Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. június – Joyce / Mérleg; Sarah Polley szeme

Mérleg; Sarah Polley szeme

                 

Mérleg

                             

Nézed, ahogy egyensúlyoz, mintha

felejteni akarna. Hirtelen kapja föl,

túl sokáig tartja levegőben a lábát.

Hasonlítok rá, súgod szemeddel, mintha

jégcsap nőtt volna kezéből, olyan a fehér

bot.

                         

Ez itt neonfény, ez meg hóesés. Hasam-

hoz tapasztod a lábad, húzzam le a

csizmád. Azt mondod, ha majd szorosabb

kapcsolatra vágysz, betörsz majd, elvágsz

minden telefonzsinórt, és a kulcscsomót

kivágod az ablakon. Mikor kiszabadul

a másik lábad is, mindketten a földre

huppanunk. Milyen mérleg ez, hogy

ennyi súlyt sem bír. Körbetapogatom

a falakat. Ez nem a kezem, ez te vagy,

ez egy jégcsap. Aztán jöjjön az asztal,

majdnem üres. Egy ceruza. Egy radír.

Ennyit még el bírok viselni.

                         

                       

Sarah Polley szeme

 

„Tudom, hogy semmit sem tudok.”

(Szókratész)

„Aki semmit nem tud, semmit nem felejt.”

(Józan paraszti ész)

                                   

Az első emlékezetes szemezésem a 26-os

buszon történt, németórára mentem, lehettem

olyan tizenöt éves. A lány a Népfürdő

utcánál szállt fel, és kiköpött Sarah Polley

volt, húgaim kedvenc sorozatában ő játszotta

a főszerepet, és volt bár úti célom, de egészen

másfele vitt ez a váratlan utazás. Furcsa volt,

mintha lett volna köztünk valami üveg, de

most én voltam a tévé dobozába zárva. A

neuronjaim nyomtatott áramkörében cikázott

az ismerős arc, pontosabban az ismeretlen. Nem

tudtam, hogy miféle hangyák rajzanak a bőröm

alatt, mint a Himnusz utáni képernyőn az apró,

fekete pöttyök. Aztán a szemezés hullámfürdőjét

kikapcsolták, Sarah mása leszállt a Palánál, s bár

lett volna okom továbbtartani, én is leugrottam a

buszról a következő megállónál, a Vörösmarty

Kertmozinál. Mintha elromlott volna valami, talán

a hengerek, vagy a fék, és a sofőr felszólítására le kellett

volna szállni, így tettem legalábbis. Rugdostam a járdán

egy darabig valami követ, és felszálltam a következő

buszra. Ich schäme mich, hajtottam le a fejem az órán.

Igen, tudom jól, sémámmá vált a szégyen.

                           

Húgaim csodálkoztak a leginkább, hogy velük

tévézek, és nem cikizem őket a nyálas sorozat miatt,

ott ültem köztük, felpattintottam én is a szotyikat,

és csak néztem őt, akit lehetett, a kiköpött mása helyett.