Hagyományrombolás – hagyományteremtés

(Bevezetés)

Jorge Luis Borges szövegei nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a korában teljes joggal felállított reyesi program végül elérje célját, nevezetesen, hogy a dél-amerikai irodalom igenis kánonképző erővel szolgálhasson az európai vagy más irodalmak mellett, illetve ezekkel szemben.[1] Az 1941-ben tartott előadás idején még valóban nem rendelkezett „spanyol-amerikai” író irodalmi Nobel-díjjal, ami bár rendkívül szubjektív döntéseken alapuló, valójában „szimbolikus” díj, mégis, a díjazottak regisztere nagymértékben befolyásolja a helyi, nemzetközi, és egyéb irodalmi kánonokat. Azóta öt irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták ezt a térséget: 1945-ben a chilei Mistral, 1967-ben a guatemalai Asturias, 1971-ben az ugyancsak chilei Neruda, 1982-ben a kolumbiai García Marquez, és legutoljára 1990-ben a mexikói Paz nyerte el a Svéd Királyi Akadémia nívós kitüntetését. Az argentin Borges hiánya joggal kelthet csodálkozást, bár kétségtelen, hogy a dél-amerikai mester és szövegei a legmagasabb irodalmi díj hiányában is bejárták és még mindig járják azokat az utakat, amiket díjazott (kor)társaik.

Borges jó értelemben vett tanulmányízű, tudálékoskodó – valójában besorolhatatlan – szövegeinek olvasása a legtöbb esetben a nyomozás aktusával egyenértékű. A szó szoros értelemben vett történet megbújik az utalások és szinte megfejthetetlen intertextualitások alkotta hálók mögött, ám a Borges-olvasó akkor jár el a leglojálisabban (a szöveggel szemben) és a legegyszerűbben (magával szemben), ha a felkínált csapdákba nem esik bele, illetve nem próbálja meg felnyitni azokat a bizonyos csapdákat. Akármilyen hihetetlen, Borgest ugyanúgy kell olvasni, mint egy átlagos regényt, és nem szabad belefolyni abba a nyomozásba, amit a szöveg töménytelen billegő helyzet és kérdés felállításával elméletileg megold. Az imént hálónak nevezett utalássorozat felfejtése ugyanakkor egyáltalán nem haszontalan, de meg kell, hogy előzzék ezt a folyamatot a trükkök és szemfényvesztések felett átsikló „naiv” olvasatok, hogy a szövegek ne fiktív nevekkel és tényekkel telezsúfolt tanulmányokként, hanem egy szerző sajátos irodalmi szövegeiként álljanak előttünk.

(Változatok a szakralitás ellenében)

Borges Három Júdás-változat című szövege már címéből kifolyólag „szentségtörés”, mivel a ’változat’ szó egy szent könyv, és az ebből táplálkozó tan szövegeit-retorikáját felülíró (vagy felülírni akaró) aktus nyoma. Az más kérdés, hogy a Borges által érintett témával kapcsolatos eddigi „újraírások” már többször is indulatos reakciókat váltottak ki az egyházi és irodalmi szakvéleményből: a D. H. Lawrence Egy ember, aki meghalt című kisregénye – amiben Jézus, feltámadása után egy Ízisz-papnővel szerelmeskedik – keltette ellenérzést felülmúlta a Kazantzakisz Krisztus utolsó megkísértése című regénye nyomán keletkezett felháborodás. A regényben – amit egyébként Martin Scorsese hasonló botrányokat kavaró filmben dolgozott fel, és aminek témáját „másolta” Ördögh Szilveszter a Koponyák hegyén című alkotásában – Júdás némiképpen „pozitívabb” alakként tűnik fel, mivel árulása egyfajta Krisztus és őközötte megkötött egyezség értelmében történt.

A plagizálás és átírás tehát a Biblia, illetve az Újszövetség esetében a szent hagyományon ejtett csorbaként releváns: minden olyan művészeti alkotás, ami akármilyen formában is eltér ettől a bizonyos hagyománytól, rögtön szembekerül az egyházi kánonnal, viszont – éppen ebből kifolyólag – más kánonok nyomban „befogadják”. Ez az út várt, vár vagy fog várni Borges szövegére, ahol viszont némileg tompítólag hat, hogy a Júdás-változatokat kiötlő főszereplő, Nils Runeberg és története a szöveg és a narráció stílusából (szaknyelviség, illetve eltávolítás/közvetettség) kifolyólag önnön fikcionalitását nagymértékben hangsúlyozza.

Az Újszövetségben található árulástörténet ellenében – a szöveg címében foglaltak szerint – három változat fogalmazódik meg, az igazság azonban az, hogy ennél sokkal több változattal találkozunk. A három változat Runeberg három elképzelése, ezek viszont több ideát fognak össze. „Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait (kiemelések tőlem – W. A.)”[2] – szól a narrátor, ám ezek szerint a végkövetkeztetések előtti bizonyítékok valójában azok a szövegrészletek, intertextuális nyomok és/vagy hamisítványok, amik a runebergi ideákat közrefogják. Ennek nyomán lehet – alapvetően – három retorikai alapú szövegegységről beszélni, a továbbiakban ezeket pontról pontra vizsgálom meg.

(Krisztus és Júdás)

1904-ben jelent meg Runeberg első Júdás-változata. Mottóként választott kiindulópontja De Quincey, aki egyik könyvének Iskarióti Júdás című fejezetében egy német gondolkodó után egy történelmi megoldással áll elő: Júdás az árulással felkelést akart kirobbantani, alapul véve, hogy Jézus isteni volta kinyilváníttatik. Runeberg szerint „előre elrendelt cselekedetről” van szó – Jézus születésével az Ige „dimenziót váltott”, de ezzel kikerült alapvető közegéből, expressis verbis degradálódott. Az áldozat, a földi ellenpont, Júdás volt az, aki így kiegyenlítette a képzeletbeli mérleget, és tettével áldozatot hozott: Jézus „felemelkedésével” szemben neki a „Megvetést” kellett kivívnia. Krisztust és Júdást Runeberg egymás megfelelőiként, kölcsönös kiegészítőiként vizsgálta, erről tanúskodik a tanulmánya címében található ’és’ (vagy az eredeti ’och’). Érdekes, hogy az első változat bemutatásakor – Runeberg nyomán vagy tőle eltérően (?) – a narrátor nem idéz bibliai helyeket, így ez a retorika – az olvasó számára mindenképpen – szegényesnek bizonyul.

A teológiai ellenérvek érthetőek voltak – Runeberg elmélete:

1. ellentmond annak, hogy Krisztus személyében emberi és isteni természet egységet alkot (hiposztatikus egység),

2. hasonlít a gnosztikusok (doketisták) kataton dualista axiómájára (Isten és az anyag kettőssége),

3. megnehezíti, hogy elhiggyük „A sátán hatalmába kerítette az iskarióti Júdást, a tizenkettő közül az egyiket”[3].

(A Krisztus és Júdás átdolgozott változata)

Runeberg a narrátor szerint „módosított” tanain, ám ez a „módosítás” egyfajta visszalépést jelentett, ha arra gondolunk, hogy míg az első könyvben De Quinceyre hivatkozott, aki szerint a Júdással kapcsolatos hagyomány hamis, addig a második könyvben sorra hozza a Júdással kapcsolatos evangéliumi helyeket.[4] Teológiai érvek helyett ezúttal erkölcstani szempontból hozza végkövetkeztetését: Júdás lelki aszkézise vezetett az áruláshoz, mivel „méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen”. A szövegben nem találhatók az ezzel a gondolatmenettel kapcsolatos ellenérzések, bár az okfejtés itt retorikailag jobban felépítettnek tűnik.

(Az eltitkolt Megváltó)

Az 1909-ben megjelent főmű egy János evangéliumbeli mottóval indul, melynek alanya (ő) az Ige, ami viszont Istennel azonos (János 1,1). A mottó ez esetben zavarólag hat, mivel Runeberg könyvének címe alapján az „ő” elméletileg Jézussal azonosítható. Ha az aktuális és a hagyományos jelentést összevetjük, paradoxonnal találkozunk: Jézus, az Ige és Isten nem lehet egy entitás. Runeberg szerint Isten Júdás képében váltotta meg az emberiséget, holott a „sorsok akármelyikét választhatta volna”, még Jézusét is. Runeberg igazát a Borges-szöveg alapján a főmű utóélete bizonyította: Isten „szörnyű titka” nem szabadott, hogy kifejtse hatását a földön.

(Szövegek kavalkádja)

A Három Júdás-változat mindentudó narrátora Runeberg szövegeiről beszél, de ezeknek csak rövid kivonatát, következtetéseit és utóéletüket tárja elénk. A Runeberg-szövegek így csak egy mélyebb szövegdimenzióban állnak egymással és a Bibliával intratextuális, illetve intertextuális viszonyban. Mind a négy szöveg egymással ellentétes kapcsolatban áll, egymást plagizálják, utánozzák és írják felül. A felszíni szövegdimenzióban (a tulajdonképpeni szövegben) a narrátorféle Runeberg-értelmezések alkotta (szövegháló) szintén ellentétben áll a biblikus hagyománnyal. Ez a kettős szerkezet egy már korábban idézett rész folytatásával kaphat végső megerősítést: „Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a ’bizonyítást’. Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése.”[5] Míg ez első olvasatban a sűrítve előadott Runeberg-korpuszra vonatkozott, a tudósító narrátorra is ugyanúgy igaz. A narrátor ugyanolyan szerepben tünteti fel magát, mint a svéd tudós.

A Biblia (a hagyomány), és a Borges-szöveg viszonyát a következőképpen lehet meghatározni. Alapvető ellentétben áll a Három Júdás-változat a Bibliával, mivel a benne foglaltak (illetve az eredeti, nem idézett, csak kivonatolt szövegek) is ellenkeznek a hagyománnyal. Ugyanakkor az eredeti Runeberg-szövegek, a Runeberg-kivonatok, illetve a két „halmaz” is ellentmond egymásnak. A elkülönböztetett tudósításból származó eltéréseket maga a Borges-szöveg oldja fel azzal, hogy egy cím alatt, egy szövegegységbe foglalva szerepelteti őket – a bibliai hagyománynak ellentmondó – irodalmi hagyományban. A Biblia szakrális voltából kifolyólag nem jelenhet meg önálló halmazként az elbeszélésben, így viszont kettős (valójában hármas) viszonyítási pontként szolgál: egyrészt a fikció, másrészt a fikció fikciójának (harmadrészt a fikció fikciója alapjául szolgáló „eredeti” szövegkorpusz) bináris oppozíciója. Ebben a szerepében a Szent Könyv ingázik a szövegtér és szövegen kívüli tér között az olvasás és a szöveg további hagyományozódásának függvényében.

(Szerepek kavalkádja)

A szerepek felfejtésekor figyelni kell arra a Borgesnél szinte általános momentumra, hogy a szerző gyakran szerepelteti önnön alteregóját szövegeiben, ezáltal neve (a kötet címoldalán található előfordulást is számítva) megsokszorozódik. Az üzenet–szöveg–kötet útvonal ugyanakkor kísértetiesen emlékeztet a Biblia keletkezésére, ahol az első szintként kezelhető isteni üzeneteket második lépésben interpretálták és lejegyezték a próféták, és ezeket a „jegyzeteket” harmadik állomásként a kanonizáció aktusakor szerkesztették össze ’Bibliává’. A „legbelső halmaz” Runeberg üzenete (a három kötet három eltérő mondanivalója alapján három pontban), és ahogy erre a Borges-szöveg rájátszik, a svéd tudós élete végén Júdás szerepébe képzelte magát, mivel elárulta a nagy titkot. Ugyanebbe a köntösbe bújik bele a névtelen narrátor, aki számunkra tolmácsolja a titkot, és közvetetten ő tárja föl az üzenetet és jelentését. Az interpretáció (el)olvashatóságáért azonban az a – kötet címlapján is helyet kapó – szerző felel, aki az „apokrif” szöveget kötetbe, könyvbe rendezte, és ő a Júdás-Runeberggel és Júdás-narrátorral „kollaboráló” Júdás-Borges.

A szerepek ugyanakkor egymásba folynak és tükröződnek, ahogy az több Borges-novella esetében megfigyelhető. Ha a bibliai és az aktuális dimenziót egybevetjük, látható, hogy az eredetileg isteni üzenetet „isteni” hatalommal felruházott próféták tolmácsolták, majd ezt egyházi személyek szerkesztették össze. A Három Júdás-változat üzenetének „feladója”, interpretálója és szerkesztője azonban egyaránt olyan személyek, akik közelebb állnak egyfajta „sötét oldalhoz”, nem is elsősorban személyiségük, hanem „hagyományromboló” aktusaik következtében.

Az, hogy így Isten személye Júdáséval folyik össze, a harmadik Runeberg-végkövetkeztetés szempontjából nem a véletlen, hanem a Borges-szöveg által generált játék végeredménye. A Den hemlige Frälsarenben írottak szerint: „Isten hús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. (…) a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.”[6] Ugyanez igaz Runebergre és a narrátorra is, sőt ezekhez az azonosításokhoz maga a szöveg is fogódzót nyújt: „Hogy (Jézus) megváltson bennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna”[7], illetve ehhez hozzávéve a harmadik lábjegyzet egy részét: „ami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban.”[8] A címben foglalt három Júdás-változat így valójában háromszor három Júdás-változat, hiszen Runeberg szövegei (együttesen egy szövegkorpusz, egy változat) és Runeberg a narrátor által tolmácsolt három szövege (ami önmagában szintén egy szöveg, egy önálló változat) mellé adódik a végeredmény, a kötetbe rendezett, bizonyos hagyományokkal szembehelyezkedő (és helyezhető) Három Júdás-változat.

(A bevezetés visszaolvasása)

A Júdás-párhuzam visszaolvasva ad értelmet a Borges-szöveg homályos bevezetésének. Runeberg egy másik életében „a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna (…) Dante talán tüzes sírba fektetné (…), a jelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őrizné beszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna…”[9] Mindezek a lehetséges szerepek persze ugyanakkora eséllyel teljesedhettek be a régmúltban, mint amennyire hihetetlennek hangzanak, gondoljunk csak a történelemmel kapcsolatos „szkeptikus” vélekedésére. Ennek köszönhető, hogy a Borges-szövegek fiktív horizontja csupán egy másfajta hagyományőrzés, a történelmi tudat szempontjából válik fiktívvé – az a tény ugyanakkor, hogy az argentin szerző fura elbeszéléseinek egyes tényei sok esetben ellentmondanak a történelemnek, még nem vezet egyenesen a fikcióhoz.

Az, hogy az elbeszélést fiktív vagy (kvázi-)valóságos szövegnek tekintjük, nem számít abban az értelemben, hogy hagyományteremtő szövegről beszélhessünk. Csupán az a tény, hogy Runeberg gondolatai ellentmondanak egyfajta hagyománynak, nem teszi a Három Júdás-változatot hagyományromboló textussá. Szövegünk egyrészt beleilleszkedik a bibliai hagyománnyal szembeni szövegek alkotta alkánonba, de a szöveg stílusából adódóan ki is emelkedik ebből. A stílus egyfelől segítségül hív más szövegeket, például magát a Bibliát – ez a gesztus a szöveg retorikai horizontján a meggyőzés szempontjából fontos, másfelől arra szolgál, hogy elhitesse az olvasóval, valós tényeken alapuló történetet, szakcikket olvas. A tömörség, a tények hihetetlen összesűrítése, valamint a „tudálékoskodó” lábjegyzetek billegést támasztanak, a szöveg egyszerre mutat rá önnön fikcionalitására, de valóságosságára egyaránt. Runeberg tételei közvetett formában olvashatók, ez a narratív eltávolítás már a fiktív horizontot erősíti. Ezenkívül a kerettörténet, azaz a Runeberg munkásságára és életére vonatkozó információhalmaz az esetlegesség terhét viseli magán – a szöveg eljátszik a tulajdonképpeni főhőssel, alakját egy olyan metahorizontba helyezi, aminek eseményei nem írhatók át a történetírás módszereivel a jól ismert „történelembe”. Runeberg alakja elmosódik, tételei pedig a narrátor interpretációjában elevenednek meg a lapon.

A szöveg első látásra így hagyományromboló (helyesebben egy szent hagyománnyal szemben íródott szöveg), de hagyományépítő, hiszen az antitéziseket egy valóságosként aposztrofált figura élete narratívájának állomásaiként ábrázolja.

(Félre-fordítás?)

Külön tanulmány témája lehetne a Borges-szövegek fordítása, illetve ennek nehézsége és lehetetlensége. A Három Júdás-változat fordításában mindenképpen könnyítő tényezőként játszik szerepet, hogy legalább egyes szöveghelyek átültetésével nem kell annyit foglalkoznia a fordítónak – ezek a bibliai helyek. Enyhe iróniával szolgál, hogy egy „apokrif” szöveg különböző nyelveken szóló változatainak közös helye maga az ellenpont, a Biblia, de éppen ezért az iróniát a szöveg retorikai olvasatával lehet visszafordítani: Runeberg olyan szakember volt, aki furcsa gondolatainak bizonyításához a hagyomány alapjául szolgáló szent könyvet forgatta leggyakrabban. Az elbeszélés fordítása így – a Borges-szövegekhez képest – nem jelent nehézséget a hozzáértőnek, ám így is marad egy olyan üres hely, amit a spanyol és magyar nyelv alapvető különbségeiből kifolyólag nehéz betölteni.

Valójában a magyar cím, a Három Júdás-változat is okot adhat a mellérendelő szószerkezet két lehetséges értelmezésére – egyrészt az eredetviszonyra (Három változat Júdásról), másrészt a birtokviszonyra (Júdás három változata) –, de ezt a kétértelműséget látszólag feloldja az eredeti cím, illetve annak angol fordítása. A Tres versiones de Judas, illetve Three Versions of Judas címekben Júdás és a ’verzió’ viszonyát egyaránt olyan szó jelzi (az of és a de), amiről elsősorban a birtokviszony implikálódik, bár szótári jelentésében mindkét lexéma rendelkezik eredethatározói mellékjelentéssel. Ezzel viszont a cím mintha arra utalna, hogy a szövegben olvasható tételeket Júdás tételeiként értelmezzük. Az alapvető, a szöveg pretextusául szolgáló cím így azt a prekoncepciót eredményezheti, hogy Runeberget valóban Júdás XX. századi küldötteként, alteregójaként vegyük figyelembe, így Nils Runeberg neve valójában csak egy maszk, és tételeit a Jó és a Rossz örök harca során megnyilvánuló támadásoknak vehetjük. Ezen a ponton érdemes újból megvizsgálni a három tételt, és az abban vázolt „erővonalakat”, amik így a korábban kerettörténetnek nevezett Runeberg-életutat is más megvilágításba helyezik.

Az első okfejtést visszaolvasva („Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét”)[10] Runeberg tette, miszerint felfedi a szörnyű igazságot, eleve elrendeltté válik.[11] Ahogy az Ige testet öltött Jézus megszületésével, úgy az Ige egyik interpretálójaként Runebergnek a „legaljasabb bűnt”, az árulást kellett elkövetnie, hogy igazodjon az Ige „dimenzióváltásához”. A szöveg visszaigazolja Runeberg-Júdás első tételét, hiszen a bevezetőben egy másik idősík a „főszereplőt” Dante poklába helyezi.[12] A második tétel szerint Júdás a legmélyebb aszkézist választotta, hogy ezzel Istent dicsőítse, és „a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága”[13]. Ez a tétel az árulás konkrét körülményeiről szól, és nem „meglepő”, hogy a történet végén Runeberg is hangosan könyörgött, hogy „osztozhasson a poklon a Megváltóval”.[14] Runeberg harmadik tétele tartalmazza a szörnyű végkövetkeztetést: hogy Isten megváltsa az emberiséget, Júdás lett. A tétel igazolása és a szöveg visszaigazolása a tulajdonképpeni történet befejezése. A narrátor sorra hozza a példákat, hogy ki és hogyan bűnhődött azért, mert megtudta az Egyetlen Igazságot. A szemüket elfordító és megvakuló próféták, a szörnyű halált halt kalandorok és varázslók sorába helyezkedik Runeberg, aki „elárulta Isten rettenetes nevét”.[15] A felsorolt „mártírok” közül egyikük sem tudta visszaadni a látványt, csupán Runeberg, ennek viszont csak egyetlen oka lehetett: Júdás-Runeberg maga volt Isten, így valójában saját magát árulta el. Arról se feledkezzünk meg, hogy Runeberg – tetézve addigi „bűneit” – a leleplezést Az eltitkolt Megváltó című könyvben adta az olvasók tudtára, így a megváltás aktusának összemosásával egy entitásban egyesítette Istent, Jézust és Júdást.

(Lezárás)

Mindezekkel együtt – és itt elismerem, hogy a Borges-olvasás bevezetőben leírt „szabályának” mondok ellent – a végső következtetés kivédi azokat az ellenérveket is, amiket a „hozzáértők” Runeberg első tétele után hoztak. Azzal, hogy Isten, Jézus és Júdás egy alakká formálódik, Istenben megnyilvánul a hiposztatikus egység, nincs szó semmilyen gnosztikus dialektikáról, és a Lukács 22,3 szöveghely sem korcsul.

Ez azonban nem lehet végső magyarázat. A Három Júdás-változat annyiban mindenképpen tipikus Borges-szöveg, hogy száz olvasó száz jelentést és magyarázatot tulajdonít neki. Rombolja a hagyományt, hiszen a benne olvasható tételekért a szerzőt minimum eretneknek tekintették volna a korábbi századokban, de új hagyományt is nyit, hiszen nem in medias res kezd „ellentmondani” a biblikus témá(k)nak, mint sok más szöveg, hanem egy önálló narratívát alkot egy XX. századi Júdásról, akinek az okozta vesztét, hogy rombolni akart a sziklaszilárd közvélekedésen.

[1] Alfonso REYES: Amerikai capriccio. Budapest, 2001. 165; 173–174. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/lk.htm.

[2] Jorge Luis BORGES: Három Júdás-változat. In: uő: Válogatott művek I. (A halál és az iránytű). Budapest, 1999. 150.

[3] Katolikus Biblia (http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/katbibl/html/lk.htm).

[4] „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! / A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” (Máté 10,7–8), „Összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik a gonosz lelkek fölött és a betegségek gyógyítására.” (Lukács 9,1), „De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak.” (János 12,6)

[5] BORGES, 150.

[6] BORGES, 155.

[7] Uo.

[8] BORGES, 154.

[9] BORGES, 149.

[10] BORGES, 151.

[11] Vö. uo.

[12] „Az Ige halandóvá süllyedt, így Júdás (…) az örök tűzre kerülhet”, illetve „(Runeberget) Dante talán tüzes sírba fektetné…” (BORGES, 151.; 149.).

[13] BORGES, 153.

[14] BORGES, 156.

[15] Uo.