Út a tanyához; kintről nézed; Levéltöredék Felicétől

Út a tanyához

Az arányok és fények

maradnak,

vagyis a lényeg.

A kompozíciót a szemed, összehúzva,

noha érzékeli,

jelenléted e tájban kéretlen.

Mégis úgy érzed, a rigó az elhagyott,

gazzal benőtt tsz-udvaron

neked is szól.

A dögtelep csípős szagában

elvegyülni – kapálózol ellene,

bár e hangnak mintegy visszája,

kedvese.

kintről nézed

mint könnyű szövetből készült

hosszú függöny amikor

meglebben és a tárt ablakszárnyak

kitágítják a belátás

határát, de nem kapsz

mást, csak üres teret,

más szóval kosarat, nesze:

semmi a tied,

gyere: sehová az utad,

és tiéd a sehol,

maradhatsz ott: egy pillanatra,

teredet a huzattól

felszállt függöny

rajzolja körül,

de a fény nem szolgál

még neked

– a távoli hegy csúcsát

épp csak most érte el –,

véletlenül lett a tied

mindez, s lám,

mióta nem felejted

Levéltöredék Felicétől

„Soha nem mondtad…”*

rebegte Felice, legalábbis

így halljuk ezt a levelet:

rebegte s nem vádlón és keserűn

kiáltotta.

És ez csakugyan lehet.

Éppen mert valószínűtlen.

Egyszerűen      

nem volt rá idő.

Eljegyzés, szakítás,

megint eljegyzés, megint szakítás.

De most, hogy kiderült

s talán jókor, talán

az utolsó pillanatban,

hogy valamit nem mondott,

meglepődni nem kell.

Megbotránkozni sem.

Hisz’ végül helyrehozta.

* Nem tudjuk, hogy mit.