EP, JJ, ETC

(Kávéház, EP, KA, KV. Ráhangolódás: húsz perc derűs-rezignált egyetértés a hazai közállapotokról. Végszó a magyar ugar. És akkor innen.)

Kappanyos András: Amikor Joyce 1904-ben lelép Írországból, akkor pont ez van a fejében, hogy ez egy fojtogató szörnyűség, ahol nem lehet semmit csinálni. Fel sem merül benne a belső emigráció, az elefántcsonttorony lehetősége. Utólag ezt úgy dolgozza fel, hogy elmegyek „lelkem kovácsműhelyében kikalapálni a fajtám még meg nem született öntudatát”[1]. Mindvégig foglalkoztatja ez a „paralízis”, ami rajta ül az egész országon. A helyzet sok vonalon analóg a magyar helyzettel: túl sok árok szabdalta a társadalmat: katolikus és protestáns, republikánus és royalista, függetlenségpárti és loyalista, kelta és szász között, és így sehol sem tudott összegyűlni annyi erő, hogy valamilyen irányban elmozduljanak a dolgok. Joyce legnagyobb történelmi hőse, Kossuthja, Charles Stewart Parnell protestáns létére volt függetlenségpárti, így az árkok átlépése révén majdnem sikerült annyi erőt egyesítenie, hogy kivívja a függetlenséget, a saját parlamentet. Egy házasságtörési botrányon bukott meg, a katolikus klérus elpártolt tőle, ezzel vége volt a politikai pályájának, és harminc évre elveszett a függetlenség ügye.

Esterházy Péter: Az elmenést, azt többszörösen értem és logikusnak tartom, éppen azért, mert – ha a magyar bornírtság felől nézzük – népnemzetben utazott, mint ahogy bizonyos értelemben én is, nevezetesen, hogy a nyelvi és történelmi közösségre, azaz nyelvre támaszkodik, abból dolgozik. A „másik Magyarország”, a „haza a magasban” messziről nyilván könnyebben megcsinálható, mint az alsó hazából. Amit nem értek – a saját praxisomból nézve sem –, hogy miként volt bátorsága otthagyni a nyelvet. Nekem erről két élményem van. Az egyik, amikor ’80-ban kikeveredtem háromnegyed évre Berlinbe, és romantikusan szólva majd’ belehaltam abba, hogy kizárólag idegen szavakat hallok. A német szavak minden egyes alkalommal felhorzsoltak. Mindennel próbálkoztam: elkezdtem német szövegeket fabrikálni. Annyi eszem – intelligenciám – maradt még, hogy írni nem próbáltam németül, mert tudtam, hogy nem tudok elég jól, de montázsokat állítottam össze meg szövegrontásokat. Ilyen volt például a Kafka, Der plötzliche Spaziergang[2], ezek a rövid szövegek 12-13-ból, nagyon gyönyörűek. Nádasnak van egy írása, Az út, az ennek a dallamára van írva (szűkülő csigavonalat rajzol a levegőbe), és a Kafkának meg az a vége, hogy ha az ember egy éjszakán… megnézi, hogy egy barátja hogy s mint van, wie es ihm geht. És én azt csináltam ebből – ilyen egyszerű tréfák voltak ezek –, hogy ciklikusan elrontottam a névelőket. Az én magyar fülemnek ez baromi jól hangzott, de nem igazán (igazán nem) tudtam eldönteni, hogy a németben ez milyenfajta hiba: konstruktív hiba-e, sugárzó, vagy plump hiba. De nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy ezeket felolvassam. Mindenesetre folyamatos feszültséget okozott ez a nyelvi helyzet. Viszont amikor másodjára kikeveredtem, már bőven a felében jártam a munkának a Harmoniával, ez ’96-ban volt, akkor meg semmi problémát nem jelentett, mert azt éreztem, hogy viszem magammal a szobámat, a szavakkal, mondatokkal együtt.

KA: Joyce, ezt írja is többször, úgy tekint az angolra, hogy ez a hódító nyelve. Neki volna egy saját nyelve, az ír, amely el van tiporva, nem lehet rajta írni, senki nem tudja elolvasni. Többször – de legélesebben a Stephen Heróban – legyalázza azokat, akik ezt a nyelvet akarják visszaállítani.

EP: Ez valódi lehetőség volt?

KA: Akkoriban a legnyugatibb vidékeken, az Aran-szigeteken még beszélték a parasztok. Az ifjú Joyce maga is eljárt ilyen nyelvtanuló körökbe, de inkább csak csajozni. Az írül való írás körülbelül annyira látszhatott reális lehetőségnek, mintha valaki most rovásírásban akarna írni. Arra viszont elég volt, hogy ne érezze teljesen (mondjuk morális értelemben) sajátjának az angolt. Hiába beszélte jobban, gazdagabban, kreatívabban, mint a században bárki, mégis lehetett a lelkében egy kis rekesz, ahonnan kívülről tudott ránézni az angolra. Az Ifjúkori önarcképben van egy tételmondat, hogy „Az út Tarába Holyheaden át vezet”. Ez a magyar olvasó számára persze nem jelent semmit, de az a fordítása, hogy az út Pusztaszerre Hegyeshalmon át vezet. Ez a „haza és haladás” kérdésére adott válasz: a hazát a haladáson keresztül lehet elérni. Ő persze nem állt meg Holyheadnél: az angolokat is utálta. A nyelven kívül a másik dolog, a fő szempont, aminek alapján próbáltalak titeket – téged meg őt – egymásra játszani, az élet és mű viszonya. Joyce-nál ez úgy van, hogy 1904-ben otthagyja az egészet, és attól kezdve arról ír, ami addig történt. Élete további menete gyakorlatilag nem jelenik meg a műveiben.

EP: Ez egy elvi válasz arra a problémára, amit minden írónál lehet látni, már biztos meg is csinálták persze, hogy összehasonlították az első regényeket a későbbiekkel. Hogy azok mennyire más státuszúak, lásd Buddenbrock versus többi. Úgy tűnik, az első regény többnyire olyan életre emlékezik, amelyik „normális”, utána pedig egy olyan világ vagy élet keletkezik, amelyik lényegében be van zárva egy szobába, ahol csak olvasgatni lehet, persze ettől ezek lehetnek még varázslatos, kalandos könyvek. Erre a konfliktusra adekvát válasz, hogy neki ez volt az az idő, mint ahogy Weöres is azt mondta, hogy tíz (tíz?) éves koráig megtörtént vele minden lényeges.

KA: Igen, csak Joyce-nál ez 22 év. És aztán ahogy jönnek a művek, egyre jobban fókuszál az egyre kisebb dolgokra, amikben egyre többet lát meg. Az Ulysses egy nap, a Finnegans Wake, mondhatni, egyetlen kozmikus pillanat, de az Ifjúkori önarckép még vagy húsz évet ölel fel. Az élet és mű viszonya kapcsán van egy fontos bonmot-ja, hogy neki nincs fantáziája, csak nagyon jó memóriája. Ez szerintem egy közös pont: rólad vádként hallottam mondani, hogy az írónak az volna a dolga, hogy érdekes történeteket találjon ki, te meg csak találod, nem kitalálod a történeteidet.

EP: Erre szokták ugyan mondani, hogy nem kitalálni kell, hanem rátalálni, de azt igen szívesen venném, ha én ki tudnék találni ilyen jó, színes történeteket: az egy nagy adomány, a fantázia, a fabulálás készsége.

KA: Fogadásból nem tudnál megírni mondjuk egy krimit?

EP: Azt nagyon kevesen tudnák. Azt hiszik az emberek, hogy például Berkesi, az egy nulla. Ez nem igaz. Ha igaz volna, akkor ostoba volna az ember, ha három hónap alatt nem írna meg mondjuk álnéven egy bestsellert, százezer példány, aztán abból meg lehetne élni. De ahhoz képességek kellenek. Azt gondolom, hogy meg lehetne tanulni, csak az nagyon lassú folyamat volna, azt jelentené, hogy mondjuk egy Harmonia Caelestis idejéig kellene tanulnom ezt a dolgot, de akkor az már veszélyes volna, meg annyira megunnám is, hogy az már halálos volna. Csak úgy lehetne, hogy az embernek jó a keze, és csuklóból megírja. Nekem ugyan jó a csuklóm, de másra jó.

KA: Joyce-ban viszont az a ravasz, hogy stilisztikailag hibátlanul jól tudja ezt is.

EP: Van, akinek nálam százszor jobb csuklója van, és tényleg mindent tud: Tandori. Tandori is tudja a krimit, de az nem úgy krimi, arra nem jó, hogy a bankszámla-kérdést megoldja.

KA: Nyilván a stilisztikai az egyik képesség, ami kell, de egy krimiírónak ez nem annyira érdekes, a legnagyobb krimiíróknak is egyfajta stílusa van. Fantasztikus, ahogy Agatha Christie meg tud teremteni egy posztviktoriánus nagypolgári miliőt, de másfajtát nemigen tudna. Az a nagy stiliszta, aki sokfélét tud, nem?

EP: Hát igen, de vannak nagy szerzők, akik egy-hangúak, mondjuk Mándy. Illetve szerintem ez nem is a stílus, hanem a hangzás: a polifónia. Joyce-nak fontos, hogy egy egész zenekar szóljon. Tőled függetlenül jutott eszembe, nem akarom magamat mellétolni, és a továbbiakban ezeket a félmondatokat elhagyom, hogy ahogyan engem sem, halálosan nem érdekli a tematika. Nem tudod megmondani, miről szól. El lehet blöffölni, a diákoktól ki lehet kérdezni, de igazából nem az a lényeg, hogy miről szól. Én eddig mindig úgy tekintettem a Finnegans Wake-re, mint egy szükségszerű folyamat végső állomására, de mostanában inkább azt gondolom, hogy minden igazi jó regény úgy működik, mint a Finnegans Wake, hogy nem adja meg azt a segítséget, hogy megmondja, miről szól. Hanem ez a hangzás maga. Engem egyre jobban irritál, hogy – amiképpen a festményeknél is – csak arról tudunk beszélni, hogy mihez hasonlít. Hogy a Picassónál az olyan ott, mint egy elefánt. Tök elefánt.

KA: És az a megértés, hogy azonosítjuk az elefántot.

EP: Vajon tényleg arról akarunk beszélni, hogy a francia kisvárosi patikusok feleségeinek a lelkiállapota labilis? Ez az a probléma, ami érdekel minket, és aminek kiváló lenyomatát tudjuk adni jól sikerült regényünkben? Nem hagy ez minket halálosan hidegen? És ugyanígy végigmehetnénk mindenen. Nyilván vannak más típusú művek, például Balzacnál nem lehet ezt ilyen jól elmondani. De a jól sikerült balzacokban is félrevezeti az embert, ha nagyon sok tétet tesz a tematikára. Miközben az úgynevezett normál olvasónak, mi magunk is ilyenek vagyunk, annak ez nagyon fontos. Bizonyos értelemben tehát hibázik is az ember, aki író, amikor azt mondja, hogy nem számít a tematika.

KA: Amikor én a könyveidet tanítom, akkor muszáj attribútumokat hozzájuk rendelni: aparegény, anyaregény, feleségregény, utazóregény, nőregény.

EP: „Művével édesapjának állított emlékművet.”

KA: És az, hogy „a dolgozó és sportoló fiatalok életét mutatja be”?[3]

EP:(nevet) Igen, ezt nagy élvezettel citáltam is aztán.

KA: Viszont most, hogy évek óta az Ulysses a fő munkám, kezd bennem megfogalmazódni, hogy ennek a könyvnek az a tárgya, hogy miként működik az elménk, amikor nem figyelünk oda. Ami azért is nagy trükk, mert a megfigyelő jelenléte ennél sokkal kevésbé delikát helyzetekben is torzítja a kísérlet eredményét.

EP: Közben eszembe jut ez a szöveg, amit átküldtél a Joyce-fordításról, hogy nincs mód nem a meglévő szövegből indulni, mert annyi a jó Szentkuthy-ötlet, de hogy akkor meg gallyra (illetve gajra, gajdeszra) mennek strukturális dolgok – és ha nem értjük, akkor meg fel kell hívni Senn professzort.[4]

KA: Üdvözletét küldi egyébként…

EP: Nagy élmény volt, amikor ott járva bekavarodtam egyszer az intézetébe, ő kijött, beszélgettünk, és egy idő után kezdte látni, hogy nem vagyok teljesen járatlan, akkor sokkal figyelmesebb lett, és amikor aztán itt volt Budapesten a Joyce-konferencia, akkor a Harmonia miatt már tudta, ki vagyok, és ez nagy, gyerekes elégtétellel töltött el.

KA: Volt most januárban egy szép élményem ott Zürichben: a Finnegans Wake-olvasó esti szemináriumra betévedt egy néni, aki nyilván valami más rendezvényt keresett. Ez egy elég hardcore csapat, van, aki 19 éve jár, ezalatt egyszer elértek a könyv végére, és most újra a vége felé járnak.

EP: Szóval cincálják, mint mi hajdan a kis prófétákat Jelenits tanár úrral: három oldal, két hónap.

KA: Mindenesetre a néni hősiesen végighallgatta, és a végén azt mondta, ez nagyon érdekes volt, ennek a könyvnek feltétlenül megjegyzi a címét. (nevetés)

EP: Visszatérve arra, hogy miként működik az elme: mindeközben engem az egész pszichológia mélységesen hidegen hagy. Tulajdonképpen engem az egészből csak a belső monológ nem érdekelt. Ahogy a risottóból a rizs. Csakis mint nyelvi képződmény: a szituációja, az nem.

KA: De itt az történik, hogy a főszereplők fejében folyamatosan zsongó zajból egy nap alatt minden kiderül, amit az adott emberről egyáltalán tudni lehet. Nem könnyű kibányászni és rendezni ezeket az adatokat, de ott van minden: apja, anyja, születése, gyerekkora, munkahelyei, ismerősei, hiedelmei, perverziói: egyetlen napi elmeműködés úgy tartalmazza az egész életét, ahogyan minden sejt tartalmazza az egész test genetikai állományát. Persze ehhez a felismeréshez egy olvasás alatt nem lehet eljutni. De a mechanizmus működése éppen poétikai és nem pszichológiai szempontból érdekes. Csak hát ebből egy csomó mindent elfednek a fordítás hibái, és most egy olyan szövegen dolgozunk, szöszölünk, amiből magyarul olvasva is meglátható ez a szisztéma.

EP: A saját fordítottsági tapasztalatomban van az a rémület, amikor a fordító nagyon alapos, és minden vagy majdnem minden keresztbe-kasult észlel, és ezt próbálja rekonstruálni, és az nem megy fél kézzel, hanem mindenhez kis segítőleges tornyocskákat kell építeni. Amikor a koincidenciák kicsi súlyúak, csak éppen vannak, mert az angol nyelv, vagy nálam a magyar, úgy hozta, akkor roppant zavaró, ha erre nagy apparátust építenek, mert akkor az olvasó azt mondja, ja, ennyi volt, erre ment ki az egész bonyolultság? Ez a tudós vagy nagyon tudatos fordításnak az egyik veszélye, hogy ezek mind stimmelnek, de benne marad a fordítás görcse. A másik véglet meg, amikor a fordítót elkapja az ihlet, és az egész maszatos lesz. A Joyce-é egy kristálytiszta konstrukció, a hűvösségnek és forróságnak egy nagyon érdekes kevercse. Nagyon okos, nagyon intellektuális, közben roppant érzéki. Nagyon érzelmes, a nyafogásig érzelmes, amit trükkökkel fed, de azért engedi, hogy lássuk.

KA: Igen, majdnem szentimentális, és közben mélyen humánus.

EP: Egyáltalán nem cinikus.

KA: Bloomot úgy szeretteti meg, hogy közben minden mocsokságot megtudunk róla, ami csak van, és mégis az derül ki, hogy bárcsak ilyen lenne az „átlagember”.

EP: Megkockáztatom, szemérmes szerző. Amin valamiféle tisztaságot értek, a tisztaságon pedig végső soron pontosságot. Itt csak az burjánzik, aminek burjánzania kell.

KA: Érdekes, hogy szemérmesnek nevezed: nem tudom, hogy olvastad-e a feleségének írt pornográf leveleket.[5] Ez körülbelül a legszemélyesebb dolog, ami egyáltalán írásba kerülhet, de még ebben is érezni valami olyat, mintha tudatosan kísérletezne, hogy ezáltal mi történik ebben a viszonyban. Mintha a saját életét is sakkjátszmaszerűen játszaná le, hogy vámpírként kiszívja belőle a tapasztalatot, amit aztán majd lepárol. A saját érzékeit, érzelmi reakcióit is provokálja: na, ebből mi jön ki? Van benne valami élveboncoló kegyetlenség.

EP: Igen, teljesen a mű felől néz a saját életére, és egy percig nem kétséges a hierarchia.

KA: Az élet és mű összefüggése megint egy szembeötlő rokonság köztetek. Joyce megteremti a saját alteregóját, lemásolja hozzá a saját családját, de átrendezi a testvérek nem és kor szerinti elrendezését, mert épp egy bizonyos korú húgra van szüksége. Érdekes koincidencia, hogy te ugyanígy tettél, pedig a Harmonia írásakor még biztosan nem olvastad a Stephen Herót. A reáliáknak ez a használati módja nagyon hasonló: nem jelent morális féket az, hogy „így történt”, meg lehet változtatni, ha ettől igazabbnak látszik.

EP: Közben azért néha eszembe jut, hogy ez az ember Thomas Mann kortársa.

KA: Ezt Egri Péter meg is írta: versenyezteti őket realizmusban, és Thomas Mann győz.[6]

EP: Számomra Joyce – és ezt nem kokettálva mondom – sültrealista. Az irodalomelméletet én – nem lévén bölcsész – lassabban szedtem fel. Ezt, hogy realista–nemrealista, én sokáig nem értettem. Olvasmányélményeim alapján nem tudtam értelmet tulajdonítani a nemrealista kifejezésnek. Nekem Joyce pont ugyanolyan fajta szöveg volt, mint Thomas Mann. Persze látom a különbségeket, épp a valóság–nem valóság határvonalának a természetében rejlő különbségeket, de Joyce azért nem lírizálva dolgozik. Ez épp a család-ügyről jut eszembe, hogy a pozíciói azért balzaciak bizonyos értelemben.

KA: Nagyon jó, hogy ezt mondod, Balzacot én is fel akartam hozni. Az irodalomtörténet, ugye, alapvetően a nagy művek története. Nagy mű meg talán az tud lenni, amelyik nagyon komplex módon reagál egy társadalmi-történelmi konstellációra. Nem?

EP: Lehet, hogy így van. (majdnem nevet)

KA: És ahhoz, hogy valaki ezt a balzaci értelemben vett komplexitást meg tudja csinálni, olyan életélmény-kör kell, hogy az ember átszánkázza ezeket az állapotokat. Ehhez komplex élmények is kellenek, nem lehet valaki csak polgár- vagy munkásíró. Joyce ehhez úgy jutott hozzá, hogy gazdag, nagypolgári családba született, amely az ő kamaszkorára gyakorlatilag proletársorba szegényedett. Ez a leszánkázás topográfiailag azt jelentette, hogy az előkelő kertvárosokból egyre beljebb költöztek a lepusztult dublini negyedekbe. Nálad ennek az a pandant-ja, hogy te is deklasszálódtál, és majdnem egy időben sikerült belekóstolni az arisztokrata értékrendbe és a szegényparaszti életmódba. Számomra ennek a legtömörebb képe, amikor anyukád uzsonnát hoz a Római strandra, és címeres étkészlet van hozzá.

EP: A Balzac-féle realizmushoz ezen kívül az is hozzátartozik, hogy egyesek szerint Párizst a Balzac-regényekből lehet a legjobban megismerni. Ez is ugyanez.

KA: Mondott is ilyet Joyce, hogy úgy írta meg Dublint, hogy ha elsöpörné egy katasztrófa, a könyvéből kőről kőre vissza lehetne építeni.

EP: Szerénynek nem mondanám…

KA: Ebben van egy sajátos vonzerő: a saját világát topográfiailag teljesen ráhúzza a valódi Dublinra: oda fekteti az utcáit, ahol valójában van az az utca. Ezért amikor az ember Dublinba megy, be tudja járni egy regény helyszíneit, mintha egy díszletben sétálna.

EP: Kertész leírja a Török utcát a Kudarcban, és az majdnem pontos leírás, és mégis annyival kozmikusabb, akár még úgy is, hogy kisebb, vagy nyomasztóbb, vagy kurzívval mondva „céljának megfelelőbb”, mint a valóságos. Ismerem azt a szobát, ahonnan ez íródott, és onnan úgy lehet lelátni a Török utcára, ahogy írva van, de mégis másképp van megírva.

KA: Joyce ezt úgy csinálja, hogy ha Bloom átmegy az utca túloldalára, mert oda süt a nap, akkor biztos lehetsz benne, hogy csillagászati naptárban is utánanézett.

EP: Én elvi megfontolásból ugyan utánamegyek néha dolgoknak, hogy például mikor tűnik el ott az árnyék, hogy 11 óra 2 perckor azt még lehet látni, de a regényben aztán ezt elrontom. Például hogy a kismartoni kút ennyi és ennyi méter mély, és azt én eggyel arrébb tettem. Nehogy már azt higgye a regény, hogy az ő pontossága azonos volna evvel a pontossággal. Noha az adatok valódiságának van valami váratlan stiláris – nem is ereje, hanem – egysége. Ez nagyon érdekes.

KA: Ahogy a dolgok már egyszer vannak, az biztos, hogy lehetséges.

EP: Ez nem biztos, hogy igaz, de lehetséges.

KA: Joyce-ban az is érdekes, hogy még a saját forrásaira is reflektál. Bloom háza, az Eccles Street 7. 1904-ben ugyan üresen állt, de egyébként egy barátja lakott itt, akit ilyen módon jutalmazott, mint Dante a maga rendes kortársait. Amikor Bloom reggel elindul, a szomszédjára gondol, egy Woods nevű pacákra: „fogalmam sincs, mit csinál”. Ki lehet keresni a Joyce által használt 1904-es Thom’s Directoryban, a korabeli „telefonkönyvben”, hogy a lakót tényleg Woodsnak hívták, és nincs megadva a foglalkozása. (nevetés) Annyira ravasz, hogy a saját módszerét is beleírja. És ez is rokonság.

EP: Igen, a Termelési regényben, hogy hány nő szedett engem, tudniillik nyomdailag… De ez régi ötlet, már a Don Quijotében látjuk, hogy az a probléma, hogy megjelent a regény, és akkor a második részben most mit csináljunk, gyorsan be kell fejezni, mert ellopják az ötletet…

KA: Visszatérnék még a család- és életélmény-témára, ezen belül is az ambivalens apára. Joyce-nál a társadalmi metszetek tapasztalata elhúzódott az időben: ő tényleg „szánkázott”. Nálad ez egy időben jött: végig ugyanaz volt a mamád meg a papád, miközben lényegében a kitelepítésbe születtél bele. Ugyanakkor az apával kapcsolatos ambivalencia nála volt eleve adott: egy rémes, erőszakos, alkoholista alak, aki tönkretette a családot, miközben zseniális történetmondó és gyönyörűen énekel: egy furcsa, meg nem valósult, pusztuló tehetség. Neked viszont az apaélményed volt „szánkázós”.

EP: Azt szeretném gyorsan (és nem először) mondani, ad notam pszichologizálás, hogy az én valóságos kapcsolatomból az apámmal egy háromflekkes novella írható. Másfelől nem is az apám, hanem az apaság, az kétségkívül jelen van. Ha megnézed az apás szövegeimet, azok egy közbülső pozícióból vannak írva. Hol az apa felé, hol a gyerek felé billen. Mert bármiről szóljon is, az apa szituációjából írom. A saját apaságom vadállatiságának vagy számomra is meglepő korlátoltságának az élményéből és frusztrációjából. Egyszerűen nem látom, hogy honnan jönnek a merevségek – ehhez képest az én apám sokkal simulékonyabb, lazább volt, az utolsó időktől eltekintve –, miközben én nem tekinthetem magam nagyon merev apának, és nincsenek is belső görcseim, amiket a gyerekeken vernék le. De mégis van valami ödipuszos… nyilván az ezer oldal ebből jön ki.

KA: Nem arról van szó, hogy az apaszerep, hogy az ember együtt él a gyerekeivel és felelős értük, az tisztán civilizációs termék? A majmoknál nincs… Az anyaszerep, az egyértelmű, az biológiai.

EP: És ez finom ellentmondásban van a szerzői szereppel. Nagyon más mondatokat kell mondani apaként. Nem is egyeztethető össze.

KA: Nekem az is mostanság kezd összeállni, hogy mindennek van egy nemzedéki vetülete is. Szerintem a te szövegeidnek az ideális olvasója az én nemzedékem. Hogy csak a nyilvános példákat mondjam: a könyvetek Czeizel Balázzsal, az interjú Kereszturyval, Babarczy Eszter nagyon szép írása vagy Zsótér Búcsúszimfónia-rendezése.[7]

EP: Zsótér nagyon jó. Most vasárnap elmegyek és megnézem az Öreg hölgyet. Annyira következetes, annyira erős… Lett egy ilyen hírnévre vergődött mondatom, hogy ha lenne még egy életem, orosz író szeretnék lenni. Ami arra vonatkozik, hogy milyen egy olyan nyelv írójának lenni, ahol ezek a hihetetlen nagy regények íródtak, ellentétben a magyarral, ahol ezek nincsenek. És voltam ott kétszer színházban is, az egyik Gogol volt, a Háztűznéző, a másik meg Gribojedov, Az ész bajjal jár. És ott, amikor belép a színész a színpadra, akkor valami már megvan. Amit közönségesen kultúrának szoktunk hívni. Magyarban meg bejössz, és nincsen semmi. És el kell kezdened építeni. Majd, minthogy nem lehet mást csinálni, rombolni is. Zsótér ezt csinálja. Ezért ilyenek az előadásai (leszorított könyökkel, ökölbe szorított kézzel feszültséget, koncentrációt jelez). És elkezdi a Bánk bántól kezdve felrakni. Ez egy hihetetlen teher, meg szabadság is. De amikor ez megvan, akkor csak a szabadság van. A Gogolban elkezdtek korcsolyázni. Mert van egy mondat, egyszer ahol megkérdezik, hogy „Kegyed szeret siklani?”

KA: Erről az jutott eszembe, amikor a szegedi színházban Zsótér megrendezte Britten Szentivánéji álomját, és a tündérek, a helyi kar, lódenkabátban és tupírozott konttyal nyolcasokban bicikliztek. Ez volt az álomvarázslat.

EP: Igen, csakhogy ha ez egy működő tradíció, akkor ilyesmi föl se tűnik. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy korcsolyáznak, hisz mi mást is csinálhatnának ott, abban a térben.

KA: Igen, és lehet, hogy nem is kéne így reagálni, hogy hú de szép, és csorog az ember könnye… De visszakanyarodnék. Joyce-nál ilyen nemzedékiség nincsen, van viszont egyetemesség. Nyilván ezerszer hallottad ezt a sirámot, vagy talán el is sírtad, hogy nekünk nem lehet közvetlenül beleíródni a világirodalomba. Ő meg azzal, hogy tudatosan hontalan lett, és az akkori világ kulturális szívébe, Párizsba írta bele angolul a szövegét, megváltotta a jegyét az egyetemességhez. Furcsa is egy kicsit, hogy Triesztben, Zürichben meg persze Dublinban megvannak a kultuszhelyek, csak Párizsban nem. Persze érdekes véletlen, hogy épp Zürichbe tért vissza meghalni. Nagyon szép helyen van a sírja, az állatkert melletti Fluntern temetőben. Nora azt mondta, tetszik neki a gondolat, hogy hallja az oroszlánüvöltést.

EP: Az még foglalkoztat engem, az a figura. Azt hiszem, nagy mázlija lehetett vele Joyce-nak.

KA: Igen. Egyrészt, hogy végig elviselte a csajozását, a részegeskedését, másrészt hogy végig együtt maradt ezzel a pasival, akit sosem értett teljesen. Nagyon szeretem Henry Sharpe karikatúráját, Norát ábrázolja a szemüveges, szakállas embrió-Joyce-szal a méhében. Minden tőle származott, amit Joyce a nőiségről tudott. Nagyon érdekes, furcsa módon szabad nő lehetett.

EP: Igen, ez az. És az még egy külön dolog, a lánya.[8] Milyen sok, nagy, erős dolog között élt.

KA: Meg volt győződve róla, hogy tehetségének Lucia az örököse. Meg is jelent tőle pár illusztráció, csinált egy művész-ábécét. Nyilván ez a fajta tehetség egy normától eltérő elmeállapot. De minden igazán kreatív állapot rendkívüli: ezt írjuk körül ihletként.

EP: Nem arról van szó, hogy mennyi erő, brutalitás társul ehhez, ami ez egészet elviselhetővé teszi? Hogy a saját érzékenységét védje meg a saját érzéktelensége. Most Robert Walserről[9] olvasgatok, mert a Scolar kiadó épp megjelenteti, és hát ő ilyen klasszikus tulajdonságok nélküli ember, a huszadik századi gyönge ember, a gyöngeségnek ez a fantasztikus gyönyörűsége. Sok ilyen van, hogy látjuk az érzéket, a tehetséget, de összetörik aztán.

KA: Metaforákkal lehet csak közelíteni ezt, hogy pokolra kell annak menni, meg felhozni az igazgyöngyöt, hogy elérni nem elég, hanem vissza is kell jönni abból a másik állapotból. Joyce-nál például iszonyú fontos, főleg a pálya elején, hogy ott volt vele az öccse, Stanislaus, aki már akkor is meg volt róla győződve, hogy egy géniusszal él egy házban, amikor még Joyce nem írt semmit. Összeomlott vagy elsüllyedt volna, ha az öccse nem kaparja össze időnként.

EP: Valahogy mindig megtalálta a támaszokat a nagy kudarcokban is. Valahogy nagyon hamar kultuszképző lett. Ott voltak azok az emberek, akik mentek a kézirattal, kiadták…

KA: Ő maga is iszonyú öntudatos volt már nagyon fiatalon is. Nem volt kétsége, hogy ő a legnagyobb élő ír szerző. Húsz-huszonegy évesen minden elfogódottság nélkül, durván kritizálta kortársait, Yeatset is beleértve. Ibsen volt az istene, aztán őt is kinőtte.

EP: Milyen érdekes, nem is nagyon érteni. Soha nem értettem, hogy is lehet Ibsent játszani, hogy abból milyen sok a mulandó, az egész szociális feszültség, a női probléma, ez így mind nincsen, aztán amikor játsszák, az egész meg mégis jó.

KA: Van ez a fiatal német rendező, Ostermayer…

EP: Ja, aki a Schaubühnén van…

KA: Rendezett egy olyan Nórát…

EP: Igen, láttam is.[10]

KA: A géppisztolyosat?

EP: Azt, azt. Huszonnyolc évesen megkapta a Schaubühnét. Ezt se tudod áttenni magyarra. Magyarba.

KA: Szóval Ibsenben benne van ez a lehetőség is, de az is igaz, amivel Joyce-nál az egyik jezsuita cikizi, hogy az egyik darabja a városi közfürdők állapotáról szól.[11]

EP: De hogy egy ilyen radikális ír krapek mért pont Ibsent találja meg, annak nyilván jó oka van, de így elsőre nem látszik. Ha még Strindberget…

KA: Egészen fiatalon Strindberg nem volt még meg neki. Talán inkább Hauptmann.

EP: Érdekes, hogy épp ezek a nagy oroszlánok…

KA: Nyilván a saját pillanatnyi törekvéseinek a támogatását látta meg bennük.

EP: És nem úgy volt, hogy ő eléggé fütyült a kortársaira, tehát nem volt benne figyelem? Proust és a többi…

KA: Igen, arról vannak anekdoták, hogy összehozták őket, és Proust a gyomrát fájlalta, ő meg a szemét, és ennyit beszéltek. De a legjobb anekdota erről a „figyelmetlenségről” az, hogy a háború után megkérdezte egy kekec újságíró, hogy „És maga mit csinált a háború alatt?” – „Én megírtam az Ulyssest. És maga mit csinált?” (nevetés) Komolyra fordítva viszont tényleg meglepő, hogy arra sem reagált, amikor olyan egyetemi barátai lettek brutális politikai gyilkosságok áldozatai az 1916-os húsvéti felkelésben vagy a szabadállam kikiáltása körüli harcokban, akik fontos szereplők mintái voltak, tehát nyilván számítottak neki. Skeffingtonnal (a könyvekben McCann) például közös pamfletet is kiadott. Valahogy úgy képzelem, hogy érzékelte ezt az 1904-es Dublint, és az a kép ugrik be, amikor Luke Skywalker tanulja az Erőt, és kézen állva a levegőben tart több sziklát és egyebet. Minden erejével tartotta ezt az 1904-es Dublint, és ebbe nem fért bele több. Ezt rögzítette mint egy komplett világot, és ezt már a további információ is kibillentette volna az egyensúlyból.

EP: Erről a képedről eszembe jut, hogy ebben semmi morális gesztus nem volt. Amiképpen mondjuk az Iskola a határonban, ami egy ugyanilyen erőfeszítés, hogy még tartani azt a világot, nagyon erős. Megkockáztatom, hogy szűkítő hatású is.

KA: Mert ez a világ, amit Joyce tart, nem jó, nem értékes.

EP: Igen, igen, pontosan.

KA: Nem értékes, de érdekes.

EP: És főként teljes.

KA: Igen. Nagyon gazdag, de ha megnézed, az Ulyssesben minden szereplő eladósodott, alkoholista, szenvedélyes lóversenyező, titkosrendőr, koldus, halottkém: talán még a kocsmáros a legkreatívabb foglalkozás. Az emberek, akikkel találkozunk, mind szétcsúszott, egzisztenciálisan vagy morálisan bukott népek. Ezek népesítik be ezt a világot, de alkotnak egy olyan hálózatot, ami egész.

EP: És miután az Ulyssest huszonkettőben befejezte, olvasott ő egyáltalán kortárs irodalmat? Valahogy úgy képzelem, hogy ahogy belemegy a Finnegans Wake-be, az leszív minden energiát. Hatalmas gyűjtőmunka van folyamatosan, cédulák, ragasztgatni kell össze a világot, de nincs más.

KA: Hát keveset reagál más írókra…

EP: Amit mi együtt szoktunk mondani, hogy Broch, Musil, Proust, Joyce, az az érzésem, hogy teljesen hidegen hagyta.

KA: Én úgy képzelem, hogy kézbe vette a híres könyveket, és megállapította, hogy na, ennél is jobb vagyok.

EP: Igen, igen, én is így gondolom.

KA: Azt hittem, azt mondod, hogy „én is így csinálom”. (nevetés)

EP: Nagyon szerényen azt szoktam mondani, hogy én egy embernél éreztem, hogy az más kategória: Weöresnél. Hogy nem érdemes azzal szórakozni – jelzem, sose –, hogy valamilyen összemérést elkezdjen az ember.

KA: Erről szól a kortársaknak ez a marslakó- meg manó-játéka, nem?

EP: Minden, ami vele kapcsolatos, annyira lenyűgöző, és a marslakóságában annyira félelmetes is. Ein jeder Engel ist schrecklich…[12]

KA: Volt is ezzel kapcsolatban nemrég egy szakmai vitám. Meggondolatlanul megjegyeztem, hogy mindenkinek van rossz műve, mire az volt a válasz: „és Joyce?” Igazat kellett adnom. Egy másik kolléga meg arról győzködött, hogy Weöresnek nagyon sok rossz műve van, de én ezt nem ismertem el. Rengeteg a morzsa, talán az életmű harmada is megvan, de rossz morzsa nincs benne.

EP: Talán a végén hanyatlott valamennyire. De akkor már ment vissza a hallgatás felé, másrészt meg a gyermeki gügyögés felé, ami mindig meg is volt benne. Joyce-nál viszont nagyon kevés tárgy van, amit meg kell nézni ez ügyben.

KA: Igen, csak három nagy könyvről van szó, plusz egy dráma, a novellák, versek, és kész. De az alkatuk különbségeitől függetlenül azt is leírtam valahol, hogy az Ulysseshez legközelebb álló mű a magyar irodalomban mégiscsak a Psyché. A teljes világ felépítése, nem a semmiből, hanem ahogy Joyce beleírja a városba, úgy Weöres beleírja a művelődéstörténetbe. Nyilván ezerszer összehozták már a Csokonai Lilivel a Psychét, de ott másról van szó, az nyilvánvaló imitáció, ami kezdettől nem játssza el magát valósnak.

EP: Érdekes állítás, lehet, hogy igaz. Az is milyen érdekes, ez a zártság–nyitottság. Hogy szoktunk beszélni az Opera apertáról[13], miközben Joyce nagyon zárt konstrukció. Az így van befejezve (mutatja), az igennel, nincs még musilos szórakozás, töredékezés hatszáz oldalon keresztül. Vagy ezzel a Möbius-szalaggal visszacsatolva az elejére.

KA: Ahogy most végigmegyünk a fordítócsapattal a szövegen, minden harmadik bekezdésben egy olyan mondatra akadunk, hogy nem tudjuk, mi az istent keres ott. És az az elv, hogy addig dolgozunk, míg rá nem jövünk. És mindig van válasz, mindig világossá válik.

EP: Igen, kizártnak tartom, hogy ne lenne minden mondat okadatolva. Egy bizonyos fajta szövegkezelésnél ez elengedhetetlen. Ebből adódnak azok a problémák, amiről Mándynak az a gyönyörű anekdotája szól. Írta a novellát, hogy a tábornok a padláson, és nem bírta lehozni a padlásról a tábornokot. Ezt én mélységesen megértem, ez a cselekménynek a problémája, hogy nem tudott oda egy olyan mondatot, ami szükségszerű lett volna. „Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta” – hát ez nem biztos, hogy jó. Hogy bír lejönni? Ez alapprobléma. Az biztos, hogy minden kanyarnak megvan az okadatoltsága. Milyen ostoba, gonosz, magyar a Szerb Antalnak ez a mondata, hogy „most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész”.[14] Ezt én Szerb Antal-hívőként mondom.

KA: Én is nagyra tartom, de hát ha valami távol áll a blöfftől, akkor az ez. Ez egy elképesztően feszes kristályszerkezet, és Szentkuthyval éppen az a nehézség, hogy ezt nem eléggé érezte.

EP: Bár az is világos, hogy Szerb Antal kekksége a kultuszból adódik, ami akkor már nyilván virágzott.

KA: Ügyesen csinálta ezt Joyce, hogy amikor kikerült öccse őrzése alól, akkor tulajdonképpen már ott várta Ezra Pound, aki szerzett neki kiadót, meg egy patrónát, egy gazdag hölgyet, aki gyakorlatilag életjáradékot folyósított neki. Ettől kezdve nem nélkülözött a család, még ha a könyvből a húszas években olyan sok pénz nem is folyhatott be. Végül is Angliában és Amerikában még a harmincas évek elején is be volt tiltva pornográfia gyanánt, sőt Amerikában egy kalózkiadása is volt: valaki megpróbálta pornográfiaként eladni.

EP: Ennek a viharnak egy leheletnyi pandant-ja volt, amikor a Termelési-regény itt hirtelen elfogyott, de Munkácson lehetett kapni, mert Munkácsra megrendeltek száz darabot a „termelési-regény” szó miatt. Mert látták, hogy ez egy szocialista realista mű.

KA: Bár a színe nem egészen stimmel…

EP: De azt ők nem tudták. Nekem volt is belőle egy példány, azt hiszem, 75 kopejkába került, bele volt pecsételve. Ez olyan, mint pornográfiának árulni az Ulyssest.

KA: De ezt ti is megkaptátok, ha jól emlékszem, egy interpellációban szerepelt az Így gondozd magyarodat meg a Petri Apokrifje.

EP: Nagy kedvvel mondom, hogy nem kisebb értelmezői közösség, mint Torgyán József tette szóvá. De működött: évekig, még máig is igazi indulatokat gerjeszt, anélkül, hogy a közelében lettek volna, és a tetejébe még, hogy ezt az elavult szót használjam, teljesen igazságtalanul, mert az egy mélyen patrióta érzelmű szöveg.

KA: Mondjuk a Petrin való felháborodást kicsit jobban értem.

EP: Igen, mert nem felel meg valaminek, de ha elkezded nézni, azért az is valaminek a komolyan vételéről szól.

KA: Persze, vicces, csak azt például nem merem tanítani, merthogy nem szeretek megbántani embereket. Ez mondjuk Petrit nem érdekelte. Az a helyzet, hogy ezt is Joyce fogalmazza meg a legjobban. Amikor az Ifjúkori önarcképben Stephen arról beszélget a barátjával, hogy elhagyta az egyházat és nem fog húsvétkor áldozni. A barátja meg győzködi, hogy az anyád kedvéért igazán megtehetnéd, vagy félsz, „hogy a római katolikusok istene halálra sújt, és kárhozatba küld, ha szentségtörően áldozol?” Mire ő azt mondja, nem attól félek (ha akarna, most is agyonsújthatna), hanem „attól a vegyi folyamattól, amely a lelkemben annak nyomán indulna meg, hogy álnok módon alázkodnám meg egy olyan szimbólum előtt, mely mögött húsz évszázad tekintélye és tisztelete sorakozik fel”.

EP: Igen, ez pontos. Ezért rágtam én be a múltkor azon a műsorvezetőn, hogy „nagypénteken talán nem mondanám ki a miniszterasszony nevét” – mondta egy politikai beszélgetésen. Felvetődik persze a kérdés, hogy miért nézek nagypénteken tévét.

KA: Vagy bármikor.

EP: Vagy bármikor. Azt nagyon becsülöm, hogy nincs tévétek. Engem a sport rontott el, mert azt akarom nézni, de nagyon élvezem, ha olyan helyen vagyok, ahol nincs tévé.

KA: Én meg pont azt élvezem, ha olyan helyen vagyok, ahol van, főleg, ha az például Anglia. Múlt nyáron, mikor a Stephen Herón dolgoztam Oxfordban, akkor reggel nekiültem, otthon vagy könyvtárban, este hétig fordítottam, és akkor megnéztem a tévében a Dr. House-t. (nevetés) Ez volt a napirend. S ha már itt tartunk, ez a szigorú munkafegyelem is nagyon Joyce-os dolog. Hogy ennyire pontosan tudja, mi a dolga a világon. A Finnegans Wake idején ez tényleg heroikus, olykor majdnem vakon kaparászik a papíron. Te ezt, gondolom, Thomas Mann stílusban csinálod. Reggel beülsz a dolgozószobádba, és termelsz.

EP: Csak egy kicsivel később hagyom abba, és hol termelek, hol nem. Azt nagyon irigylem tőle, hogy azt hiszem, három órát dolgozott délelőtt, aztán ebéd, kis alvás, levelezés, és majdnem minden este el bírt menni. A reprezentáció is megvolt.

KA: Igen, neki a polgárt is hoznia kellett.

EP: Igen, hát ő azt is hozta, és a három órában írt szöveg, az már jó szöveg volt. Még javítgatott egy kicsit, de az volt a szöveg. Nálam meg úgy van, hogy ami elsőre van, sokszor az a szöveg, csak strukturálisan még messze van attól… hát mindentől messze van. Nagyon sokáig tapicskolok csak. Hiába megyek előre, nem haladok.

KA: Mondjuk a Harmoniát ilyen cédulákra írtad, aztán összeraktad?

EP: Nem. Ott nagyon nehezen találtam meg a hangot, az egésznek a közös hangját. Miközben már nagyon sok minden megvolt, végig volt gondolva. Volt egy ilyen elgondolásom például, hogy a regénytér az legyen egy színpadnak a tere, ahol ha mondjuk bekanyarodunk az egyik színpadi elem mögé, akkor ott van a 17. század. Nem rossz ötlet, fogom is használni, de túlságosan elbonyolította. Aztán sokáig a Kékszakállú herceg volt a főszereplőm, és az jó volt az erotikus vonzások miatt, jó Bartók miatt, és a szakáll is mindenféle játékra alkalmat adott, és akkor az én az a Kékszakállú herceg fia volt. Ez nagyon sokáig működött, majdnem háromszáz oldal van ebből így megírva, és aztán jött egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy „a Kékszakállú herceg fia” helyett mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy „én”. Tudtam, hogy jó, amit csinálok, de nem voltam meggyőződve, hogy optimális. Ezt egy ideig lehet tartani, aztán abba kell hagyni, és meg kell keresni az eggyel jobbat. Én ezt mindig iterálva találom meg, és Thomas Mann-nál nem így van. Amit délelőtt írt, azt időnként este felolvasta. Ez mondjuk nálam is előfordulhat, de idegeneknek például sosem. Az egy műhely-szöveg. Nagyon rossz is, miközben jó, mindenesetre nagyon nagy kudarcélménnyel jár. Hónapokig nincsen dimenziója, nem áll fel a szöveg, nincs meg a tere.

KA: De valamit mindig írsz?

EP: Igen. Nagyon nagy szerencsém, hogy mindig estem egyik könyvből a másikba. Egyszer volt egy hosszabb szünet, ami nagyon hosszú volt, de valójában csak öt-hat hét. Amikor befejeztem a Termelési-regényt, ’77 karácsonyán, utána ’78 február elején már meglett bennem a Bevezetésnek a képe.

KA: Rögtön tudtad, hogy ez egy nagy könyv lesz?

EP: Igen, sőt ezeket nem könyveknek neveztem, hanem moduloknak. Nagyon számítástechnikusan gondoltam el. Volt is egy olyan elképzelésem, hogy modulosan csinálom, tehát rájátszom a számítástechnikára, de aztán ez lejött róla.

KA: Ez a modulozás is nagyon Joyce-os, az Ulysses fejezetei is modulok, némelyik további modulokból összerakva. Mennyire tudatosan volt ez benned, hiszen a Bevezetés úgy kezdődik, hogy június 16.?

EP: Teljesen alap. Az egész „egy nap”, meg az, hogy én látni vélem ezt a struktúrákban meg terekben való gondolkodást. Ahogy a különböző stiláris konstrukciók összeépülnek. A különböző régi nyelvállapotok, ahogyan egybeszerkesztődnek. És ahogy ezekből összeáll az egy napnak az univerzalitása. És hogy nincsen semmi, csak a szavak vannak.

KA: Az univerzalitás abból a szempontból érdekes, ahogy Joyce a partikularitásból kiszabadította magát. Miközben egy magasabb szinten nyilván nagyon is felelős az egész írségért, minden ehhez köti, attól mégis elszabadult, hogy ez őt bármiben is befolyásolja. Meg tudja ezt csinálni egy magyar író? Talán úgy, mint Kertész?

EP: Imre kikerüli ezt, vagy inkább elutasítja. Elutasítva valósítja meg. Az jutott eszembe, nem ehhez, hanem még a munka-témához, hogy kaptam Iliától egy Mikszáth-fotót ajándékba, egy szokásos kép, de ezt én még nem láttam, hogy ül az ámbiton egy nagy tajtékpipával, nézelődik, baromi jó az arca, nagyon figyelő, éles a tekintete, és azt is látni rajta, hogy ez nem egy olyan pali, aki örökké itt ül, és nem csinál semmit, hanem majd bemegy a szobába, és majd írni fog. A kísérőlevélben még valami olyasmi is van, hogy ennek a nyugodtságát kívánja nekem. És aztán tovább néztem a képet, és az jutott eszembe, hogy lehetséges, hogy ez volt a nagy hübrisz, amit Mikszáth benyalt, és hogy nincs ilyen nyugodtság. Flaubert-ről nem lehet ilyen fotót csinálni. Ilyen volt végig (az ökölbe szorult feszültség gesztusa). Miközben én Mikszáthnál jobban alig szeretek valakit, látni vélem, hogy valamit feladott, és mintha az ámbiton való ülés ennek a jele volna. Nem lehet ezt ilyen nyugodtan. Hogy mennyire lehet benne maradva kijönni a magyarságból, azt nem tudom. Hogy a nyelv mennyire engedi ki az embert. Sok tekintetben új helyzet, amiben vagyunk. Nádas beszél erről nagyon pontosan, hogy ő milyen kompromisszumokat tett az Emlékiratok könyvében abból következően, hogy diktatúrában éltünk. Hogy bizonyos dolgokban ezért nem akart kíméletlenebb lenni. Ezt én jól értem, bár én nem szoktam ennyire tudatosan átgondolni ezeket a dolgokat. Na most ugye ez már nincsen. Ez újérdekes helyzetet teremt. Joyce-nál az látszik, hogy közben meg a legtriviálisabb értelemben, tehát a gagyi turizmus értelmében is az egyik legnagyobb ír árucikk lett, és ha meg akarom tudni, hogy mi Írország, akkor a legegyszerűbb ennek a furcsa, hórihorgas palinak az alakját felidézni, fel is idézik ezer képpel, piacosítva is van a dolog. De komolyra fordítva is az ír mentalitásról, az írségről szól, tehát az Ulysses nagy, hazafias regény is. Kérdés, hogy ebben mennyi az angol nyelv, annak a szabadsága. Hogy megint az oroszos bonmot-mhoz menjünk vissza, más módon vesszük birtokba a világot a magyar nyelv által. Én nem jammerolok ez ügyben, jól érzem magamat ebben, bár van ennél kellemesebb létforma, de ebből ugyanolyan jól lehet dolgozni, mint bármi másból.

KA: Sőt titokban azt gondoljuk, hogy talán jobban is.

EP: De mégiscsak itt van ez a nem félelem, hanem ez a folytonos idegenség, ez egy nyelvi cucc. Mert hát üljünk be egy vonatba, tetszőleges irányba elindulhatunk, kiszállva szép finnugor nyelvünknek a híre-nyomát sem találjuk. Ezzel szemben angolul vagy oroszul mehetsz, ameddig a szem ellát, és ez egy más viszonyt jelent a világhoz. Ha megvan ennek a világhoz való viszonynak a nem is nyugodtsága, hanem a tágassága, akkor abból a tágasságból meg lehet csinálni ezt az elmenve-ottmaradást. Valóban nagy kérdés, hogy ez magyarul hogyan van, hogyan lehet. És nem is arra gondolok, amit az előbb leugaroztunk, arra a nagy nehézségre, hiszen az az írben sem kisebb.

KA: Most lehet, hogy kisebb, de 1904-ben nem volt kisebb.

EP: Sőt hevesebb is volt, lövöldözősebb. Szóval ez nagy kérdés, kíváncsi vagyok, mire jutok vele.

KA: De ha eddig eljutsz, hogy nem lehet kiülni az ámbitra, akkor végül is mi az, amiért felelős vagy? A talentum, ami rád bízatott? Mennyiben morális ez a dolog?

EP: Ezt én most jól megjegyeztem, hogy „mit csinált ön a háború alatt”. Pláne most, amikor minden második ember az írástudók felelősségéről meg árulásáról beszél. De ezek deklarációk.

KA: Ezért említettem ezt a talentumot, amely talán mindezen kívül áll. Vannak híres magyar elhallgatók, de a hallgatásból nem jön ki semmi. Csak a munkából.

EP: Nagyon erős hagyományok vannak, lásd segesvári csata, és az ellenajánlatok csöndesek. Egy Kemény Zsigmond-opció elég érdekes volna. Ezt a kérdést ebben a zsizsegő állapotban érdektelennek tartom. Hosszabb távra meg jól ki van találva, elég a talentumnak hűségesnek lenni, az hozza magával a többit. Csak vannak kiélezett helyzetek.

KA: Csak hát az a helyzet, hogy nem te döntöd el, hogy miért vagy felelős. Nem úgy értettem, hogy a Haza sorsáért lennél felelős, mert ez mondjuk Illyés vagy inkább Veres Péter. Amikor miniszter korában otthon keresték, azt mondta a felesége, hogy „Ország dógába odavan”. (nevetés) Szóval nem az országnak, hanem nekem meg a barátaimnak, mint olvasóknak vagy felelős.

EP: Amiről beszélsz, az a közösség, ahhoz nagy szerencse kell… itt meg recseg-ropog minden. Ez egy nagyon magyar ügy, főleg egy ilyen angolszász, hűvös viszony tükrében az ország dógához, még inkább, hogy milyen az ország viszonya az emberhez.

KA: Persze, egy ideális országban nem is tudnánk, ki a miniszterelnök, csak mennének a dolgok. De (nem akarok sokat inzisztálni ezen) akkor miért is nem lehet kiülni az ámbitra?

EP: Mert nem tudni, hogy amit felrakosgattunk, azzal mi lesz. Ha megnézzük, hogy a kortárs nagyok mit rakosgattak fel, és mit Mikszáth, akkor látni, van különbség. Akkor nincs mese. Főleg prózában ezer dolog nincs elvégezve. A tizenkilencedik században is nagy hiányok vannak. Érdemes eltűnődni Jókain, hogy az micsoda, és el lehet tűnődni, hogy a regény és a polgári társadalom hogy függ össze, és miért nincs. De nincs. Bocsánat a rímért, de ez persze nagy kincs.

KA: Meg persze hurcoljuk magunkkal a magyar nagyregény közhellyé vált hiányát…

EP: Ahogy a németeknél is megvan a „rendszerváltás regénye” című fóbia. De egyáltalán a regény. Hogy mi az, amivel dolgozunk. Vagy mi az, ami ellen.

[1] Az Ifjúkori önarckép utolsó előtti mondata (ford. Szobotka Tibor).

[2] Magyarul Séta, hirtelen címmel jelent meg, Tandori Dezső fordításában.

[3] Vö. Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom, 1945–1981. Gondolat, Budapest, 1982. 547.

[4] Fritz Senn (1928–), Európa legtekintélyesebb Joyce-kutatója, a zürichi James Joyce Alapítvány (könyvtár és kutatóműhely) vezetője. EP több ízben találkozott vele.

[5] Magyarul lásd: James Joyce: Levelek Nórához (ford. Orlovszky Géza) Átváltozások, 10. sz. (1997), 10–35.

[6] Vö. Egri Péter: James Joyce és Thomas Mann: dekadencia és modernség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.

[7] A Czeizel Balázzsal közös könyv a Biztos kaland (Novotrade Rt, Budapest, 1989). A Keresztury-interjú „Azt csinálom , amit eddig, nézdegélek” címmel az Alföld 1989/1-es számában jelent meg, később EP és Keresztury kötetébe is bekerült. Babarczy EP című születésnapi köszöntőjében hazájának nevezi EP-t (ÉS, 2000, 15. szám.). Zsótér 1996 áprilisában, a Vígszínház Házi Színpadán mutatta be a Búcsúszimfóniát.

[8] Joyce lányát, Luciát (1907–1982) 1934-ben skizofréniával diagnosztizálták. Élete nagyobb részét intézetben töltötte.

[9] Svájci író (1878–1956). Csak a hetvenes években fedezték fel, mint a modernizmus klasszikusát.

[10] Thomas Ostermayer Nora-rendezését 2004 októberében mutatták be Berlinben.

[11] A Stephen Heróban elhangzó megjegyzés Ibsen A nép ellensége című darabjára utal.

[12] „Iszonyú minden angyal.” Rilke: Duinói elégiák. (Nemes Nagy Ágnes ford.)

[13] Umberto Eco A nyitott mű c. könyvének eredeti címe.

[14]A világirodalom történetében (Révai, Budapest, 1945. III. 310. o.) nyilatkozik így az Ulyssesről.