Zombor és Goethe

Zombor egy reggel arra ébredt, hogy nyakig benne van az úgynevezett irodalmi életben (már-már fikciónak érezte saját valóságát, ami egyszerre imponált neki és aggasztotta). Feje fölött csak úgy röpködtek az autoreferenciális értelmű intertextusok, a felkiáltójelezett zárójelek, a korrektúrázott szerelmi vallomások, fülét meg-megütötték női sóhajfoszlányok, hogy ugye egyszer majd én is… s válaszul bőséges hírnevet ígérő művelt szempárok mosolyogtak vissza, a büszkén viselt esztéká-keretes szemüveglencsék mögül.

Zombornak sok minden feltűnt ebben a kavarodásban. Feltűnt például az, hogy az írók milyen picik. Sokkal alacsonyabbak és kövérebbek is, mint a kritikusok, vagy akár a műfordítók. Ezenkívül jóval fiatalabbnak tűnnek a koruknál. Még akkor is, ha már megkopaszodtak, vagy épp csak megőszültek. A nevük is olyan különös. Ezek a nevek – morfondírozott Zombor – kiabálnak, túl akarják harsogni a másikét. Az is különös, hogy ezek az emberek minden áldott este előadást tartanak egymásnak. Ifjú hősünk számára ez teljességgel érthetetlen volt. Minek tartanak előadásokat, ha utána úgy is annyit beszélnek abban a jó nevű cukrászdában, amennyit csak akarnak?

A legkiválóbbak, Zombor úgy tapasztalta, csak nagyon ritkán mutatkoznak. Nekik az is elég volt, ha a portréjuk olyan magasan függ az irodalom kastélyának szent falain, hogy épp rálássanak hódolóik feje búbjára, azok meg, ha feltekintenek, átlényegülhessenek a magasságos fény szent kiáradásában, mely élteti és ellepi őket. Persze a legkiválóbbakat is láthatni olykor, csakhogy nem akárkinek, és nem is akárhol. A láthatás azok kiváltsága, akik jó eséllyel lépnek majd az ő helyükbe. Vannak itt úgynevezett püspökök, bíborosok, főintendánsok, kamarások, hercegek és grófok.

Szinte minden főbb ünnepkor ott ülnek őfelsége budoárjában, és végignézik, ahogyan felkel, nyújtózkodik, a cseléd nyújtotta tálkába köp, megvakarja bozontos fejét, bekukkant a takaró alá, elolvassa a napilapot, szarik, fingik. Egyesek jegyzetelnek, míg mások mohón lesik, mikor veszi észre őket. Zombor mindezt persze csak hallomásból tudta, vagyis hát… ezt mindenki tudja.

Egyes írókat például azért tisztelnek, mert feltaláltak valamit; mondjuk a vessző-irodalmat, vagy a ne-tegyünk-pontot-a-mondat-végére-irodalmat, netán a szöveg nélküli irodalmat (ezt csak a szemérmesebbek művelik), esetleg a biggyesszük-régi-nagy-írók-művei-alá-kezünk-vonását-irodalmat. Másokat meg azért, mert nagyszerűen bánnak a nyelvvel. Például azt tudják mondani, hogy „kipp kopp kalapács, keserű kanavász”, vagy éppen azt, hogy „ezt a szonettet nem én szonettem”. Aztán akad olyan is, aki nagyon furcsán beszél. Mondjuk megkéri az édes mördert, hogy törné már el a csigolyáit, sorban. Ezek a legkülönösebb írók. Zombor olykor, ha bekapcsolta a televíziót, látta őket, vagy csak a hozzájuk hasonló alteregójukat, amint arról beszélnek, hogy miért rossz a világ, esetleg arról, hogy ki rontotta el.

Persze Zombor, férfi lévén, nemcsak az írókat tartotta érdekesnek ebben a gyülekezetben, hanem a lányokat és asszonyságokat is. Nekik még furcsább nevük volt, mint férjeiknek, párocskáiknak, gondolta Zombor, és egyszerre félni kezdett ezektől a nevektől. A neveket szikrázó pillantások vigyázták, a pillantásokat a tetszés biztos tudata. Egyes lányok minden esten, díjátadáson más író oldalán ültek. Sőt Zombor azt is megfigyelte, hogy ezek a lányok, miközben a mélyen elmerengő költőuruk vagy a kellő szigorral mérlegelő íróuruk kezét fogják, a lábukkal a mögöttük ülő lábára taposnak, és tekintetükkel a sóváran hátrapillantgató főintendáns tekintetét keresik. Egy hét múlva Zombor az egyik ilyen furcsa nevű lányt már egy sorral előrébb látta ülni, és az elégedett mosolyú főintendáns írófejedelem kezét fogta. A felszarvazott költőóriásnak pedig puff, jól rátaposott a lábára. Már csak két sor volt hátra a biztos halhatatlanságig.

Ez a lány egyébiránt nagyon csinos volt, ezért hát Zombornak is megtetszett (vagy fordítva: a lány megtetszéséből arra következtethetünk, hogy Zombor szemében csinos volt; de hagyjuk, az ilyen dolgokat amúgy sem lehet kikutatni). Ám ez a szépség csak akkor tündökölt föl előtte, amikor a lány pillantása az övével is összeakadt. Mindez azért történhetett, mert ő, mármint Zombor előreült a második sorba, hogy jobban hallja az előadót, akit máskülönben épp a minap hallott a Puhaszájú lóhoz címzett kocsma pultjánál, és aki most székén kényelmesen hátradőlt, tarkóján összekulcsolta kezét, és finom ingázásba kezdett. A szék egy magas emelvényre volt fölhelyezve, ahová a moderátoré is, csakhogy a moderátor széke alacsonyabb volt, kissé sámliszerű, s ő maga tapintatosan begörbítette a hátát.

Az előadás címe egyébként az volt, hogy sámli és szög, ami hogy, hogy nem, felkeltette Zombor kíváncsiságát. Akkor még nem tudta, hogy a második sorba ülni nem ildomos csak úgy, de hát ő erről nem tehetett, s ha már így adódott, gondolta, megtiszteli a szép lányt pillantásának viszonzásával. Zombor erről is csak aznap este tudta meg, hogy nem decens, hogy azt előbb „ki kell érdemelni”. A lány feltételezhetően azt gondolta, hogy az ismeretlen ifjú nem más, mint a titokzatos Goethe-fordító (ki más is lehetne?), ezért hát megengedett magának az illedelmesnél épp csak egy parányival kacérabb mosolyt.

Ifjú hősünk a következőkre ébredt szerelmes kábulatából: „…mit nekem ihlet? Én egyszerű kőműves vagyok, tudniillik fabrikáns. Engem csak a művészet érdekel, az anyag, a szó, a …nem akarok én a világtól semmit, csak leírni akarom, mégpedig úgy, ahogy van. Én ugyanis ízig-vérig realista vagyok.” A lány nagyot sóhajtott, azaz minden lány nagyot sóhajtott. Bárcsak egyszer ő is ízig-vérig realista lehetne, vagy legalább mondhatna ilyen szépet, vagy legalább megfoghatná a kezét egy ilyen szépet mondónak, s utána olyat művelne vele, amiről másnap titokban mindenki tudhatna!

Mintha csak meghallotta volna az egyik ilyen szép lány gondolatait, odahajolt hozzá egy irodalomtudós, és azt mondta: „az irodalomnak nem kenyere a fecsegés, kisasszony, hanem csakis a tett”. A különös nevű lány még jobban elmosolyodott, és fogalma sem volt róla, hogy mindez vajon mit jelent. Majd újra a pódiumról: „…mert az írók cinikus, pesszimista világszemléletükben, nagy kultúrpolitikájukban, és helyfoglalós játékaikban megfeledkeznek arról, hogy mi is az ő voltaképpeni feladatuk. Az ugyanis nem más, mint hogy az érem mindkét oldalát megmutassák.” Zombor eltűnődött, vajon mi lehet az oka, hogy ennek a nagyon okos, nagyon bölcs embernek szavai hevültek, élnek és nagyon is elevenek, miközben a hangja fáradt és rekedtes.

Az előadás hátralévő részében saját, alternatív irodalomtörténetét ismertette a hallgatósággal. Ennek a kánonnak az volt a pikantériája, hogy nem a kiválasztottak kerültek bele, hanem azok kerültek ki belőle, s ez a lángeszű íróóriás nagyon szeretett kiválasztani.

Szigorú, ám mégiscsak naiv lelkű hősünk mindig is fogékony, már-már túlérzékeny volt az abszolutista gondolkodásra, a megmásíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen értékek képviseletére, éppen ezért nagyon tetszett neki, ahogy az író fáradt hangján kókadozó mikrofonjába oly életerős és oly nagy dolgokat mond bele. Amikor pedig maga a főúr bátorkodott egy olyas kérdést feltenni (a kétely összes húrjait megpendítve), mintegy önmagának: „de vajon melyik lenne az igazi???”, Zombor e kételyt a bölcsesség még nagyobb, s csak még megrendíthetetlenebb bizonyosságának érezte.

Azonban örömteli csodálkozása egy szemvillanás alatt elszállt, ugyanis a következő pillanatban hősünk meglátta Aladárt, régi jó ismerősét, a szomorú mosolygású költőt, aki a legelső sorban üldögélt, ártatlan, már-már fohászkodó tekintettel, s rövidke ember lévén, lábát a széke alatt lógázta. Zombor füle izzani kezdett, szemét lesütötte. Soha ilyen csalódottságot nem érzett még, mint most, meglátva Aladárt, a fiatal fűzfapoétát.

Valahogy sikerülhetett kiszabadulnia lakása fogságából, citromképű kedvese öleléséből, és most itt van. És mosolyog, szomorúan, akár csak az a verse, amiben megy fel és le, és körbe és körbe, és le és fel, és fel és le. Amint Aladár még egyszer hátra fordult (hiszen ez elkerülhetetlen volt), észrevette Zombort és integetett neki. Bár ne integetett volna, hiszen mindebből természetesen észre vett valamit a különös nevű lány is, csak azt nem tudhatta eldönteni, vajon ki titkos hódolójának ismeretlen ismerőse. Vajon ki lehet az? A lány, akit mostantól nevezzünk a könnyebbség kedvéért Leonettának, többször is végigmérte Aladár hátát, ám végül úgy döntött, ezt az embert még ő sem ismerheti; ami persze ebből a távolságból nem sokat jelentett, ugyanis Leonetta olyan vaksi volt, mint a denevér, a szemüvegét pedig nyilvánvalóan nem viselhette ilyen úri társaságban. Ekkor úgy, hogy lehetőleg senki se lássa, ami az írók szemében a legérdekesebb spektákulumok egyike, tehát úgy, hogy lehetőleg mindenki lássa, Leonetta megfogta Zombor kezét.

Az előadás végeztével, a szomszéd kocsmában újra összetalálkozott ez a sok ember, és ivott. Így tett Aladár és Zombor is.

– Hát te, kedves Aladár, mégiscsak eljöttél otthonról? – Aladárt képzeletében a hűtlenség nagy, gonosz szellemei lebegték körül, fojtogatni kezdték, körbenyaldosták, és hamm, a nyakába haraptak. A költő lehunyta pilláit és megremegett. Lehunyt pillái mögött barátja is átváltozott, méghozzá nem akármivé, szerelmévé, csakhogy ez mégsem egészen a szerelme volt, mert hamarosan nőtt neki a meglévő kettőn fölül egy harmadik, aztán még egy negyedik karja is, selymes bőre szőrösödni kezdett, végül egész lénye épületnyivé magasodott, torkából felszakadt az a kurta kis mondat: „elmentél??”. Lábát felemelte, talpa, akárha felhő borítaná be a világot, sötéten meredezett Aladár feje fölött, aki e pillanatban épp hogy csak hangyának érezte magát, de talán még annak sem, inkább csak egy picike atkának, amire huss, lecsap ez a talp. Aladár megint megremegett.

– El, el. – Ebben a válaszban Zombor számára volt valami kétségbeesett kiúttalanság, valami hevült igyekezet, ami azonban minduntalan falakba ütközik, vagy ajtókba, akárcsak a kedvese elől iszkoló Aladár, aki már egy éve nem lépett ki a bedeszkázott, lelakatolt lakásajtón, és ezúttal úgy döntött, nem akarja megenni a bébipapit, amit szerelme tömne le a torkán, méghozzá nem is akármilyen módon, a lábujjával, s ez a bébipapi forró, és csak köhögve vagy nevetve lehet lenyelni, amit természetesen Aladár választhat meg magának, akár valamiféle halálnemet, és szívesen választaná a nevetést, de kedvese ebben valahogy nem akaródzik segíteni neki, és hát Aladár nem az a szigorú férfias férfi (amint arról egy korábbi fejezetben már szó esett), hanem inkább lányos asszony, akiben előbb merül fel, hogy bent ragadjon a halál karmai közt, hogy torkán át, akárha katéterben, haláláig csöpögjön belé a forró bébipapi, vagy feszegesse fel a bedeszkázott ajtót, mintsem hogy lekeverjen kedvesének egy akkora pofont, hogy az végre megtudja, hol lakik a jóisten. De hát a jóisten, mint tudjuk, sehol sem lakik.

– Kedveseddel mi van?

– Ma elment otthonról.

– Hogyhogy?

– Elment Ferenchez.

– Ááá, Ferenchez. Az más – mondta Zombor, és gyorsan végiggondolta, mit is tud Ferencről. Az biztos, hogy egy vérszomjas kritész, aki számára csak gyűlöletes szerző létezik, talán mert maga az irodalom is, amiből ő valamiként kimaradt, ízig-vérig gyűlöletes. Ez a negyven körüli fickó tanít valamelyik egyetemen is. Hangja érces, tekintete lángoló, azonban arca kőmerev, s ezzel valahogy könnyedén le tudja kenyerezni a 20 és 30 közötti sudár-szőke, ivarérett lányokat. Aladár kedvese is ilyen, s nem csak hogy lekenyerezhető, hanem a történeti egyszerűség kedvéért még szerelmes is Ferencbe. Aladár ezt tudja, s így csak még jobban – hogy őt magát idézzük – emészti a szerelem fullánkja. Persze mindez örömteli is, így ugyanis egy estére eljöhetett otthonról, és lám, máris látja egy kedves régi barátját…

– …téged, Zombor, kedves, régi barátom – mondta, a vállára borult és sírt. Zombor, hiszen azért ő is érző lélek, úgy döntött, meghívja barátját egy sörre. Azám, csakhogy a visszafelé vezető úton, Aladár sörével a kezében mit lát…

Leonetta derekát fogta át a szomorú mosolyú ifjú, válla remegett, majd érzékeny metszésű orrát a lány fülébe fúrta. Zombor nem mert odanézni. Egyrészt nem óhajtotta látni, ahogy a fiú lányos erőszakoltsággal az ő pillantás-partnere ölébe hull, másrészt azt sem akarta, hogy titokzatossága lelepleződjék a lány számára. Ott állt tehát, félúton a pult és Leonetta között.

Ebben az évben Teodor Lipót, Császár Bandi és Weimüller F. Martin kapták meg a Kossuth-díjat. Néhányan ezért bezárkóztak a lakásukba, s most addig várnak, míg sikerül legyőzni sírhatnékjukat. Teodor Lipót legszívbélibb barátja például, Dunahidi Márk, úgy hírlik, vagyis hát a pultnál épp erről beszéltek, bosszút forral, s azt tervezi, megmérgezi Veronkát, Lipót szeretőjét. Veronka máskülönben jó barátja Leonettának, ezt még Zombor is tudta, s láthatatlan szeretője, azaz Lipót, úgy tudta kitenni mondataiban a vesszőket, hogy az olvasó csak ámult és bámult. Ezek, most már láthatni, Kossuth vesszei.

Hát most mi lesz?

Zombor belekortyolt Aladár sörébe, ő innen már csak haza megy, gondolta, ám ekkor váratlanul megütötte fülét a szomszéd asztalnál ülők csevelye.

– Ne palástolj semmit, Jancsikám! Beszélj csak bátran – az illető egy huszonhat éves hús- és vasiparos költő titán volt. Divatosan megtépázott szakáll, keresztbe tett lába fölé hajlongó felsőtest, sovány végtagok, kis, golyó has, lyukas farmer. Jancsika ezzel szemben egy százhúsz kilós, hetvenéves, ősz körszakállú, messziről is láthatóan gyermeteg lelkű iparművész, aki újabban novellákat is ír. Jancsit ez a kérés olyan kínosan érte, hogy hirtelenjében nem is tudott mit mondani. Zavarában fölnézett, s rögtön megtalálta a mellettük ácsorgó, magatehetetlen Zombort.

– Ülj csak ide, kisapám, ülj csak ide! – Zombor odaült – Leskelődtél?

– Nem, kérem, én hallgatóztam. Persze véletlenül, eredetileg ugyanis nem állt szándékomban semmit sem hallani, de végül nem tudtam uralkodni a kíváncsiságomon, így hát magam is szeretném tudni, mit palástol az úr.

– Na, Jancsi, most már igazán nem hallgathatod el… mit is palástolsz. – A gyerek lelkű öregember leküzdötte magáról drabális cipőjét, lerántotta zokniját, és ekkor Zombor már sejtette, hogy az úr – ami a részeg írókra amúgy oly jellemző – performanszra készül. Jancsika a magasba tartotta a zoknit, és azt mondta:

– Ez vagyok itt én. Mármint nem az egész, hanem csak az, ami benne van. Az sem teljesen én vagyok, hanem a vágyaim, amiket ez itt – mutatott a zoknira – elpalástol. Namármost, mivel én szégyellem feltárni vágyaim legmélyét, ezért inkább meg is semmisítem, hogy ne legyen szükség a lepelre… – folytatta, s közben elővette az öngyújtóját, és a zokni alá tartotta. Mielőtt azonban meggyulladt volna a zokni, a vas- és húsiparos fiatal költő titán rémülten kikapta a kezéből, és ugrott is volna hátra, hogy zsákmányával eliszkoljon, de akkor Lala, a prózista behemót elkapta az ifjú lábát, és az megállt a levegőben egy röpke pillanatra, ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy elvegye tőle a zoknit, vagyis a palástot, hogy kikutassa belőle Jancsika vágyait, csakhogy Jancsika sem volt rest, s a legnagyobb hidegvérrel lendítette hasát az asztalon által, oly helyzeti előnyhöz jutva ezzel, hogy vágyainak batyuját könnyűszerrel szerezhette vissza az elorzótól.

Röpködtek a söröspoharak, löttyent a pálinka, folyt a szesz a szilánkok között, és ezek a hatalmas szellemóriások Jancsika zokniját kergették. Hátul egy szerkesztőasszony köhögve röhögött, hogy majdnem lenyelte a cigarettáját, a félig török, félig magyar, leszázalékolt irodalomtörténész, kinek nézetei szerint… de nem, ezt most még sincs idő elmondani, tehát az ő vállai fölött látszott a fröccsenő sörhabon át, amint a sörkert egyik bokránál Aladár próbál belebújni Leonettába, miközben a lány még mindig mosolyogva próbál kibontakozni Aladárból, aki meg bele, szóval ők is hadakoztak jócskán, amikor Zombor megkopogtatta a vállát, és a felriadó fűzfapoéta kezébe nyomta az üres söröspoharat, mondván, meglökték a kezét, de Aladár mégis inkább úgy döntött, visszaszenderül a lány láthatatlan vidámságába, mondhatni megnyugtató vigaszába, ami, még ha nincs is, az elképzelés folyamán, Aladár számára már is van, és éppen a hadakozás testesíti meg számára ezt a vanó nincsséget, s most Leonetta felbátorodva Zombor láttán, paff, jól nyakon vágta Aladárt. Aladár mosolygott.

Zombor riadtan körbenézett, vajon hírbe hozza-e őt Aladár ezzel a lehetetlen viselkedésével, ám úgy látszott, egyáltalán nincs így, senki sem veszi észre őket, a kocsma ugyanis időközben felfordult, s vagy negyven ember, férfi és nő, boldog, boldogtalan kergette Jancsika likas zokniját, melyben ha ott voltak is a vágyai, már biztosan kipotyogtak, s lehet, hogy éppen ezért, egy kivénhedett irodalmi műgyűjtő négykézláb keresett valamit a földön, majd váratlanul megtalálta kettébetört szemüvegét.

Leonetta áhítattal nézte Zombort, hálás volt neki, amiért van, s hogy ő nem azért van, mint a legtöbb férfi a földön, érdekből, hanem hogy segítsen az embereken, legszívesebben most azonnal… Zombor már sejtette: nyílván sírig tartó barátságot szeretne vele kötni. Hát azt már nem! Ő, ha kell, híres író lesz, csak azért, hogy egy napra megkaparintsa magának Leonettát, gondolta magában, s igen hangosan gondolta mindezt, ezért sajnos nem hallotta a lány mondatát, mármint hogy legszívesebben most mit is tenne.

Ekkor jelent meg a főúr a kocsma küszöbén. Pipáját tömködte, és mutatta, hogy rá se hederít Zomborra, erre a kis mitugrász tacskóra, szinte nincs is, Zombor is csak egy láthatatlan ficsúr, mint az a híres-neves zokni, amit időközben megevett a rajta tátongó lyuk, és most se zokni, se lyuk, írta ezt valamikor valaki, Jancsika meg ezenközben a pulton hevert, hangosan sírt, szóval mindezt végül is megmutatta a főúr tekintete pipatömködés közben.

Leonetta odahajolt ifjú hősünk arcához, egészen közel, hogy érezni lehetett a lány nyakán is valamiféle punci- és mentolosrágó-szagot, és azt suttogta, hogy vasárnap jó volna találkozni a kastélyban, ahol kétnapos irodalmi kávéház lesz… és mindenki ott lesz… aki számít… és rengeteg felolvasás… és… beszélgetés… és jó a koszt… és ha lehet… te is gyere… zihálta, s közben hosszú barna haja Zombor arcát csiklandozta, aki pont belátott a lány intim hajlataiba a dekoltázson át, amit talán éppen a lány alakított így (hogy a dekoltázst, vagy a helyzetet, már nem is emlékszem).

Zombor meglepődött; nem is a meghíváson, hanem azon, hogy a főúr oly hidegvérrel tűri mindezt, hogy kedvese és ő, mármint Zombor, egymás fülébe susogjanak, ott a szeme láttára. A pipa elkészült: meg van tömve. Ezt Leonetta tudta, ezért egy szó nélkül otthagyta hősünket, belekarolt az urába, és elment.

Zombornak ez már több volt a soknál. Aladár is eltűnt, a hálátlan Leonetta elment a főintendáns úrral, ráadásul már valamelyest ki is józanodott, és akkor egyszerre eszébe jutott, hogy mibe keveredett bele. Hogy ez voltaképpen az irodalmi élet, s hogy neki ehhez semmi köze sincsen, hogy őt várják haza szülei, s valahol várja kicsiny szerelme is, akinek senki más nem létezik, csakis ő, meg a barátok, akik már nagyon nehezményezik, hogy Zomborról hónapok óta semmi hír. Na jól van, gondolta az izgága lelkű ifjú, ez a kávéház lesz utolsó kalandom az irodalommal, és hazament.

Ez az utolsó kaland azonban egy nagyon emlékezetes kalanddá kerekedett Zombor vagy a titokzatos Goethe-fordító (ezt mi nem tudjuk) lepkefingnyi életében.

Mielőtt eljött az a bizonyos kétnapos irodalmi kávéház, Zombor becsülettel felkészült a meghirdetett előadókból. Bárki kikérdezhette volna róluk, akár még Leonetta is. Legutóbb például a Lesznyegévicser Ehmepellempő álnéven író akárkinek legújabb regényét olvasta el, ami olyan megihletett körülményességgel leplezi le a hataloméhes politikusok intrikáit, hogy azok, vagy bárki más, ha olvasná, ámulna és bámulna. Zombor is ámult. Micsoda őszinteséggel szól az író, micsoda leíró készség és plaszticitás, micsoda történelem- és emberismeret sűrűsödik e hatalmas kötetbe. Mint egy pohár víz, tiszta és hideg, éltető és felfoghatatlan. Zombor úgy érezte, csak ő érti igazán ennek a műnek a leglényegét.

Mielőtt felvette volna legelnyűttebb ruháját, nehogy bárki is azt gondolhassa, Zombor kiöltözik egy ilyen alkalomra, számít is neki valamit az irodalmi főurak vecsernyéje, elragadtatottan gondolt arra, hogy itt majd megismerkedhetik Leonettával, vagyis egy kicsit abban bízott, hogy Leonetta ismerheti majd meg őt. Édesanyja a kapuból utána kiabált. Zombort telefonon keresték. Aladár volt az. Ugye te is jössz az irodalmi kávéházba?, kérdezte Zombort, aki hirtelenjében nem is tudott erre mit válaszolni. Végül azt mondta, lehet, hogy elnéz.

Kivillamosozott a Keleti pu.-ra, felszállt egy vonatra, s már robogott is ama bizonyos vidéki kastély felé, ahol az utolsó irodalmi jellegű izgalmakat remélte megtalálni.

Meglehetős későn érkezett, az első előadás már megkezdődött. Kiment a büfébe, s rendelt magának néhány pohár balatoni fehérbort. Megiszogatta őket, és visszament az előadóterembe.

Ezt az előadást nagyon kevesen hallgatták, hiszen ez még csak a felvezetője volt az igazi, nagy eseményeknek. Egy barna kordzakós alak, állítólagos irodalomtörténész mesélt valamit Balassi Bálintról. Amikor kiejtette Bálint nevét, egyszerre megélénkült. „Gondolják csak el – ekkor felállt, kezét a magasba emelte, szeme csillogott, már csak pillanatok kérdése volt, hogy könnyek gördüljenek kipirult arcára –, képzeljék el, ahogy Bálint egy létrával a vállán rohan a vár felé, szembe az ágyúgolyóval. Rohan és rohan… és egészen egyszerűen – bamm!!! – keresztülrohan az ágyúgolyón, belecsapódik…” – Az előadó, egészen úgy, mintha csak fűzőbe öltözött úri hölggyé változott volna át, könnyes szemekkel zihált. Aztán szemei haragossá váltak, s haragjában – bár ezt nem mondta ki – egyszerűen lesújtott a Bálint-kultusz megteremtőire.

Szikrázó szemében látszott, hogy ez a kis ember ma reggel a frontvonalon ébredt. Nem tudja, miért, egyszerűen ott találta az ágyát. Amikor megdörzsölte a szemét, már látni vélte a létrával rohanó, dehogyis rohanó: röpülő Bálintot. Akkor felpattant ágyából, és odaérvén illusztris költőnkhöz, akinek a förgetegben még épp volt annyi ideje, hogy egy pillanatra térdre ereszkedjen őelőtte (ki egész életét neki szentelte), gyönyörében felsóhajtott; hát igen, élete ezen a ponton beteljesülni látszik. Ekkor esett el Bálint, és az irodalmár úr fölkapta vállára a létrát, s röpült tovább, noha ő nem a várat visszafoglalandó, hanem hogy a létrán az egekbe felmászhasson, ahol már kedvese, egyetlene várja. Az előadó elhallgatott.

Talán őt magát is Balassi Bálint írja, ez mindenesetre lehetséges, hiszen oly nagyon vágyik rá… Aztán megint elkomorult, és azt mondta: igen, ő érettünk halt meg.

Valaki jelentkezett. Vajon ki akarhat ehhez bármit is hozzáfűzni? Az illető, egy izgága asszonyság azt olvasta, tessék megengedni ezt neki, hogy Balassi parázna, hatalmaskodó, frivol, egyenesen szörnyeteg volt…

A többiek összenéztek. Még onnan, az utolsó sorból is, ahol Zombor telepedett le, kitapinthatónak tetszett, ahogy az előadó homlokára mély barázdák, viharfelhők húzódnak, tekintete a feketeségnek egyszerre feneketlen mélységeit mutogatja, s mélyében villámok cikáznak, torkában meghallani, ahogy a halál lovai dübögnek… és valóban, a kastély parkja hirtelen elsötétült, a tájra súlyos felhők húzódtak. Teljes lett a sötétség, és akkor az irodalombarát-műgyűjtő ajkai elváltak egymástól, végül azt mondta: ezt én nem így gondolom. Aztán megint jókedvre derült, mert eszébe jutott, hogy van még valami meglepetése a hallgatóság számára, s a nyakából letekerte azt a hatalmas kendőt, ami Zombornak már az előadás elején is szemet szúrt; kibontotta és felmutatta. Ekkor bevágódott egy ablak, s a vihar utolsó hírnökeként egy gyönge fuvallat lebbentette meg Bálint piros kockás lobogóját, melyet ő, az érthetetlen nevű irodalomtörténész varrt saját kezűleg.

Odakint már besötétedett. Zombor kisétált a parkba, hogy lelkileg felkészítse magát valamire, amit rettenetesen várt, s amiről nem tudta pontosan, hogy micsoda, de még abban sem volt egészen bizonyos, hogy nem saját izgalmát korbácsolta az egekig, s ez az izgalom nem a semmiből formált-e gyönyörűséges alakokat, de ez mindegy volt a számára. Várt, s hogy izgalmát csitítsa, tett egy kört a parkban.

Akár tetszik, akár nem, mégiscsak kénytelenek vagyunk megvallani, hogy hősünk, amikor meghallotta Lesznyegévicser Ehmepellempőt és Dunahidi Márkot a kistó mellett beszélgetni, bizony elbújt egy bokor mögé, és hallgatózni kezdett.

– Na idefigyelj! Neked van némi befolyásod a Fertő Miskánál. Ha segítesz elintézni, hogy Hajnalka két hétre az enyém legyen, megígérem, lehozok egy kritikát a Tessék Lássék kötetedről.

– Egy kritika, már megbocsáss, nem elég. Hajnalkát összehozni veled igen nagy áldozatomba kerülne. Persze tudom, hogy számodra ő fontos, de kedves barátom, ehhez neked minimum fel kell fedezned valamit a Görbe Bögre ciklusomban. Régóta hallgatnak róla.

– Az attól függ. Ha a parittya-díjat én kapom, akkor áll az alku, akkor felfedezek benne valamit, hogy ha te kapod, akkor lássuk be, nincs szükség semmi ilyesmire, és én megírok egy nyolcflekkes, kimerítő kritikát a Tessék Lássékról.

– Rendben. Akkor hát hozzá is látok. Hajnalka, ha jól tudom, éppen a társalgóban van.

Zombor ámuldozott, hüledezett, nem is tudta, mihez kezdjen mindezzel. Amikor aztán megnyugodott, úgy értékelte a hallottakat, hogy kalandja megkezdődött, és rettegése újra kellemes izgatottsággá vált.

Elhatározta, hogy megkeresi Hajnalkát, és értesíti. Aztán gyorsan elvetette ezt az ötletét, belátván, hogy semmi jó nem sülne ki abból, ha ismeretlenül ráijesztene szegény lányra. Mégiscsak a társalgóba ment.

A szoba közepén írók és költők ültek, némelyek mellett egy-egy kipirult arcú fiatalasszony, s valamivel hátrébb a közömbösebb figurák. Éppen arról beszélgettek, hogy ezen az estén talán ő is megérkezik. Ő, mondta valaki még egyszer, és felnézett a falon függő portréra. Erre az arcok még jobban kipirultak, s bár többen megpróbálták újfajta fűzőikkel palástolni, a kicsi szívek alattuk olyan kérlelhetetlenül verdestek, hogy még az előadóban is azonnal tudták, hamarosan itt lesz ő.

Ahogy Zombor egyre beljebb merészkedett az éjszakába, egyre kirekesztettebbnek érezte magát az irodalomból. Bárcsak megjönne Leonetta, gondolta, s vigaszt nyújtana magányára. Leonetta éjszaka érkezett, olyan szép ruhába öltözve, és olyan méltóságteljesen, ahogyan csak az első sorban ülők öltözhetnek fel. Zombor már részeg volt, gátlásait hátrahagyta, s megmutatta magát a különös nevű szépségnek. A nőket egy kis titokzatossággal könnyen le lehet venni a lábukról, és Leonetta szemében Zombort a sűrű titokzatosság homálya lengte körül. Amikor tehát a folyosón véletlenül összefutottak, Leonetta zihálni kezdett.

– Ismered a parkot? – kérdezte színlelt szenvtelenséggel.

– Nem igazán. Még csak egyszer jártam benne – vallotta meg Zombor, mire a lány karon ragadta, és kivonta a szabad levegőre.

– Olyan csehovi ez a táj, nem?

– De, nagyon is az.

– Szerintem kifejezetten csehovi. Itt minden olyan izgalmas, olyan… olyan szerelmes. Hallod a baglyot?

– Azt hiszem, igen.

Így beszélgettek a csehovi tájban, amelybe Leonetta egyre beljebb vezette a fiatal Zombort. Egy ideig hallgattak, aztán a lány megállította az ifjút, és mire az felocsúdott volna, már szájon is csókolta. Zombor hirtelen nem tudta eldönteni, hogy csalódjon az időzítésben, vagy örüljön, hogy megtörtént, amiben hinni is csak alig mert. A lány nyelve meglehetősen sürgetőn csúszott le hősünk torkába, és még annál sürgetőbben cibálódott le Zombor gatyája valagáról, és még, csak még sürgetőbben bomlott ki Leonetta aprócska melle a fűző szorításából, és jaj!, Zombort már be is kapták.

– Te vagy a titokzatos Goethe-fordító, igaz? Mondd csak meg, én tudok titkot tartani – lihegett egy kis szünetet tartva a lány, és már folytatódott is a mutatvány. Az előadótermet időközben átalakíttatták táncparketté, mert felharsant a gépzene.

– …hát, nem is tudom, mit mondjak.

– Valld meg, különben teljesen megeszlek, te mocskos férfi! – Zombort zavarba hozta Leonetta kérése, de nem mert tovább habozni, nehogy végül teljesen megegyék, vagy ami még rosszabb, persze ez csak akkor lehetséges, hogy ha Leonetta született boszorkány, elvarázsolják, s neki itt keljen brekegnie egy elhagyatott vidéki kastély parkjában, míg csak kedvese meg nem keresi, és gondoskodó csókjával vissza nem varázsolja Zomborrá.

– Nem, nem én vagyok a titokzatos Goethe-fordító. – Leonetta egy pillanatra abbahagyta az evést. Szép nagy szemeinek most nem a barnája, hanem a fehérje látszott csak, akár az igazi boszorkányoknak. Lássuk be, Zombor helytelenül válaszolt, tudva, hogy kellőképp ki van szolgáltatva a lány kezeinek. Végül a csontos kezecske szorítása megenyhült.

– Tudom, hogy te vagy az, előttem nem kell titkolnod.

– Hát jó, én vagyok az – s ahogy kimondta, Zombor máris akkorát élvezett, mint még soha, de ami ennél is érdekesebb, hogy a lány is hatalmasat élvezett, noha csak az ajkaival mesterkedett a fiún.

Zombornak ekkor már a sarkában volt a végzete.

Percekkel később már ők is a kastélyban táncoltak. Mondjuk úgy: elégedetten. Leonetta néha odaillegette magát titkos szeretőjéhez, és a fülébe súgta, hogy van még egy kis elszámolnivalójuk. Zombor ekkor világosodott meg. Megértette, mert megízlelte az irodalmi rang szépségeit. Csakhogy ezek a szépségek nem lengedezhettek sokáig ábrándos lelkében, mert egyszer csak váratlan dolog történt. Zombor látta, ahogyan Leonetta odailleg Aladárhoz, akire ő csak ekkor figyelt fel, s büszkén a fülébe súgott valamit, miközben őt nézte. Aladár abbahagyta a táncikálást, és hangosan felnevetett. Visszahajolt Leonettához, akinek tekintete még mindig kioldhatatlanul Zomborra szegeződött, és ő is a fülébe súgott valamit, elég hosszan. Leonetta lemerevedett és elképedt. Még a harsogó gépzenén keresztül is hallani lehetett, ahogy ez a törékeny lányka elordítja magát: FUJJJJ!, aztán odatipegett Zomborhoz, és paff!, lekevert neki egy hatalmas pofont. A zene elhallgatott. Ezek a különös figurák pedig mind Zomborra meredtek. Valahogy ennyiből is érthetőnek tetszett, mi történt Zombor és Leonetta között. Percekig álltak hősünk körül némán és döbbenten, mintha még el sem hinnék, hogy mit tett. És ebben a váratlan pillanatban, ebben a széttördelt, zsibongó csöndben, az élvezet és csüggedés harcának ezen a végső, kifulladó pontján, egyszerre kinyílt a terem ajtaja (az, amelyiken Leonetta épp az imént kiszaladt), és belépett ő, vörhenyes palástjában. Odament a terem közepére, és megállt Zomborral szemben.

– Hast Du meiner Frau gelügt dass Du der Goethe-Übersetzer bist? – mondta ő, s a gelügt szónál mintha csuklott volna egyet. Zombor, mivel nem értett németül, hiszen nem volt Goethe-fordító, de szégyenben maradni mégsem akart, azt mondta:

– Ja.

– Áhhá. Tudod, kedves barátom, hogy a képmutatás nagy bűn?

– Tudom.

– Akkor legyél olyan szíves, és mondd meg, miért hazudtál.

– Szívesen elmondom, de nem itt.

– Miért?

– Mert sarokba szorítva érzem magam.

– Kedves barátom, nem kellett volna a sarokba állnod – mondta szellemesen ő, és mindenki nevetett.

– Amikor ideálltam, ez még nem volt sarok – válaszolta Zombor, s ekkor újra felharsant a nevetés, néhányan még tapsoltak is.

– Jópofa ember vagy te. Gyere, üljünk oda az asztalhoz, vendégem vagy egy metaxára. Persze csak akkor, ha szereted. – Zombor szerette a metaxát, ezért elfogadta a meghívást.

A zene újra felharsant, az írók megfogták sörüket, a költők egy-egy lufit nyújtottak át titkos szeretőiknek, és Zombor mesélni kezdett őneki, és csak mesélt és mesélt, megállás nélkül, olyan folyamatosan, mintha épp ezt a történetet olvasná föl lapról. Olyan folyékonyan mesélt, mintha csak hazudna. Aztán Zombor is kérdezett. Megkérdezte például azt, hogy lehetséges, hogy Leonettával ilyen nyitott a kapcsolatuk. Ő erre azt mondta, hogy Leonetta kutatja ki az írók titkait, és szívüket a tenyerén hozza el neki. Ezen kívül pedig… mindenkinek megvan a maga szeretője, és ez így van rendjén. Neki például a legnagyobb német könyvkiadó igazgatója. Zombor bólogatott, hogy mindezt érti, most már csak azt szeretné tudni, hogy Leonettának miért olyan fontos a Goethe-fordító kiléte. Ő pedig erre azt felelte, hogy Leonetta nem tud az ő szeretőjéről, bár sejti, s hogy a Goethe-fordítón keresztül kapcsolatba léphetne a legnagyobb német kiadóval. Ezért tehát, mondta nyomatékosan, továbbra is Zombornak kell lennie a titokzatos Goethe-fordítónak, nehogy Leonetta rábukkanjon a szeretőjére. Cserébe minden kedd és szerda estét Leonettával töltheti. Megfontolandó ajánlat, morfondírozott Zombor. Amikor végül kezet ráztak, és Zombor otthagyta a termet, ahol mindenki táncolt tovább, a folyosón Aladárba ütközött. Sírt. Ráborult barátja vállára, és kérte, hogy segítsen.

– De hát mi ütött beléd, Aladár.

– Megcsalt… – zokogta –, a Ferenccel.

– Ejej, drága Aladár. Nézd, nem mindenkihez szegődik a szerencse – mondta kissé fölényesen, aztán meglapogatta a szomorú mosolygású fűzfapoéta vállát, és elindult a szobájába, hogy lefeküdjön.

Vajon Jancsika vágyai titokban maradtak-e, kérdezte magától, és újra eszébe jutott a zokni, amit most képzeletében, hopp, kifordított, s kihuppant belőle egy aprócska Leonetta, aki már alig bírta Jancsika fertelmes lábszagát.

Zombor mielőtt elaludt, úgy döntött, ezután hűséges lesz kicsiny szerelméhez, s hogy örökre búcsút int az irodalomnak, lesz inkább fogorvos. Csakhogy másnap, amikor hazaért, egy Goethe-kötet várta az asztalán.