Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. május – Borges / Idegváros és üvegkoporsó

Idegváros és üvegkoporsó

Bajtai András: Az átlátszó város. Parnasszus Könyvek, Új vizeken sorozat, Budapest, 2006

„Nem volt fedél a fejem fölött, nem volt mivel betakaróznom, a ruha egyben azt jelentette volna, hogy lemondok minden előnyről, és különös és félelmetes jelenséggé teszem magam. Azonkívül koplaltam is; mert ha eszem, vagyis meg nem emésztett étellel tömöm meg bendőmet, ugyancsak fura módon, de megint csak láthatóvá teszem magam.”

H. G. Wells: A láthatatlan ember

                   

A falak nélküli város a társadalmi közvetlenség tizennyolcadik századi utópiája, egy tökéletes polisz, ahol a magánszféra terei feloldódnak a közösségi lét tiszta kollektivitásában. Nincsen intimitás, mert nem kell és nem lehet semmit rejtegetni. A testnek és a tudatnak nincs éjszakai oldala, mert az értelem fénye „átvilágít” mindent és klinikai tisztaságúra racionalizálja az egyént. A felvilágosodás eszményével szemben a modern nagyváros teoretikusai a transzparencia irracionális elszabadulásáról beszélnek: mindent látni, de semmit se érteni.

Bajtai András első kötetének átlátszó városa is ilyen. Az egyén nem képes kontrolálni vagy megszerkeszteni az áramló képek tömegét, a szemhéj nélküli tekintet állandóan működik, mert a látvány erősebb és erőszakosabb nála: „Vagy megvakulok, vagy meglátom, amit / egyáltalán nem kéne” (Kifordított álmok). A fiatal lírikus kötetét azonban nem érdemes a nagyváros motívuma mentén leegyszerűsíteni vagy konkretizálni, hiszen nem egy Budapestet újrapoétizáló, a főváros „foglalt neveit” felnyitni igyekvő munkáról van szó. A kötet címében szereplő „átlátszó város” egy fiktív tér, sőt egy megsemmisülő város, ami transzparens és anyagtalan.

A rövid, négy ciklusból (Legőszintébb mozdulataim, Aminek nevet adtam, Rendellenes éjszaka, Vetkőzni legalább) álló kötet az irónia és a nyelvkritika divatos formáitól távolságot tartva az intim, személyes megszólalás terepét próbálja megteremteni. A groteszk képalkotás karneváli hangulata néhol Gál Ferenc költészetére emlékeztet, akinek Az átlátszó város tematikájában és módszertanában is sokat köszönhet. A szövegek metaforikus szétkomponáltsága, ami alapvetően nem fogalmi, hanem érzéki zavart kelt, és az álom jelölője köré rendeződő szituációk sora Bajtai és Gál költészetének közös jellemzője, de a fiatal lírikus hangja ennek ellenére teljesen szuverén marad, s épp ez a következetesség – ami legfeljebb magához képest sérül a kötet gyengébb darabjaiban – Az átlátszó város legnagyobb erénye.

Dunajcsik Mátyás A haldokló város ügynöke (Árgus 2006­/8) című kritikájában Bajtai beszélőjét Walter Benjamin Baudelaire-elemzései nyomán a flâneur (kószáló) örököseként írja le: „A flâneur az a látszólag céltalanul, szórakozottan sétáló figura, akit nagyvárosi tájak szüntelen mozgalmassága, a metropolisz által rázúdított képek, jelenetek, jelenségek kaotikus áradata önmagában és önmagáért nyűgöz le. A tisztességes városiakkal ellentétben, akik fejüket leszegve törtetnek előre ebben a forgatagban a maguk dolga után, a tömegközlekedési eszközökön mindenáron kerülve a szemkontaktust, az utcán pedig a házak homlokzatának szintén lenyűgöző látványát, ő az, aki nyitott szemmel jár mindenütt, és így az egyetlen, aki valóban ismeri a várost, amelyben él: mégis örökre észrevétlen marad, hiszen közege nem más, mint az arctalan, folytonos mozgásban és változásban lévő urbánus tömeg.”

A kószáló, aki inkognitóját megőrizve élvezettel merül el saját közegében, felette áll környezetének és birtokolja azt, tekintete hedonista tekintet, mely esztétikailag teszi magáévá és rendszerezi a várost. Arisztokratikus és kivételezett kívülálló: a tárgyi valóság heterogenitását az esztétikum önelvű formaeszménye alakítja számára felismerhető mintákba. Mindent lát, s élvezettel válogat a tetszetősen bizarr, értelem nélküli képekből. Bajtai beszélője viszont nemcsak hangulatában, hanem működésében is ambivalensebb, idegesebb figura. Számára a mindenkori – mesterséges vagy természeti – táj csak szorongva dekódolható, mindig van valami, ami kínzó hiányként „görbíti”, deformálja a szöveg terét. A beszélő regisztrálja az ismeretlen működést, de ki van neki szolgáltatva, passzívan „elszenvedi” a titkot: „Gyógyítani jöttem, de a titkot, / akár a szerelmet, még nem merik rám bízni. / Nem baj. Tudom, hogy most történik meg.” (A küldetés lehetetlensége) Az esztétizálás ebben a költészetben nem tisztító, konstruktív erő, hanem félmegoldás és legtöbbször pótcselekvés, a hiány el nem ismerésének tünete, amikor a beszélő saját integritásának megőrzése érdekében lírai panelek halmozásába kezd: „Ha ablakomon besüt a nap, arcomat / elfordítom, ha esni kezd, tenyerembe / gyűjtöm a lassan hulló, szürke vizet, / hogy később megitassam beteg / madaraidat.” (Tenyerembe gyűjtöm) A kószáló típusával szemben Bajtai beszélőjét elfoglalja, birtokba veszi a környezete, benne ragad inkognitójában és törlődik. Ez az a központi titok, a szöveget alapító seb, ami a Hang idegi feszültségének forrása. A tér irányíthatatlan transzparenciája a beszélő transzparenciájához vezet, fiktív testére közvetlenül íródnak rá a képek, s így a szemlélt látvány üres, üvegszerű hordozójává válik. Tevékenysége nem alkotó mimézis, hanem egzisztenciális mimikri.

Az én disszociációjának ezt a – az áttetsző kívülállás metaforáiban megnyilatkozó – folyamatát az otthontalanság és kirekesztettség érzelemvilága jellemzi: „Hiszen nem maradt más választásom, egy lyukas / konténer lakója lettem én is, amibe, akár egy koszos / és szűk szemétledobóba, folyton belebámulnak.” (Kifordított álmok), „Nem akartam és mégis. Most / írhatok a városról, ahol mindenki / tudja, mennyire fáj az ajtóknak, ha / nyitva felejtik őket.” (Nem ígérhetem) Az Én „nyitva felejtett” kontúrjain keresztülnéz az idegen tekintet, de az önmagát ellenőrző pillantás is csupán a „külsővel” találkozik, mert az üvegszerűség tapasztalata a belső és a külső orientáló fogalmait érvényteleníti el. Ebből a szempontból válik különösen megvilágítóvá a „kifordított álmok” kifejezés, mely egyrészt a psziché elidegenülő megtestesülését, másrészt a külső tartalmak álomszerű elhalványodását jelöli. A „kifordítás” gesztusával eredetükben elbizonytalanított látványok egy közös, látomásosként is leírható, pszichofizikai mezőben találkoznak össze, ami sajátos működésében az expresszionista „kifejezés” (Ausdruck) poétikáját idézi meg. Viszont a „kiforduló kifejezés” által az önkifejezés hagyományos logikája a fentiek értelmében fel is számolódik, mert az „áttétel” semmit sem hagy maga mögött, önmagából tolja ki a belsőt, és nem reprezentálja azt.

A képekkel „kitömött” beszélő paradox láthatatlansága és a kötet szövegeinek vallomásos karaktere között tehát egy alapvető ellentmondás feszül, de ez a feszültség a versek központi mozgatójává lép elő, s bizonyos szempontból Bajtai kötetének specifikuma is ennek a mozgásnak a fényében válik értékelhetővé. A beszélő egyes szövegekben próbálja elfedni saját disszociációját, és egy látszólag egységes lírai Én teremtésével garantálja a versmondatok szintaktikai és retorikus egységét. Ez a szimulált alany csupán grammatikai tényező, és feladata a gondosan megszerkesztett, gyakran parodisztikus módon „túlnövesztett” mondatszelvények egyeztetése, nyelvi kifésülése. A sokszor strófányi terjedelmű mondatok, melyek a retorikusan érvelő megszólalást és a grammatikai kauzalitást imitálják, poétikai erejüket történetesen épp abból nyerik, hogy destabilizálják ezt a szintaktikai tisztaságért és kauzalitásért felelős alanyt. Bajtai kígyózó mondatai elbonyolítják az értelmi összefüggést, és már-már önálló életet élő hasonlatai megtörik a Hang látszólagos érvelését, aki végül felszívódik a vizualitásban, hiszen „elfelejtette”, amit mondani akart, de hát épp ezt akarta mondani: „Így vagy úgy, de elölről kell kezdeni mindent, / titoktalan, ahogyan hosszú séta után két eltévedt / kéz talál egymásra, megszemélyesíteni ezt azt / a sötétben, ujjak nélkül kicsavarni egy villanykörtét, / ráharapni egy pórázra, esernyőt tartani egy mászóka / fölé és futni hagyni tenyeremet a szőnyegen, / függönyön, végül nem venni levegőt, amikor / az erdőből kimerészkednek a balták és favágóik.” (Miután megjöttél) Az idézetben különösen látványos, ahogy a meghatározatlanságok beékelődnek a mondatba, melynek grammatikai záródását az enjambement-ok is késleltetik. Az újrakezdés feladata az „ahogyan” által bevezetett, a cselekvés különböző módjait tematizáló képek sorozatában válik láthatatlanná, hiszen a harmadik sortól kezdve a tagmondatok logikai viszonya felborul, és csupán az egyes, plasztikus jelenetek lebegése észlelhető. Ebben a lebegésben a beszélő grammatikai körvonalait feltöri a metaforikus ráíródás, fiktív testét birtokba veszi a transzparencia: megszületik a láthatatlan ember.

A láthatatlan ember a kószálóval rokon figura, de karakterében felerősödnek a kísérteties (unheimlich) vonások, ugyanis az ő tekintetét már nem fékezi semmilyen rend, olyan terekben is otthonos, melyek senki más számára nem azok. Akadálytalanul mozog a személyes traumák díszletei között, a kihalt utcák rémtörténeteinek és a szerelmi vallomásoknak egyaránt ismerője, de a legnagyobb trauma mégis önmaga. A láthatatlan ember a meggörbült és elszabadult látás teremtője és teremtménye, a beszélő saját önidegenségének forrása, vagyis egy hasonmás (Doppelgänger), mely állandó szétforgácsolódással fenyegeti az egységes Hangot. Az átlátszó város Rendellenes éjszaka című ciklusában a hasonmás felszínre lökődik és megszilárdul, a szövegek megszabadulnak az önmagát felbontó Hang konfliktusától, mivel a látomásos tartalmak egy dramatizált, harmadik személyben ábrázolt alteregóhoz rendelődnek hozzá. Ez a megoldás sokszor meggyőzőbb hatást vált ki, mint a korábbi ciklusok hullámzó színvonala, és egyben továbblépést is jelenthet a fiatal költő számára. Másrészt azonban a hasonmás közvetlen tematizálása azzal a veszéllyel jár, hogy a szövegek feszültsége csökken, s ha a szerző ezen az úton halad tovább, akkor az álomjelenetek eltávolító leírása mechanikussá válhat. A hasonmás a nyelvnek abban a kegyelmi állapotában a leghatékonyabb, amikor a beszéd- és birtokhatárok egy abszolút „senkiföldjén” nyitottan várakoznak, minden hasonlít mindenre, de mégsem tudni, ki a birtok, és ki a birtokos. A láthatatlan ember csak a Hangból kitüremkedve izgalmas, ha láthatóvá válik, akkor megszabadul attól az ideges bizonytalanságtól, mely a kötet drámai hangoltságának forrása.  

A Rendellenes éjszaka kísérteties, de mégis kiegyensúlyozott világa után a kötet a negyedik ciklusban (Vetkőzni legalább) éri el azt az érzelmi és nyelvi intenzitást, ami Bajtai költészetét igazán szerethetővé teszi. Nyilvánvalóvá válik, hogy milyen tudatosan lett megszerkesztve az anyag, persze itt inkább az elemek zenei megkomponáltságára kell gondolni, arra a sajátosságra, hogy Az átlátszó város „gyorsulása” kifogástalan. A legtöbb kortárs kötet iszapos állagával szemben Bajtai könyvében az elemi düh és az újfajta lelkiség határozott vektorba rendezi szövegeket, szinte tapinthatóvá válik a lendület, mely az utolsó oldalakon a A félelem tart életben című magnum opusban tetőződik. A lineáris szerkesztés tényleg megélhetővé teszi a fokozódó feszültséget, viszont bizonyos értelemben le is egyszerűsíti az olvasást, hiszen minden a vége felől értelmeződik újra, mint egy krimiben, bár Bajtai unheimlich világától természetesen nem idegen a krimi viktoriánus műfaja sem. A félelem tart életben az egész kötet csúcsteljesítménye, mégsem helyettesíti azt, a láthatatlan ember utáni nyomozás itt zárul le, de az olvasónak tisztában kell lennie minden eddig nyommal. A nyolc számozatlan hasábból álló hosszúversben újra feltűnnek a kötet eddigi motívumai, a kukásfiúk által terrorizált járókelők, a tapéták mögötti város kínzó jelenléte, a nem kért, de elszenvedett állandó láthatóság tapasztalata. A „kiforduló kifejezés” leépíti a szöveg antropológiai hátterét, a beszélő hang mögül egy dezorganizált emberkép szelvényei türemkednek elő, melyeket csak a „félelem tart életben”, így a kulcsvers alapélményévé a feldaraboltság válik, mely már a hang eredeténél is jelenvaló: „A gyerekkorról csak áttételesen, / mint a rák.” Az áttét és az áttételes metaforikus egymásba játszása a metasztázis vagyis a fertőző góc áthelyeződésének mintáját olvassa rá a költői nyelv működésére, ezzel a gesztussal a vers nyitó szentenciája önpusztító „halálbeszéddé” minősíti az eredet (gyerekkor) költői feltárását. A kimondás alapegysége, a költői szó, egyfajta „átokká” lényegül át, mely a beszéd alanyát és a mondás tárgyát, sőt magát a poétikus felnyitást is stigmatizálja, mert ennek a jelentésnek az átvitele halál, és a nyelv seb a szájban. A fertőző beszéd programjának meghirdetése után, a második és harmadik strófában, meg is jelenik a daganattá növekedett, de csak ebben a parazitizmusban életképes hasonmás. Az ő felszabadító alakja köré gyülekezik össze az organikus és idegi szemét: abjektek halmazában fürdik az alteregó, hogy egy hasadás mentén kiszakadjon a Hang. Először csak a hasonmás találkozhat az „ismeretlen nővel”, pontosabban a táskájával: „Kipakolni egy elvesztett női táskát. / Hentesmunka. Jutalom nem jár érte. / Olyan ez, mint felnyitni egy üvegkoporsót: / lejárt bankkártya, amit elnyel majd / az automata, menstruációs görcsoldó, cseresznyeízű óvszer.” A táska kipakolásának jelenete az illetéktelen tekintet központi motívumát problematizálja újra, de itt a tekintet magába a húsba hatol bele, hiszen a táska az ismeretlen nő testének helyettesítője, viszont a hentesmunkaként értett behatolás a női test életbősége helyett anatómiai hulladékra bukkan. A hentesmunka eredménye „áttételes”, mert az ismeretlen nő hiánya kicsapódik a tárgyakban, a távol-lét fétisben való jelen-létként idéződik meg, de az idézés tárgyai női abjektek. Az ismeretlen nő imaginárius képe belülről fertőződik meg, és egyfajta riasztó, de vágyott szexualitású succubusként úszik be a szöveg terébe, bizarr módon még mindig a táskához kötve: „A fürdőkádban ülsz, elképzeled, / milyen lehet ez a nő, akivel sohasem / találkoztál. Merevedésed van, de a táska ott a kezed ügyében.”

A hasonmás találkozása a női fantommal finom hajszálrepedésként szakítja szét a szöveget, és utat nyit egy drasztikus nyelvnek, mely végre elismeri a magában hordott idegenséget. A beszélő ezen a ponton már direkt módon képes bevallani saját dezorganizációját, és az öndefiníció sorai nem csúsznak félre egy hamis harmónia reményében, mint a kötet gyengébb darabjaiban: „Gondolatban szétszedlek, összeraklak / megint, öklendezem a metróban, a buszon: / hosszú vagyok és sötét, mint egy féknyom.”

Az átlátszó város - a „város a tapéták mögött” - idegensége ebben a versben válik „sajáttá”. Megtörténik a beköltözés az otthontalanságba, mert láthatatlan ember nem létezik, nem létezhet máshol, az idegváros és neuraszténiás lakója csak egymás tükrében egész és csonka. Birtokbavétel helyett paradox hazatalálás. Ez A félelem tart életben kudarca és eredménye, ez a tapasztalat az, ami lehetővé teszi a személyes panoráma kibontását: „Szüleimet tizennégy évvel ezelőtt / felfalta a sárga busz, húgomat a vízzel / teli pince nyelte el, barátaim a pokoli peepshow áldozatai lettek. Én eltévedtem / az iskolaudvaron, mert nagy volt a köd, / a villanyoszlopokat pedig valaki kitépkedte. / Most már tényleg semmi dolgom sincs / errefelé, unalmamban elfeledett, külvárosi / kocsmákat rendezek be, ahol én vagyok / a csapos és az utolsó törzsvendég.” A vers és a kötet végén megképződik az aszimmetrikus nyugalom, a város el- és berendeződik. A beszélő biztonság és azonosság helyett beköltözik az anyagtalanságba. Hely-telenségben helyet találni – Bajtai programja végül is megvalósul. Az átlátszó város új albérlet azoknak, akik túlzsúfolt irodalmi terekben kapkodnak levegőért, de bejutni ide sem könnyű, mert nem lehet csalni, hiszen mindig mindent látni.