Nehezebb a vér

Beck Andrásnak

Ritkaság, hogy pályakezdő költő egymást követő két évben két könyvet adjon ki. Kiss Judit Ágnes ezt tette. A tavaly megjelent Irgalmasvérnő után – melyet kedvezően fogadott a kritika – idén a Norannál látott napvilágot második verses kötete (ezen kívül megjelenés előtt áll A keresztanya című regénye is).

Az új verseskötet a nincs új üzenet címet viseli. A cím gyanút ébreszthet az olvasóban, minthogy univerzálisan veti fel az eredetiség (korántsem eredeti) problémáját. Óhatatlanul felmerül a kérdés: mihez képest nincs új üzenet? Az Irgalmasvérnőhöz képest? A Holmi hasábjain Szabó T. Anna által tárgyalt női hagyományhoz képest?[1] Vagy tényleg a nyelvi üzenet mindenkori eredetiségéről van szó? Aztán felcsapom a könyvet, rápillantok az első ciklus címére (új üzenet) és gyanakodni kezdek, hogy blöff az egész. De vajon tényleg csak blöff-e? Mivel az első ciklus (az összes többivel együtt) ugyanazt a dallamos, súlyozott, jól szervezett versvilágot nyújtja, amellyel már az Irgalmasvérnőben is találkoztam. Ugyanúgy testről és lélekről, térről és időről, táncról, zenéről, Istenről stb. van szó, mint az első kötetben. Akkor mi az új üzenet? Itt indokoltnak látszik újra elővenni az Irgalmasvérnőt, és nézzük, mire is akadok? „Minden szavát ezerszer is kimondták, / mégis hisz bennük, így születik újra” – áll a Diagnózis című versben. Ezek szerint a kötetcím minden kérdésemre vonatkozik, azzal együtt, hogy ’a nincs új üzenet’ szókapcsolat – jelen idejűségénél fogva – új üzenetet hordoz, és fordítva. De mégiscsak, a Diagnózisban hitről van szó, már-már bizalomról. És akkor felrémlik néhány szövegnyom az új kötetből. Például az első ciklus záró verse: „S míg odabenn a költő édesen aludt, / Fölkeltek a versek, és megírták maguk” (A költő éjszakája). A második ciklusban (Bolondistók) is hangsúlyos szerepet tölt be az alkotás, utána azonban egy kis szünet következik. „Mit mondok el én, s mit mond a szöveg?” – olvasom az ECT nyitó sorában, majd a zárlatban: „nem kérdez a vers, csak mondja magát”. De ezek az utolsó ciklus (Nincs új üzenet) verseihez képest csak elszórt utalások. „Pár vacak vers” – áll a hulladékban, majd „Kit mégis százszor újra megszülök, / ne hagyj el, vers, mikor megvénülök” (öreges). Ennyi talán elég is. A versekre való folyamatos reflektálás alaphelyzete a bizalom, vagy annak hiánya. Bizalom/bizalmatlanság a versben, a nyelvben. A (saját) versvilághoz való effajta hozzáállás értelmezhető a nyelvi üzenet újszerűségének ingatagságaként is, és így örömmel nyugtázhatom, körbeértem, mégsem blöffről van szó. Aggaszt viszont valami. Mégpedig az, hogy olvasóként a legkevésbé sem vágyom arra, hogy házi feladatot oldjak meg, az előző eszmefuttatás pedig leginkább erre hasonlított. A kötet címválasztásának didaktikusságát nem értem. Mert az még rendben lenne, hogy egy – hangsúlyosan – a romantika óta fennálló problémát boncol a kötet, de hogy ez ilyen egyértelmű párhuzamban álljon a lírai én verstapasztalatával, azt problémának tartom.

Bevallom, nagyon szeretem Kiss Judit Ágnes verseit, és nagyon szeretem az első kötetét is. És egy kevésbé rámenős címmel jobban szeretném ezt a könyvet is. Elmondom, miért. Egyrészt, mert nagyszerűen van megszerkesztve. A nyolc ciklus mindegyike kilenc verset tartalmaz, ezeken kívül még egy szöveg van a kötetben, a negyedik ciklus után (központi helyen) álló Atlantisz. Ez a számmisztika aligha kerüli el az olvasó figyelmét, főleg, ha hozzáolvassuk Sántha József megjegyzéseit. A kritikus a kötetszerkesztés misztikáját „az emberélet útjának felén” dantei citátumával, Kiss Judit Ágnes krisztusi korával (a költőnő a megjelenés idején harminchárom éves volt), illetve József Attila megélt éveivel is párhuzamba állítja.[2] Ehhez csak adalékként fűzném hozzá, hogy a nincs új üzenet hetvenhárom verset tartalmaz, Kiss Judit Ágnes pedig 1973-ban született. Gyanakszom persze, nem sínyli-e meg a kötetkompozíció ezt a számszerűsített logikát, de csak elvétve találok olyan verseket, melyeket az adott ciklus kontextusán kívülinek érzek (ilyen például a ragadozók vagy a nekifohászkodás). Különösen izgalmas a kötetet a – Szétszaggatott szonettkoszorú című – negyedik rész felől olvasni, mivel a ciklus verseinek címei pars pro toto jelenítik meg a kötetkompozíciót.

A szerkesztésen kívül feltűnő a versek közötti (első sorban motivikus) kapcsolatok következetessége. A kötet első versében (Mimikri) a lírai én hallgatásra és rejtőzködésre ítéli önmagát:

„Hallgatok addig, és próbálok
túlélni rejtőszínekben”

Az ezt követő vers (sanzon a hazugságról) első négy sora pedig olvasható ennek következményeként. Nem alaptalan az absztrakt igazság elhallgatását vagy annak hazugság általi elferdítését a kimondhatóság wittgensteini problémája felől olvasni. Erre a kitérőre még később visszatérek, egyelőre maradjunk a motivikus kapcsolatoknál:

„burkolj talpig hazugság köntösébe,
az igazság a bőröm felhasítja,
küldj el világgá a hazugság útján,
és ígérem, hogy sose nézek vissza.”

Jó húsz verssel ezután következik az Eurüdiké, és a két vers kapcsolata korántsem merül ki a „visszanézés”-ben. Elég csak az első négy sort idézni, melyben a dal és némaság, beszéd és hallgatás oppozíciói vezetnek vissza akár a kötet nyitóverséhez is:

„Hogy kígyó mart meg? Te tudod jól,
a hallgatásod vitt a sírba.
Ki mindenki dalnoka voltál,
csak mellettem maradtál néma.”

A most idézett Eurüdiké című vers egyébként a harmadik ciklusban (Kihagyott monológok) található, mely nagyszerű verseket tartalmaz. Kis külön könyv ez, ugyanis a legkülönfélébb irodalmi hagyományokat kapcsolja össze a kéz toposzának segítségével. Az első versben (Választott nép) a Bibliával folytat párbeszédet: „ott voltam bevetésre kész azonnal / – Józsué Jerikó előtt a kürttel – / s mert az isteneim kezembe adtak, / végeztem veled.” (az említett bibliai szöveghelyet ld. Józsué 6,1–5). A következő vers a Peer Gyntöt kereső Solveig monológja, aki a felütés („Meddig keresem még”) után személyes dolgok felsorolásával jut el a verszárlat (immár) toposzához: „s a kezem a tenyered közt?” De a kéz, a tenyér (különösen Kiss Judit Ágnes verseiben) a testiségben, a szexuális érintésben is meg kell formálódjon, és ezt a Mahábharátából ismert Szávitri királyné segítségével teszi meg: „A tenyered hevesen húzom / ölembe (…) s ujjbegyeidnek a rajzolatát látom, mint válik örök / lenyomattá bennem.” A Gyerekdalok első része pedig már az apa–gyermek kapcsolat – ezúttal – távolságát vizsgálja: „Apa, ha a zebrán megyünk, / nem nyúl a kezem után.”

*

A kötet formai teljesítményei kapcsán érdemes lehet visszatérni a kimondhatóság problémájához. Kiss Judit Ágnes költészete ugyanis mindenféle női szerepvállalásával együtt is belesimulni látszik abba a vonulatba, melyet ma nyelvkritikai fordulatként ismerünk. Mint az ismeretes, a lírai beszédmód hetvenes évekbeli megváltoztatását elsősorban Tandori Dezső és Petri György nevéhez szokták kötni, kiegészítve például Oravecz Imrével vagy Várady Szabolccsal. A nyelvkritika wittgensteini kapcsolatát aligha kell magyarázni, a csupán nyelvileg megismerhető világ szűkössége értelemszerűen a beszédnek, a kimondhatóságnak is határt szab, ennek alaphelyzete pedig a bizalmatlanság, mely a fordulat szerzőinél (Kiss Judit Ágneshez hasonlóan) bizalommal is párosul. Ez a bizalom viszont a mesterségben gyökerezik, méghozzá a reflektált mesterségben, melynek funkciója a költői öndefiniálás.[3] Ez az öndefiniáló igény van jelen a nincs új üzenet verseiben is, a műalkotás konstitúciójára való reflektálás alaphelyzete bizalom és bizalmatlanság a nyelvben, illetve a közvetlen hagyományban.

A nagyfokú technikai tudást Kiss Judit Ágnes szinte összes recenzense elismerte.[4] Az Irgalmasvérnőhöz képest a nincs új üzenet formai téren is tartogat újdonságot. A gyerekversek műfajának alkalmazása mindenképpen jó fogásnak bizonyul, kár, hogy csak elvétve találni ilyet a kötetben (ilyen a már említett Gyerekdalok vagy az anya című vers). Ismét feltűnik a ballada-, illetve a szonettforma, ez utóbbi esetében külön érdekesség a Szétszaggatott szonettkoszorú című ciklus, melynek – ez a kötetkompozíció tárgyalásakor már kiderült – kilenc darabja szerepel a könyvben, teljesen felcserélve. Ennek kibogozására, illetve értelmezésére aligha vállalkozhat egy kritika, legyen elég annyi, hogy a továbbiakban tárgyalandó közhelyesség vádja valószínűleg e versek egyes sorai miatt fogalmazódik meg: „koldussá lettem, hiszen régi törvény, / hogy a létért nagy árat kell fizetni” (Táncszvit).

A verselési újdonságokkal kapcsolatban az első kötethez képest mindenképpen érdekes, hogy itt már tipográfiailag is jelölve van az alkaioszi strófa (Tükör előtt), míg az Irgalmasvérnő Intim idill című versében ez nem így van (a két szöveg összeolvasása egyébként ez esetben is termékeny lehet). Megjelenik ezen kívül a szapphói strófa (az antik metrumszerkezetek közül az első kötetben szerepelt a már említett alkaioszi vagy az aszklepiadészi strófa is), és több versben is találkozhatunk a szanszkrit kor költészetére jellemző ganavritta verseléssel (Pusztító Siva isten; Szávitri; XX).

*

A – leginkább Kemény István és Térey János nevével fémjelzett – fiatal(abb) irodalom (jelentsen ez bármit is[5]) előszeretettel nyúl olyan témákhoz, melyek a lírafordulat szerzőivel ellentétben (Petrit kivéve) inkább a modernség költőire voltak jellemzők. Ezen kimondottan a hit, a halál, a haza, az emberiség (nagy) kérdéseit értem. Kiss Judit Ágnes verseiben az első fogalom kerül előtérbe. Istennek ily módon történő antropomorfizálása talán csak Jónás Tamásra jellemző a kortárs magyar költészetben. Egy enyhébb példa: „Bölcsőnket ringatja Isten lába” (Altatódal), majd egy erőteljesebb: „Hajnalban, ha az álmok vére csordul, / csak Isten kérdi néha meg, miért” (ÜK), végül egy egészen emberhez közeli szöveghely: „Megbuktam, Uram, mint már annyiszor, / és jogos volt, te sosem szadizol, / csak kérdezel, s én nem tudom a választ” (UV). A másik nagy téma, a halál, melynek – Istenhez hasonlóan – antropomorf vonásai következetesen térnek vissza a kötet verseiben: „A halálnak nincsen vére, / másokét ezért veszi” (Gyerekdalok), „Mellemhez ér melled puha dombja, / fellobbanna a vérem, ha volna” (A halál milongát táncol). De az antropomorfizáláson kívül számos versnek témája még a halál. Számomra ezek közül a legmegszerkesztettebb az Eurüdiké (ami egyébként szoros párhuzamba állítható az első kötet Ophélia siratja Hamletet című versével), a legmegkapóbb pedig az anya, mely a szülő–gyermek kapcsolat szükségszerű befejezését fejtegeti, majd vonja le a következtetést: „anya ha meghalsz végleg felnövök?”

Ezekkel a (nagy) témákkal szemben fenntartásokkal kell viseltetnünk. Arról van szó, hogy Kemény és Térey esetében e kérdések közösségivé tételével a személyesség[6] egyfajta közösségi lírává válik. Közösségi líra alatt itt nem az azonos generációkhoz tartozó szerzők közös fellépését értem, hanem a tágabb olvasóközönséggel alkotott közösség igényét, melynek gyökerei a közös témák, illetve a közös nyelv (common sense). Keménynél ezt egy jelen idejű, etikai szempont működteti, míg Téreynél egy klasszicizált, archeologizáló versnyelv. Kiss Judit Ágnes kapcsán viszont korántsem beszélnék – ilyen értelemben vett – közösségi líráról. A versek a személyesség azon fokán mozognak, melyben benne rejlik a közösségi líra felé fordulás lehetősége, viszont nyoma sincs öncélúságnak, még akkor sem, ha egyes nyelvi megoldások néhol súlytalannak is tűnnek. Kíváncsian várom a folytatást.

*

Az Irgalmasvérnőhöz hasonlóan a nincs új üzenet utolsó költeménye is az antik görög hagyományból merít. Az első kötet Epistóla című verséhez képest viszont az új könyv Parodoszának hangvétele sokkal kevésbé ironikus. Sőt, az egész kötet olvasása közben kimondottan az volt az benyomásom, hogy Kiss Judit Ágnes kezdi magát komolyan venni. Nehezebb a vér ebben kötetben, és ha az Irgalmasvérnőről másutt[7] azt írtam, hogy legfőbb szervező ereje az identitáskeresés, akkor azt kell mondjam, hogy a nincs új üzenet már jóval túl van ezen. Valószínűleg ez tudja elfeledtetni velem a – Kiss Judit Ágneshez képest – slendriánnak tűnő címválasztást is.

Nekem egyértelműen ez jelenti az új üzenetet. A komolyabb versbeszéd, és annak a veszélye, hogy ez a komolyság könnyen csaphat át komolykodásba, mely óhatatlanul maga után vonná a versbeszéd hiteltelenségét. Sántha József is valami ilyesmiről ír, mikor az új kötet egyes szöveghelyei kapcsán közhelyességről beszél.[8] Persze a közhelyesség reflektáltsága mind implicit, mind explicit módon jelen van a könyvben, elég csak a recenzió elején tárgyalt címre gondolni, vagy például a Tavaszi dal második részére: „Már csak a közhely zúg körülöttünk, / ringunk ostobaság tutaján”. Az effajta önreflexió nem szolgálhat menedékül egyes sorok kliséjellegével szemben. Viszont érzek itt egy alapvető problémát. Ugyanis Sántha Józseffel ellentétben én nem találok annyi közhelyességet ezekben a versekben, az pedig, hogy a kötetben „sok-sok feledhető részlet is akad”, alighanem ugyanolyan szükségszerű, mint bármely más verseskönyv esetében. És ezzel ismét a közhelyeknél tartunk. Van olyan aspektusa a nincs új üzenetnek, amely az én olvasatomban sokkal nagyobb ellenállásba ütközik. Ezek pedig a médiára történő utalások. Gondolok itt a borítón (is) olvasható úttörődalra vagy a sanzon a hazugságról kék kapszulájára, melyek etikai vonatkozása aligha félreérthető.[9] Ezek az utalások (melyekből egyébként nincs túl sok a kötetben) viszont a versek iróniáját banálissá teszik, ebben az értelemben pedig a figyelemfelkeltésen kívül nem tudok nekik egyéb funkciót tulajdonítani. Az önmagát komolyan vevő versbeszéd vonatkozásában ezek a fogások túlzásnak tűnnek. Sokkal meggyőzőbbek azok a szövegek, melyek – például a média vonatkozásaival szemben – absztrakt szinten szólalnak meg, és ez által valóban univerzálissá, közösségivé tudják formálni az adott verset. Tipikusan ilyen az ÜK, mely az állandó szerephelyzet, illetve az állandó hazugság problematikáját egyetemesen tudja megfogalmazni. A lírai én fokozódó keserűségét a verszárlatban oly módon rögzíti, mely aligha elfelejthető. A kritikában már idézett két sort azonban érdemes teljes környezetében olvasni, melyet én egy jól megszerkesztett kötet csúcsteljesítményének tartok, még akkor is, ha a nincs új üzenetben olyan egészen letisztult verseket olvastam, mint a Vándordalok, az Eurüdiké, a Mese elalváshoz, az Atlantisz, vagy éppen az ÜK:

„Mert mind elkurvulunk egy szép napon.
Helyzetbe hozni van, akit nehéz,
de kialakul majd az olyan helyzet,
s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz,

amiért végül szétrakjuk a lábunk,
s ha van kereslet, áruba bocsátjuk:
hitét az egyik, tudását a másik,
és élvezkednek rajtunk megunásig.

Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem.
Aztán nagyon. De végül megszokod.
Próbáld azt mímelni, hogy élvezed,
s nem a leendő hasznot számolod.

Legyél hétpróbás, ki tudja a módját:
forró lehellet, ha a szív hideg,
pergetik már azt az időt az órák,
mikor ingyen sem kellesz senkinek.

Egy-két barát az utcán félrefordul,
apa és anya, mint mindig, megért.
Hajnalban, ha az álmok vére csordul,
csak Isten kérdi néha meg, miért.”

[1] Szabó T. Anna: Tiltott határátlépés? Holmi, 2007/6.

[2] Vö. Sántha József: Atlasz kisasszony sirámai. Jelenkor, 2008/2.

[3] Vö. Schein Gábor: Lefordíthatatlan szójátékok. Holmi, 2004/6.

[4] Az általam ismert egyetlen kivétel Bodor Béla. Vö. Bodor Béla: Irgalmatlan nővér. Holmi, 2007/6.

[5] A témáról bővebben ld. Németh Zoltán: Kanonizálók és kanonizáltak (a fiatal irodalomban). In uő: A széttartás alakzatai. Kalligram, Pozsony, 2004.

[6] Vö. Görföl Balázs: Csukott szemű boldogság. Jelenkor, 2007/9.

[7] Fekete Richárd: Kíméletlen identitáskeresés. Hitel, 2007/12.

[8] Sántha, i. m.

[9] A témáról bővebben ld. George Gerbner: A média rejtett üzenete. [Ford. Nagy Zsolt], Osiris, Budapest, 2002.