Szobrok kertjében járva; Gyáva gyerek; A fehér ruhás fickó; Tükörféleség a terem végén
Szobrok kertjében járva
A szobrokon árnyékos, homorú,
lágy és sebezhető depressziók
húzódnak meg az izmok fesztiválja
alatt: szerény humánum-obulus,
melyet még itt is minden test leró.
Verejték van a szobrokon, kemény
fényvisszaverő lakkozás: szivárog
trikók nyakába, nadrágok övébe –
ki mit hagyott magán, finom határ
a pornó és a közszemle között.
A szemük, mint a márvány, színtelen,
csak villan, villan, villan hófehéren,
ahogy a stroboszkóp betagosítja
az időt s a teret, Laokoónt
csinál, tömérdek vergődő fiával.
Gyáva gyerek
Hajnal, szöszög az élet, jönnek ők:
üres kocsmák, buszfordulós mezők.
Még ki nem takarított, lenge klub.
Ha ütni nem tud, csak vágyódni tud,
majd elfoglalja a hűlt helyeket:
aki fél ütni, végig kint reked,
oldalról sújt le, egy hangosbeszélőn
recsegi be a magáét, de későn.
A távozók talán már meg se hallják,
mennek, a kulcsukat előkaparják.
A fehér ruhás fickó
A pálmás sarokból lépett elő
és úgy tett, mintha menne valamerre.
A pincérrel is váltott egy-két szót,
hiába szuggeráltam: nézzen erre.
Tiszta fehérben volt, izmos nyaka
alig fért el a nyakkendő mögött.
A terasz ajtajában visszafordult
és bumfordian kettőt köhögött.
De kinek? Drága nagynéném kacagva
mesélte közben süldő lány-korát
(neki köszönhettem, Nyugaton élt,
ezt a helyet és ezt a vacsorát),
szemmel és füllel pásztáztam a termet,
hogy honnan jön a visszaköhögés,
ki viszonozza a hullámjelet,
kinek a kezében villan a kés?
Tükörféleség a terem végén
Különös alvóhely a nagyterem,
mikor a szél susog, az ágy szuszog,
és gombócokat köhög föl az ember.
Alszik és itt van, izzad, mosolyog,
békés és értelmetlen, mint a kor,
amelyben élünk. Tükörféleség
a terem végén, elalvás előtt
szánkon a keserűség csöppjei.
Nem lehet tudni, mi a szerelem,
csak dobolni lehet, meg énekelni,
meg prüszkölni lehet, meg félrenyelni.
Az alapkérdések, a tágas bánat
foglalkoztatja generációját;
ha kozmikussá nő is a szorongás,
engem az élet karja még ölel.
A bőr hogy meg tud vastagodni! Mennyire
el lehet viselni a másikat!
Pedig éjszakánként szinte ugat,
izmai szaladnak álma után,
és a gyomromban tükröződik a térde.