját, hagyta hát visszacsusszanni a mosogatószeres vájdlingba a tányért, és várta, mi lesz, s akkor ő is meghallotta, permanens, csipogta egy vékonyka, de tiszta hang, nem is lehetett kétség, hogy a szobából, a kiságy felől érkezett, Gizella keze a levegőben maradt, a víz a vájdlingba csöpögött, Konrád hátratolta a székét, de nem állt fel, úgy maradt, görnyedten, elhajolt az olajlábazatos faltól, a lábát a hokedli alá húzva figyelt, hiszen nem hihetett a fülének, permanens, mondta a kiságy rácsába kapaszkodva Apa, és nézte az ajtókereten át a fénylő konyhát, a fakeretes fényben egy anya és egy apa, te is hallottad, kérdezte végre Konrád, jaj, sóhajtotta Gizella, és anélkül, hogy mondani tudott volna még valamit, jajjaj, potyogni kezdtek a könnyei, a kezéről a vízcseppek, a szeméből a könnyek, lehetetlen, suttogta Apa Apukája, ez teljesen lehetetlen, ilyen nincsen, és ha lenne is, velünk ez akkor sem történhetne meg, proletárdiktatúra, mondta halkan, de határozottan, nyugodt hangon a kiságyban Apa, elfehéredtek vékonyka ujjai, ahogy a rácsba kapaszkodott.

Megvallom őszintén, hogy nem hallottam még ilyesmiről, de azért nem kell megrémülni, senki nem mondhatja magát mindentudónak, én pedig kiváltképp óvakodnék ettől, nem csak a szerénység okán, hanem mert ez ellentétes volna a tudomány természetével, mosolygott mereven a Királyhágó utcában az orvos, vagy ahogyan egy ókori bölcs állapította meg, minél többet tanulok, annál inkább látom, milyen keveset tudok, várjunk még egy kicsit, hátha nekem is megszólal a fiatalember, el nem hiszik, mi mindent hallottam én már a kismamáktól, aggódó és büszke szülőktől, órákig tudnak mesélni arról, mi mindent csinál a gyermekük, és, ne tagadjuk el, nemegyszer esnek áldozatául a képzeletüknek is, a képzeletüknek vagy a vágyaiknak, aminek, tévedés ne essék, megvan a tudományos oka, a hormonok, a test megváltozott háztartása, és a fáradság, a lélek szokatlan tehei, a felelősség és az aggodalom, vagy néha éppen a gyermekágyi láz, persze az ritkább, hogy az édesapa is egyetért velük, efféléről pedig, mint amit önök észleltek, mi tagadás, még soha nem értesültem, de úgy veszem észre, saját fülemmel nem is fogok, mert hiába várunk, meg se mukkan ez a fiú, nemhogy a Kommunista Kiáltványból vagy a Mi a teendő?-ből idézne, még gügyögni sem akar, ha nem tudnám, kedves Konrádék, hogy miért kerestek fel, inkább ezen aggódnék, ezen a nagy csendességen, vannak, akik szerint már a születés előtt is sok mindent észlelhet egy gyermek a környezetéből, egyesek esküsznek rá, hogy nem csupán hallja, de élvezheti például a zenehallgatást, megismeri az édesanyja hangját, mi több, érezheti akár a simításait, s miért is ne lehetne így, hiszen egy test és egy lélek az anyjával, ami jó lehet az egyiknek, az örömöt adhat a másiknak is, ám mondják meg, ha így van is, mit kellett volna hallania ennek a fiúcskának ahhoz, hogy a permanens forradalomról beszéljen, ezt önöknek kellene jobban tudniuk, legalábbis, pusztán tudományos alapon, előjelek és tanulságok nélkül, mellesleg sokan hisznek affélében is, hogy a csecsemők kész tudásokat hoznak magukkal, s mi tagadás, nézve egyik-másikuk tekintetét, a rezzenéstelen pillantásukat, a szembogarukat, ami olyan, akár egy apró, fekete rés, amin át egy másik világba látni, néha ezen elgondolkodtam már jómagam is, azt mondják, hogy a világ megismerése, mint minden tanulás, a felejtéssel kezdődik, le kell raknunk, amit magunkkal hoztunk, ahhoz, hogy új csomagokat vehessünk fel, máskülönben összeroskadnánk a súly alatt, nem mintha hinnék egy ilyen, tudományosan semmiképpen nem igazolható elméletben, csak az érdekesség kedvéért meséltem el, ha már úgyis várakozunk, mondják bátran, kérem, ha hozzá akarnak tenni valamit, mondják, ha a szóban forgó, azaz, hogy tréfáljak, a nagyon is nem hallható esetet megelőzően tapasztaltak bármi különöset.

Hároméves volt Apa, amikor Konrádék a bölcsödéből átvitték az óvodába, a változtatásnak nemcsak az volt az előnye, hogy az akadémián belül maradhattak, ki se kellett lépni az utcára, és Apa Anyukája kényelmesebben odaért reggelente, hanem hetente egyszer úszni és egyszer kvarcolni is vitték a kicsiket, napocskázás, így mondták a fehér köpenyes óvónők, és nevettek, napocskázás, ismételte Apa és nevetett, gumis, fekete fényvédő szemüveget kapott, addigra már sok szót és számtalan nevet tudott, apa, anya, labda, ló, galamb és cumi, de soha nem mondta már azokat a különös szavakat, amelyek, ha elhangzottak egyáltalán egy vasárnap délután, ott olvadtak szét valahol a vájdlingba csöpögő mosogatóvíz cseppjei között.

Amikor Apa Apukája befejezte az akadémiát, a tanév végére megérkezett az áthelyezési parancs is, Apa csaknem ötéves volt, Apa Anyukája egyáltalán nem bánta, hogy el kell hagyniuk Budapestet, persze az ünnepélyes tisztavatást még meg kellett várni, nem értem, miért, de a villamosokon mindig megfájdul a fejem, jobb lesz ott, úgy hiszem, bárhová elsétál az ember, te csak tudod, elvégre falusi lány vagy, úgy mondod, mintha te nem falusi fiú lettél volna még nem is olyan régen, de, igenis régen volt az, nagyon is rég.

Egy ponyvás Csepelre pakolták fel a sorkatonák a kombinált bútort és a befőtteket, a virágokat óvatosan vigyék ám, és belülre rakják, hogy a szél meg ne fújja őket, ha megfáznak, soha nem térnek magukhoz, a tányérokat újságpapírokba csomagoltam, mutatta Apa Anyukája, remélem, egyben érnek oda, akárcsak mi is, négy órán át tartott az út, pedig megállás nélkül mentek, Apa az Anyukája ölében ült, de már Pesten, az Osztyapenko-szobornál elaludt, a Széchenyi utcában ébredt fel csupán, csipkés levelű szederfák álltak mind a két oldalon, a telep előtt buckásan zöldellt a fű, amikor bekanyarodtak a háromemeletes házak elé, csöpögni kezdett az eső, mosogatóvíz cseppjei a piros vájdling fölött, a kétszobás földszinti lakásban végre elfért rendesen a kombinált bútor szekrénysora és külön a kihúzható ágy mellé az éjjeliszekrény, a falhoz állították a tükrös komódot.

Másnap Apa Anyukája rövid ujjú fehér ingbe, kantáros, sötétkék rövidnadrágba, fehér térdzokniba és magas szárú, fehér betétes, fekete lakkos cipőbe öltöztette Apát, gyalog mentek el az óvodába, ki a telepről a járdán a kórházpark mellett, végig a szederfák alatt a lejtőn a nagy kereszteződésig, ahol az ABC van, aztán jobbra, át az iskoláig, ahonnan már nem volt messze az óvoda füves udvara, lyukacsos nyomokat hagy a porban a cipő gumitalpa.

Szerezhetsz új barátokat, kisfiam. A csoportodban van a Pál Laci is, az édesanyját ismerem.

Nincsenek hétköznapok, csak egyetlen nap van, ugyanaz a reggel, ugyanaz a délelőtt, ugyanaz a délután, és mindig az az este.

Nézd, mit hoztam, ebben a bonbonos dobozban, ne ijedj meg, fiam, ez a kicsi állat mintha szárnyas egér lenne, nem is lát téged, hiába van nyitva a szeme, ez az állat a denevér, ne félj megfogni, érzed, milyen meleg a teste, lüktet, akárcsak a tiéd, fél, akárcsak te félsz, dobd fel, és akkor azt is meglátod, úgy repül el, mintha itt se lett volna, hangtalanul, mint egy árnyék.

Apa az általános iskola első osztályába járt már, október volt, amikor Konrád a laktanyai dzsippel egy televíziókészüléket hozott haza, az autót vezető kiskatona segített neki becipelni, együtt bontották ki a dobozból, olyan volt a burkolata, sötétbarna és erezett, mintha fából készült volna, holott műanyagból gyártották, ezüstszínű felirat mutatta a nevét: Tisza, a kombinált szekrény kiugró alsó polcára éppen elfért, három szája volt, illetve egy, de három darabban, három gombbal mosolygott a zöldeskék arca alatt, az egyik tekerő a bekapcsolás, kattanás, persze meg kellett várni, hogy bemelegedjen, a másik a fény, a harmadik a hang, a hátuljától az ablakon át drót vezetett fel a padlásig, ahol az antenna volt, görbe drótok és csövek a cserepek között betűző fényben, oda vitték fel a dobozát is, Orion, hirdette a felirat, jó kis doboz, ki tudja, mikor vehetjük a hasznát még.

Január volt, bemondta a rádió, hogy meghalt a Seress Rezső.

A televízióban mutatták a Gagarin képét, ezerkilencszázhatvannyolc márciusában, amikor a híradóban elmondták, hogy tragikus baleset történt, a világ első űrhajósa lezuhant Moszkva közelében egy vadászrepülőgéppel, gyakorlatozás közben, képeket vetítettek a rakéta kilövéséről, és az őrnagyról, ahogy egy nyitott, fekete autóból integet a Rákóczi út mentén felsorakozott magyaroknak, a hamvait a szovjet hősök mellé, a Kreml falához temetik.

Apa alvás helyett esténként a kiságyából leste a műsort, igaz, amikor ezt Konrádék észre vették, a fehér nyuszis kék takarót ráterítették a rácsra, a Futrinka utcát, Böbe babát és a Morzsa kutyát megnézhette, de aztán már aludni kellett, volt egy kézre húzható Mazsola bábuja is, azt magával vitte az ágyba, odafeküdt a párnájára, Apa be is takarta, hogy ne fázzon.

Az iskolába félévkor fotográfus érkezett, megfésülködve, kék köpenyben és fehér ingben ültek egymás után a dobogóra, a tanári asztalhoz, a tábla elé, ahol piros korongok mutatták, mit jelentenek a melléjük írt számok, három piros korong és mellettük a görbe hasú hármas, kettő piros korong és a hattyú formájú kettes, a tábla mellett egy fakeretes számológép állt, szépen elrendezve a rudacskákon a színes karikák, az asztalra az olvasókönyvet terítették, mindenki tegye a kezét a lapra, mintha olvasna, de a fényképezőgépre nézzetek, ne a lencsébe, hanem a tanító nénire, mosolyogjatok, ha szólok, figyelem, itt repül a kismadár.

Olvadt már a hó, noha hideg volt még, amikor estefelé a táviratos postás csengetett, néhány szó csupán, Apa Anyukája vette át, de mint aki rosszat sejt, bontatlanul adta át Apa Apukájának, Konrád Sándor a konyhában állt, még egyenruhában volt, hiszen nemrég ért haza, a betűk összeolvadtak a szeme előtt, aztán meg mászkálni kezdtek, mint az esőszagot érző hangyák, Papa meghalt, gyertek, Feri, ennyi állt csak az üzenetben, másnap egy szürke, szolgálati Warszavával utaztak haza, Apa kétszer hányt az úton, előrehajolva öklendezett az árokparton, Apa Anyukája fogta a homlokát, a házban várta őket Attila, István és Feri, Géza csak kevéssel utánuk érkezett, Salgótarján mégis messzebb van, a szíve volt, mondta Feri, de hát ezt tudjátok, fájt neki sokszor, csak nem mondta, tudjátok, milyen keveset beszélt, ahogy múlt az idő, egyre kevesebbet, de láttam mindig, amikor a mellére tette a kezét, éppen úgy, ahogy a Mama csinálta, masszírozni próbálta, mintha az segíthetett volna, itt, a pajta előtt esett el, akárha kirántották volna a lábát, egyszer csak arcra bukott, mire ideszaladtunk az Erzsivel, már nem is maradt benne élet, kimeredt a szeme, mintha erőlködött volna, a szája nyitva volt, és kilógott a nyelve, én tuszkoltam vissza, nem kell azt látnia másoknak is, poros lett az arca, becipeltük ide, az első szobába, az Attila szaladt el az orvosért, pedig tudtuk, hogy már felesleges, nem is jött mentő, a halottszállítókat hívták ki, a Papa most bent van Szombathelyen, de kihozzák ide, a halottasházba, holnapután lesz a temetés, a pappal is megbeszéltem mindent, a Mama mellé fekszik, ahogyan kérte.

Egyetek valamit, biztosan megéheztetek az úton, a Rózsi meg az Erzsi csináltak reggelit.

Délelőtt a Kovatsits fiúk, Feri, István, Sándor, Géza és Attila végigsétáltak a falun, az utca közepén mentek, lassan lépkedve, egymás mellett, váll a vállhoz, mint oly sokszor hajdanán, nézték a régi házakat, látták, hogy azt az utcai bejáratot, ahol hajdan a Papa kocsmája nyílt, lefalazták, de bevakolni már nem volt gondjuk, látszottak a téglák, a Hangya bolt ajtaja beszögelve porosodott, átmentek a patakon, a kis hídon, begyalogoltak egészen a régi vadászkastélyig, ugyanolyan volt a pusztulás, mint legutóbb, amikor Konrádék ott jártak, a sárga murvás, gesztenyefás allét benőtte a gyom, a kapu helyén a letaposott drótkerítés őrizte a „Tilos a bemenet!” feliratú táblát, a homlokzati fal hosszában végigrepedt és megroggyant, nem is mentek beljebb, visszakanyarodtak és kimentek a temetőig, a Mama sírja mellett már készen volt a kiásott új gödör, nyersen, sárgán fénylett az agyagos föld.

Hogyan működik a téesz a faluban, kérdezte Apa Apukája, csak úgy, működik, mint máshol, válaszolta Feri, nemigen foglalkozom vele, engem csak a konyha érdekel, hogy időben meghozzák az alapanyagokat, és legyen elég adag, amiből jut nekem is, meg az, hogy almafákat akarok ültetni a pajta hátuljától végig a kerítésig, golden Pepi és Delicsesz, átmegyek a tanácstól, a művelődési osztálytól a mozihoz, mondta Attila, vezetőhelyettesnek tesznek a Savariához, de ha minden jól megy, nemsokára igazgató leszek, velem aztán nincsen semmi, tette hozzá István, az ÁFÉSZ csak ÁFÉSZ marad, a könyvelőség meg könyvelőség, egyforma minden, olyan egyforma, hogy még mandolinozni sincsen kedvem, odaadtam a gyerekeknek, azok meg kiskocsit csináltak belőle, telerakták homokkal és a húrjánál fogva húzták, kint az udvaron, én meg mint városi KISZ-bizottsági képviselő elnökségi tag lettem a focicsapatnál, mondta Géza, a Bányásznál, azért az se semmi ám, fekete-fehér mezben, a sport fontos a szabadidő eltöltésében, mindenki azt akarja, és úgy is lesz, meglátjátok, az első osztályban fogunk küzdeni, a megyénél is megvan az akarat, meg országosan is, és nektek, jó ott az új helyen, jó, igen, tudjátok, százados lettem, tavaly augusztusban voltam kint én is Csehszlovákiában, nem kell elhinni, bárki bármit mond, olyan volt, akár egy gyakorlat, bólintott Apa Apukája, két nap, éppen, mint egy kirándulás.

Vannak nekünk szép élményeink.

És még mondja valaki, hogy nem jutottunk messze.

Innen, messze, a fénybe.

Micsoda fénybe?

Mindegy, mondja csak valaki, hogy nem jutottunk messze.

Büszke lenne a Papa, ugye?

Talán büszke is volt.

Gondolod?

Ő mondta, hogy boldogulni kell.

Hiszen itt is dolgozhatnánk, a kocsmában meg a vegyesboltban, hordhatnánk a húst, ölhetnénk az állatokat.

Itt is.

Állatokat.

És milyen máshol vagyunk, ugye?

Milyen máshol?

– Vajon mit gondolhatott a Papa ott?

– Hol?

– Ott, utoljára, amikor a földre esett.

– Azt senki nem tudhatja, hogy mit gondolt, azt se, és hogy utoljára volt-e valóban.

– Nemigen beszélt már arról, hogy mi jár a fejében.

– Láttam nemegyszer, akár a konyhában, akár kint, az udvaron, hogy csak nézi a falat, akárha repedéseket keresne a vakolaton, centiméterről centiméterre vizsgálja át.

– Ki tudja, mit láthatott a meszelésen.

– Vagy éppen a meszelés mögött.

– Ami pedig a gondolatokat illeti, nemcsak azt nem lehet tudni, hogy kinél mi az utolsó, de azt se, hogy azt a pillanatot mikortól számítjuk.

– Melyiket?

– Az utolsót.

– És azt sem, hogy mi tűnhet akkor vajon rövidnek, és mi az, ami végtelenül hosszú.

– Igen, hosszú, mint egy utolsó pillanat.

Hazatérve megálltak az udvaron, hátul, a pajta előtt, ott, ahonnan a Feri és az Erzsi a Papát fölemelték, öt tagbaszakadt, magas férfi a deszkafalnál, Apa Anyukája az Attila fényképezőgépével fotografálta le őket, ferdék voltak a fények, mögöttük még kopáran, lombok nélkül értek össze a diófák, éppen csak kipattanni készültek a rügyek.

A Rózsi és Erzsi együtt készítették el a vacsorát, Apa Anyukája segített nekik, alig egy-két szót szólva mozogtak a konyhában, még ha egymásnak is ütköztek, csupán odébb lépve folytatták tovább, Gizella az olajzöld kredencből a levélmintás, csiszolt poharakat rakta az asztalra, vörösbort ittak, a sárga lámpafényben olyan fekete volt a színe, mint az alvadt vér.

A temetésen sokan voltak, kiment az egész falu, ugyanaz a pap végezte a szertartást, mint aki hét évvel ezelőtt Apa keresztelőjét celebrálta, jó néhányan eljöttek a házhoz is, este lett, mire kiürültek a szobák, becsukták a kaput, addigra felforralták a vizet, Rózsi mosogatott, Erzsi törölgette el a tiszta edényt.

Konrádék a Papa és a Mama hálóágyában aludtak, ott, ahol a bal oldalon évek óta nem bontotta meg senki az ágyneműt, Apát a lábnál, a deszka túlfelén keresztbe fordított kis heverőn fektették le, de nem tudott elaludni, várt, amíg minden elcsendesedik, majd fogta a párnáját és bemászott Konrád és Gizella közé, félálomban voltak már, helyet engedtek neki és betakarták, Apa beszívta a szagukat, ami erősebb volt, mint az ágynemű dohos, naftalinos illata, meleg volt a testük között, hozzájuk simult, aztán szuszogva elaludt.

Reggel, amikor Apa Anyukája kinézett az ablakon, a megsárgult függönyön és a ködön túl a Papát látta a pajta előtt, egyedül állt, zsebre dugott kézzel, ahogyan szokott, a sötétszürke, sildes sapka ült a fején, fehér ingben és zakóban, és maga elé nézett, mint aki keresne a gyér fűben valamit, nem tűnt rosszkedvűnek, inkább az látszott, hogy várakozik, igen, mintha indulni készült volna, de még várnia kell valamire, kár, hogy mire Apa Anyukája felkelt és elhúzta a függönyt, már csak a pajta és az öt diófa maradt ott a lustán kavargó, lassan felszívódó köd túloldalán.

Délre érkezett meg Konrádékért a görbe hátú szolgálati Warszava, a testvérek megbeszélték, hogy a házban a Feri és az Erzsi marad, az Attila úgyis ritkán jár csak ki, ő már valójában bent, a városban lakik.

Tavasz volt még akkor is, amikor Konrádék megkapták a Wartburgot, pecsétes borítékban jött az értesítés, Merkúr, a világnak igenis Wartburg-szaga van.

Környezetismeret-órán a tanító néni a takarékosságról beszélt, kiknek van autója, kérdezte, ketten emelték fel a kezüket, Apa és Nyári Andrea, a körzeti orvos lánya, látjátok, érdemes takarékoskodni, mondta a tanító néni és mosolygott, vegyetek példát, óra után ti is befizethetitek a takarékbélyegeket.

Apát még a tanév befejezése előtt az Apukája elvitte a Vörös Meteorhoz, birkózóedzésre, nem is az, hogy versenyezzen, viszont kell az állóképesség és az, hogy meg tudja védeni magát a gyerek, mondta, érted, fiam, értem, nem hallom, beszélj hangosabban, igen, értem.

Tornanadrágban és tornacipőben végezték a gyakorlatokat, a testek izzadtak voltak, a szőnyeg viszont gumiszagú és hűvös, a szabadfogású birkózásban a büntetőállásban a támaszkodó kéz keresztül húzása, a test hanyatt fordítása a malacfogás, a lényeg az, hogy villámgyorsan nyúlj oda, keményen fogjad a csuklónál, rántsd ki a karját a teste alól, és abban a pillanatban a teljes testsúlyoddal ugorj rá, le kell nyomnod, hogy a két válla a szőnyeghez érjen, ha nem hiszed el, hogy te vagy az erősebb, akkor soha nem győzhetsz. Néha kiengedték őket focizni a Meteor nagy, füves pályájára is, üres lelátók, de a fű ugyanaz, Apa egyszer, amikor az Apukája kihozta ide meccsre, Honvéd Latinca Sándor SE – Vörös Meteor városi rangadó, látott itt egy futballistát, akinek stoplis cipővel rúgták meg az arcát, előbb csak a vér ömlött, aztán az is látszott, hogy kiszakadt a hús, leengedett kézzel állt a futballista, mint aki nem is akarja elhinni, hogy vele történik mindez, Apa oldalról látta, ahogy a felszakadt bőrön és húson át előtűntek a fogai.

Aztán Apa a harmadik osztályba járt már, akkorra minden második hétvégén szabad szombat volt, szép hétvégék és szép nyarak, ugye, előtte való nyáron Csehszlovákiába utaztak, Prága mellé, honvédségi csereüdülésre, farmotoros buszon ültek, éppen erre vezetett az út két éve is, mutatott ki Apa Apukája az ablakon, két éve, igen, amikor kétnapos gyakorlaton voltunk, akkor te már szinte hazajársz ide, kis faházakban laktak a Vltava partján, minden faházacskának csinos terasza is volt, bográcsozás és közös vacsora, Apa kapott egy sárga színű, kacsafejjel díszített úszógumit, azzal mehetett a jéghideg vízbe, tartsd ki a fejed, és a kezeddel csapkodj, meglátjátok, mire hazamegyünk, ez a gyerek már gumi nélkül is úszni fog.

Szeptemberben, az iskolakezdés után Apa a fogalmazásórán versben teljesítette a feladatot, a daráló részei és összeszerelése, a tanító néni bevitte Apát és a füzetét a tanáriba és felolvastatta vele, a tanárok cigarettáztak, vastag falú üvegpohárból itták a kávét és tapsoltak, amikor befejezte, otthon Apa Anyukája is megdicsérte, pedig ott, a tanári szobában úgy tett, mintha alig ismernék egymást, a következő órára a családról, a nagyszülőkről kellett írni, na, meglátjuk, mit ír majd most a mi kis költőnk, nekem már csak az egyik nagymamám él, írta Apa, falun lakik és nem látogat meg minket, azt mondja, sok a dolga, eljönne, de nem teheti, és nincsen nagyapám, meghaltak már, írta Apa, de ez nem olyan nagy baj, mert nem is ismertem őket, ezért nem azt írom le, hogy milyen a nagyapám, hanem azt, hogy milyennek szeretném, ha lenne, milyennek képzelem el őt, írta Apa, azt szeretném, ha okos és igazságos volna, olyan, aki az emberekért dolgozik, és ahogy ezt mondom, erről Kádár János jut az eszembe, mert ő ilyen, írta Apa, és mindenki tudja róla, mennyire szereti a gyerekeket, okos és igazságos, a békéért harcol, azért, hogy mindenkinek jobb legyen, igen, én úgy érzem, nekem titokban Kádár János a nagypapám, írta Apa, Apa félévkor dicséretes ötöst kapott, és könyvjutalmat is, de a második félévet már egy másik városban, egy másik iskolában, másik osztályban kezdte, egy vászontetős Csepel teherautóra rakták föl a bútorokat, a kombinált bútort és a gyerekszobát is, a virágokat, az edényeket és a televíziót, vigyázzanak, hogy ne sérüljön semmi, mondta Apa Anyukája a kiskatonáknak, akiket segíteni rendeltek a laktanyából, istenem, milyen gyorsan eltelt ez az öt év, elmegyünk, hát tényleg elmegyünk, pedig olyan, mintha csak most költöztünk volna ide.

Több mint három órát utaztak, elöl ment a Csepel, mögötte Konrádék a Wartburggal, hogy tartsák a sebességet, ennek a költözésnek örülni kell, tudod, Apa Apukája őrnagyi rangot kapott, a három addigi csillag helyett egy került a váll-lapra, de a váll-lap már aranyosan csillogott, és az új lakás háromszobás volt, központi fűtés, első emelet és három szoba, bizony, saját birodalmad lesz, fiam, de aztán szép rendet tartsál benne, és a takarítás is a te feladatod, négy- és kilencemeletes, lapos tetejű házak álltak egymás mellett, mint valami billentyűk egy túlméretezett zongorán, a vaskorlátos erkély sárga drótüvegén nem lehetett átlátni, ám a fekete, hengeres erkélykorlát nem volt magasan, éppen Apa álláig ért, sámlira állva áthajolhatott rajta. A kilencemeletes épületekben lift is működött, esténként a csendben úgy mordultak fel a csörlőgépek, akár a rosszul nevelt háziállatok. A telepi házak közötti aszfaltos parkolók és betonutacskák négyszögletes játszótereket fogtak közre: sárga murvával felszórt udvarokat, láncos, kikoptatott hintákkal és lepattogzott festésű mászókákkal, amelyek rakétákat, illetve rakétákra emlékeztető kis házakat és bonyolult csőrendszereket imitáltak, éppen úgy, mint az iskolaudvaron.

Én tudom, hogyan volt.

Nyáron elutazunk a tengerhez, Jugoszláviába, mondta Apa Apukája.

Elutazunk, és meg sem állunk, amíg a nagy kékséghez nem érünk.

Ugye, azért anyámhoz is elmegyünk majd, kérdezte Apa Anyukája.

Elmegyünk, miért jut ez most az eszedbe, megmondtam már, hogy elmegyünk.

Apa gyalog járt az iskolába, az első napon Apa Anyukája elkísérte, de aztán már egyedül ment, ki a kapun, el a ház mellett az orosz laktanya magas kőkerítése és a telep közötti széles útra, négyemeletes és kilencemeletes házak, egy hatalmas zongora kifakult billentyűi, a vadgesztenyefák alatt végig a nagy kanyarig, a kantinnál ott a zebra, aztán a garázsok és a nőtlen tiszti szálló, a macskaköves úton az elvadult, füves telek mögött, aminek a túloldalán az orosz katonai temető van, alacsony kerítés, láncok, a nyírfák és az aranybetűk, a fehér oszlop a tetején az ötágú vörös csillaggal, s már ott is vagy, ez az iskola, itt tanulsz, mehetsz be a hátsó kapun.