Weöresnek lenni

Egyrészt van az, amit úgy mondunk: a kutya meg a gyerek a vásznon biztos siker. Másrészt meg ott van a kelet-közép-európai volt szocialista államok nehezen kezelhető nosztalgiája a barakkidők felé. Ha rossz kezekbe kerül a dolog, az előbbiből giccs lesz, az utóbbiból hőseposz, a munka becsülete, esetleg valami otromba komédia. Nos, Irena Douskovánál jó kezekben van az anyag, nem lesz belőle sem ez, sem az, bár a kettőnek tulajdonképpen afféle kevercsével próbálkozik. Bravúrja elsősorban nyelvi természetű: a kislány beszédmódját és szemléletét, aki ezt a mesét elmeséli, sikerült hihetővé tennie – és ez vélhetően Csoma Borbála fordításának is komoly érdeme. Azzal már a magyar olvasók többsége bizonyára nem sokat tud kezdeni, jó fordítás ide vagy oda, hogy a cím honnan is van. Abból, ahogy a regény kezeli, úgy sejtem, Csehországban (Csehszlovákiában) az alapműveltség része (volt/lehetett), így aztán egyből beazonosítható Stanislav Kostka Neumann verse (mármint az eredeti cseh cím alapján, a magyar cím igyekszik valami hasonló hangulatot kelteni leginkább, hiszen mást nem tehet) – azonban a cseh kultúrával szorosabb viszonyt nem ápoló olvasók sem a címet, sem a félreértett szöveg eredetijét nem ismerik meg. Legfeljebb sejthetik. A költő nevét magam is csak a fülszövegből tudom. De igazság szerint, bár Weöres Csepel, a félreértésből-félrehallásból született versbeli hős vissza-visszatérő bátorítója Helenkának, azért nélküle is el lehet lenni a szöveggel. Legfeljebb néhány ironikus mozzanat nem ül, vagy nem úgy.

Helenka története óriási siker Csehországban – teljesen érthetően. A gyermeki perspektíva, ahonnan az elbeszélő szól, megengedhetővé teszi a történtek nosztalgikus, egyszersmind szatirikus megszervezését, így a humornak enged teret a történet azon pontjain is, melyeknek felnőtti horizontján úgy különben semmi megmosolyognivaló nincsen – hiszen ott éppen azok a magánborzalmak folynak le, amelyek emlékezetesen kibírhatatlanná tették a világrendet. A történelem ilyen jellegű eltorzítása mögött a (józan) olvasó természetesen fújja az összekacsintós, áthallásos, cinkos alkuhelyzeteket, így aztán Helenka görbe tükre „nyílegyenesen” tükrözi vissza a valóságot – és, ahogy mondani szoktuk, „rávilágít a világrend alapvető abszurditására” is. Mindez azonban javarészt a műfajjal szemben támasztott elvárások közé tartozik – így aztán semmi meglepő sincsen benne.

A gyermeki történet mögött a prágai tavaszra jól emlékező fiatal művész-értelmiség története zajlik – nem érintetlenül a második világháború árnyékától. Az elbeszélőnek apai nagyszülei estek a holokauszt áldozatául – bár ő ezzel a ténnyel kezdeni sokat nem tud, hiszen az édesapját nem is ismeri. Vagyis hát éppen tud mit kezdeni, csakhogy természetesen valami egészen mást, mint amit a felnőtt olvasó várna. A gyermeki kiszámíthatatlanságot Dousková nagyon ügyesen, már-már észrevétlenül építi be a szöveg szervezőelemei közé. Ez a beépítés pedig azt eredményezi, hogy a szövegben való és elképzelt a legváratlanabb pillanatban váltja egymást. Ennek legjobb példáját a fejezetek címei adják: minden egyes cím utal egy szakaszbeli történetelemre-morzsára, amely nagyon sokszor egy mellékszál mellékszálában található. A gyermek-horizont imitálása teszi zökkenőmentessé a szöveg kis terjedelmén (hiszen a 206 számozott oldal valójában kis lapon, tetszetős szellős szedéstükörben értendő) belül is a mellékszálak-mikrotörténetek kezelését a váratlan váltásokkal, figyelem-megoszlásokkal: az olvasó azzal szembesül, hogy elejtett félmondatból kerül ki a fejezet meghatározó mondata. Aztán mikor harmadjára-negyedjére találkozik ezzel, már másképp látja: hogy ez, mármint a meghatározónak vélt mondat (vö. fejezetcím) inkább csak terelés, és látványosan arra utal, hogy a cselekmény többrétegű – méghozzá úgy, hogy a gyermeki nézőpont már önmagában is több szálon mozog. A fejezetcímek pedig hol ebből, hol abból a szálból – felnőttvilág, gyermekvilág, fantázia (úgyis mint álmok) – ugranak ki.

A kommunizmus világtörténete persze „hálás” és kifizetődő téma minden szerzőnek, aki az abszurd és szatirikus beszédmódokkal jól tud bánni, aki jól tudja keverni a vágyott és a látott világot – Dousková is ilyen. Prózájában nincs semmi rendkívüli, semmi újszerű, jól ismert sablonokkal dolgozik, írja át őket, variálja és teszi élvezetessé, de azt biztos kézzel, profin, jól kiszámított módon. A kislány története Prágába költözésükig tart (bár mivel közben Helenka jó néhány dolgot meg- és összekever szülei életében, ez voltaképp függőben marad) – és Prága ismételgetése, afféle gyermeki vágyképként való megjelenése (amelyhez különben a felnőttek is vissza-visszatérnek), hívó szóként is működik a történet egésze alatt, méghozzá úgy, hogy a történet középpontjában voltaképpen mindvégig színes ceruzák meg játékok állnak, vagy Helenka első számú gondja, hogy ugyanis duci, és az iskolában meg a játszótéren piszkálják ezért, csupa ilyesmi. A felnőttvilág eseményei pedig Helenka látószögéből nagyrészt rárímelnek az ő „kis” gondjaira – amit másképp nem tud értelmezni, azt a saját, élénk világa részeként honosítja és helyezi el, és persze legfőképpen, meséli el az olvasónak. Husák elvtárs emlegetése időnként felelevenítette bennem az Igazságos Kádár János beszédmódját (Csaplár Vilmos), de csak elég távolról, ennél természetesen sokkal erősebben kitapintható Hrabal abszurd komikuma, a jól ismert közép-európai gyagyaság (Balassa Péter szavaival élve), de az olyan filmemlékek is előjönnek, mint az általános szóhasználat szerint NDK-nosztalgiákra építő Good Bye, Lenin. Azonban érzésem szerint a Weöres Csepelt nem nagyon lehet félreolvasni, nincsenek benne nosztalgikus felhangok még csak olyan értelemben sem, hogy az elbeszélő gyermekkorára mint aranykorra emlékeznék, amely magával vonná a világ „megszépülését”. Nem – az elbeszélés a gyermekkorból szól, mintegy naplószerűen a cselekmény idejét inkább csak napokkal túlhaladva, nincs utólagos értelmezés vagy feldolgozás, sőt, a tágabb ok-okozati kapcsolatok is „rejtve” maradnak az elbeszélő előtt – azokat mindvégig az olvasónak kell feltárnia.

Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a Weöres Csepel felejthetetlen olvasmány lenne – nem, nem az. Könnyedsége, felszínessége szórakoztató, olvasmányos munkává teszik, de egyben kicsit szirupossá is. Ráadásul a vége felé már nem is tud ráígérni a helyenként burleszkfordulatokkal is operáló jópofa gyagyaságra (hogy megmaradjak fentebbi kitételemnél). A meghatározott, bemért kereteken (ti. kellemes olvasmány) belül maradása a végére egészen letisztítja a szöveg körül a kockázatokat – bár egy nagyon fontosat fenntart, hogy ugyanis sikerül-e a giccsen innen maradnia a szerzőnek? Nos, úgy vélem sikerült neki – s ehhez a jó érzékkel megválasztott terjedelem is hozzájárul. Ezért írom, minden esetleges, zavarónak egyáltalán nem nevezhető kiszámítottsága ellenére ügyes könyv, jó szórakozást ígérő olvasmány. Több talán nem.