A merénylő monológja
Dosztojevszkij-Makai: A félkegyelmű
Hát nyilvánosságra került a szánalmas titok,
hogy – mint afféle forradalmár – gyűlölöm
magamat. Látom felbujtóim arcán a riadalmat,
s a verem, melyet én ástam magamnak, kéjes
nyújtózással megnyílik alattam. Illő hát rezzenetlen
hangon felolvasnom vörös viasszal s.k. lepecsételt
halálos ítéletemet. Hacsak meg nem áll az idő
közben. Bár lehet, hogy áll, csak kimozdítanom
nem megy, ahhoz már túl beteg vagyok. A köhögés-
és lázfátyolon át, hallom, jelentik: a húszkopejkás
ellenemre fordult, és a márványpadlón: „fej”
kopogta ki sorsomat ridegen. (Megfogadtam
volna, ha: fej, hogy olvasok?) (Mutatkozz be,
jövendő halott a napsugárban bokázó legapróbb
rovarnak, mert övék az ország s nem
tied. Övék a hatalom és a dicsőség.)
A herceg is, fékezhetetlen mozdulataival,
mit akar? Annyira szeretné önmagát, ahogyan
felebarátját, azaz engem? Ha fölkelt, és harsog
az égen a Nap, majd pontot teszek az életemre.
Nem kívánhatják mégsem, hogy a sötétben
puffantsam le magamat! – Ez azt gondolja,
nem kel fel, vagy mi? – vág közbe Ferdiscsenko.
És – hőség lesz megint egész nap – dörmögi
Ganya hanyagul. Én sóbálvánnyá meredve
hallgatom őket. (Nem tudják, hogyha
lezárom a szememet ők is kiradírozódnak?)
- Főbe lövi, vagy nem lövi főbe magát?-
türelmetlenkedik a társaság. De ujjam alatt
a závár üresen kattan. S a kárörvendő hangok,
az éhség gyötörte varjak elborítanak.