A böjti pré

1

Kezdjük az ő nyelvén, játékosan. Itt nem a ’Szentkuthy éhgyomorra’ mazo-aszketiko-rokokó kabaréjáról lesz szó, ahol a tulajdonságok nélkülivé aszalódott éhezőművész belei ásító zsilipjei mögül ránk oktrojálja végre titkos szenvedései pomádés farce-ait, hanem épp ellenkezőleg, a bélflóra ködös, albioni parcellái korogják össze maguknak unalmukban termékenyítő trágya-istenüket, szirupos gasztro-fétisüket.

A böjt gondolatával mindig váratlanul lepem meg magam. Szervezetem egy prognosztizálhatatlan gesztusáról van szó, aminek ki vagyok szolgáltatva, és így ellenkezni sincs módom. De nem is akarok ellenkezni. Várom ezt az impulzust, készülök rá, mert sohasem tudhatom, mikor és miért kerít hatalmába. Böjtlesben élek, mondhatnám, mióta csak tudomásom van erről a különös narkotikumról, testem tudatosulásának meghitt processzusáról.

Még nincs komoly böjtmúltam, de már van némi böjtrutinom. Nemcsak azt tudhatom, hogyan, milyen trükkökkel állítsam át beleimet a feldolgozásról a kiválasztásra, hanem azt is, hogy mivel kényeztessem magam, ha úgy látom jónak. Testem tartalékaira bízom magam, és megpróbálom olyan tudatossággal menedzselni ezt a bizalmat a kúra ideje alatt, amennyire azt a tudat tartalékai lehetővé teszik. Mégse mondanám, hogy a tartalékaimat emésztem fel, hiszen nem ez a célom, egyszerűen csak belekóstolok bizonyos lehetőségekbe, melyek a böjttel egyszeriben feltárulnak előttem. Megtapasztalom a működésem, nem csak kiszolgálom vagy elszenvedem. Újraépítek egy bizalmat, melynek hiányáról éppen a böjt minden más élettechnikát félresöprő erőszakossága értesít. Nem kapok haladékot, azonnal munkához kell látnom.

Még nem ismertem ki szervezetem böjtszükségletének ritmusát, olyan hektikus, látszólag független minden szervi vagy tudati körülménytől, és mégis, test és tudat között a legpontosabb összjáték terepének érzem magam, amikor a test böjti imperativusára a tudat azonnal felkészült válaszokkal szolgál, még meglepődni sincs időm. Utólag persze nyomozhatok a kezdet lenyűgöző koreográfiája után, de ezek az első pillanatok mindig annyira varázsosak, telítettek, hogy nyugodtan megsaccolhatom közben a böjt paramétereit: a költségvetését, a hosszát, a nehézségét, az ígéreteit, a meglepetéseit, a múlandóságát, a lefolyás egész szépségét – már a foglya vagyok, tehetek bármit is. Testem határai világom határai, és a test határait ilyenkor a tudat nem látja, a test pedig nem akarja tudni, mindketten ugyanattól szédülnek, egymást támogatják, mintha éppen a kölcsönös egymásrautaltság határtalanságának élményétől lennének becsípve. Ha ilyenkor magam is megiszom egy pohár sört, és azt mondom, hogy ezennel vesém tisztításával együtt megtettem a böjt első lépését is, akkor az önmagammal való összhangnak egy olyan fokára jutok, amit még a következő pohár után sem csak az alkoholnak köszönhetek. Nem lerészegedem, hanem a józanság egy teljesen új és minden egyes böjttel még ismeretlenebb lehetőségének megtapasztalásától mámorosodom. Aztán persze az, hogy ennek a böjtnek vannak tényleges szervi okai is, már nem tűnik olyan fontosnak, a cél szentesíti az eszközt, és a cél a böjt.

E mostani böjtöm szükségességét két alapinformáció ihlette. Fránya fülzúgásom múlt heti váratlan visszatérése, és nyelvemen a lepedékképződés mértékének fokozódása. Megváltozott a nyálam konzisztenciája is, nem volt kedvem lenyelni, inkább kiköptem volna mind. Székletem nem közvetített semmi különösebb szervi változást, semmi működésbeli zavart, más nyomon kellett elindulnom.

A szakirodalom a tinnitus spirált ördögi körnek is nevezi. Már a spirál metaforája is milyen rendkívül precíz, az ember tényleg becsavarodhat az élményébe, a circulus vitiosus terminussal azonban kilátásai maradékától is megfosztatik, és be kell érnie azzal, hogy helyzete illúziótlan tudomásulvételéért csupán e pontos metaforikus diagnózis fogja kárpótolni. Igen, a fülzúgás, bármilyen alattomos legyen is, eleinte mindig csak a fül magánügye, és csak később megy, a szó szoros értelmében, az ember agyára. Ha együtt akarsz vele élni, belemenekülhetsz egy tevékeny, tartalmas életbe is akár, de ha hagyod, hogy tönkretegyen, harcolhatsz is ellene körmödszakadtáig. Figyelmemet kezdetben a jelenség magányos szenzációja kötötte le, a Big Bangtől, amivel riadóztatni méltóztatott egy hajnalon, egészen az együttélés komfortjának kialakításáig, ami évekig eltartott aztán. Bizonyára az önsajnálatra való hajlamomnak köszönhetem, hogy végül mégsem banalizáltam el a jelentőségét. Ahelyett, hogy annak vettem volna, ami – fülzúgásnak, ami tönkreteszi az életem –, azt csináltam belőle, amit akartam: saját, egyéni hangot, egy kezdő író szubjektív védjegyét. Téma és hangütés még sohasem lehetett olyan stiláris egységben, mint az őrületnek azon a fokán, amit a napi íráspenzum teljesítésével is csak megközelíteni tudtam. A tudat szépen kisajátította magának a hallójárat titkát: az identitás múzsájává avatta a fül magánügyét. Úgy lett társam a fülzúgásom, mint Kierkegaard-nak a szomorúsága: életre szólóan. De aztán, mint minden igazán intenzív kapcsolatban, ebben is kihűlt a szenvedély, gátlástalanul pirulafüggő lettem, az utóbbi néhány hónap kórtörténete pedig már ezt a maradék szenvedélyt is megvonta tőlem. Legyőztem hát őkelmét, felőlem akár már el is múlhatott volna örökre. Az utóbbi napokban azonban visszatért, és most csaknem sajnálom, hogy nem találom azt a frazémát, amellyel elkerülhetném a megszemélyesítését. Újra jelentkezett. Ismételten hallatott magáról, és minden bizonnyal újra átvenni készült az uralmat az életem fölött. A hangom újra megtalált, de nem volt nyelvem, amit ráölthettem volna üdvözlésképpen. Egy lepedékes nyelvem van csak, azt nem szívesen mutogatom senkinek.

Előző böjtömnél használtam először nyelvkaparót. Ezzel az egyszerű kis hajlított acélhuzallal a nyelvhát felszínéről egyetlen mozdulattal el lehet távolítani a böjt során ide kicsapódó mérgeket. Mintha deres szélvédőt sikálnál. Lekaparod a nyelvedet, hogy aztán tisztábban láthass ki a saját fejedből. De a böjtkúra után is hasznos alkalmazni ezt a kis készséget. Ha már összegyűlt valamicske lepedék, egészen a nyelvgyök felső csúcsától indíthatsz, legfeljebb öklendezni fogsz, ha elfelejted, hogy az orrodon át vegyed közben a levegőt. Elvégre kár lenne visszanyelni a következő falattal. Annyi mérget meg mindig összezabálsz, hogy erre automatikusan is odafigyelj.

A fülzúgás visszatérése arra csábított, hogy újra gyógyszerfüggő legyek. Akkor viszont napi egy pirulával számolva is jelentősen tovább mérgezném magam. De nem ez tartott vissza a szedésétől, és nem is az első pár tabletta, amit kalandvágyból mégis bevettem, csak hogy kizárjak bizonyos illúziókat gyógyulásommal kapcsolatban, mert a fülzúgás persze nem a kívánt mértékben csillapodott általuk, hanem az a felismerés, az a böjtkezdő hipotézis, hogy akkor ez azt is jelenteni fogja egyúttal, hogy erre az egyetlen hangra kell majd megint figyelnem. Hogy tehát egyetlen nyamvadt démonra kell redukálnom így démonaim összességét. Nem, ennek az amatőr időszaknak (v)egyszer és mindenkorra vége, és nem csak gyávaságból. Egyszerűen képtelen lennék újra egyetlen démonnal azonosulni, csupán annak az egynek kiszolgáltatni magam. A képlet leegyszerűsödött: ha beveszem a gyógyszert, megtagadom a polifóniát. Csak a szervezet memóriája képes ilyen egyértelmű felismerésre késztetni a testet, amely – mondhatni – kiéhezett már egy jó kis böjtre. A böjt valósággal lenullázza a szervezetet, visszavisz az alapprogramhoz, amikor még a test elvárásai irányítanak, és nem a tudat kalkulációi diktálnak. Testem pedig nem akart több mérget. Ezt örömmel vettem tudomásul. Elkezdtem a böjtöt.

Kezdésnél rögtön van az a pillanat, amikor a test kíváncsibb lesz a tudatnál. Ekkor a tudatnak rögtön észnél kell lennie, hogy ne fulladjon azonnal kapkodásba a kezdeti törekvés. A test rohanna a saját feje után, ész nélkül, bele a legvadabb böjti önsanyargatás kellős közepébe, szabadon. A tudat ilyenkor visszafog, fékez, csillapít, észhez térít, és így a jó. Később, már jócskán bent a böjtben, a tudat lép fel sürgetőleg, ő már abbahagyná az egészet, nem fáradt el, de már elege van; tulajdonképpen veszettül irigy a test intelligenciájára, ahogy az napról napra dönt a kitartó fegyelmezettség szelíd melankóliájával a tartalékok ökonomikus felhasználásáról. A test ilyenkor türelemre int, békét akar, biztonságot követel, önmagával együtt a tudatot is megedzi, nem hagyja magát, és így a jó. A böjt praktikus célkitűzése igazából nem is abban áll, hogy a táplálkozást szüneteltessem, inkább hogy a táplálkozás rutinjának vessek véget, és saját közérzetem karbantartásának munkáját gyomrom pihentetésével, beleim salaktalanításával, vesém, májam, vérem megtisztításával végezzem el. A tápláléknak nem a mennyisége, nem is a minősége, csupán a halmazállapota változik meg ilyenkor: mindenféle válogatott minőségű folyadékokat öntök magamba, főleg szénsavmentes ásványvizet, de különféle gyógyteákat és frissen préselt gyümölcs- és zöldségleveket is, ahogyan azt kell – lassan, szertartásosan, kortyonként. A saját igényeimről való tudás megtapasztalásának fokozatossága által válok önmagam megismerőjévé és kegyelmezek meg magamnak.

Ez a böjt mégis más lesz. Ez az első őszi böjtkúrám, nem ezért. Hosszabb lesz és tartalmasabb, mint az előzőek. Hogy mégis milyen hosszú, azt csak akkor tudnám megmondani, ha a tartalmát illetően az elképzeléseimnek legalább olyan mértékben lennék az ura, amilyen mértékben e hiány által a saját böjtömnek sem vagyok az. Ha tehát most azt mondom, hogy böjtöm ideje alatt el fogom olvasni a Prae-t, ezzel még mindig nem jelöltem ki hozzávetőlegesen sem új életformám határait, mert történetesen már egy hete böjtölök, és még alig olvastam pár száz oldalt belőle, miközben pontosan tudhatom azt is, hogy most folytatott tevékenységem, az írás, az olvasása során szükségesnek ítélt feljegyzések készítése éppen a szinkronitás miatt fogja még kijjebb tolni az újabb gasztronómiai aranykort. Hiába terveztem úgy, hogy jó, akkor a böjtstarttal együtt veszi kezdetét az olvasás is, és így a két lendület, a szomatikus és a hermeneutikai egymást kiegészítve teszik tartalmassá az időm, ha rögtön ki is derült a szándék rám jellemző tudatosságának fölöslegessége, hisz végül szervezeten döntött: míg szeparált kis mérgeim első transzportja tovatűnik, olvassak inkább más könyveket, pihenjek.

A böjt a megtisztulás, a gyógyulás, a felépülés, az újjászerveződés perspektívájába koordinálja vissza az önmaga lehetőségeit mélyen alulmúló dimenziótlan létezés szabálytalan kontúrjait. Nem elvesz a testtől, hanem testté gyógyítja az egzisztenciamasszát. Stílust ad a szervezet rögeszméjének, melyet az a lehetőségeiről hipotetizált. A böjtmunka a tudatosodás iskolája, melyben a test szerepzavaraival együtt a lélek anyagcserezavarait is kezelik. A böjt elsősorban nem az étrend reformját hirdeti meg, hanem az én-rend visszaállítására ad technikát. Renddé szervezi a szervezetlen szervezetet. Egy jó böjtnél a testem lehetőségeiről való formátlan tudásom fokozatosan átalakul a formáról való tudásom testi bizonyosságává. Kialakul az életformám. Nem egy új, amit esélyként vagy ráadásként kaphatnék, mert kiharcoltam és megérdemlem, hanem az egyetlen, melyet törékenysége ellenére is egy nagyobb összefüggés részeként értelmezhetek, amely ugyan semmit sem ígér, de legalább az értelmetlenség ellen szól.

A böjt, ez a böjt, egyszerre múltam alkonyi agóniája és jövőm stratégiakohója. A végének a vége és az elejének az eleje. És hopp, rágcsáltam egy kis diót, és letört a fogamból egy kis darab. Nem sokkal többet majszoltam, mint amennyi letörött. Ez a pudvás, rohadt, kezeletlen fogam a múltam. Ezt az egyet nem csináltattam még meg az idén, és erre most szilánkokban törik. Se a böjtömet, se a fogamat nem akartam megtörni a dióbél evésével, egyszerűen csak megkívántam, mert friss, és érezni akartam, mennyire. Mintha nem is a dióba törött volna bele a fogam, hanem frissességének az élményébe. Ha van múltam, tehát ha használhatom egyáltalán ezt a szót, akkor így használom, ilyen konkrét, szerves, anyagi értelemben, amellyel ugyanúgy meg kell még küzdenem, ahogy a fogorvosomnak is csonkom titkaival. És ez a dolgozás most a jelenem. És ha most valóban dolgozom, akkor nem tudom nem észrevenni, hogy éppen ebben a bekezdésben törött le az a szilánk. Mintha nem is azért tört volna le, mert alkalmat adtam neki erre, hanem azért, mert ebben a bekezdésben adtam. Miután felálltam az íróasztaltól, és kimentem a szobámból, hogy egészen a konyhából láthassak rá a leírt mondatra, még nem tudhattam, mennyire van valójában közöm a mondathoz, annyira friss volt még. Ízlelgetnem kellett, akárcsak a friss diót. És éppen azért diót, mert az agyműködésemet akartam serkenteni, éppen olyan mértékben, ahogy a leírt mondatom azt kívánatossá tette a számomra. Alkonyi agóniát írtam, nyilván nem véletlenül. Ha ez csak egy költői frázis, Szentkuthy-olvasásom retorikai forgácsa, akkor nemcsak nekem van végem, hanem a mondatnak is. Megyünk a fenébe. Akkor nincsen átesztétizálható múltam és nincsen használható jelenem se, használhatatlan mondatom van. Amit akár nyugodtam oda is kenhetek a Szentkuthy ilyen meg olyan mondatai mellé, hogy aztán tényleg ne jussak már egyről a kettőre. Miközben, ugye, a legfőbb dolog mégiscsak egész embernek lenni.

A Prae nagy falat, kétségtelenül, de nem nekem, én most böjtölök, és eszem ágában sincs nekiesni. Osztom Walter Benjamin tételét, mely szerint a regények arra vannak, hogy lenyeljük őket, és hogy regényeket olvasni az a bekebelezés gyönyöre, ez igaz, de a böjtnek mások az interpretációs játékszabályai, pláne, ha a böjtölő olvas is közben. Ahogyan a rituálisan kortyolt folyadékok ráérősen átmossák az elhanyagolt test üregeit, ugyanúgy öblítik át a könyv lexikai, szintaktikai és szemiotikai komponensei a tudat befülledt alkatrészeit. A böjt a beleket szellőzteti meg, az olvasás a tudatot, ez a hasonlat pedig talán az igazságot. Az olvasás szenvedélye megmarad, sőt még fokozódik is, és éppen azért, mert nem a túltelítettség vágyának automatizmusa működteti immár a befogadói tudatot, hanem az egykori szenvedélyek vágytárgyaival szembesülni akaró önismeret az öntisztuló szervezetet. A böjt az önmagára redukált testet írja felül, a böjtölő egyik kedvenc könyvét olvassa újra. Nem tartom kizártnak, hogy a két aktivitás párhuzamossága egyfajta szomatikus heuréka élményében ad majd randevút egymásnak a böjt végén, és ez talán nem is lesz más, mint az a spirituális tapasztalat, melyre lassan kondicionálva érzem magam, ám mégsem ez elsődleges irányultságom tárgya, hanem az olvasásról szóló írás. Egyébként a célkitűzésnek és a szolgálatába állított gondolkodásnak ez a felfokozott és logikus stílusa is a böjt kiváltsága. A böjt során ugyanis nemcsak dugi bélsármaradékok ürülhetnek ki a szervezetből, hanem titkos identitásmorzsák is a tudatból. Most például nincs bennem tartalék erő ahhoz, hogy különböző személyiségekké forgácsoljam szét magam, de éppen ez az identitásketrec adja meg annak az élményét, hogy úgy legyek önmagam, ahogy azt a lehetőségeim eddig nem tették lehetővé. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg el fogom olvasni a Prae-t, és most, hogy átléptem ezt a hermeneutikai Rubicont, még az sem veszi el a kedvem, hogy már számtalanszor olvastam. Mindig is bíztam abban, hogy paroxizmusra való hajlamom alkatom cinkosa, és most úgy teszem fel Prae-élményemet egyetlen lapra, hogy mindent vinni akarok: nemcsak arról van szó, hogy lehetőségeim költségvetéséből akarom kigazdálkodni a Prae olvasásához szükséges identitásom tartalékait, hanem arról is, hogy a Prae olvasása közben az önmagam lehetőségeiről való tudás tapasztalatával is szembesülni szándékozom. Csak azzal a törekvésemmel van lehetőségem az elolvasására, ha önmagammá válok, de nem lehetek önmagam, ha nem nézek szembe a lehetőségeimmel, melyek között ez is ott szerepel. Szentkuthyval ellentétben én nem a jelenségek jegyzékét akarom megírni, azt a bizonyos catalogus rerumot, nem, nekem bőven elég, ha csak jelenségeim jegyzékét vetem papírra. Ha saját skizofréniámnak leszek csupán a krónikása.

A Prae-be nem a fogam tört bele, hanem az életem. Még idejében el kellett volna olvasnom, az őszinte kamaszkori lelkesedés gyanútlanságával, Kafka és Dosztojevszkij között, esetleg A tulajdonságok nélküli ember helyett, de akkor talán ez a gesztus bosszulná meg magát évekkel később, nem tudom. És hát, azt hiszem, nem lehetett csak úgy elolvasni, több okból is. (Alig jutott eszembe, hogy vannak mentségeim.)

Először is, kellett egy saját példány. Ez evidens, anélkül nem megy. Nemcsak Szentkuthynál éreztem ilyen egyértelműen a saját példány birtoklásának szadista kényszerét, de egy időben nála éreztem a legerősebben. Itt nem arról van szó, ahogy például Rejtő Jenőt is az ember kizárólag saját példányban olvas, mert Rejtőt eleve antikváriumból kell beszerezni, lehetőleg minél veteránabb példányokat, egy megtépázott gerincű ezért mindig használhatóbb is, mint egy flottul barázdálatlan, nem, a Prae-nél a well-thumbed, a jól összehüvelykujjazottság, a lapélekre kicsapódó hermeneutikai zacc vagy püré nem patina, hanem lakat: valósággal elzárja előled expedíciód szűzi lehetőségeit, megfoszt a birtokbavétel kéjétől, de facto Posttá szűzkurvásítja a Prae-det.

Harmadik kiadásra az olvasó nem gondolt, szakmai faragatlanság lett volna ez a részéről, az intellektuális pedigré meghazudtolása, hiszen miképpen is lelhetné örömét egy közPraedává lett termékben, amit ezek után bárki megkaparinthat magának. Olvasó csak az első két kiadásban gondolkodhatott, lehetőségei kondicionálták az igényeit, több se kellett, mindkét kiadásból egy-egy. Nálam ez úgy alakult, hogy az első kiadás mítoszáról csak azután értesültem, miután már megharcoltam egy második kiadású sajátért. Szükségszerű volt hát, hogy ez a két kötet rögtön zárójelbe is tegye önmagát, hiszen az első kiadás tény- és tárgyszerűségének konkrétsága olyan termékeny élvezetnek lett a forrása, amelynek a második kiadás még csak potenciális konkurense sem lehetett. Arról a termékeny élvezetről van szó, amely az első kiadás misztikumát priméren interpretáló bűvölet információját formailag is ugyanúgy becserkészni vágyott, mint magát az első kiadás formakomplexumát. Megindult a hajsza: a tárgyszerűség a bűvölet nyomába eredt, mely elragadta azt a szubjektumot, melynek világába betört, a bűvölet pedig annak a tárgyszerűségnek a hiányát lovagolta meg, amelynek kantárját az olvasni vágyó igazán felcserélte volna már egy konkrét könyvre. A második kiadás váratlan mítoszdeficitje páratlan kalandvágyat detonált az akut hiányérzetként definiálható lelkedben: meg kell szerezned az elsőt! Aztán amikor évekkel később, szabadságharcod kilométerköveiként szépen magad mögött hagyod a dedikált és első, a dedikálatlan és még mindig első, valamint a se nem dedikált, se nem első kiadásokat, még mindig ott tartasz, hogy végül is nem olvastad el. Ez viszont teljesen logikus fejlemény a részedről, bár kissé szokatlan interpretatorikus gesztus, de van benne rendszer. A szöveg meglehetősen játékosnak tűnt, nem mellesleg szólva pedig még nagyvonalúnak és türelmesnek is, egyébként sem rontották konvenciók a találkozások ízét, és ahogy én is inkább ízelítőt kértem tőle minden egyes alkalommal, semmint étlapot, akként a figyelmem is inkább foglaló volt és nem borravaló. Közös kalandnak néztünk elébe, ahol a kalandra való eszmélés magányos kalandja mintha mégis közös kalandként lett volna átélhető. Nem poggyász volt, hanem útitárs, nemcsak lehetőség, de konkrét ígéret is. Mint akik a magányunktól akarják megfosztani egymást, anélkül, hogy akárcsak a sajátjukkal is tisztában lennének. Csak egy olvasó válthatja meg egy könyv magányát. A sajátomé helyett ezért a szöveg magányába merültem el, a kölcsönösség záloga pedig egymás sorsa lett. De túlságosan is előrerohantam, pedig éppen a kapkodás ellen keresek érveket. A kezdet kérdése így szólt: Miért olvassam el rögtön, ha már a megszerzése regényesebb volt, mint maga a szüzsé? (Egy ilyen velejéig absztrakt könyv esetében a szüzsé szó alkalmazása nemcsak röhejes, de költői is.) Ha már a birtokbavétel kalandja ennyire összefonódott a birtokba vehetetlen szöveggel, miért ne hagyhatnék időt az olvasás kalandjának, hogy az is összefonódhasson azzal, amivel csak akar, és hogy mivel akarjon, arról döntsön a könyv, ezt meghagyom neki. Lehetőségesztétikai problémáról lévén szó, erre mondaná azt kamaszkorom Vergiliusa, Király Jenő, mintegy igazolva az őt idézőt, hogy „a komolytalan életfelfogás tárgyaként felfogott lehetőséget a komoly életfelfogás tárgyaként felfogott valósággal szembeállítva, a valóságot megfosztjuk a lehetőségektől”. Azaz a Prae olvasása nem szükségszerűség, csupán lehetőség. És „az empirikus lehetőség az empirikus szükségszerűségnek nem ellentéte, hanem mozgástere”. (Király Jenő: Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993. I. köt. 301. o., a továbbiakban az oldalszám feltüntetésével erre a kiadásra utalok.)

Persze a nem-olvasás élményének is megvannak a maga parciális kísértései, erről is szót ejthetek éppen, igazán tanulságos. Egyetlen, kitűnő barátom például olvasta, ám ez a tény nemcsak a barátságunkat kezdte ki, de a sztenderd olvasás barátságos megítélését is, ugyanis barátunk volt szíves könyvtári példányból meríteni a tapasztalatát. Hogy a Prae, az egy zseniális könyv, hogy az egyik legnagyobb mű, amit valaha is írtak, Szentkuthy pedig a legnagyobb írók egyike, még ha ezt nem is ismerik el. Kétségtelenül igaza van, de magát az embert innentől kezdve már nem tudom komolyan venni: azt sem tudja, miről beszél. Képes volt egy nem-saját példányban elolvasni, azt is hogyan? Mert tudtommal nem firkálta össze, nem tollal vagy ceruzával a kézben esett neki, és még ha másolt is ki belőle mondatokat – nem tudom –, akkor sem pingált bele a szövegbe, nem szöszmötölt, nem babrált bele egyáltalán, nem csinált vele semmit, nem hagyta ott az olvasása jeleit a könyvben. A széljegyzetelés kultúrájának nagy mohikánja éppen Szentkuthy volt, ki mástól tudhatnánk igazán eme tevékenység nemcsak olvasáspszichológiai, de egzisztenciális fontosságáról is, ha nem tőle. Másrészt volt barátom is nagy széljegyzetelő, csak éppen a feltételeket nem akaródzott megteremtenie e tevékenyég gyakorlásához, és erre még az sem mentség, hogy lehet, nem adtam volna neki a saját könyvtáramból példányt, ha kér. De nem kért. Így legalább a kispadról nézhettem végig, ahogy leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet. Mert nem arról van szó, hogy szimpla igénytelenségből lespórolta a hermeneutikai startot, mert lelke rajta, spórolja le, hanem arról van szó, hogy rögtön illetékesnek is érezte magát, amiért ép bőrrel megúszta az élményét. A konfekcionált kalandorromantika reflektálatlan teljesítményorientációja önmagában maga is csak széljegyzete egy férfiasabb kalandnak, abban aztán elvérezhet az olvasó, népszerűtlen közhelyekkel viszont bárki előjöhet. Vagy. Magányos író egyik randevúm szélcsendjében odajön hozzám, és szintén a mennyiségmániájával zaklat. Hogy ő már kétszer olvasta, és rengeteget tanult belőle, és trallalla-fallalla. Bármit is mondhatott, csakhamar rájöttem, hogy szerencsétlen a Kafka regényével, A perrel keveri, mi mással is, ha egyszer intellektuális törekvéseinek csak a csoportspecifikus lehetőségajánlatok presztízse kölcsönöz értelmet. Vagy. Hogy ő most csak úgy olvassa. Fiatal ember, tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán, a Moszkva téren a metróban szúrom ki magamnak, ahogy a második kiadás valamelyik kötetébe mélyed, a mozgólépcsőn megszólítom, alaposan kifaggatom. Hagyja magát. A szülei terrorizálják. Szakkörös. Karatézik. Most megy néptáncra. Két tannyelvű gimibe jár, perfekt német, a japánnal kacérkodik. Koraérett aggastyán, ha kicsit még faggatom, elbőgi magát. Alig él. Nem kegyelmezhetek meg neki, túl nagy ziccerre adott lehetőséget: – Olvastad te, barátom, Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját? Lesütötte a szemét, elpirult, ezt még nem olvasta. – Akkor ne a Prae-n csámcsogj, gyerek vagy még ehhez, ez hab a tortán, és nem japánul kell megtanulni, ezek fantazmagóriák, hanem tisztességesen magyarul, ahogy önmagában még az sem elég, hogy szereted a Karinthyt, hanem tessék olvasni is, ki hallott még ilyet… Tompa Mária olvasása nem üt fájó sebet, elvégre neki elég elfogadható egzisztenciális alibije van, nem-olvasásomnak nem konkurense.

A nem-olvasás: distancia, akárcsak a böjt. A nem-olvasás nem a szövegre mond nemet, hanem az olvasás interpretációját a szöveg és annak interpretációja közé helyezi. A böjt nem az emésztésre mond nemet, hanem az emésztés interpretációját a szervezet és annak igényei közé ékeli. Vagy meg is fordíthatjuk a logikát: ahogyan a böjt alatt a nem-evés élményéből táplálkozom, úgy a Prae olvasása közben a nem-olvasásom válik az élményemmé. Ahogy voltaképp ezzel az alkalmi jegyzettel is csupán a további böjtöléshez akarom meghozni az étvágyam, úgy a nem-olvasás élményével is az olvasás lehetőségeit kóstolgatom. Azt hiszem, nem azért van szükségem Szentkuthyra, vagyis arra a hatásra, amit az életművével való találkozás intenzív élménye kivált, mert önsorsrontó vagyok, aki lemond a sorsáról, hiszen a másik nála teljesebben tudta megélni a sajátját, hanem éppen azért, mert én még nem mondtam le róla. Nem azért van szükségem a böjtre, vagyis arra az élményre, amit az önmagammal való találkozás hatására átélek, mert önsanyargató vagyok, aki lemond a szükségleteiről, csak hogy minél tökéletesebben tudja önmagára redukálni az énjét, hanem éppen azért, mert én még erről az egzisztenciális luxusról sem vagyok hajlandó lemondani.

A böjtölőt olyan önsanyargatónak tartják, akinek meg kell tagadnia önmagát ahhoz, hogy ellen tudjon állni a táplálkozás szokásos kényszerének. Mintha nemcsak a táplálkozás élményétől fosztaná meg önmagát, hanem önmaga megtapasztalásának élményéből sem táplálkozhatna egy ideig. Holott ez nincs így. A böjtölő nem annak az árát fizeti meg, hogy nem eszik, hanem annak, hogy evett. Nem azért mond le a táplálkozásról, mert nem éhes, hanem azért, mert önmagára van kiéhezve, nem a táplálékra. A diéta nem identitás-koszt, de a böjt sem diéta. A diéta célja a kilók lefaragása, a böjté az önmagunkká válás hátrányának lefaragása. A diétázó úgy küzd a kilóival, amiktől szabadulni szeretne, ahogy a böjtölő küzd önmagával, akitől szabadulni szeretne. Az előbbi kevesebbet akar enni, az utóbbi kevesebbet akar lenni. A böjtölő visszafogja, a diétázó visszafogyja magát. A diétázó az ételektől tart távolságot, a böjtölő önmagától. Ugyanúgy nem hajlandó egy kész identitással megtéveszteni magát, ahogy a diétázó sem egy készétellel. Mindketten türelmük részvényesei: a diétázó identitását a táplálék mennyiségének redukciója teszi próbára, a böjtölő identitását az identitás redukciója. A helytállás paralel logikája komplementer tanulságot summáz: a diétázó identitástöbblete fordítottan lesz arányos azzal a súlyveszteséggel, ami a böjtölőt éri a kúra végén.

Az evés világnézete a bekebelezés logikájára épít. Mindent magába fogad, magába nyel, minden az emésztés ürügyéül szolgál, ami csak ehető, és hogy mi ehető, arról nem a gyomor dönt, hanem az agy. Nem a gyomor dolga, hogy az emésztésről agyaljon, viszont az agy nyomorára vall, ha csak a gyomor fal. Az étvágy szublimált létvágy. 945. oldal: „Voltaképpen minden kommunikáció telekommunikáció, az érintkező bőrfelületek is egymáson kívül maradnak. A szerelem is telekommunikatív, sőt a nyers erotika is, nem a nemi szervek egyesülnek, csak a szaporodás közvetítő termékei. Az evés ilyeténképpen az abszolút kommunikáció.” A faló ember biztosra megy, nyálával oldja közvetlenné a harapható világgal való közvetett viszonyát. A gyomor kapacitása azonban véges, a tennivalónál csak az ennivaló több, és az erre eszmélő tudatnak köszönhetjük aztán, hogy a gondolkodás evolúciójában a béllélekből lassan, de biztosan széplélek válik. 946. oldal: „A bekebelezés egyben átalakítás, átszellemülés, a bekebelezett transzformációja, idegen testből az én lelkemmé szellemülése s egyben a világ bekebelezése a tudás értelmében.” Világos az összefüggés: a belek az anyagcserét végzik, a tudat a jelek cseréjét. A belek munkája a szervezetet tartja életben, a tudatok munkája a kultúrát. Az evés kommunikációs játszmájában a gyomor csak szolga, akit szárrá dolgoztatnak, a logisztikai teendőket az agy végzi, ő lesz a mindenre nyitott, a gyomorszáj legfeljebb csak visszafeleselhet. A kiválasztó-szervrendszerben is érvényesül a dominancia, a száj veszi át a végbél szerepét. A szófosás végterméke egy új konzisztenciájú exkrementum, ezért sorsuk is hasonló, mert hisz mindketten papíron végzik: ami az egyiknek búcsú, az a másiknak kezdet. Az egyiket kinyomják, a másikat kinyomtatják. Szentkuthy legendás csillapíthatatlan étvágyáról az is tudhat, aki az emésztése végtermékeire egyébként nem kíváncsi. Mindenkit a saját intellektuális étvágya minősít ebben a kérdésben is. A Szentkuthyra kiéhezettek száma csekély. A Szentkuthy étvágyára éhezőké még kevesebb. De hogy volna bárki is rajtam kívül, aki önmagára is kiterjesztette volna a halott Szentkuthy műveiben továbbélő étvágyának zsákmánykoncepcióját, abban kételkednék. Idézhetnék Szentkuthytól szövegeket rakásra, melyek pozícionálhatják, avagy definiálhatják étvágya irányát, mértékegységét és karakterét, ám legyen, jó, ejtsük meg az elsőt, a Prae második kiadásának fülszövegéből idézek. „1928-ban, húszéves koromban Apámmal hatalmas körutazást tettünk Európában. Ez megismétlődött 1931-es angliai ösztöndíjam alkalmából. »Mindent« felfaltam: városokat és katedrálisokat, könyvtárakban egzisztencialista bölcseletet, matematikát, csillagászatot s legmodernebb elméleti fizikát, mélylélektant, mitológiát. Nagyvilági mulatók, teológia, a női divat, ultramodern építészet, a történelmi múlt komédiái, nők és szerelmek, képkiállítások, koncertek naponta: ez volt az életem. Minden táj gyönyörűsége, állatok, növények biológiája, kísérleti színházak, múzeumok voltak éjjelem, nappalom. Élményeimet figurákkal, regényszerű cselekménnyel akartam kifejezni. A Prae címet adtam: jelezve, hogy ez a kamasz-könyv csak készülődés későbbi művekre.”

Az írót világemésztése végtermékei élik túl, művei. Az intellektuális étvágy nem metaforikus alakzat, nem szavak kérdése csupán, hanem savak realitása, enzimek belügye. Az olvasó nemcsak a szavakra, de ezekre a savakra is vadászik, és viszont, a savak őrá, a szavak őrére. Az emésztés sztenderd tapasztalata és az olvasás hermeneutikai játszmája közötti összefüggés egyértelmű: a belek az étellel birkóznak, az olvasó a jelek világával küzd. Az olvasó tekintete a belek nyomvonalán halad: balról jobbra, fentről lefelé: a jeleket emészti. 952. oldal: „Az önmagával találkozó ember, ahogy a köznyelv mondja: »eszi magát«. Azaz nem tekinti magát késznek, ténynek, töprengve szembefordul önmagával és rákérdez saját mibenlétére. Önmagával találkozva széthull, és egymásnak esnek démonjai.” A jelek is felfalhatják őt, nem csak ő a jeleket vagy ő önmagát. A „Ki olvas kit?” kérdését a böjti olvasás tovább szűkíti: az olvasó falja-e az oldalakat, vagy az oldalak falják-e fel az olvasót? Ki fal fel kit? A szervezet válaszát e nehéz kérdésre a böjt adja meg. A jelekhez való problematikus viszony az emésztés problémája is, ezért az emésztés pihentetése, újragondolása az önmagát emésztő olvasó érdekét szolgálja: a böjti praxis a szart akarja kimosni, a böjti tudat viszont a szarból akarja kimosni önmagát. Eddig az olvasó az ételt falta föl, az olvasót a jelek. Most a kiömlő széklet a gondolatokat is megindítja. Ha eddig az olvasó attól fosott, hogy nem lesznek gondolatai, most attól vannak, hogy fosik. Eddig egy szar alaknak gondolta magát, most a gondolat alakjával szarakodhat. 820. oldal: „Minél magasabb a kultúra, annál súlyosabb lemondási csomagot hoz az anális stádium. Az aggódó szülők a gyerekeket a világgal való megismerkedés idején túl sokat óvják és utasítják, túl sok tárgyat kell letenni. Voltaképpen az egész világról – akaratlanul – úgy szoktatják le a gyermeket, mint a kezdeti koprophil érdeklődésről, ami görcsös fegyelmezettséget, készséget, igyekezetet eredményez, másrészt lappangó bosszúszomjat táplál.” A böjt nem a világhoz szoktat vissza, hanem a kreatív én lehetőségeinek bátor megtapasztalásához, amiről a világ leszoktatott. A vécén szart, az íróasztalnál gondolatokat préselsz ki magadból. Az előbbit keserűsó segíti elő, az utóbbihoz a keserű, egyértelmű, komoly szó is elég. A szar termékenyíti a gondolatokat is, de nem a szar gondolatokat, mert a szar gondolatokat nem a renyhe belek produkálják, hanem a renyhe jelek. A világból a böjtölőt is súlytó mindent elöntő szar ellen egyfajta védekezés a böjti logika konkurenciakoncepciója; minél nagyobb a tiszta szubjektivitás eme terrénuma, annál kevésbé lehet az embersors alaptémája a megalkuvás a kemény objektivitással: küzdelemről lesz szó és nem visszavonulásról. A böjt tehát korántsem a defenzív szubjektivitás ideális pótcselekvése, melyben a tudat harsonája a beleknek is visszavonulót fúj, hanem vázlatos haditerv, melyet a szervezet tisztáz le kombattáns életstratégiává. Nem a permanens böjt kvázi-heroikus gyakorlatában áll a szubjektivitás imperativusa, hanem a permanens szubjektivizmus heroizmusában, mely a kvázi-böjt gyakorlatával is kompatibilis: már egy hete nem böjtölök, mégis a böjtről körmölök. A böjtnek nem az evés vet véget, hanem a levés. Nem az első falat, hanem az első feladat, mit nem én támasztok önmagammal szemben. A böjti időszak előtt a vérnyomás tartotta sakkban a tudatot, a böjt idején viszont a tudat mondta azt a vérnek: nyomás! Ez a mostani böjt mintegy mattot adott a szarnak, és ezzel egy új játszmát készített elő test és tudat között. Most újra a tudat kezd, ő lesz a világos, a belek úgyis hamar besározódnak, az lehet a sötét. A tudat nyitja meg ezt az új játszmát, míg az előzőt a belek végjátéka zárta.

2

A hatályos meteorológiai paraméterek szerint most tél van, ha kinézek az ablakon, akkor meg nyár, legfeljebb kora tavasz. Felhők semmilyen irányból nem vonulnak tovább semerre, nincsenek, süt a nap. Elhúztam a függönyt, hogy dolgozni tudjak, de még így is világosabb van a szobában, mint az elvárható lenne egy magába süppedt, telet intonáló, legalább szürkeségének masszivitásával szuggeráló napon január idusán, amikor a függönyök munkájának nem a vakító napfény elleni védekezésből kell állnia, hanem a dekorációból csupán, hangulatot kell hát magam köré varázsolni valahogy, ez a napfény igen csalóka, a növényeknek mindenesetre nem sok választásuk maradt: kénytelenek bizalmat szavazni a kellemes, csalogató, kacér klímának; így vagy úgy, holnapra tömeges bimbóhalált jósolok. Ha hű akarok maradni az elbeszélőhöz, és hát e hűségen kívül mi más is állna igazán érdekemben, most minden további nélkül megtehetem, nem köt egy másik igeidőhöz tapasztalat, kijelenthetem én is, hogy működtek az izotermák és az izotérák. Most már nemcsak ezek a rejtélyes jelenségek nem működnek, hanem valami más sem, és ha ezt csak a szememmel veszem is tudomásul, mert a bőrömön egyelőre nem érzem a hatását – itt vagyok benn a meleg, jól fűtött szobában, itt benn a panel békés, jó szagú, lehetőségeimnek elégséges fesztávot biztosító meghitt védettségében, ahol a tűző nap elől könnyűszerrel találhatok megfelelő, civilizált és komfortos védelmet –, akkor is tudhatok az üzenetről, amelyet nemcsak az e hétre várható mágneses vihar, amit a nap, de amit az a másik kitörés is demonstrál, melyet pár héttel ezelőtt szökőár formájában a föld lemezeinek mozgása idézett elő Délkelet-Ázsiában. Ferntől, jelenlegi egyetlen magánytanítványomtól, a bangkoki kislánytól tudom, hogy a thai király unokája is odaveszett a szökőárban, nevezett Phum, számára ő az egyedüli veszteség, bár hogy valójában mennyire viselték meg az események, azt csak onnan sejthetem, hogy mától már nem a magántanítványom többé, legfeljebb is csak az utolsó, éppen ma írta meg, hogy elnézést kér, össze van zavarodva, nagyon beteg, egy fölösleges nyelvvizsgáért való aggódásra talán még sincs akkora szüksége, mint hitte.

Ha azonban én most mégis felhőket akarok látni, mert ugyan a külső természet nem produkálja, de a belsőnek mégiscsak szüksége volna rá, akkor kissé balra kell fordítani a tekintetem, a könyvespolcok irányába, ott el nem múló türelemmel hömpölyög nekem a hatalmas, tömött, képeslappá miniatürizálva is méltóságteljes és félelmetes tömegű vízpára Hermann Hesse magyar kiadású életműsorozata fedezékében, a dőlésszög által igényelt mértékben éppen tegnap hátrébb tolt köteteknek támaszkodva, a nyomat páratlan színvonalú tisztaságának és élességének köszönhetően élvezhetően megidézve annak a pillanatnak a hangulatát, ami nemcsak azoknak ott hárman, a kép mélyén, bent a hajóroncs és a még éppen világító tűzrakás mellett lévőknek a lelkét vehette maradéktalanul birtokba, de a kép mindenkori szemlélőjét is, aki a berlini Nemzeti Galéria megfelelő termébe ellátogatva ugyanolyan elbűvölt tanácstalansággal adózhat a mélabú e képi esszenciája előtt, mint én magam is tehettem azt a múlt nyáron, és amint azt Georg Friedrich Kersting ama híres képén maga az alkotó is teszi, egy hatalmas pálcával, ecsettel és spalettával a kezében, egy szék támlájára támaszkodva, a névrokon Caspar David, még ha nem is éppen a Tengeri táj holdfényben című képe az, amit néz, hiszen az későbbi, a formálódó mű őt magát is rabul ejtő szemlélődő alkotás e meghitt pillanatában azonban ez mellékes tényező; és ha valamennyire is feltöltődve a látványtól még mindig további felhőket akarok, hiszen nem telítődhetem teljesen az élménnyel, ha tudom, hogy mi vár még rám, ugyanettől az alkotótól mely másik munka végeredményének látványa, munkáé, mely bevégzésének gyötrelmes és végletekig feszített lassúságú tempójáról ha máshonnan nem, hát akkor ugyancsak e kép előtt percekig megbűvölten állva magam is élményemként bizonyosodhattam meg, akkor már nem egyszerűen csak fel kell szegnem a tekintetem, de a fejem elforgatásával is úgy kell rásegítenem, hogy a szinte méretazonos nyomat közepétől kissé balra, a sűrű sötétben a part mentén tévelygő szerzetest is belefoglalhassa a látványba a tekintet, ne csak a nyomasztóan tömött, bár éppen oszlani készülő, nem is fellegeket, hiszen ezek aztán tényleg nem azok, hanem egy hatalmas, összefüggő, sötét borulatot, akkor ez talán szándékosan nem is olyan könnyű feladat, mintha csak a íróasztalom koordinátáit éppen úgy igazítottam volna az dolgozószobám geometriájához, hogy a tárgyak ne keresztezzék az alkotásra feltett erőfeszítéseim egyébként is törékeny szándékát az ezzel együtt járó állandó bambulás közepette, mégis lehetővé tegyék azt az ideális optikai pozíciót, amely a további dolgozáshoz feltétlenül szükséges rend nyugalmán túl azért mégiscsak becsempész valamennyit abból a másik rendezettségből, amely a káosz feletti győzelem újabb lehetőségéről is hírt adhat.

Csak a helyszínen, a képpel szemtől szemben állva, tíz másik Caspar David Friedrich-festmény megnyugtató, egészen kivételes összezártságot biztosító társaságában döbbentem rá, hogy akár úgy is meghalhattam volna, hogy nem látom a saját szememmel e képet, a másik tizet is nyilván, de hogy kimarad az életemből a közvetlen tapasztalat, e találkozás élménye, e nekem szóló személyes, vallomást akartam írni, de nem vallomás, gyónás, de mégsem, kimarad tehát, és úgy halok meg, monográfusa szavaival élve: „a kudarcra beállított életvitel önélvezetét” a leg, no?, a legprimérebben, legmeglepőbben, mert közvetlen hatásában minden reprodukció hatását megsemmisítő, a legdirektebben, a leghatásosabban, végül is, közvetíteni bíró élmény nélkül; az erre a lehetőségre való eszmélés döbbenete mégiscsak később adta meg magát, de megadta, fokozatosan enyhítve önmagán, a látványnak, amellyel betelni ma sem, a hatásában minden reprodukciót, minden méretazonos kísérletet megszégyenítő lehetőségek ellenére sem tudok, hiába nézem, hiába nem nézem, még ha böjtöm alatt mindkét esetre, mindkét hangoltságra hoztam is bőséges példát, és amíg le nem veszem onnan, ahol most a helye van, hozni is fogok még.

Sokkal régebben fejeztem be ezt a böjtöt, nem egy hete, mint írom, több hete, több hónapja is már, ettől persze a leírt mondat még lehet hiteles, hiszen elképzelhető, hogy ezt a mondatot éppen a böjt befejezése után egy héttel, tehát ezek szerint a felépítési szakasz végén írtam le, nem emlékszem már, illetve dehogyisnem!, emlékszem, mert kegyes hazugságnak tűnt már akkor is, hogy bizony több hét is eltelt már a böjt valódi, de még a böjthöz hasonló alapossággal kivitelezett felépítési szakasz bevégzését követően is, de ennek hangsúlyozását akkor nem tartottam olyan fontosnak, és ma sem tartanám annak, ha nem éppen az a tény, de mondjuk inkább csak azt, jelenség gondolkodtatna el arról, hogy akkor ugyan minek is volt ez az egész intenzív böjt és a még intenzívebb írás, ha nem azért, hogy a részletek tisztázását illetően legyek éppen szabadságomnál fogva a próza, de legyünk őszintébbek, tehát pontosabbak, az esszé még a testi dimenziónál is szabadabb; de akkor már ha kompatibilitásról papoltam fentebb, önmagammal lennék méltányosabb végre, ha a gyakorlatban is, legalább utólag, egyenértékűnek tételezném azt, aminek még most is primátust szavazok a test ellenében, és ha másból nem, hát éppen innét, ebből a felismerésből tudhatom, milyen fontossága van a következő böjtnek; hogy tehát mert a kísérletet önmagán is éppúgy végrehajtó, szabadságában legalább ugyanannyira őszintének lenni nemcsak lehetőségében, mert ez nem lehetőség kérdése, de nagyon is kötelességének, még ha azt játékosan el is fedő kötelességének megfelelően eleget tenni kénytelen is a választott műfaj általam, a böjt alatt, az alakulás folyamatában hozott szabályainak megfelelően, hogy tehát mert éppen ezeknek a feltételeknek az összjátéka teheti és teszi végső soron is lehetővé a számomra, miképpen legyek, lehessek tisztában azzal, hogy igenis ilyeneken múlik, még ha nem éppen ezen, mert ez most csak kapóra jött, de ilyen, nevezzük apróságnak, ha ennyire felnagyítható, ilyen apróságon is múlik a mondat, a leírt mondatom hitelessége.

Nem mentséget keresek, és nem is azt mondom, hogy a szövegen való dolgozás itt most megbosszulta volna magát, mintha ennek az éppen a heroikus szubjektivizmus artikulációjában tetten ért, azaz szaván fogott őszinteségnek ez a hanyag, szinte odavetett nyíltsággal is párosuló stilizációja a szöveg végén bárminek is árthatott volna, hiszen magán a szövegen annyit dolgoztam, hogy ha hiteles kronológiába akartam volna is sorolni a böjti gondolatok történetét, éppen a látszat fenntartása okán aligha lehetett volna jobb helyre szerkeszteni ezt a megjegyzést, mint a zaklatottságában a böjt végi felfokozottságot talán valamelyest megidéző, mert hát nagyon is valós élményen alapuló krónikám végére, ám ettől még tény marad a tapasztalat, amit az írás még el is fedhet, sőt, talán el is kell fednie, hogy bizony én már messze túl vagyok ezen a tavaly őszi böjtön, nem is emlékszem rá igazán, böjti naplót mindenesetre nem vezettem, nem szokásom.

A munkára emlékszem, a böjtön messze túlmutató munkára, az írás munkájára, pontosabban a gondolkodásra mint munkára, az egyre könnyebb, mert egyre inkább tehermentesítettebb, tehát egyre hálásabb, egyre inkább felszabaduló, saját salakjától egyre boldogabban búcsúzó szervezet által lehetővé tett, minden materialitástól mentes, ugyanakkor minden materialitással nagyon is szembesülni kész, hiszen folyamatjellegében egyre absztraktabbá, légiesebbé, hígabbá válva is még mindig nagyon is fajsúlyos, konzisztenciájának rovására is még mindig nagyon is lényegi, mondhatni az esszenciális anyagszerűség tapasztalatával is számot vetni akaró gondolkodásra, mely éppen ebben a kettősségben tudott szóhoz jutni, a Prae magasröptét és a vécécsésze tányérját egyidejűleg, gyakran, a helyzet fokozódásával, bizony a könyvet a helyszínen, a vécén megcélzó olvasás során formálódni, és most, hogy a böjtnek nem maradt más nyoma, mint amit az írással magamra hagytam, hiszen a lehetséges nyomokat igyekeztem eltüntetni, és el is tüntettem, a böjti anyagcsere végtermékének futó, mégis mértékadó analíziséhez hasonló gyakorlat szadizmusával szükséges szemügyre vennem azt, mit is produkáltam, mennyi tellett ki tőlem, az olvasás alatt, a böjt során, ha egyáltalán szembesülni akarok mindazzal, ami vagyok, amit a szarból és mondatokból, a szar mondatokból akár, de felépítettem, és még egyben van.

A böjt bevégzésének utolsó fázisaként történt hangsúlyos felépítési szakasz méltányos kivitelezésének emlékére talán még megemlítendő, hogy a böjt kihunyó lendülete miként segített abban, hogy ne magamat jóllakatva, azt a bizonyos megjövendölt gasztronómia aranykort beteljesítve alkotóként és fogyasztóként, azaz önmagam szakácsaként és vendégeként legyek karikatúrája annak, ami kísértésként eleve adva volt a kiéhezett napok végén, egy hatalmas, végeérhetetlen zabálásnak, amely aztán minden maradék kreativitást – a szó szoros értelében – sárba, igen, bélsárba tipor, hanem igenis a gondolkodás minőségét determináló újradefiniált tapasztalatoknak a birtokában nézzek szembe az élményemmel, nemcsak a böjt alatt, hiszen mi másra is volna jobb egy böjt, mint éppen erre a szembenézésre, hanem a böjt után is, mintegy végtelenítve a böjtöt, felismerve, hogy a böjti aktivitás nélkül nemcsak én magam esnék szét, de az a szöveg is, ami éppen a szétesettség elleni egyetlen olyan tevékenységre garancia, mely a böjt után is gyakorolható, és amelynek ezért szükségképpen lesz témája, méghozzá egyetlen, azaz kizárólagos témája a böjt, ez a frivol múzsa, hiszen nem lehet más, más témára szert tenni a Prae olvasása közben nem lehet, nem tudok, és most már, ha tényleg el akarom olvasni, nem is akarok szert tenni.

Azt írom, distancia a böjt, és kimondom, mitől, most azt mondom, védekezés, és nem kérdés mitől, hiszen a Prae-től az, mi mástól lenne, a két kötetté szelídített verziójában is, az első kiadáshoz évekkel később Dollyka kérésére – és pénzén – megjelenő tartalomjegyzék, e többoldalas mutató szövegét a második kiadásba tördelt, és így a tagolatlan, masszív, áradó szövegtengert az esszé irányába korszerűsítő, egyben az olvashatatlanság oltárán feláldozó megoldást formailag is kivitelező, negyvenhat évvel rá, az első kiadásra megjelenő szövegétől is tartózkodó védekezés, olyan védekezés, amely stratégia ugyan, de nem az olvasás ellen, hanem nagyon is az olvasás érdekében követett, tehát szükséges stratégia, amit ugyan nem én dolgoztam ki, bár kétségtelenül én hajtottam végre, stratégia, mely a böjtben vált csak megvalósíthatóvá, a böjt során formálódhatott tevékenységgé, konstruktív tapasztalattá, mintegy kétszázötven oldal elolvasható mennyiségének befogadásához nélkülözhetetlen módszerré, és amely még mindig mint lehetőség, mint nosztalgia, mint tett, mint egyedüli csapásirány, még mindig adott, mindig bevetésre, azaz olvasásra, továbbolvasásra készen várja a folytatást.

De egyelőre nem lesz folytatás, úgy érzem legalábbis egy darabig biztosan nem, és nem mintha nem akarnám a folytatást, de mert újra érzem, most, hogy a második kiadás után huszonnégy évvel a Magvető Kiadó ismét piacra dobta, ami talán túlzás, a piacon ez a körülbelül ezer példány nem lehet tétel, hanem akkor egyszerűen csak megjelentette, hogy még mindig, bár a kezdő lépést a böjttel megtettem, szándékoztam megtehetni, még egyelőre mindig képtelen vagyok a helyi értékén kezelni, azaz annak venni, ami, könyvnek, mely feladatot ró rám az olvasásával, hiszen még nem tartok ott, hogy ennek a feladatnak eleget tegyek, állandó előttben vagyok, Prae-ben, még mindig nem vettem, minden előzetes, és utólagos látszat ellenére sem, a szöveget komolyan, és nem a védekezés pozíciójának legalább egy böjt idejére szóló szavatosságának birtoklása okán, amivel még elodázhatom az olvasását, hisz írok az élményemről, szóval tartom a meghátrálás eseményét, hanem mert még mindig csak a címénél tartok igazából, mert még mindig csak kalibrálok, a kezdéshez szükséges egzisztenciális apropókat keresek, és ha találok is, miként a böjt inkább engem talált meg, mint én őt, de végül mégiscsak alkalmazhatóan adottként lett meg a számomra, úgy ez még mindig csak kezdés, feladathoz felnőni nem tudás, illetve, ha szelídíteni akarom, ez maga a felnövés, amely nem is veheti kezdetét mással, mint a meghátráló beismeréssel, amely aztán majd a szövegbe tör magának utat, hogy igen, a szöveg is test, nem lehet csak úgy átgázolni rajta, az nem arra van.

A böjti írással a saját testem olvasatának nyomába eredtem, a saját testem működésének lehetséges olvasatát írtam, miközben, és ezen túlmenően is, az írás során formálódó szövegtesttel való intenzív, szoros kapcsolatban megismételve-leutánozva törekedtem e kapcsolat formálódó, önálló karakterét megőrizni, a szervezet öntisztulását a szöveg állandó újraírásával szimulálni, ezzel pedig a szöveg egyre duzzadó, egyre önállóbb, egyre szervezettebb összefüggéseibe menteni át a testi tapasztalás összefüggéseit; test és szöveg viszonyában az írás gyakorlatát a böjti aktivitásban fenntartani, hogy aztán ebben a szöveg önmagát lebontó, önmagát a jelentésadás szintjén is sterilizáló, a továbbírással pedig a jelentés kiüresedését elősegítő gyakorlatában voltaképpen e művelet sikeres végrehajtását felismerve – miközben a szövegem most már menthetetlenül önmagát bontja le – még törekedjem utolérni azt a másik összefüggést is, ami a másik szöveggel, a Prae-vel kapcsolatban fennáll, a másik testtel, a másik szövegtesttel, egy másik szöveg testével tehát, amely éppen ellenkezőleg a falás, a telítettség, azt ne mondjam, a jelentészabálás aktusában mutatja meg, mi végre is volt mindez, miért is éppen a böjt által, a böjt során, a böjt apropóján tudok csak, ha időlegesen is, ha részleteiben is, de kapcsolatba lépni vele, mintegy ott folytatva, ahol a szerzője, de mondjuk inkább azt, a szöveg abbahagyta önmagát, a lebontást, a kiválasztást, az értelemadást test és egy másik szöveg között az olvasás gyakorlatában végrehajtani, e két műveletet egymásra vetíteni, hogy aztán az egyik írása során a nem-olvasás, a másik olvasása során pedig a nem-írás egymást kiegészítő, egymást feltételező játszmájának végén, egyben a saját szövegem végén jöjjek rá, mi is történt igazából.

Testről beszéltem, szövegtestről, ám ez éppen akkor csúszik ki a markomból leginkább, amikor kézben tartom, amikor leginkább fogom, hiába, a kéz nem, csak a szem képes, ha egyáltalán, ölelni, átfogni mégsem tud, a Prae esetében a két kötetet egyszerre olvasni pedig nem lehet, az első kiadás masszív, terebélyes, testiségében egyöntetűbb élménye inkább alkalmasabb a kudarcra, ott jobban be is váltható, és most, hogy van egy harmadik, látszik csak igazán, ezek mennyire nem összehasonlítható egységek, külön életet élnek, olvasom az egyiket, és megjelenik egy másik, különös összefüggés, különös figyelmeztetés, nemcsak az olvasat, de az olvasmány is megsokszorozza magát, megkétszerezi, újraolvasva kiteljesíti, új köntösben újjászüli önmagát, nem hagyva hát, hogy az írással fölébe kerüljek, az írással magamévá tegyem, az írással bekebelezzem mintegy, hiszen miért is írnék, ha nem azért, hogy a böjtről szóló írással csináljak helyet a szöveg testének a kiürült olvasói tudatban, de hiszen máris működésbe lép, újraaktivizálódik, böjti sterilitásomra válaszul önmagát is megtisztítja, hiába hagytam benne olvasásom jeleit, kiürítette, kimosta magából, mintha ezen új sterilitásával újabb böjtre provokálna, test test elleni harcra mintegy, ahogy mindig is akartam, végső soron.

Megtehetném, persze hogy megtehetném, hogy elfelejtem a Prae-t, a szerzőjét is, sőt, hogy az egész Szentkuthy-jelenséget szép finoman leszarom, hiszen mi másra is ment ki a böjt, mintsem erre, hogy napokon keresztül a legnagyobb élvezeteket próbáljam meg átélni a bélsárkiürülés, azaz a fosás, a felesleges, még ha emésztetlen terhektől való megszabadulás során, hogyne, megtehetném, hogy szépen elsinkófálom az alkatunk közötti különbség összefüggéseiből adódó lehetőségek diagnózisát, hogy egy életen át aztán kedvemre demonstrálhassam e hiány egzisztenciális mértékét, de a bélrendszer útjai kifürkészhetetlenek, lásd, a böjt alatt végre módomban állt nem magamat emészteni a nem-olvasása miatt, és ugyan ki gondolta volna, hogy majd a böjt alatt éppen az emésztésem inspirál a megemészthetetlen megemésztésére, mert én ugyan nem – kérdés: akkor viszont mely én az, amely magát a böjtöt mint lehetőséget, mint praxist, mint feladatot váratlanul kijelöli, mit kijelöli, szinte egzisztenciális heurákaként detonálja számomra, hogy mától ezt kell tenni, nem kell enni, mert böjtölni kell! –; most már csak azt kell feldolgoznom, azt a felismerést kell megemésztenem, hogy attól, mert nem értem a végére, ha tetszik, az elejére akár, attól még el kell olvasnom, sőt, éppen erről győződhettem csak meg igazán, mi másról is, hogy bizony nagyon is el akarom olvasni, és pont úgy, ahogy mindig is akartam, ahogy mindig is szerettem volna, de ahogy sohasem tudtam, mert bár mindig, tíz év alatt mindig kondicionálva éreztem magam a feladatra, csakis a böjt, ez a tavaly őszi böjt segített abban, hogy világosan lássam azt, ami mégis hiányzott a teljesítéséhez, azt, hogy nem megy másképp, hogy nem fogom tudni másképp elolvasni, csakis úgy, ha eldöntöm, milyen árat vagyok hajlandó megfizetni az olvasás tapasztalatáért, az olvasás kínjáért, az olvasás mámoráért, az olvasás gyarlóságáért, az olvasás lehetetlenségéért, az olvasás önkioltó szándékáért, az olvasás tökéletes hiábavalóságáért, ha tetszik, és ez tetszik csak igazán, és ha én nem is, a böjtöm döntött: minden árat.

Nem tudom, ide tartozik-e vagy sem, de mivel áldozatról van szó, mégpedig szükségszerű áldozathozatalról, talán nagyon is éppen ide tartozik a tény, hogy most, mióta ezt a második részt írom, szakítottam a barátommal, ha egyáltalán helyes ez a formula, nem tudhatom, mert még sohasem szakítottam baráttal, de ha már egyszer barátságnak éltem meg azt, ami barátságnak tekinthető, legyen úgy, hogy szakításnak nevezem azt, amit éppen megélek, ezért nem is tekinthetem másnak, mint aminek jobb híján definiálom, szakítottam tehát, főpróba nélkül, rögtön élesben, és bár a gyászmunkának most éppen abban a fázisában vagyok, amikor saját egykori szándékom komolyságának kérdésessége még az újrakezdés lehetőségét sem tartja távol a kedvemtől, éppen ennek a komolytalanságomnak az ürügyén áll módomban újra szembenézni e nevemhez fűződő újabb ténnyel, ami megtörtént hát, nyitányaként annak a veszteségsorozatnak, amit az elmúlt hetekben nekem már csak adminisztrálnom kellett, mintha a tőlem telhetőn túliba való bizalmam hiánya éppen a láncreakciószerűen felbomló kapcsolataimon keresztül üzenne e törékeny, és éppen ezért egyre óvatosabban magamba rejtett viszony kietlen valóságosságáról, meghagyva nekem a tűnődés mámorát, hogy mik vannak, szakítottam a barátommal, te jó ég, mintha valóban csak elszenvedője, mintha valóban csak adminisztrátora lennék a folyamatnak, nem pedig részvényese, aki egy olyan kamatokon túli nyereségben is érdekelt még, ami nem pont a lejáratkor váltható ki, amit akár düh, akár kétségbeesés, akár nosztalgia formájában szinte mindenki kivált hasonló helyzetben, hanem amikor az egyszerű beismerés, a kimondás nyers szenzációján túl a viszony visszaolvasásának magányos szándéka is már halaszthatatlan önérdekké válik, aminek beteljesítéséhez meglehetősen alapos indok fűz, és mert a visszaolvasáshoz még nincs erről írás, ami az oldalak számával együtt engem is gyarapíthatna, ezért zárásképpen még tisztázom a szakítás okát, az okkal konkuráló apropóját inkább, és így teszek pontot a böjt végére, így legyen hát vége ennek is.

Az utolsó levelembe írt utolsó mondatom félreolvasásának ténye – Egyedül azt sajnálom, hogyha még akarnál sem tudnál felérni hozzám arra a szintre, amit a másik ember iránt való féltés diadalára méltatlan éned iránti undoromnak köszönhetően élvezhetek – nem a mondat erőszakos bonyolultsága miatti következményként, hanem éppen a megformálás bonyolultságába kódolt őszinteség révén feltáruló erőfeszítés látványos fel nem ismerése miatt fájt igazán, fáj most is, hisz ő csak annyit értett meg belőle, hogy utálom őt, hogy undorodom tőle ezek szerint, és ha másért nem is, akkor ezért a bravúros következtetéséért csakugyan, holott, kérlek alássan, nem erről van szó, nem erről, de ez már nem lesz kibeszélve, ahogyan azt sem vághatom rá kései válaszul vissza, amit az utolsó telefonba mondott, hogy ő egy pusztai farkas, mert a francot, a pusztai farkas hozzád képest, baszd meg, egy Julien Sorel, nem, már csak az utolsó találkozás élményének emléke maradt, amikor ott, a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében a Prae hetvenedik születésnapját megünnepelni összegyűlt társaság meghívott vendégeiként én az álmatlanságommal, ő meg a saját külön bejáratú lelkiállapotának következményeivel küzdve vártunk a kezdésre, vártunk serényen, miközben számomra akkor tudatosodott, amit évek óta nem tudtam definiálni az akaratom miatt, hogy vége, e gyaníthatóan lejárt szavatosságú barátság éppen most, végletes elcsigázottságomnak köszönhetően kapja meg a lejárt szavatosságú akarat esélyét, hogy tisztán beláthassam: vége, hasonlítható egyértelműséggel ahhoz a pillanathoz, amit épp ily pontosan élhettem meg tizenhárom évvel ezelőtt, amikor elkezdődött, mert kimondtam azt, hogy elkezdődött, hogy tehát mégiscsak lesz nekem sorsom, nem vele kiteljesíthetően, de mindenképpen neki köszönhetően, ezért kellett kimondanom itt is, most is, vége van, megtört a varázs, nem lehetünk barátok többé (© Hermann Hesse, ha már kétszer is szóba került), miközben újra arra lettem figyelmes, amit mond nekem, hogy ő élvezte a Prae-t, így, múlt időben, élveztem, élvezte, semmi problémája nincs a szöveggel, nagyon is lendületes, olvasmányos, éppen a többi, a későbbi, a jóval későbbi, persze, Szentkuthy-szövegek a problematikusak, a kevésbé, sőt, hát alig élvezhetőek, mert a Prae intellektuális-nyelvi akrobatikájának dinamizmusa azokban már nem köszön vissza, de maga a Prae, az kimagasló esztétikai élményt nyújt, a legmagasabb rendű szellemi élvezetet, azt azonban már nem tette hozzá, hogy akkor nekem mégis mi bajom van a könyvvel, véleménye éppen erre a kimondatlan kérdésre volt inkább válasz, mintsem a moderátor szavaira, bár azokhoz is folyamatosan fűzött kommentárt, ahogyan én is, de ő inkább csak pusmogott, míg én végül a saját fészkembe szartam, amikor mindenki megdöbbenésére kinyitottam a szám, és azt a kijelentést tettem a bonyolultságom megformálásához szükséges ügyesség minden eleganciáját nélkülöző hosszú mondókámnak legalább a befejezés aktusában egyértelmű állásfoglalása gyanánt, igen, mert már nekem is úgy tűnt, hogy gyanánt, a legvégére, hogy a Prae nincsen megírva, nem mű.

Nem beszélhettem e felismerésem következményeiről, nem is szándékoztam beszélni róla, és egyetlen magányos, elhadart, bután kijátszott utalásommal való célt tévesztésem is inkább csak a puszta szóba hozás tényét, mintsem a Gábor Miklós nevével való önkényes visszaélés gesztusát volt hivatva beteljesíteni, ezt persze nem érthették meg, miként azt sem, hogy előbb tartózkodó, később elutasító tanácstalanságukkal leplezett zavaruk miként függ össze a mondókája leplezetlen kaotikusságával álcázott ismeretlen személy hasonló zavarával, a véleményemet együtt kaphatták kézhez a vélemény kimondásának tényével, és ami inkább kérdés volt, mint állítás, inkább sóhaj, mint szitok, az mégis az értékítélet elhangzása utáni tehetetlen, gyászos kuss, semmint a kérdezés elevenségének szellemét kétségbeesetten megidézni szándékozó lendület martaléka lett.

És ez mégis így volt jó, mondhatni, ezt akartam, és nem többet.

Mert ha a szellemet kiszabadítom a palackból, a kérdezés szellemét tehát, akkor már nemcsak annak kellett volna ott helyben a végére járni, mi is ünneplésünk valóságos tárgya, és ami még kínosabb, hogy e tárgyhoz való személyes viszonyunkban mi is az ünneplésre méltó, hanem annak is, hogy tulajdonképpen mit keresünk mi itt, és ugyan hol marad már az az ünnep, mert én a nyomát se látom.

Rémálmaim dramaturgiája szerint volt csak bekövetkezhetőnek tételezve az, ami végül is elmaradt, és mert elmaradt, az nemcsak a napokkal előbb ébren megálmodott lehetséges szituáció lehetséges ismeretében volt előre megjósolható, amire éppen azért készültem már napokkal előre, hogy a valós történés aztán minden lehetséges számításomra rácáfolva győzedelmeskedhessen az akaratom felettem, hanem abból az előre tudható személyes tapasztalatomból kifolyólag is, hogy rögtön ki fog száradni a szám, amint a felismerésemre vonatkozó kínos vallomásom kilihegem magamból.

Sőt, még mielőtt elkezdhettem volna, a székemen ülve s rohamos szívdobogásom lendületét egykori tanári identitásom emlékével megszelídíteni szándékozva, már-már a röhejig fokoztam az önmagamnak való kiszolgáltatottságom tehetetlenségének mértékét, aközben elviselni voltam kénytelen még a szót kérés pillanatában is kiszáradásom viharos gyorsasággal lezajló folyamatának éppeni állását, nos, ekkor még mindig nem tudhattam, hogy miről fogok szólni, csak az önmagamba vetett bizalom iránti bizalmam, valamint az a kényszerű felismerésem tartotta bennem a szándékot ébren, hogy tudtam, mindez nem történhet másképp, nem azért fizettem meg már jó előre az árát annak, amit most tenni fogok, hogy végül önmagam adósaként mulasszam el, azt tudtam csak, hogy bárhogy alakuljon is a mondandóm, e kiélezett versenyben, ebben a retorikai kamikázé-akcióban úgy kell ügyeskednem, hogy a jogos, megérdemelt kiszáradásom, ami a test büntetése, még összeegyeztethető legyen azzal a másik, éppoly jogos, éppoly megérdemelt kiáradással, ami viszont a lélek igénye, és mert e kettő között már megint csak a méltóságom rovására hozható létre bármiféle összhang, még éljem túl azt is, amit végül mondani fogok.

A tudat munkája összefoglalhatja, rekapitulálhatja a Prae-ről biztonsággal tudhatót, vonatkozástól függő, ki honnan közelít, ám miközben én az irodalomtörténeti lecke felmondásán túlmenően saját gyötrelmes olvasói értésem tapasztalatának megfogalmazásával kínlódtam, aközben testem a saját szólamát vitte, a kiszáradó száj önmagával folytatott versenyében a cuppogó maradék nyál egyre vészesebb fogyásának azonban nemcsak én voltam a tanúja, hanem az is, aki a szavaimmal együtt még ennek a reménytelen küzdelemnek a csatazaját is hallhatta, tehát szinte mindenki, és ez annál inkább megfelelt önkínzó vágyamnak, minél inkább ki akartam provokálni a közös beszédet, valamiféle dialógust, amihez már nem is tarthattam alkalmasabbnak mást, mint a sajátot, mely éppen tűrhetetlen esendőségével leplezte le magányos szándékát.

Nincs megírva, ezzel zártam, noha ezzel kellett volna kezdenem, nem mű!, kiáltottam, korántsem a provokáció kedvéért, hanem hogy folytassam, a folytatáshoz azonban nem volt elég többletnyál, a maradék meg elfogyott, a tekintetek fogságában szervezetem végképp megvonta tőlem a szólás jogát – szégyellte, bár élvezte is szegény fiú a pátoszát; valljuk be, ennél méltóbban ma sem csinálhatná a műsort –, nincsen készen, tisztelt egykori veterán tanítványai a legendás tanárnak, ismeretlen, maradék szeretői a nagy perverznek, lelkes, lázas, gyanútlan rajongói a halála után is termékeny írónak, hölgyeim és uraim, kedves olvasó kollégák, és te, drága Mária, akit a kortársak csupán holmi hagyatékgondozóként tartanak számon, kedves Mária, te legfőbb Prae-olvasó, bocsáss meg nekem, de nincs, éppen te tudhatnád ezt a legjobban és éppen te nem tudhatod mégsem, nincs, és ezért elolvasva sem lehet, hiába olvastad tucatszor, de mert mindig pragmatikusan olvastad, mindig az újrakiadás apropóján, mindig szerkesztőként, szöveggondozóként, lektorként tehát, így nem is tudhatod, miről beszélek, milyen árvaságra gondolok, amikor olvasóként a meg nem történt írásról és így a meg nem történhető olvasásról szólók, nincs, ahogyan idő sem kifejteni e helyt, hogy miért és miképpen nincs, én most mégis azt mondom, legyen ez előleg, hogy a Prae-nek inkább írója vagy te, mintsem olvasója, sőt, hogy e két minőség éppen a Prae kapcsán válik, válhat egyé, és miként az első kiadás ténylegesen Szentkuthyé, úgy viszont a második – és most már a harmadik kiadás is – kizárólag a tiéd, de nem az én Prae-m, hiszen az enyém még nincs kész, csak majd ha én olvasom könyvvé, ha egyáltalán olvasom majd valamikor, mert láthatod, láthatják, ha van, ha volna rá szemük, hogy a Prae nevű kézirat sorsa éppúgy romokban hever, mint az esetlen végzetére éhező esetlen olvasójának identitása, melynek megíratlansága, megírás előttisége, azt ne mondjam, préje, igen, kimondhatom nyugodtan, hiszen nagyon is összefügg vele, Prae-je, az olvasó egyetlen valósága, a saját életét író Prae-olvasó egyetlen saját valósága tehát, melyet a Prae nevű kézirat sem olvasmányként életté, sem szerzőtársként művé nem képes tenni, mígnem csak az olvasása közben végére nem járok annak, ki is olvassa ezt a könyvet valójában, amit akár úgy is kérdezhetnék, miért is akarom én elolvasni, végső soron is ki akarja elolvasni egyáltalán, ki az az én, aki olvasni akar, és mi az a könyv, amelyet nem olvas mégsem, és mindez hogy függ, hogyan függhet össze egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy ezek a kérdések mégis összefüggnek, hogyan lehetséges?, ez itt a kérdés, amire nem választ várok tőletek, önöktől, mert azt csak én adhatok, de aminek feltevésére lehetőséget, közeget csak ti, csak önök adhatnak, ha nem is most, akkor az erre való eszmélés pillanatában, amitől a kérdés még kérdés marad, miként a Prae, mint a válasz hiánya, megíratlan mű, de legalább felteszem, legalább kimondom, legalább leírom, így legyen nyoma annak, hogy van az a valaki, aki e nyomokat maga számára hátrahagyja, miként a gyilkosnak is tehetségtelen apja elől, a tehetségtelen író elől menekülő Danny nevű kisfiú Stanley Kubrick Shiningjában szintúgy maga mögé és – a film a megmondhatója, hogyan – a kijutás reménye végett maga elé is teszi egyúttal a behavazott labirintusban, hogy életben maradhasson mégis valahogyan, saját menekülése nyomaiban őrizve meg az életbe visszavivő nyomoknak nemcsak az emlékét, de a valóságát is, melyben nem is csalódhat, ha a labirintusból kiérve tényleg vissza is jut az oda, az életbe tehát, apjának, Jack Torrence-nak valamilyen módon mégiscsak a követeként, egy létező apa létező fiaként számot adva egy létező mű valóságáról tehát, ahogyan ezt más szempontból Király Jenő, nevezett könyvének első filmelemzésében olyan szépen megírta már egyébként.

Az olvasás lehetséges horrorjáról, akár a Prae olvasásának valóságos horrorjáról kellett volna beszélnem nekik ott, hisz lett volna miről, lett volna kiknek, lett volna ki, ám elég lesz az is, ha majd a barátom kíváncsi lesz rá, és megkérdezi tőlem, de hát erre hiába várok, nem lesz rá kíváncsi úgysem, és már különben sem a barátom, az olvasás horrorjára kifuttatott írás kalandja bezabálta a barátságunkat, és zabálja is be nyugodtan, ha egyszer az elvesztés traumája az írás aktusában tetten érve, a szinte robbanásszerűen felszabaduló alkotói energiákat felszínre hozva ünnepelhetően prognosztizálja azt a másik lehetséges felszabadulást is, amikor már nem is egy ember, de egy könyv barátjaként lesz lehetőségem megszabadulni a nyomástól, amit az életre szóló barátság terhe egy életre szóló olvasmány formájában rótt feladatként az életemre, hogy teljesítsem be, akár önmagam túszaként is, de szabadítsam is ki végre magam e személyre szabott fogságomból, ha egyszer ez látszik már csak egyedül érvényes feladatomnak, úgyhogy most még egyszer azt mondom, hogy zabálja csak be bátran, még ha bizonyára vannak praktikusabb okai is a szakításnak, nyilván, miért ne lennének, de hát eleget tisztáztam őket, hogy most átlendülhessek rajtuk, hagyjuk is őket, ha volt is, már nincs barátom, nem ilyen viharos gyorsasággal bekövetkezően persze, hanem szép lassan nem lesz megint, a böjti élmények a megmondhatói, hogyan fogom tudni kimosni magamból még az emlékét is, amolyan igazi tanítványhoz méltó módon közreműködve ebben a felszabadító folyamatban – erről faggathatom még, de ebben a böjtben ennyi volt, jön egy másik, talán most tavasszal, talán most rögtön, addig is ki kell valahogy böjtölni az időt, akkor majd kezdhetek megint mindent elölről, de hát, őszintén szólva, nem is nagyon vágyom másra igazán.