A főmondat és a beteg másik

„Ami a bőrön történik, az sokkal inkább hasonló ahhoz, mint különböző attól, ami belül történik.”

Charles Olson

„…s a fogalom fáj.”

Pollágh Péter

Az út, Pollágh Péter második kötetéhez, egy hűtőn keresztül vezet. Az olvasónak ezen, a kötet borítóján lakozó hűtőn kell túltennie magát, ha egy úgymond otthonosabb tájra vágyik. Túltenni pedig ez esetben a belehelyezkedés gesztusával egyenlő. Beköltözni, ideig-óráig el sem hagyni azt, míg végül megragadhatóak nem lesznek az olyan szavak, mint intakt, tejnyelv, radix vagy fogalom-kórház. A hűtő maga útjelzővé lesz, a kötet előterévé, ahonnan kilátás nyílik a versek világára. Ez a fajta tudatosság, ahogy is a matéria, a kötet mint objektum úgymond beemelődik a szorosan vett értelmezendő közegbe, az olvasót már a versekkel való találkozás előtt a szövegek hermetikus voltához szoktatja. Nemes Z. Márió szerint ez a folyamat oldja el a műalkotást, vagyis ahogy szövegszerűségen túllép, a hagyományos értelmezés leszűkítő kontextusaitól s teszi azzá, ami tulajdonképpeni létének alapja: „organikus esztétikai Egésszé” (Árgus 2006/8). Továbbmenve, a kötet fedelén megidézett hűtő, de általában véve a képiség, nemcsak beteljesíti, de tovább is építi az önmagába záruló versnyelvet, mivel paradox módon rést üt azon s bejáratot kínál. A vizualitás kizárólagos beútját. Kizárólagosat, hiszen választásra nincs mód, a hűtő ajtaja résnyire nyitva, a találkozás egyetlen lehetséges formája ezen az előzetes megértésen alapul, ahogy az olvasás is csak ezután lehetséges.

A Fogalom verseit mániákus precizitás fogja egybe, ami az elemek közti kapcsolatokban a végsőkig vitt kidolgozottság felé tart. Így jöhet létre könyv, bonthatatlan konstrukció, amely alatt az egyes darabok radikális egymásrautaltságát értjük. A részletek nem mozdíthatóak, az elrendezés ellenáll minden olyan kísérletnek, ahol az olvasás a könyv világától idegen, a többi elemet nélkülöző térben zajlik. Az ilyen olvasat eszerint csupán töredékeket foghat át. A Fogalom esetében a legcélravezetőbb elemzés nyilván az lenne, amely az egyes verseket egyetlen egész részeiként kezelné, egyetlen épülő kötet állomásaiként.

Másfelől azonban, fogást találni ezen a felületen (a versek anyagán), ami körül a közelítés módja úgymond megszülethet, felettébb problémás kísérlet. Hiszen mi másra irányulhat ez a rendszerező igény, mint a versek által kijelölt, főbb poétikai irányok számbavételére. A Fogalom kompozíciós hálója azonban a zártság terminusaival a legjobban leírható, s ezek újra és újra ellene mennek a kirekesztő szelekciónak (ahogy egyes elemek előnyben részesülnek másokkal szemben), a szövegközti kapcsolatok továbbiakat generálnak. Vagyis olyan területen, ahol a kötet mozog, minden az elemzésbe olvasztható. Ezért fogalomról fogalomra haladunk majd.

A továbbiakban a Fogalom kötet kapcsán a Pollágh-líra két markáns törekvésével foglalkozunk. Alapállításunk lesz, hogy a Fogalom gondolati tere önmagát számolja fel, abban az értelemben, ahogy egy kijelentés képes önmagával harcba szállni és semmisíteni a benne foglalt igazságot. Egyrészt a nyelvfilozófiai alapok szembetűnő fontossága látszik megfelelő kiindulópontnak, másrészt a fentebb mondottakkal összhangban az a teoretikusság, amely mögött egy sajátos testkultusz bontakozik ki, átértelmezve ezzel azt a primer olvasatot, miszerint a Fogalom Új mondattana (1. ciklus) vagy Fázós nyelve (2. ciklus) pusztán a kézenfekvőnek tűnő nyelvfilozófiai, elméleti horizonton válik megragadhatóvá. Annyi mindenesetre biztos: a Fogalom nehezen adja meg magát, s Pollágh egy szövegére hajazva elmondható: ezt a kötetet te is megnyalnád, de ez a kötet nem tegez (Fogyatékkal élő épület).

Hogy a Fogalom nyelvfelfogása honnan indul, jól szemlélteti két idézet az első ciklusból: „A tárgyak régi tövét / az örök tőt kerestem.” (A fóbiát ki hordta fel?) és: „Külön a kéj – / és külön a szó töve.” (Pokol). Az első esetben a megnevezés problematikája a költői beszéd alapjává lesz s egyben imperatívusszá (különösen, ha az egész szöveget nézzük) egy nyelvtudatos, önmaga esetlegességét feldolgozó attitűdre nézve. A másodikban annak a közel sem egyértelmű belátása áll, hogy a nyelvi létezés tragikusan kinnreked az érzékek játszóterén, s a szétszakítottság (eszünkbe idézve Sartre pokolmeghatározását) a Másikkal szemben is fennáll. Fontos megjegyezni, hogy a második idézet, nyelv és érzék szétválasztása a kötet gondolati magját alkotja, felülbírálása és avval vitázó attitűdje adja a későbbi versek többrétegűségét.

De ne feledjük, egyetlen műről van szó. Pollágh nyelvideája félúton van a lélek bírhatatlan dadogása és a dolgoknak nevet adó kikezdhetetlen fegyelem között. Ez nem a hétköznapok nyelve, sokkal inkább a megértés és az értve levés ritka pillanataié. Ez a nyelv veszélyes, amennyiben mélyre lát, de feloldozó is, hiszen a létezés alaptapasztalataival határos. „… és ez a nyelv gyors, / a tő és a rag hideg: / töri a jeget, / a bábel óta hízó jeget; / és isten végre / nem külön fázik” (Fázós nyelv). Ennek a nyelvnek a kapuján kopogtat a Pollágh-vers, de nem a kapunyitás, sokkal inkább az egyébként legyőzhetetlen akadály értelmező fenntartása vezeti. Ekképpen valóban elméleti versek ezek, közös jellemzőjük a fokozott reflektáltság a nyelvi folyamatokra, s mivel költészetről van szó, a vers előtti formálódásra is.

A Fogalom esetében a szenvtelen megjelölés nem az érzelmi viszonyra vagy a távolságtartásra vonatkozik, hanem arra a sajátos dikcióra, amely a tárgyához kötődő előzetes tapasztalatainkra épít. A fogalmi beszéd pedig perben áll a hagyományosan vett költészeti közbeszéd alapszókincsével. De nézzünk példákat: „A nyelvtannak a test csak toldalék, / fájdalom-toldalék” (Kórházban más a nyelvtan), „Ez a hely / kiáll –, / külön fázzon inkább” (Tejfog) és végül: „föléli a papírt, / a cukortól (talán) intakt papírt” (Függő cukor 2.).

Ezekben a szövegekben a fogalom mint a képi gondolkodástól hagyományosan/eredendően idegen emelődik be a költői szférába, hogy vizuális kiaknázatlansága révén képes legyen egy újfajta komplexitás létrehozására. Fogalom ebben a nyelvben mindaz, ami elüt, ami valamiképpen kívül áll s az idegenséget, a távolságot erősíti az egyes részek között. Ilyennek a fogalom, a tény, az etika, a nyelvtan szavak. Tudjuk, mennyire veszélyes játék ez: a képlékenység (a fogalmi nyelv használata a lírában) a versváz széttöredezéséhez vezethet, a jelentésvariációk eláraszthatják a verset elsodorva annak szilárdnak hitt elemeit is. A közeg, amiben a fogalom megél, a versszálak radikális összehúzásával születhet meg, keskeny vágányra terelt asszociációhalmozással. A Pollágh-vers többek közt ennek a következetes megvalósítása.

Maga a mondat lesz a nyelvhasználat reprezentatív megvalósulása. A mondat, mint a fentebb tárgyalt fogalom, visszatérő talány, fizikai tény. Amin belül formára lel a legkülönfélébb alakzat is, s a mondat mondja ki, jegyzi le, gyűjti össze ezeket. A mondat nem a nyelvtané, magát a nyelvet jelenti. A mondat írja a verset. Ő az egyedüli létező, „csak a mondat történik” (A mondat), viszonylatában lesznek láthatóak az erőviszonyok. Ilyenek az alapok, Pollágh költészetében a mondat felügyel a létre, szavatolja annak jelentésességét, itt a mondat/ő derék indián. Ő látja egészben azt, ami nincs úgy, s teszi a nyelv által azzá, ami lehetőségként már benne foglaltatik. Helyet foglal a versben. Magánmitológia része, maga is mítosz (vö. Fázós nyelv ciklus).

Az olyan szavak használata, mint a mondat, az etika, a fogalom vagy az igeidő felülíródik, s a kontextusváltás révén, ahogy új környezetbe kerülnek, más fényben látszanak a természetes nyelvi alapok is. Az irodalmiság persze mindig ebből a másként-használatból táplálkozik, a Fogalom esetében azonban a nyelv szokatlanul széles spektruma van mozgásba hozva, pontosabban: úgymond a szokott halmazon kívüli elemek mozognak.

A megszelídített fogalmiság közegében mind látványosabban épül egy, az elöljáróban már jelzett, másfajta nyelv, amelyet kivételes szomatikus érzékenység jellemez. Bábel tornyához mint a nyelvi különállás („bábel óta hízó jég” – Fázós nyelv) jelképéhez egy másik, a test történetét elrendelő torony társul: a kórház. A kórház vet árnyékot a fogalmi térre, azt az egzisztenciális álláspontot hozza létre, amely nélkül a versek az aforizma vagy a bon mot súlytalanságát idéznék. Ekképp a Fogalom tétje korántsem pusztán nyelvi.

Wittgenstein írja: Ha egy oroszlán beszélni tudna, mi nem lennénk képesek őt megérteni. Így lennénk ezzel mi is, ha a Pollágh-vers faunája ténylegesen szóhoz jutna. De a textilmedve, az őz, a névtelen baba, a kórházlakók képtelenek a szóra. „Az őz foga / embernél szebbre fáj. / Az őz foga / a nyelvre fáj” (Kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?). A test és a nyelv, a hús és a szellem egybecsúszásának játéka; a nyelv hiánya ténylegesen fáj, az érzékelésben nincs különbség kimondott szó és tettlegesség között: a test tudásának nyelvi alapjai vannak, a nyelv viszont a testről való beszédben talál önmagára. „A nyelvtan: tudat alatt a daganat…” (Kórházban más a nyelvtan).

A Fogalom steril nyelvhasználata mögött a fogalmi költészet elitizmusát felülíró, alapvető emóciók sűrűsödnek. Az olvasatok azonban csak sorrendiségükben léteznek, a kötet egészét nézve a nyelvfilozófiai versek okozta elbizonytalanodás megkerülhetetlen, s az olvasói kérdés, hogy valóban líráról van-e szó, a későbbiekben ideális alapnak bizonyul egy sajátos személyesség felépítéséhez. A kétkedő olvasó ugyanis egy merőben más közegbe csöppen. A Fogalom egyértelműen számol ezzel. A kettősség persze mindvégig jelen van, csak az erőviszonyok rendeződnek át, a kötet korpuszát a főbb gondolati pontokon újra és újra megtámogatja ennek a poétikának erősen heideggeri alapvetése, miszerint a nyelv a lét egyfajta megértése, a testtel rokon, tragikus valami, amennyiben benne saját elhibázottságunkkal szembesülünk. Ilyeneket olvasunk, sorban: „s aki történik, az fáj / annak a fogalom fáj” (Mondatba jutni), „ám szépsége alatt / fogalom van – / s a fogalom fáj” (Tehetség 4.), „A nem-értést nem lehet / elfelejteni” (Auschwitz), „visszabecézni / fogalmat a fájdalomba” (Fogalmat a fájdalomba). A fájdalom mindaz, ami nem kispórolható, amivel számot vetni muszáj. A nyelvi közegben mindez a testtel analógként jelenik meg, a mondat itt éppúgy visszavonhatatlan, ahogy a fizikai fájdalmat nem lehet nem tudomásul venni. A Fogalom elméleti törekvéseit (vagyis azt, ami a versekben már alapként jelenik meg) valahogy úgy lehetne leírni, mint a nyelv test felöli rehabilitálására tett kíséletet.

A kórház a kötet utolsó ciklusában (Fogalom kórház [Új koffein]), mint a test háza tűnik fel. Ez nem Foucault kórháza, igaz, a test beteg, de a hely ismerős és otthonos, minden test sajátja. A fájdalomról mondottakkal összhangban a kórház az őszinteség közege, mikroszkóp alatt a fájdalom végképp nem hazudhat. Paradox módon a testi szépség is itt jut szóhoz, hasonlóan a kórházi környezethez a szép steril, dísztelen és kiúttalan. A kórházból szól a Fogalom legszemélyesebb verse: „Emlékszel? / Húszkilós tejtömb vagy: / szép, mint egy kórház” (Fogalom-kórház). A test esztétikája fontos szerepet kap a kórházi miliő megrajzolásában. A hely szelleme a tökéletes neutralitásé, a szín is csak elvonásában van jelen (fehér), s ehhez társul a test, amely egy külső, geometriai rend keretében leírható: „Minden ablak kocka, / és a kocka tökéletes. / Testből csináltak itt / üveget” (Kockánként beismert). Az ablak még nyitható, csukható, de a tükör nem, s a képmás látványa, amelyet létrehoz, valószínűleg a legnagyobb kihívás a Pollágh-vers beszélőjének. Az önazonosság, illetve magunk szemlélhetőségének kérdése elválaszthatatlan az önmagát a tükörképben elvesztő testtől. A látványban „én” vagyok az, aki „énként” megismert képességeimet a tükörképre ruházom. Az önismeret kudarcot vall, ahogy itt a tudatossággal számolni mosolyogtató. Most már pontosíthatunk: a kórház a Fogalomban a test territóriuma, efelé gravitál, általánosságban azonban azoknak a komplex viszonyoknak az összessége, amelyekkel a test megközelíthető. A saját test látványa (tükör) itt nyilván kiemelt fontosságú. Felismerem magamat a képben (tükör), formákat ismerek fel. Ez volna a test önértése? A kötet nagy kérdése erre az ellentmondásra utal, ahogy a képmásban elveszti magát a test: „De magad helyén milyen tárgy, / miféle maradék?”(Fogalom-kórház).

A Fogalom legnagyobb érdeme az a szigorúság, amivel egy szinte hermetikusan zárt kötet létrehozása egyedül lehetséges. A kötet olvasása bizonyos értelemben a rejtvényfejtéshez hasonlít, a motívumháló felfejtése többsíkú olvasást igényel. Újra-, keresztbe- és összeolvasást. A Fogalom kötetben felsejlő líra karakterét alapvetően ez az olvasásmód határozza meg és teszi egyénivé a kortárs költészetben: kompromisszummentes, amelynek egyik, itt nem tárgyalt, fő törekvése a nyelvi díszek leépítése, „a cukor visszavonása”. Másfelől viszont egy olyan gondolati költészetről ad számot, amelynek határai ugyanitt ki is jelölődnek, hiszen az olvasói reflexiók is a kötet kijelölte struktúrán belül nyerhetnek egyedül értelmet, önmagukba fordítva. A Fogalom Pollágh életművén belüli helye és jelentősége, éppen a tökéletesen elvarrt szálak miatt, azonban csak a későbbi művek fényében lesz megállapítható. A poétikai eszközök készek, a kérdés csupán az, melyeket viszi tovább, használ hangsúlyosabban. Elkerülhetetlennek látszik továbbá a szembenézés is a referenciák oly mértékű hiányával, ami a Fogalom esetében tudatos döntés volt. A kötet megjelenése óta publikált verseket szemügyre véve elmondható, hogy a test értése, mint a személyiség központi problémája, nem szűnt meg, sőt hangsúlyosabb lett. „Ablakban forró / tejszín a bőr: / a neon hűti, / és nincsen vége – / a hőcserének. / Ugye kockával test / helyet nem cserélhet?” (Öt neon, Holmi 2006/4), „Hagyta, hogy örülj, / míg letörte a vissza- / pillantódat, s már érzed: / van olyan szintű fájdalom, / amiért te is eladó vagy” (Vörösróka, Kilincs 2006/2). Örvendetesnek mondható ez a tendencia, Pollágh költészete ugyanis ebből merítheti azt az egzisztenciális súlyt, amely versei szenvtelen hangja mellé szinte nélkülözhetetlen. Fogódzó, amelyet ugyan nem könnyen, de mégis kézhez kapunk.