Fasírtból az állat

1. A töpörtyűs zacskó mint fegyver

Pongrátz Gergely 1956. október 24-én fut a vonat után, ezt írja a Corvin közben. Tizenkilenc éves. Előtte beszélt telefonon a testvéreivel; nem is az izgatta föl őt igazán, amit mondtak neki a Pesten kitört forradalomról, hanem a telefonba behallatszó géppisztolylövések hangja. Előző nap az ávósok a Rádiónál a tüntető tömegre lőttek, a tömeg azonban fegyvert szerzett, és visszalőtt. Szovjet tankok vonulnak Budapest utcáin, folyik a harc ellenük és az ávósok ellen. Ugatnak a sorozatok, a fivérei halottakról, sebesültekről beszélnek, ő meg el se kéredzkedik a munkahelyéről, hanem hirtelen ötlettel fölpattan egy cukorrépát szállító teherautó pótkocsijára. Egy sorompónál leugrik. Jön a vonat. Szaladva, izzadtan épp eléri az utolsó kocsi lépcsőjének fogódzkodóját, s nagyon nem tetszik neki, hogy a szerelvény nem száguld sebesebben Budapest felé.

És ő csak egy (három fivére is „a helyszínen” van) a sok közül.

Föllapozom például Eörsi László Corvinisták című könyvét ott, ahol a szerző a Corvin közi utcai harcosok nevét, rövid történetét írja le egymás után, névsor szerint. „Ács Sánta Béla: Tehergépkocsival szállította be a városba az embereket. Egy ízben a kőbányai Éles-saroknál rálőttek a rendőrök. 25-én a Péterfy Sándor utcai kórházban vért adott… Andriska László: Vastag József nevű barátjával a Bányász mozi fegyvereseihez csatlakozott… Antal Gyula: Részt vett a tüntetéseken és a Rádió ostromában. 24-én az Almássy téri felkelőcsoport egyik vezetője volt… Asztalos István: részt vett a harcokban a Kilián laktanyánál és a Kisfaludy-közben, 28-án a hasát és a lábát lövés éri… Bacsó László: október 23-án látta a Sztálin-szobor ledöntését, ott volt a Rádió ostromának kezdetekor, majd részt vett a fegyverszerzésben a Kilián laktanyában és Csepelen. Visszatért a Rádióhoz, ahol egy lövedék megsebezte. Kórházba szállították. Néhány nap múlva jelentkezett a Corvinban… Bakó László: október 25-én mintegy háromszáz-négyszáz fős tömeggel a Víg utcai rendőrkapitányságtól a Tolnai Lajos utcába vonult, ahol a foglyok szabadonbocsátását követelték. Ezután a Práter utcai felkelőcsoporthoz, Antal Gyula osztagához került… Balázsi József: 24-én hajnalban bekapcsolódott a Rádió épületének ostromába. 31-én jelentkezett a Szabad Nép székházban fegyveres szolgálatra… Balogh Lajos: …a vállalat egyik idomárja megkérte, hogy keresse meg az egyik eltűnt kollégát. Mialatt kereste, a Tompa utcai felkelők igazoltatták, és lekísérték őt a bázishelyükre. Később az erős lövöldözés miatt a Ferenc körút 25. számú ház pincéjébe került, ahol Sas százados vezetésével egy kisebb létszámú felkelőcsoportot alakított… Bosnyák Gábor: …felkelők igazoltatták a Rákóczi térnél. Mivel a személyi igazolványából kitűnt, hogy BM-es volt, kellemetlen helyzetbe került, de végül elengedték. Még aznap csatlakozott a Práter utcai felkelőkhöz…”

Nevek, sorsok százai. Van, aki mellől kilőtték a szobafestő mesterét. A falnak támasztotta a létrát, felkelőnek állt. Volt, aki színházba indult, és a Sztálin-szobornál, majd valamelyik ellenállási gócon kötött ki. Haza se ment a fegyverszünetig, a színházi ruhájában harcolta végig a napokat.

Vagy maguk a Pongrátz testvérek: András, Ernő, Ödön… Gergely, aki a „Bajusz” becenevet kapta a harcok során, nem is nagyon magyarázza a maga és a bátyjai viselkedését. Persze magyaráz: „A munkásság sohase volt annyira kihasználva, mint most… Mindenkitől elvettek mindent a szocializmusra hivatkozva… Az állam aztán a hozzá nem értő gazdasági vezetőkkel, akik igaz, jó kommunisták voltak, koldusbotra juttatta az egész országot… A bebörtönzött, deportált és kivégzett arisztokrácia és a kapitalisták helyébe kinevezték a saját, kommunista arisztokráciájukat, és a magántulajdon megszüntetésével az állam lett a kapitalista. Éppen ezért a munkásság sorsa nemhogy javult volna, hanem sokkal rosszabbra fordult… Aki nem lopott, az csak nehezen tartotta el a családját. Egy olyan elmélet alakult ki, hogy a miénk a gyár, tehát a magunkét visszük… Nagyon sok könyvet betiltottak, ’indexre’ tettek, ami az ifjúság nemzeti érzését fejleszthette volna, Petőfihez azonban még Rákosiék se mertek hozzányúlni. A Petőfi-versek égve tartották a nemzeti érzés mécsesét, amely ha pislákolva is, de égett. Talán ettől félt volna Gerő? Vagy attól félt, hogy ennek a pislákoló mécsesnek a tüzétől megdöglik az a tehén, amelyiket Micsurin a zsiráffal keresztezett: Magyarországon legelt és Moszkvában fejték.” Magyaráz, de nem megmagyaráz.

Az életünk a legfontosabb tulajdonunk. Úgy lettünk teremtve, hogy éljünk, szaporodjunk. Akik vagyunk, addig vagyunk azok, akik vagyunk, míg élünk. Az életünkről lemondani élőlényi létünk legnagyobb áldozata. Már az életünk kockáztatása is különleges döntés következménye.

Miért kockáztatták és a veszélyek közepette is tovább harcolva miért áldozták életüket egyes embertársaink 1956 őszén? Nem az a kérdés, hogy milyen elvek, célok kerülnek kimondásra, hanem az, hogy miféle erő függesztette föl bennük élőlényi létük egyik alapvető ösztönét, a létfenntartási ösztönt?

Miközben tetteik láncolata szinte magától értetődő, azért a veszélyről, a halálról is szó esik. A veszélyről mint drámai elemről. Anyjuk Ödön és András elé áll, és nem akarja, hogy azok pisztollyal fölszerelkezve távozzanak. Félti az életüket. Ekkor a fivérek megfeledkezve az anya iránti kötelező tiszteletről, haragra gerjednek. „Mi lenne ebből a szerencsétlen országból, ha minden anya így gondolkodna?” Pedig így gondolkodik minden anya. Persze a mama az érvek hatására („Ha apánk élne, mit mondana?… Ha most nem megyünk, megérdemeljük sorsunkat!”) megtörik, csupán azt helyezi kilátásba, hogy imádkozni fog a fiaiért, sőt mások fiaiért is.

Később Pongrátz ugyanezt a drámai elemet újrajátszatja egy kamasz fiúval és az anyjával. A gyerek 13 éves, Varga Jánosnak hívják, elszökött otthonról. Az anyja dühösen ront be a Corvinba, szerinte a mozi előtt a fiát pillantotta meg, haza akarja vinni. Jancsi tovább harcolna, elbújik, de amikor az anya zokog, és azt mondja, hogy ha nincs itt, akkor már biztos halott, a fiú előjön:

„Anyukám, itt vagyok!… De ugye itt is maradhatok?”

„Majd adok én neked, csak érjünk haza!... Jössz velem, el sem engedem a kezed! Majd megkötöz apád, és vigyázunk rád, míg ennek a fölfordulásnak vége nem lesz!”

Pongrátz Gergely ekkor lép közbe:

„…Higgye el, hogy nekem is és a többieknek is van édesanyánk, akik éppen úgy sírnak és aggódnak miattunk, mint ahogy maga sírt és aggódott a fia miatt. Igaz, hogy még csak azt se mondhatjuk ezeknek az édesanyáknak, hogy ne sírjanak, mert megvan az okuk rá… A harcok alatt sokszor elzavartuk a maga Jancsikáját és a többi hasonló korú gyereket, de ők nem akartak elmenni… Ezeknek a gyerekeknek köszönheti a nemzet forradalmunk győzelmét azért, mert ezt a hazaszeretetet, ami bennük van, azt maguk, a magyar édesanyák nevelték belénk, beléjük…”

„Parancsnok úr – válaszolja a meggyőzött anya. – …Az Isten szerelmére kérem, vigyázzon rájuk. Amit maguk csináltak az elmúlt néhány nap alatt, az a világ hetedik csodája. A nyolcadik csodája pedig az lesz, ha a kivívott győzelmet meg is tudják tartani, amit sem én, sem az uram nem hiszünk. Mégis itt hagyom a fiam… Bocsásson meg az előbbi viselkedésemért, amely nem egy magyar asszony, hanem egy anya viselkedése volt!”

Nem tudni, hogyan történt, a leírás következetlenségei (előbb „felfordulás”, majd „a világ hetedik csodája”) arra figyelmeztetnek, hogy ne tekintsük hiteles beszámolónak a jelenetet. Más stíluselemek is árulkodnak. Melodráma, olcsó romantika, giccs. A leírás mindenképpen ilyen. Mégis, történetileg pontos beszámolók, filmkockák is ennek a giccses, melodramatikus hazafiasságnak a jelenlétét mutatják.

Az 1956-os őszi Budapest utcai harcosai nem kerestek mélyebb jelentést, őket kielégítette a magyarok 1848-as forradalma és szabadságharca idejéről származó, romantikus, hazafias stílus. Miközben az előző századdal teljes ellentétben, huszadik századi gyorsasággal, órák alatt a véletlenek, szervezetlenségek, egyéni akciók százaiból összeadódott az ellenállás.

Az élőlény olyan valami, amit ha meglöknek, nem biztos, hogy odébb mozdul, lehet, hogy ellenszegül. Az életnek ez a fizikai törvényekhez képest különböző tulajdonsága iszonyú energiával viszi előre a sok-sok cselekményrészt. Már Sztálin szobrát ledönteni is radikális elhatározás volt, de puskalövésre fegyvert szerezni és visszalőni, még inkább.

A történelem tanúsága szerint létezik egy „munkamegosztás”, bizonyos embertársaink csoportjaiban időről-időre megjelenik egy viselkedési forma, és miközben a mindenkori többség otthon ül, őbennük valamilyen erősebb motívum kikapcsolja a létfönntartási ösztönt. Transzponálják a létüket éppenhogy a leginkább veszélyeztető magatartássá. Az élet önkéntes föláldozása ettől ugyanolyan magától értetődő lesz, mint normálisan a megóvása. Az egymással az altruizmus alapján kooperáló egyedek még csak nem is parancsra, mint a katonák, hanem saját elhatározásból fölkínálják az életüket a többiekkel közös célért.

Az élet kockáztatása nagyon mélyen beépült az ember történetébe. Távoli vadászó őseinknek a mindennapi élelem megszerzése is életveszélyt jelentett, nem beszélve az ellenséges hordákkal, törzsekkel való küzdelemről. Ebből a „szoktatásból” nőtt ki az a lehetőség, hogy egyáltalán vannak hadseregek, bennük hullajelölt hősökkel. A közösség létfenntartási ösztönéhez a halál is hozzárendelődött az egyén számára. Persze erősen hatnak az eszmék, az intézmények, valamint a kényszerek.

És van az egész mögött még valami. Amióta az emberi lénynek kifejlődött a reflektáló szerve, az agya, a tudat tapasztalatait képes értelmezni. Az nem kérdés, hogy meghalunk-e, csak az a kérdés, hogy mikor, mi módon. Az egyetlen, megismételhetetlen individuumtudat számára a halál az élet ellentéte. Mégis kénytelenek vagyunk együtt élni biztos halálunk gondolatával, amit persze elfojtunk, Freud szerint ez táplálja a halálvágyunkat. A halálunkkal való folyamatos és bensőséges, tiltakozó-elfogadó viszonyunk a legmélyebb alapja annak, hogy bizonyos helyzetekben a közösség céljai érdekében önként megkísértjük.

Persze ilyen helyzetekben, akárcsak regionális hadseregek tagjaként, megvan annak is a lehetősége, hogy életben maradunk. Viszont nagyon nagy annak az esélye, hogy nem. De ezek az egyedek, miközben deklarálják, hogy akár az életüket is odaadnák, pillanatnyilag azzal semlegesítik létfönntartó ösztönük ellenállását, hogy túl is élhetik. Ezért az ilyen magatartások tömeges megjelenésének fontos eleme a fokozatosság. Sok zsarnok épp emiatt esküszik rá, hogy ilyenkor a hatalomnak habozás nélkül, könyörtelenül és nagy túlerővel kell föllépnie. Ha elég gyorsan és elég sok emberi vér ömlik ki, nem indul be a folyamat.

Kezdetben még csak fegyver se kellett, az ellenszegülés, az elszántság még egy töpörtyűs zacskóból is fegyvert „kovácsolt”.

„Egy barna zacskóban néhány szem töpörtyű és egy darab kenyér volt, amit a bátyáim megettek. Bandi a zacskóban maradt két szem töpörtyűt zacskóstul zsebrevágta. Az öt hordó benzint kigurították a Fehérvári útra és vártak. Amikor meghallották a hernyótalpak zörgését, kicsavarták a hordók középső dugóját és egy 70-80 méteres szakaszon az úton keresztbe gurították a hordókat, hogy a benzin kifolyjon belőlük. Az üres hordókat otthagyták az úttesten… Amikor az első tank rászaladt a benzines útszakaszra, Bandi meggyújtotta a zacskót és beledobta a benzinbe. Egy pillanat alatt pokollá vált az útszakasz.” (P. Gergely: Corvin köz)

Akárhogy is volt pontosan, képletesen mondhatjuk, hogy a töpörtyűs zacskó megtorpantotta a világ második legnagyobb hadseregét. A töpörtyűs zacskóban és ennek fejlettebb változatában, a Molotov-koktélban összpontosult egy nagyon hatásos energia. Az, hogy védtelen emberek gondolkodás nélkül kockára tették életüket, nagy számban és egy időben. Valamint a katonai kiképzések során szerzett jártasságukat és az emberiség általános fejlődése során fölhalmozott képességeket fölhasználva megteremtették az ellenállás gócait. Az egyik megtalálta a fegyverraktárakat, a másik az alkalmas épületet, a harmadik ágyakat hozott, a lakók élelmiszert. Egyszer csak megvolt a bázis, tele tettre kész, életét „nem féltő” férfival és nővel.

Aztán már csak az ellenséges tanknak kellett jönnie.

Jött is.

Embertársainknak ez a magatartása, habár a történelemben újra meg újra ismétlődik, adott helyzetben kiszámíthatatlan helyzetet teremtett. Ha valami váratlan következik be a normál ügymenetben, először zavar keletkezik. Minél nagyobb a gépezet, amely a normál ügymenetet működteti, annál tovább tart a zavar. A Vörös Hadsereg elég nagy szervezet volt, mely számára (és az MKP vezetése számára) normál ügymenetnek az számított, hogy mindenki fél, és nem csinál mást, mint amit szabad. Tüntetésre, szobordöntésre egy kis elrettentés (ávósok lődözése a Rádiónál) a válasz, ez még belefér a normál ügymenetbe, ha nem is a szocialista hétköznapokba.

A normál ügymenettől való visszafordíthatatlan elszakadást az utcai harcosok megjelenése okozta.

2. A „történelmi” nézőpont

Vizsgáljuk meg a magyarok „történelmi” idejét, melyen belül e forradalomnak különleges helye van?

Európában való letelepedésük után a magyarok azzal, hogy egy belső háborút követően nem a bizánci, hanem a római katolikus vallást vették föl, a sorsukat meghatározó döntést hoztak, mint minden nép, hasonló helyzetben. Minthogy választott kultúrájukat és ennek politikai formációit támadások érték a századok során, e döntésüket földrajzi helyzetüknél fogva többször megerősíthették. A magyar történelem egyik legismertebb toposza az Oszmán Birodalom elleni hosszú, váltakozó sikerű harc idején született, miszerint a magyarság a „nyugati kereszténység védőbástyája”.

A birodalmak keletkeznek, tündökölnek, majd elmúlnak, így az oszmán törökök dicsősége is elmúlt. Mire azonban az egyesült nyugati és magyar seregek nyomására a törökök visszaszorultak a Balkánra, a magyarok földje elvadult, elnéptelenedett táj lett. Az egykori Magyar Királyság legyöngülten betagolódott a Habsburg-család dominálta politikai szervezetbe. Igaz, nem rögtön, a kuruc háborúk (Thököly Imre, majd nevelt fia, II. Rákóczi Ferenc vezetésével) néven ismert ellenállás még kitelt az erejéből. Mivel azonban e küzdelmek elbuktak, a magyarság nemcsak hogy nem nyerte vissza függetlenségét, hanem most már a Nyugaton belüli identitását is alapvető veszély fenyegette. A kihalt országba óriási német, szláv és oláh tömegek telepedtek be, és a helyzetet kihasználó Habsburg politika célzatosan úgy szervezte birodalmát, hogy Magyarország mint ország ne is létezzen.

Tulajdonképpen nem is létezett.

Lehetett emlékezni a múltjára sírok, romok, krónikák alapján, és az itt élők ezt meg is tették időnként, de még a Nyugaton belüli „külvilág” számára is úgy hangzott Magyarország neve, mint Bergengóciáé, mely egykor virágzott (talán, nem is biztos, hogy volt), mára mindenesetre csak múltbeli, mesebeli táj. A magyarok földje úgy jelent meg a kortárs világ Bécs által tájékoztatott lakói számára, mint egy primitív, barbár nép lakhelye, melyet civilizálni kell, ám az illető népség nem engedi, lázadozik, viszont ha magukra hagynák őket, egymás torkának esnének. Csak az fontos nekik, hogy vért szívjanak, valakinek nekitámadhassanak, és élhessenek tovább ostoba, kegyetlen szokásaik szerint.

Ám ekkor bekövetkezett a csoda. A romantikus szárnyalásnak, nagylelkűségnek és a technikai, ipari fejlődésbe vetett hit gyakorlatiasságának elegyéből, szinte véletlen, esetleges lépésekkel, személyes elhatározásokkal kezdődve egyszerre csak kibontakozott a magyar reformkor, mely a gazdasági fölemelkedés és a függetlenség kettős célját tűzte ki.

Mert ez a kor Európában a romantika kora is volt. Angliában megszületett a gőzgép, majd a gőzvasút, az iparosodás új lendületet vett. Egyre több gyárkémény füstje szállt az ég felé. A fejlemények kettős érzést váltottak ki a romantika emberéből. Nosztalgiát a múlt iránt, amikor még minden szebb, tisztább, idillikusabb volt, egyúttal valamilyen bizakodást a jövőben, mert ha az ember ilyen nagy lépésekben veszi uralma alá a természetet, miért ne uralkodhatna a saját természete fölött is? Minden ember egyenlő, és a haladásnak minden egyes ember boldogságát is szolgálnia kell. És ez így is lesz a jövőben, vélte a romantika embere, akit másrészt az elmúlás és a végzet szomorúsága kerített hatalmába.

1848 tavaszára, akárcsak Európa több pontján, Magyarországon is fölülkerekedett a harci szellem. Az Ausztria kebelén belüli országban azonban a létezésért, a nemzetté válás lehetőségének visszaszerzéséért folyt a küzdelem, mert olybá tűnt, hogy minden jövőbeli cél csak ezáltal érhető el. Itt a Párizsban és a Németek Szent Római Birodalmán belül történtekhez képest elkeseredettebb, huszadik századi kifejezéssel totálisabb volt a „szabadságharc”. A rendkívüli események sokkal tovább tartottak, mint Európa más tájain, ezért a máshol elnémított társadalmi rétegek érzelmeiket a magyarokkal való hangsúlyozott szimpátiával fejezték ki. A magyarok, akik épp az imént kovácsolódtak össze maradék népességből és török utáni jövevény tömegek utódaiból valamilyen „pre-nemzeti” közösséggé, Európa egyetlen, még előadást tartó színpadán találták magukat. A dráma a nyugati civilizáció majdnem minden fontos eszméjét fölvonultatta, a Felvilágosodást és a Nagy Francia Forradalmat idéző megfogalmazásban. Egy sajátos sorsú, a Nyugat szemszögéből periférikus közösség megejtően komolyan véve Európa újkori eszméit, kifejezte ragaszkodását ezekhez, azáltal is, hogy egyenrangú résszé akart válni. A zsarnokság és a szabadság, a függetlenség és az elnyomás kortársak számára fölfogható szembenállásán túl ez a mögöttes tartalom is magyarázta azt a hihetetlenül fölfokozott, tartós figyelmet, amely a magyarok harcát övezte a korabeli európai közvélemény részéről.

Következett egy szokatlan brutalitású fordulat. A Nagy Péter cár óta a Nyugathoz csatlakozni akaró (a fellengzős nevű Szent Szövetségbe is belépett) Oroszország, amely egyszer már (Napóleon leverésével) kisegítette a Nyugatot saját maga ellen, most a Habsburgok hívására lélegzetelállító, ázsiai léptékű katonai túlerővel elfojtotta a további harcot.

Az egyik csatában a kozákok a magyarok Európa szerte szabadsághősként ismert és kedvelt költőjét, Petőfi Sándort is megölték.

Szimbolikus erejű pillanat volt, bár az orosz sereg most még (akárcsak Napóleon bukása után) kitakarodott győzelme helyszínéről.

Csekély vigasz lehetett az önkényuralom éveiben az, hogy a megtorlás vezérét, Haynau tábornokot, mikor később Londonba látogatott, a helyi lakosság úgyszólván meglincselte és elűzte. Sőt még az se volt, mert a szigorúan cenzúrázott hazai sajtó miatt nem jutott el a hír a vigaszra szorulókhoz. Azt az óriási erkölcsi tőkét, amelyet a magyarok számára szabadságharcuk fölhalmozott, főképp az emigránsok élvezték, akik a lelkes fogadtatás hatására sokáig elhitették magukkal, hogy lesz még egy forduló.

Nem lett.

Telt-múlt az idő, és kiderült, hogy ez a sokat próbált, különféle európai lakosok által kitöltött identitástudat „megfontoltan” is tud reagálni. A magyarok kiegyeztek elnyomójukkal, így bár késve és különféle hátrányokkal, Európának ez az egykor bergengóc darabja is bekapcsolódott a nagy játszmába, a tizenkilencedik századi kapitalizmus diadalmas menetébe.

Ha a modernizáció fergeteges fejleményeit nézzük, nem értjük, hogy a következő század elejére hova tűnt a magyarok erkölcsi tőkéje? Ám ha a vagyonok fölhalmozásának módját és különösen a politikai tekervényeket, huzavonákat vesszük górcső alá, tisztább lesz a kép. A magyarok a Habsburg-uralom alatt léphettek a korlátozott nemzeti fejlődés útjára, így a dolog természete szerint „tanítványok” lettek, ugyanúgy bántak a horvátokkal és a területükön élő más nemzetiségekkel, mint ahogy az osztrákok bántak ővelük, és féltékenyen őrizve az államjogilag dualista birodalomban elfoglalt „egyenrangú” helyzetüket, elvetették a lehetséges összefogást a csehekkel is. Az a magyarság, amely 1849-ben Európa hőse és a Nyugat eszméinek legkövetkezetesebb harcosa volt, 1914-re a nemzetiségi, önrendelkezési és egyéb szabadságjogok sárba tiprója, a korhadó Habsburg Birodalomnak valamilyen zagyva, gyanús tartozéka lett ugyanazon (hol voltak már ugyanazok!) közvélemény számára.

És belekeveredett az úgynevezett első világháborúba.

Innen kezdődik a magyarok 1956-ig tartó borzalomsorozata. Láttuk, nem innen kezdődik, de (mivel ráadásul a vesztesek oldalán végeztek) az ekkortól megnyilvánuló következmények által válik drámaivá.

Ha egy európai ember azt a szót hallja, hogy „Trianon”, legföljebb egy Párizs környéki palotára gondol, amennyiben elég tájékozott a paloták témakörében. Viszont ha egy magyar csípi el ugyanezt a szót, immár több mint nyolc évtizede összeroskad, sírva fakad, dühkitörést produkál vagy magyarázni, érvelni kezd, ki-ki vérmérséklete szerint, mert az addigi Magyar Királyságnak nevezett terület kétharmad részét csatolták el az új, önálló országtól 1920-ban a fönti nevű palotában aláírt békeszerződésben, ami bizony magyart próbáló tény.

Európa egykori élharcosa, kedvence, dédelgetett bukott szabadságetalonja oda jutott, hogy az ő nagy fájdalmának jelképe más nyugatiak számára csak egy palota, vagy még az se!

Ez az, ami még magánál a békeszerződésnél is tragikusabb. Ez a szinte komikusan kegyetlen meg nem értettség Európa részéről.

Mivé váltak a magyarok választott civilizációjukban?

Mindenesetre a háború vége és a békekötés között megestek bizonyos dolgok. A magyarok „sikeres” kiegyezésüknek köszönhetően olyan jól érezték magukat a valamikori kényszerközösségben (illetve annyira féltek attól, hogy elvesztik az alájuk rendelt nemzetiségeket, a területekkel együtt), hogy annak fölbomlásakor utolsónak, a Monarchia alapországát, Ausztriát követően nyilvánították ki önállóságukat. A magyar köztársaság elnöke egy gróf, Károlyi Mihály lett, aki elhitette magával és a környezetével, hogy a franciák vezette, győztes szövetséggel sikeres tárgyalásokat fog folytatni. Ezért a fegyverszünet után az olasz frontról intakt csapattestekben visszahúzódó magyar katonákat semmi sem állította meg a budapesti Keleti pályaudvarig. Hiába vonultak ki az erdélyi falvak, városok lakói kérve, sírva, tele élelmiszeres kosarakkal a karjukon, a magyar hadsereg semmiféle védelmi vonalat nem foglalt el, sőt a katonák és tisztjeik a fővárosba érve, sietve engedelmeskedtek a hadügyminiszter Lindner Béla parancsának: letették fegyvereiket és hazaszéledtek.

(Egy példa a számtalan előzményből. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben Erdélyben például román földhitel-szövetkezetek alakultak, hogy a román paraszt földet tudjon vásárolni, viszont ha egy magyar paraszt bement egy magyar tulajdonú bankba, legjobb esetben is megmosolyogták. A magyar állam nem akarta megtartani a területét, mert úgy gondolta, hogy az övé, akármilyen paraszt lakik is rajta, és örökre az övé is marad.)

Amikor az előzetes tárgyalásokat folytató Károlyi rájött, milyen határok meghúzásával kívánnak békét kötni Magyarországgal a győztesek, átadta a hatalmat egy Kun Béla nevű újságírónak és pártjának. Kun lett tehát a következő magyar vezető a gyászos huszadik századi sorban. A néphatalom és a világforradalom megszállottja volt, bevezette a proletárdiktatúrát, a tanácsi rendszert, melyhez a mintát az időközben Szovjet-Oroszországgá alakult Oroszországból vette. De nem ezért került hatalomra, hanem azért, mert a katasztrofális kényszerbéke előestéjén a hatalom senki másnak nem kellett. Volt a dolognak egy mélyebb logikája is. Ha valami, hát a radikális földosztás, a társadalmi igazságosság eszméjének ígérete impulzust adhatott a magyar férfinépnek, hogy bár egyszer már letette a fegyvert, és megszokta, hogy nem kell engedelmeskednie, még egyszer fölvegye, és megvédje hazájának határait, ha tudja.

De nem tudta. Más volt már így hadakozni, mintha fegyverben, megfelelőbb területi pozícióban maradva eleve azt üzenték volna az Antantnak, románnak és csehnek, hogy a határ ott van, ahol a hadsereg van, és ha valaki ezen változtatni akar, harcolnia kell. Világforradalom ide, proletárdiktatúra oda, szinte ugyanazok a tisztek és főtisztek vezették a magyar bakát az úgynevezett Vörös Hadsereg katonájaként, mint korábban, de ekkor már kikristályosodott az új határok terve, a döntést egy győztesnek foganatosítania kell, plusz a zsákmánytól lelkes román és cseh buzgón ontotta vérét. Ráadásul a Tanácsköztársasággá lett Magyarország nemcsak egyszerűen lázadó vesztes volt, hanem veszélyes ellenséggé vált. A tanácsi őrületet, a világforradalom vízióját épp csak az imént sikerült elhessegetni a Nyugat belsejében, és a nyugati hatalmak majd még évekig súlyos anyagi és katonai áldozatokat hoznak azért, hogy megakadályozzák (sikertelenül) a szovjetrendszer oroszországbeli megszilárdulását is.

Ezek elég közismert tények. Csak azért érdemes őket föleleveníteni, hogy egy hosszú utat végigvizsgáljunk. A Nyugatnak egy integrált darabja hogyan találja meg újra, majd hogyan veszíti el magát?

Nemtörődömség volt az, ami a magyarokon úrrá lett az első világháború előtt, alatt és után? Önhittségből, túlzott önbizalomból fakadt? Netán a széthúzás aknamunkája az oka mindennek? Miért van az, hogy 1848-ra a török hódoltság utáni romokon összegyűlt vegyes tömeg az akkor legbecsesebb, legizgatóbb európai eszmék harcosává vált, hogy szabad, független magyar nemzetté lehessen, és sokáig és jól harcolt, a következő sorsfordulóban pedig a tompaság, a közömbösség és az önsorsrontó, hisztérikus melléfogások eklatáns példáit produkálta fölváltva?

Miképp lehet egy közösség tetteiben szinte közömbös az iránt, ami létét alapvetően érinti?

Mi az oka annak, hogy míg 1848/49-ben alkalmas, sőt zseniális vezetők kerültek élre, kik vitáik, ellentéteik, sőt kettősségeik dacára is a magyarok nyugati civilizációban megcélzott helye szempontjából jól határozták meg az irányt, és maximálisra fokozták a közösség teljesítőképességét, addig az első világháború után a rendkívüli helyzetben kívánatos rendkívüliség nélküli Károlyi Mihály és Kun Béla választódott ki?

A dolog a reformkor és a kiegyezés kora közti különbségből érthető meg. A reformkorban a Magyarországon lakók a nemzetté válás vágyától hajtva vissza akarták szerezni az idegen osztrák hatalomtól a sorsukat meghatározó történelmi erők fölötti rendelkezési jogot, hogy elfoglalják méltó helyüket a „világszabadság asztalánál”. Ehhez államjogi függetlenség kellett, melynek birtokában a magyar társadalom sajátságait figyelembe véve maga jelölte volna ki a maga számára a kapitalista modernizáció útját. („Haza és haladás!”) A kiegyezés gazdasági-politikai kombinációja ezzel szemben hozzászoktatta e közösséget ahhoz, hogy egyrészt gyarapodik, másrészt nem felelős a sorsát meghatározó feltételekért, tehát minden bajnak más az okozója, és oldja is meg más, a magyarnak csak tiltakoznia kell. A magyarok ekkori tudatállapotára szemléletes példaként szolgál egy apróság. Egy szép napon a magyarországi sajtót elárasztotta a fölháborító hír, miszerint Munkácsy Mihály híres magyar festőművész Párizsban osztráknak vallotta magát! Mi történt? A francia fővárosban dolgozó festőnek afférja támadt a helyi rendőrséggel, igazoltatták, és valamiképp ebből hír lett, amit átvettek a magyar lapok. De nem osztráknak vallotta magát, hanem a francia rendőrség osztrákként kezelte. Az útlevele alapján. A korabeli magyar közönség annyira nem vette tudomásul a valóságos helyzetet, hogy fölzúdulást lehetett okozni egy ilyen közléssel. Államjogi alapja volt annak, hogy az úti okmányt föllapozó párizsi rendőr, nem vesződve az abból számára ki sem olvasható részletekkel, magától értetődően osztráknak tartsa annak tulajdonosát, az olvasó mégsem ezen gondolkodott el, hanem a párduckacagányos, hazafias festmények alkotóját kárhoztatta meglepetten.

Egy beteg közösséget egyebek mellett az is jellemez, hogy sorsdöntő helyzetben milyenné tudnak válni a vezetői. Az alkalmatlan vezetők sora Kun elkergetése után folytatódott. Mert hát Tanácsköztársasága 133 nap múltán összeomlott, és nemcsak „szerecsen” katonák fehér fogsora villogott a budapesti Nagykörúton, hanem a várost a franciák vezényletével a Kárpát-medencebeli rámenős rivális románok szállták meg.

Bár a címek és a külsőségek jól jellemezték a fokozódó kiüresedést, a további leszakadást az egykori múlttól és a korabeli Európa „belsejétől”, a kormányzónak nevezett következő első számú magyart mégse király nélküli kormányzói volta, nem hangsúlyozott (a tenger nélkül maradt országban ironikus) ellentengernagyi rangfokozata tette a huszadik századi magyar vezetősorozat újabb pompás példányává. Sőt, Horthy Miklós nevéhez fűződik egy sikeres konszolidáció. Akadt egy rátermett miniszterelnöke, Bethlen István, akinek a hivatali ideje alatt, igaz, hogy állami közreműködéssel francia frankot hamisítottak, viszont a magyar pengő értékállónak bizonyult. Azt, hogy a magyaroknak a nyugati civilizációban való süllyedése Horthy személyében is testet ölt, az bizonyítja, amit később tett. Annyira rettegett a Szovjetuniótól, hogy még akkor is elhitte a német győzelmet, amikor már nem hitte. Országának akkori állapotát tükröző vezető volt. Benne is lejátszódott az, ami a közösségét fogva tartotta. Össze nem illő dolgokat passzított össze, rögtönzött, egyik mozdulatával keresztezte a másik mozdulatával megcélzott szándékot, mint aki maga is kíváncsi az eredményre, és tulajdonképpen csodára vár, vagyis hát elhomályosítja a tudatát, mert képtelen még csak végig is gondolni azt, amit gondol, nemhogy a szerint cselekedni. Így a háborúból való kiugrási kísérlete szánalmas alibi-cselekvéssé silányult. Másokat föláldozott, magát viszont elmulasztotta megfelelő időben föláldozni, ami érthető, mert a beteg közösség (nem sikertelen, mert a sikertelen közösség lehet egészséges) vezetője nem képes átélni rituális szerepét, így végül hatalmát a történelmi anekdota szerint egy fürdőszobában lefirkantott aláírással át kellett adnia egy olyan személynek, akiről pontosan tudhatta, hogy az a magyarok számára egy még szörnyűbb, még nyomorúságosabb stációt testesít meg.

Majd fogta magát, és távozott. Évtizedekig emlékiratokat fabrikált Portugáliában, melyekben nyoma sincs annak, hogy akárcsak utólag is fölismerte volna, mi történt általa.

A fürdőszobai beiktatással hatalomra jutó következő illető, a nemzetvezető testvérnek nevezett Szálasi Ferenc sajátosan formálja meg szerepét. Egy közösség züllésének ezen a fokán logikus, hogy az, ami a legjobban hiányzik, megjelenik, torzan, mint amikor az ördög idéz a Szentírásból. Ő nagyon is fogékony volt a rítusra. Viselkedése, fennkölt stílusa, a nemzethez és a saját (copyright Adolf Hitler) üdvözítő tanaihoz való ragaszkodása az akasztása pillanatáig a kifogástalan hőst mintázta. Olyan volt, mint egy rablógyilkos, aki a kivégzését úgy éli meg, mint áldozathozatalt azokért, akiket így kénytelen életben hagyni.

Horthy már javában fogalmazgatta sohase létezett azonosságtudatának bizonyítékait, amikor a magyarok közösségének vezetői trónját átmeneti tengés-lengés után elfoglalta a következő személy, akinek 1948-ban, az úgynevezett „fordulat évében” minden lehetősége meg látszott lenni ahhoz, hogy ne csak teljesítse, hanem (a kor stílusában szólva) kétszáz százalékra túlteljesítse feladatát: a sorsuk fölött már rég nem rendelkező magyarokat kiszakítsa múltjukból, a nyugati civilizációból is. Sőt, hogy ezt a múltat „végképp eltörölje”.

Rákosi Mátyásnak hívták, a változatosság kedvéért elsőtitkár volt a megnevezése. A Magyar Kommunista Pártban lett ő első, így (mivel egy pártra olvadt a magyar demokrácia) Magyarország új „csúcsmenedzserévé” vált.

Meglehet véletlen, de ronda férfi volt, föltűnően. Gnóm testén aránytalanul nagy, tar fejet viselt, és ez a hamisan, sunyin, kegyetlenül figyelő szemű golyó, melynek lenyomataival telerakta a falakat, a korszak emblémájaként jelenik meg az utókor számára. Tizenhat évi börtönt maga mögött tudva került az élre irányítója, a másik elsőtitkár, J. V. Sztálin jóvoltából. Urát hűségesen szolgálta, éles elméje, nagy munkabírása és az aljasság hajtóereje révén pedig a magyar elsőtitkárkodásnak speciális helyi ízt is adott. Nála föl se merültek erkölcsi kérdések. A közösség, melyben nyolc évig élet-halál ura volt, számára csupán a nemzetközi célok megvalósításának helyi bugyraként jelent meg, ahol véghez kellett vinnie bizonyos feladatokat, például megszüntette a magántulajdont, és megölt, internált, kényszermunkára ítélt nem csekély számú állampolgárt, a nyomorult, végsőkig megfélemlített, masszává lett tömeg vastapsa közepette.

De mi az, hogy elsőtitkár? Honnan jön ez a szokatlanul csengő méltóság?

S. P Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében a következőképpen ír Oroszországról mint az ortodox civilizáció magállamáról. „Az Oroszország és a Nyugat között kialakuló viszony harmadik szakasza a bolsevik forradalommal kezdődött, s ez jelentősen különbözött attól az ellentmondásos szakasztól, mely a korábbi két évszázadot jellemezte. Olyan politikai-gazdasági rendszer jött létre, amely Nyugaton sohase maradhatott volna fenn, mindazonáltal olyan ideológia mozgatta e rendszert, amely Nyugaton született. A szlavofilek és nyugatosok vitája arról szólt: vajon különbözhet-e Oroszország a lemaradás veszélye nélkül a Nyugattól? A kommunizmus pompás megoldást kínált e problémára, azt állítván: Oroszország alapvetően különbözik a Nyugattól, mert már messze megelőzte azt. Mégpedig úgy, hogy a világon majdan végigsöprő proletárforradalom élére áll. Oroszország így már nem az elmaradott ázsiai múltat testesítette meg, hanem a haladó szovjet jövőt.”

Nyugatról (Marx, Engels) vett eszmék, pravoszláv, ázsiai értelmezés (Lenin, Sztálin) és ennek megfelelő gyakorlat. A saját sorsukba való beleszólástól megfosztott magyaroknak ez a „haladó szovjet jövő” jelent meg elsőtitkáros fantasztikumként a háború után.    

Ugyanis a harmincas években Adolf Hitler, a terjeszkedni akaró német tőke céljaihoz igazítva gondolatait, nagyszabású víziót látott. Messze tekintő szemei előtt fölsejlett Európa mint különféle külső népek által „ostromlott erőd”, és „megelőzésként” egy új „ezeréves birodalom” mihamarabbi megvalósítását tűzte ki célul. Ez a birodalom természetesen német vezetés alatt élt volna, és a majdan szolgáló népek az addigi történelemben játszott szerepük és a „faji kutatások” alapján már előre szigorú hierarchiába lettek sorolva. Az eltervezett rend okán a letelepedési helyük se biztos, hogy ugyanott lett volna, mint korábban, sőt voltak olyan „fajok” (zsidók, cigányok), amelyeknek sehol nem találtatott hely a megsemmisítő táborokon kívül. A „felsőrendű”, „alsórendű”, még alsóbb rendű, legalsóbb rendű népek képzeletbeli térképe, a grandiózus államszerkezet, a pompázatos működés olyan átlátható lett volna, mint egy kivégzőosztag napiparancsa, vagy az út az ácsolt emelvény lépcsőjétől az akasztófáig. Kétségbeejtő, de az „ezeréves birodalom” eszméje, annak ellenére, hogy ellenkezett civilizációnk alapjaival, azzal, ahogy tulajdonképpen élni szeretünk, a Nyugat tizenkilencedik századi, mindent véglegesen elrendezni akaró önhittségének, törzsi misztikummal kevert technikabűvöletének egyik „utópisztikus” hajtása volt. Bár megvalósítása akadályokba ütközött, már maga a kísérlet is máig, sőt holnapig tartó zavarokat idézett elő a Nyugat életében. És volt még egy közvetlen következménye: Hitler ellen is külső segítséget kellett hívni. Illetve nem is kellett hívni, mert a fasizmus történelmi látomásában természetes ellenség volt a szocializmus és kommunizmus világtörténelmi győzelmének letéteményese, a közben Szovjetunióvá szerveződött Szovjet-Oroszország, így a német hadsereg megtámadta azt, annál inkább is, mert a szóban forgó állam területének egy része történetesen egybeesett az „ezeréves birodalom” területével. Ugyanúgy, mint Napóleon idején Oroszország (nem felejtjük, hogy egy röpke időre 1849-ben is itt jártak), a Szovjetunió is részt vállalt a kapitulációig tartó háborúban, csakhogy most volt egy lényeges különbség: hadserege utána nem vonult haza, hanem a füstbe ment „ezeréves birodalom” helyszínének további, általa megszállt részén is megvalósította a huszadik század másik lázálmát.

A Hitler által nyitva hagyott kapuk mögötti Magyarország annyi viszontagság után most e lázálom kísérleti terepén belülre került. Helyzete reménytelenebb volt, mint bármikor a vizsgált időszakban. A kirabolt, gazdaságilag tönkretett, szétbombázott, Trianon utáni maradékországban tengődő, pillanatnyilag közösségnek alig nevezhető embertömegre rászabadult a szovjetmozgalomból kifejlődött bizánci-ázsiai gyökerű ámítás, mely persze kellő erőszakkal párosult.

Így vagy úgy a szovjet ideológia a lakosság egy részét megnyerte magának. A szipolyozó nagybirtokrendszer és a több millió koldus országában a radikális földreform vonzó jelszó tud lenni. A súlyos városi munkanélküliség és szegénység élménye után az államosítás, a kapitalizmus, egyáltalán minden magánvagyon megszüntetése úgyszintén. Többszázezer magyar zsidónak nemzeti, faji alapon a náci megsemmisítő gépezet számára való kiszolgáltatása után a nemzetfölöttiség, a világkommunizmus perspektívája biztató válasznak tűnt sokak szemében.

A szovjet-kommunizmus tipikus példája annak, hogy miképp hathatnak egymásra a civilizációk közti különbségek. A Nyugaton történt társadalmi megfigyelésekből kifejlődött osztályharcelmélethez hozzáadódott az ázsiai „mágikus” (Oswald Spengler) kultúra alapérzése, hogy az emberi individuum másodlagos, az egyes személy élete föl kell oldódjon egy magasabb rendű szubsztanciában, mely ez esetben a Történelmi Eszme. Ez kombinálódott a már eleve a Nyugat–Kelet kombinációként létezett bizánci hierarchia és ikonosztáz világával. A mindebből kikerekedő „egyetlen” világmegváltó praxis egyszerű technológiára épült: fogd csokorba az emberiség több ezer éves történetének beteljesületlen vágyait, és ígérd meg, hogy teljesíteni fogod!

No persze csakis az ellenség szétzúzását követően.

Tehát folyt a lakosság egyes csoportjainak egymás ellen uszítása, az éppen regenerálódó korábbi civilkötelékek fölszámolása, az egyházak működését megbénították, és ott, ahol nem hatott kellőképpen az ideológia mérge, jött a börtön, a kényszermunka, a népbírósági halálos ítéletek sora. A szovjet tankokkal bebiztosított kerekfejű elsőtitkár és „világmegváltó” társai korlátlan lehetőségek birtokában látszottak lenni.

A zúgó taps nem volt teljesen hamis. Sokan azt gondolták, hogy ha már így kell élni, így is lehet, talán jobban is, mint másképp.

Mélypont volt ez a javából.

Szegény családok gyerekei özönlöttek egyetemre vágyaik korábban nem remélt megvalósulásának felemelő érzésével, az 1956-os magyar forradalom mégis éppen az egyetemeken kezdődött!

Bekövetkezett az, amit senki se hitt, még az sem, aki előidézte a tetteivel. A meghasonlott, önmagát elveszített, majd darabjaira szeletelt, bedarált közösség föléledt.

A magyarok meghátrálásra késztették a „haladó szovjet jövő” helyi ágálóit, és napok alatt az 1848-as forradalom szintjére dobódtak föl a történelem hullámzásában.

Megint a világközvélemény érdeklődésének középpontjába került az, ami Magyarországon történt.

Tulajdonképpen semmi se sugallta azt, hogy a nukleáris fegyverek korában, az adott világhelyzetben fölrúgható az addigi egyensúly, és új állapot köszönthet be a magyarok számára, a forradalom szereplői mégis ezt olvasták ki az idők szavából.

Forradalom. Kimondva ez a szó sokat sejtető. Valójában sokféle forradalom volt már a világban. Ez alkalommal a fasírtból újjászületett a leölt állat.

Moszkva nem hagyott időt semminek a kifejletére, ezért az 1947/48-ban erőszakos puccsal lezárt társadalmi, politikai utak épp csak föltárulnak újra, épp csak mind megvillantják létjogosultságukat. Leginkább egy lehetséges új keverékút merül föl, mely meg kívánja őrizni a szovjet korszakból azt, ami „jó volt benne”.

Szorosan összefügg a forradalom két fő jellemzője: a szereplők egymás iránti káprázatos kinyílása, vagyis az újjáéledés, és az a föltűnő, elkeseredett düh, amellyel megsemmisítik a „szovjet” szimbólumait. Az 1848/49-es lobogáshoz hasonlatos életerő, küzdőképesség, regenerálódó képesség a legmélyebb züllésből, a semminél is kevesebből tör elő: ilyen a magyarok közösségének csodálatos, mert az előzményekből meg nem magyarázható újjáteremtődése! Nem egyszerűen a függetlenség kivívásáról van szó, egy elrabolt ország próbálja kiszabadítani magát. A tét egy létezéssé vált kultúra megtartása, más szóval: visszatérhet-e a közösség az ezer évvel korábban választott és már sajátjának érzett nyugati világba, vagy önmagát végképp elveszítve sodródik tovább egy másik civilizáció tehetetlen tartozékaként?

3. Akik nem ugyanabból a zacskóból esznek

A történet jellegzetes pillanata az, amikor október 23-án este Nagy Imre kiáll az Országház erkélyére, és azt kiáltja: „Elvtársak!” Ekkor még lehetségesnek tartja a szovjet világban való önkéntes részvételt is, csak az munkál benne, hogy meg kell őrizni a „vívmányokat” és ki kell küszöbölni a „hibákat”. Hatalmas a fölzúdulás, nem képes folytatni a beszédét.

Még nem tudja, mi célból választódott ki újabb első számú magyarrá.

Középtermetű, majdnem alacsony. Kopaszodik, szemüveges. Valamiért joviálisnak tűnik, annak ellenére, hogy állítólag Szovjet-Oroszországban a vörösök és a fehérek háborúja idején még kivégzést is vezetett. Sztálin halálát követően az elsőtitkár Rákosi pajtás mellett a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke lesz, de az embléma fejű elsőtitkár ismét felülkerekedik. Miután leváltják, gyakran sétál az unokáját kézen fogva, és az utca közönsége meg a szélesebb értelemben vett közvélemény elkezdi valamilyennek látni.

Egyelőre még csak a reformkommunisták első számú tekintélye.

Kik ezek a reformkommunisták?

Kommunistának Magyarországon ez idő szerint azok tekinthetők, akik 1945 után politikai meggyőződésből és a társadalmi „haladásba” vetett hitüktől vezérelve részt vettek a megszálló szovjetek által diktált politikai rendszer működtetésében. E kommunisták idővel tagolódtak. Reformkommunistáknak azokat nevezhetjük, akik nem akarták pusztán szovjet gyarmatként működtetni az országot, hanem úgy gondolták, hogy a „kommunizmus világméretű győzelme” szempontjából jobb az, ha az egyes országok bizonyos függetlenséget élveznek, a saját jellegzetességeiket kiélhetik, némi önállóságot élveznek a központtal szemben. A kommunizmus szabadságelveit szembesítették a valósággal, ezekre és a Sztálin halála után nyilvánvalóvá váló politikai és gazdasági problémákra hivatkozva változtatásokat akartak elérni az elvekben és a gyakorlatban.

Hasonló folyamatok játszódtak le a történelem során számtalanszor ott, ahol volt „központ”, és volt „hely”, például a kapitalista gyarmati függésben lévő országokban. Marx az ottani „reformistákat” „nemzeti burzsoáziának” nevezte. A hatalom és a gazdaság helyi elitjének mindig önállósulnak az érdekei, legalábbis bizonyos mértékig. De mivel az „eszmék tisztaságára” és a külcsínre a kommunista-internacionalista világ jobban adott, mint a „szabad világ”, még csak nemzeti kommunistának se engedték nevezni az ilyen helyi elitekből kiválasztódottakat. A pozitív, megengedő elnevezésük a „reformista” volt, a negatív (ha éppen olyan volt a helyzet, hogy el akarták hallgattatni őket) a „revizionista”, aki revízió alá akarja vetni a szocializmus tiszta, szent elveit és gyakorlatát, ezzel az ellenség malmára hajtva a vizet.

1956 nyarától a pozitív, a reformista jelző lett használatos. De reformista és reformista között is óriási különbségek voltak. Nézzük meg, hogyan írja le Rainer M. János Nagy Imre című könyvében a később szintén mártírhalált halt Szilágyi József és Nagy Imre között a különbséget 1956. október 23-án. „Az egyetemeken uralkodó feszültségről Nagy hamarosan közvetlenül is tudomást szerezhetett. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem 22-én este kezdődő diákgyűléséről (amelyet az erről 23-án kiadott röplap már az ’új magyar történelem hajnalának’ nevezett) előbb Apró Antalné XI. kerületi párttitkár, majd Szilágyi József tájékoztatta telefonon. Apróné még arról a tervről beszélt, amely szerint a megfogalmazott követelésekért azonnal tüntetni kell. Nagy Imre elhárította azt a kérést, hogy menjen ki, és beszélje le a diákokat a tüntetésről, de hozzátette: nem ért egyet az ötlettel. Szilágyi, az ellenzék belső körének tagja viszont éppen azt mesélte el, hogy ő maga is tüntetésre szólított fel beszédében, igaz, szervezett és másnapi tüntetésre. Nagy Szilágyinak is kifejezte rosszallását.”

A fentiekből az is kiviláglik, hogy Nagy milyen tétova volt. Egy másik eseményből még jobban kiderül. Éjjel fél tizenkettőkor az Orsó utcában fölkeresi Fikkert Ferenc, a Műegyetem egyik marxizmusoktatója, aki még a moszkvai emigrációból ismeri Nagyot. Tájékoztatja, hogy a diákkövetelések élére került a szovjet csapatok kivonása, és arra kéri, jöjjön vele az egyetemre, nyugtassa meg a diákokat. Nagy később így idézi föl a válaszát: „Egy sor kérdést feltehetnek [a diákok], amire én választ nem adhatok, mert nem ismerem a kérdésekkel kapcsolatos pártálláspontot.”

Pártálláspontot?!!!

Valószínűleg Nagy Imre volt ekkor a legesleghatározatlanabb, legóvatosabb reformista, még a belső köréhez tartozó Szilágyi is csillagászati távolságra helyezkedett el tőle.

És ezt az embert tekintette a diákság és egy szélesebb közvélemény is valamiféle vezetőnek?!

Igen. Világos, miért. A nyolcéves totális uralom hozzászoktatta az embereket ahhoz, hogy csak egy politikai elit van, a kommunista elit. Ő kommunista vezetőként ismertté válhatott, majd pozitív intézkedéseket hozó miniszterelnökként figyelemre méltóvá, végül leváltott miniszterelnökként alkalmassá arra, hogy a „jobbító” vágyak az ő személye körül csapódjanak ki.

A diákok, akik a nép gyermekeiként többnyire alacsony sorból emelkedtek ki, a szocializmus hívei voltak, csak meg akartak változtatni dolgokat, nem is jelentéktelen dolgokat. Másrészt magabiztosak is voltak, hiszen őket aztán nem lehetett ellenségnek nevezni! Az ő horizontjukon szükségszerűen csak egy kommunista vezető tűnhetett föl. A 23-ikai utcai tömeg a diákságon kívül főleg egyszerű emberekből, az úgynevezett népből, munkásokból, egyéb dolgozókból állt. Nem néztek másfelé, nem akarták visszahozni a régi világot, a régi elitet. Ők is ugyanabban találták meg a vezért, akiben a diákság.

Aki meg tovább akart menni, kifelé a szocializmusnak még a „legdemokratikusabb” formájából is, vissza vagy előre, az óvatos volt. Előbb jó lesz Nagy Imre, aztán meg majd más.

Ilyen egy közösség működése. Megszületik egy szerep, s csalogatják belé a kiszemeltet.

4. „Lehetséges, hogy ma éjjel nem megyek haza.”

A fönti mondatot üzente Pongrátz Gergely Ernő nevű bátyja a feleségének. Sokan üzenték ugyanezt. Vagy nem üzenték, de nem mentek haza.

A Hősök terén Sztálin nyakába drótkötelet raktak, legalább tízezer ember várta, hogy ledőljön a szobor. Már délután a Bem szobornál azt kiabálták a tüntetők, hogy „Ruszkik haza!” Sőt tudjuk, hogy a műszaki egyetemisták előző napi pontjai közt is szerepelt ez a követelés.

Este a Rádiónál pedig beindult a fegyveres harc.

Rainer azt írja, hogy Nagy Imre nem volt főszereplő „abban a hagyományos értelemben, hogy intenciói és cselekedetei alakították, vagy legalább meghatározóan formálták volna az eseményeket”. Szerinte az „ifjúság”, „a nép”, „a tüntetők”, „a helyi hatalmi szervekben szerepet vállalók”, „a fegyveres csoportok” álltak szemben „az országot megszállva tartó Szovjetuniót vezető politikai-katonai csoporttal”.

Ez igaz, részben. Nem jöhetett volna létre a fegyveres harc szituációja sem, ha a pártvezetőségen belüli és a kívülre került reformisták nem használják ki folyamatosan Sztálin halála, illetve az SZKP XX. Kongresszusa óta a helyzetet.

A reformista (hatásukra egyetemista) „előkészítés” után a következő lépést a fegyveres harcosok tették meg. A közösség erre vállalkozó tagjai önfenntartó ösztönük kikapcsolásával, vérük hullatásával, sok esetben életük elvesztésével áldozatot mutattak be. Mivel az élőlényi lét kockára tétele, s még inkább a nagyszámú önzetlen hősi halál igen erős üzenet a közösség többi élő egyede felé, ez nem hagyta a reformkommunistákat sem a szokványos útjukon maradni. (A lengyel Gomulkáék sorsán keresztül tanulmányozhatjuk, hogy hova vezetett volna ez az út.) Erre „válaszolt” a másik fél. A határozatlan Nagy a határozatlanságból formált politikát. Noha a szovjet politikai-katonai vezetés vállvetve Gerő Ernőékkel napok alatt szétverhette volna a fegyveres ellenállást, ám ezt a fölkelés miatt befolyásukat növelő, a régi gárdával ellentétben egyedüli megoldást sugalló Nagy Imre és a reformisták megakadályozták. A magyar katonaságot (egy részük egyébként is átállt) néhány bizonytalan parancs után nem mozgatták tovább, a szovjet katonai vezetésnek pedig nem tették lehetővé, hogy a nevükben a veszteségek hatására akkorára növelje támadó erejét, amekkorát már az utcai harcosok nem lettek volna képesek visszaverni. Tehát hogy gyorsan, lényeges világpolitikai következmények nélkül rendezzék le a problémát.

A reformista logika a következő lehetett. Ha ők leverik az utcai harcosokat, a nép körében olyan gyűlöltek lesznek, hogy a szovjet vezetés pillanatok alatt félrerakja őket, tehát elveszítik az eredeti lehetőségüket is a változtatásra.

Azzal viszont, hogy nem tették meg, ugyanúgy megkezdődött a reformkommunisták sorsjátszmája, mint az utcai harcosoké az első puskalövések után.

Tehát azt mondhatjuk, hogy a forradalom átmeneti „győzelme” az utcai harcosok és a reformisták „összjátékából” fejlődött ki.

Így együtt főszereplők voltak.

A következő lépést most ismét az utcai fegyveres csoportoknak kellett megtenniük. Fegyverszünetet kötni a reformkommunisták vezette kormánnyal.

Megkezdődtek a tárgyalások, lényegében így következtek be a győzelmi mámor napjai, november 4-ig.

A szovjet birodalom kis magyar bográcsában készült a leves. Sok volt a recept, még több volt a szakács, egyesek azt hitték, hogy ebben a kis edényben elefántot is lehet sütni.

Az nem volt meglepő, hogy a különböző fegyveres csoportok képviselői valóságos ötletzuhatagot zúdítottak Nagy Imréékre, a magyar történelem úgyszólván teljes repertoárjából merítve, a királyságtól a munkástanács-hatalomig. A reformkommunisták fejlődése sokkal érdekesebbnek tűnik az utókor számára. Különböző stációkban Nagy és emberei szinte magától értetődően átlépték azt a határt, amit korábban legföljebb tudat alatt léptek át, vagy úgy se.

Bevették a tárgyalásokba és meghívták az új kormányba a kommunista hatalomátvétel előtti évek többnyire börtönviselt politikusait, gyakorlatilag föltámasztva a többpártrendszerű parlamentarizmust, a tulajdonviszonyokra vonatkozóan pedig az elképzelések a kapitalista tulajdonformáktól a munkástanácsi vezetésig terjedtek, miközben vidéken a parasztság ízekre szedte a nagy fáradtsággal, nem kevés emberáldozattal járó, szovjet mintára összetákolt kolhozokat.

A szándékokból kirajzolódik a magyar értelmiség több évtizedes ábrándja, valamilyen „harmadik út”, de ha az események hagytak volna időt, Magyarország föltehetőleg előbb-utóbb betagolódott volna az ezer éve választott Nyugat kapitalista demokráciái közé.

Ám október 31-én Moszkvában Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt elsőtitkára megváltoztatta eddigi „türelmes”, várakozó álláspontját. Az „átértékelésről” Rainer M. János ezeket írja: „…elsősorban a szovjet birodalmi presztízs védelmével indokolta. A szuezi háborúban elért első izraeli–angol–francia sikerek hatására Moszkva Egyiptom (és áttételesen a harmadik világban kiépülő szovjet pozíciók) elvesztésével számolt. (’Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének… Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.’) Attól is tartott, hogy ebben a helyzetben egy mégoly részleges kelet-európai ’visszavonulás’ is alapot adhat a keményvonalas sztálinisták föllépésére. (’…pozícióink gyengeségét demonstrálnánk, Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket.’) Utolsó érvként azt hozta fel, hogy a budapesti helyzet nem normalizálódott a várt mértékben. (’Meg kell mondani, hogy mi elébük mentünk, de most nincs kormány.’) Ezenkívül nyilvánvalóan egy sor más tényezőt is figyelembe vett (a desztalinizációt és a tömb egybentartását egyszerre képviselő kínai álláspontot, a ’dominóeffektus’ veszélyét Kelet-Európában, Palmiro Togliatti, a legerősebb nyugati kommunista párt vezetőjének a magyar forradalom elleni fellépését…), amelyekről nem tett említést.”

Rainer még egy körülményt megemlít: „…az amerikai kormány hangsúlyozott jelzését arról, hogy nem készülnek határozott politikai-katonai lépésekre…”

Pongrátz Gergely a Corvin közben így ír: „Nevetséges lenne elhinni, hogy csakis a Pesti Srácok hősiessége, önfeláldozása kényszerítette a Szovjet Kommunista Párt Központi Vezetőségét a Kremlben azokra az engedményekre, amelyekkel Mikojan és Szuszlov személyesen, a Szovjetunió kormánya pedig… nyilatkozattal biztosította a magyar nemzet szabadságát és függetlenségét. Ez a szovjet kormánynyilatkozat csakis azért jöhetett létre, mert a szovjet kormány tartott az amerikai haderő beavatkozásától.”

Az amerikai kormány két távirattal adta Moszkva tudtára álláspontját. Az elsőt október utolsó napjaiban nyújtotta át Charles Bohlen, az USA moszkvai nagykövete:

„Az Egyesült Államok kormánya nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesének.”

Hogy Hruscsovék ne higgyék azt, hogy ez tévedés, félreértés vagy csapda, november első napjaiban kaptak még egy táviratot az amerikai külügyminisztériumtól, persze az elsőhöz hasonlóan diszkréten, a nyilvánosság kizárásával:

„Az Egyesült Államok kormánya nem tekinti jó szemmel azokat a kormányokat, amelyek barátságtalan viszonyban vannak a Szovjetunióval.”

Az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos értelmezések évtizedek óta azt a következtetést vonják le az USA viselkedéséből, hogy megegyezett Moszkvával: az oroszok nem vonulnak föl Szueznél, az amerikai csapatok pedig nem támogatják a magyar szabadságharcosokat.

Csakhogy ez így nem igaz.

Nézzük először is a tényeket! Magyarország a második világháború után a szovjet blokk része lett (az első távirat ezt nem is mulasztja el leszögezni), Egyiptom viszont a háború utáni új világrend küzdőterepeként került az események előterébe. Egészen más dolog politikai föllazítás, államközi szövetségkötés (Szovjetunió–Egyiptom) által érdekszférát tágítani, mint katonai eszközökkel megváltoztatni a hivatalosan elismert status quót, ráadásul olyan körülmények között, amikor az ellenfél is birtokol atomfegyvereket. Ezenkívül a Szovjetunió semmi komoly jelét nem adta annak, hogy katonai beavatkozásra készül Egyiptomban.

És az USA nem a Szovjetunióval ütközött meg Szueznél, hanem az Anglia, Franciaország és Izrael által a vele való egyeztetés nélkül teremtett helyzetet oldotta meg, erélyesen rendre utasítva és visszavonulásra ösztönözve szövetségeseit.

Ennek a magatartásnak az előzményei messzire nyúlnak vissza. Az USA történelmileg később kifejlődött nagyhatalomként, belépvén az első világháborúba, a győzelem után azt várta, hogy részt vehet a világ újrafelosztásában. Csakhogy azok, akik ezt lehetővé tehették volna (angolok, franciák) a szövetségesei voltak és szintén győztesek. És azt gondolták, hogy a győzelmük azt jelenti, hogy szereznek, gyarapodnak, és gyarmatbirodalmuk megszilárdul. Wilson tizenkét pontja, melyben a népek önrendelkezési joga, valamint a szabadkereskedelem játszott nagy szerepet, nem aratott sikert náluk. Az önrendelkezési jog és a szabadkereskedelem elve az USA terjeszkedésének eszméje volt.

Az USA sértetten visszavonult az izolációba, lefegyverezte magát.

Aztán jött a második világháború. Az amerikai politika logikájából érződött, hogy tanultak az előzményekből. Nem rögtön derült ki, mert az, hogy nem akartak belépni a háborúba, nem volt újdonság. Ameddig viszont nem lépnek be, nem hadviselő felek, akik erőforrásaik mozgósítható részét bevetik a közös cél érdekében, hanem üzletfelek. Segítették a Hitlerrel szemben egyetlen talpon maradt nagyhatalmat, Angliát, de nem ellenszolgáltatás nélkül. Rögtön követelték, hogy szüntesse meg a kereskedelmi korlátozásokat birodalma területén, elsősorban Indiában, majd Roosevelt elnök bevezette a „kölcsönbérleti szerződést”. Anglia két lehetőség közül választhatott. Vagy Hitler veti rá magát birodalmára és anyaországára, vagy eladósodik az USA-val szemben, tehát legyöngül, függőségbe kerül. Az amerikai politikusok nem mondták, nem mondhatták ki nyíltan, de számukra Hitler 1939–1941 között olyan szereplő volt, aki lehetetlenné teszi, hogy a világ visszatérjen a régi kerékvágásba, amely az USA számára se volt megfelelő. Ebben az időszakban az USA úgy taktikázott, hogy Németországgal maximálisan elvégeztesse a hagyományos gyarmatbirodalmak legyöngítését. Jellemző, hogy az USA a Németországgal szövetséges Japán Pearl Harbour-i támadásakor is csak Japánnak üzent hadat. Hivatalos hadiállapotba Németországgal úgy került, hogy Hitler Japán iránti szövetségesi elkötelezettségből maga tette meg a döntő lépést. Tehát az USA addig húzta, ameddig a maximumot hozhatta ki a helyzetből. Franciaország német megszállás alá került, Anglia a szakadék szélén táncolt. Világos volt, hogy mostantól az USA diktál, nem történhet meg még egyszer az, amit győztes társai az első világháború után tettek vele. Hogy ez a törekvés mennyire tudatos volt, azt mutatja azoknak a pénzügyi világszervezeteknek az ez időben való megalapítása, melyek a háború után az USA vezető pénzügyi szerepének a biztosítékaivá, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank elődjeivé váltak.

Ameddig el nem jött az idő, hiába süllyesztették el a német tengeralattjárók egymás után az amerikai hajókat, az Egyesült Államok sok-sok állampolgárának életét kioltva, Washingtonban vártak, nem üzentek hadat Németországnak, tovább működött a kölcsönbérleti szerződéses forma. Valószínűleg nem sokáig várhattak volna akkor sem, ha Hitler nem üzen hadat nekik. Az már nem állt érdekükben, hogy a britek összeomoljanak, valamint a Szovjetunió elleni német támadás és annak kezdeti fergeteges sikere azt a veszélyt hordozta magában, hogy a végén nem Amerika diktál majd, hanem Németország.

Az a nagy mennyiségű hadianyag és technológia, amely a Szovjetunióba áramlott, megváltoztatta a keleti fronton az erőviszonyokat, ha nem is rögtön. Ez az USA érdeke volt. Viszont az a sokat emlegetett, naivságnak is nevezhető jóhiszeműség, mellyel Churchill összes erőfeszítése ellenére Roosevelt Sztálin politikai mesterkedéseit szemlélte, elgondolkoztató. Biztos, hogy ez jóhiszeműség és naivság volt? Alighanem annak a nagyszabású tervnek a részét képezte, amellyel az USA politikacsinálói a háború utáni korszakot készítették elő.

Az Egyesült Államok ismét a hagyományos gyarmatbirodalmak (Anglia, Franciaország) birtokosaival találta magát egy oldalon győztesként. De jelentősen más volt most a helyzet! Szövetségesei legyöngültek, eladósodtak az irányában, az USA a háború során lényegében félig-meddig „beköltözött” a birodalmukba, haditámaszpontokat létesített, kereskedelmi korlátokat szüntetett meg. Ez azonban még az USA dominálta új világszervezettel, az ENSZ-szel együtt se volt elég. Alapvetően más világrendet kellett teremteni ahhoz, hogy az USA a maga kívánalmai szerint „átvegye” a hagyományos gyarmatbirodalmakat. Kellett hozzá egy erős ellenség. Lett is, a Szovjetunió. Washington politikai elképzelései fokról-fokra valósultak meg a háború utáni években, hathatós segítségére volt ebben a kommunista fenyegetés. Rá hivatkozva be lehetett rendezkedni Nyugat-Európa tartós megszállására, nyomatékot adva az USA üzleti érdekeinek, folytatni lehetett a fegyverkezést, mely által az adott helyzetben az USA nőtt egyre „szuperebb hatalommá”, később létre lehetett hozni az Egyesült Államok katonai dominanciáját formailag is szentesítő Észak-atlanti Szövetséget.

A folyamat fontos pontjához érkezett 1956-ban. Az Egyesült Államok kormánya két dologra használta föl a Szuezben és Magyarországon egyidejűleg kialakult helyzetet. Szövetségesei tudtára adta, hogy a Nyugatnak egy vezető hatalma van, és az az USA. Gáláns távirataival pedig a szovjeteket is rá akarta ébreszteni arra, hogy megkezdődött a kétpólusú világkorszak, melynek lesznek játékszabályai, amiket Amerika kész betartani.

Szinte közhely az a vélekedés is, hogy az USA nem keveredhetett háborúba a távoli Magyarországon, nem tudta volna a hátországnak megindokolni, hogy miért fontos ez Amerikának, ha egyszer ott nincs se olaj, se semmi, ami (a szabadsághiányon kívül) lényeges. Ennek ellentmond a koreai és a későbbi vietnami háború. A magyarázat az, hogy az USA mindkét esetben Franciaország helyébe lépett, volt francia gyarmatokra jelentette be igényét, tehát a „nyugati blokk” vezető hatalmának pozícióját gyakorolta. A háborúkat pedig a kétpólusú világ játékszabályai szerint vívta.

Azon túl, hogy a két szuperhatalom fönntartotta egyensúly az amerikai imperializmus érdekeit éppen szolgáló világpolitikai „morféma” volt, az USA stratégái hittek hosszú távú hasznában, amely kulturális hátterükkel is magyarázható (Jó és Gonosz küzdelme, Tom és Jerry stb.).

1956. november 4-én elindulhatott tehát a szovjet katonai támadás Magyarország és Budapest ellen.

És Nagy Imre ekkor és ettől fogva vált azzá, akivé válnia kellett, válnia lehetett. Miután a közösség megtalálta, fölébresztette, előformálta őt, ő eljátszotta közössége számára a legmagasabb rendű szerepet.

A közösség és vezetőjének összjátéka tökéletes: a bukás ellenére is teljes az 1956-os magyar forradalom.

Úgy emelkedik ki a szovjet birodalom sivárságából, mint Toldi Miklós a kopár szik sarjából.

Amikor november 4-én hajnalban elmondja rádióbeszédét („…Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van…”), már olyan vezető, akiről sejteni lehet, hogy nem fogja átadni a hatalmat sem az irodájában, sem a fürdőszobában, mint Horthy. Az ENSZ közbeavatkozását kéri, bejelenti Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Ragaszkodik a szuverenitáshoz, a nyugati civilizációban a magyarokat megillető helyet követeli. Nem is követeli, magától értetődőnek tartja. Igaz, most már csak virtuálisan járja az útját, de olyan természetességgel, mintha az unokájával sétálna az utcán. A nyugati demokráciákban megszokott vezetőként viselkedik, persze olyan helyzetben, amikor ez lehetetlen. Így válik rituálissá mindaz, amit tesz.

Megmenthetné az életét, ha okosan viselkedne, vagy kiálthatná az akasztófa alatt azt, hogy: „Éljen a szabadság!” Egyiket se csinálja, csak egyszerűen nem mond le, meggyilkoltan is miniszterelnök marad, mert annak ellenére, hogy nem szabad választás által lett az, leváltását kizárólag ilyen választások következményeként tudja elképzelni.

Története maga a szimbólum. A magyarok saját magukhoz való visszatalálásának egyelőre tragikus tartalmú szimbóluma.

Ha egy közösség természetes vágyát halállal büntetik, legyen örök, leválthatatlan miniszterelnökük!

Sorsa jelképes erejét a következő korszak elsőtitkára, a csavaros eszű Kádár János se tudja megtörni. Annyira nem, hogy maga is hozzájárult a szimbólum továbbépítéséhez: évtizedek múlva, a kivégzés után jeltelenül elkapart Nagy Imre földi maradványainak újratemetésekor halt meg.